Mindenről a Nyugat tehet – a szélsőbal Izrael-ellenessége és orosz-szimpátiája egy tőről fakad
Míg a Szentföldön élesben zajlik a háború, a nyugati világban kiélezett kultúrharc indult a Hamász október 7-i terrorja és az arra adott izraeli válasz nyomán. A nyugati baloldal egy része élesebben ítélte el az ellencsapást, mint az azt kiváltó mészárlást, sőt – főleg a tengerentúlon – egyenesen ünnepelte a terrort. A magyar kormánymédia most az antiszemitizmus vádjával támadja a komplett nyugati baloldalt, miközben a Nyugat-ellenes antiimperializmus Oroszország kapcsán épp arra a „békepárti” oldalra tereli az Izrael-ellenes szélsőbalt, ahol a hazai kormány is áll.
„A folyótól a tengerig Palesztina szabad lesz!” – visszahangozták az utcák Chicagótól Torontóig, Londontól Bécsig az elmúlt hetekben rendezett palesztinpárti tüntetéseken. A szlogen nem azt követeli, hogy Izrael vonuljon ki Ciszjordániából és ismerje el a palesztin államot, hanem azt, hogy Palesztina a Jordántól a Földközi-tengerig tartson, Izrael állam tehát szűnjön meg. Mindeközben New Yorktól Londonig a Hamász által túszul ejtett áldozatok fotóit tépik le a hirdetőtáblákról és szinte minden nyugati országban a többszörösére nőtt az antiszemita incidensek száma a terrorakció óta.
A palesztin civil áldozatokra hivatkozva – és gyakran muszlim szavazók nyomására – egyre több európai baloldali politikus vonja kétségbe Izrael Gázában végrehajtott katonai válaszcsapásának jogosultságát vagy legalábbis „arányosságát”. A tűzszünet követelése mögött persze jóhiszeműen feltételezhetők a humanitárius megfontolások, de legalább a Hamász kegyetlenségének elítélésében és az áldozatok iránti tisztelet kifejezésében konszenzus volt – gondolhatnánk. Tévesen.
Elsősorban Amerikában tört felszínre, hogy a progresszív baloldali értelmiség egy részének palesztin ügy iránti elkötelezettsége olyan szintű, hogy az lehetetlenné teszi az izraeli áldozatok melletti relativizálás nélküli – vagy bármilyen – kiállást. Ez főleg a progresszív ideológia bázisain, az egyetemeken mutatkozott meg. A baloldali elitegyetemek jó része, amelyek máskor a legkisebb „mikroagresszióra” is lecsapnak, most vagy semmitmondó, mindkét oldalt hibáztató nyilatkozatokat adtak ki, vagy némák maradtak. Több diákcsoport és baloldali ügyeket képviselő aktivista pedig helyeselte a támadást, vagy kizárólag Izraelt – a zsidó állam által fenntartott „apartheidet”, a palesztinok elleni „genocídiumot” hibáztatta.
„A dekolonizáció nem absztrakt elmélet, hanem valóságos esemény, amelynek során a gyarmatosítottak felkelnek a gyarmatosítók ellen. Elutasítjuk a »civilek« és »hadviselők«, »telepesek« és »katonák« közötti különbségtételt. Egy palesztin akkor is civil, ha fegyvert ragad. Egy telepes akkor is agresszor és katona, ha egy megszállt strandon pihen”
– írta közleményében egy George Washington Egyetemen működő diákszervezet, de egy sor hasonló megnyilvánulás látott napvilágot a legrangosabb intézményekben is, mint a Harvard. A közösségi médiát pedig olyan gyomorforgató megnyilvánulások árasztották el, mint a Black Lives Matter posztja nyomán mémmé vált ejtőernyős terrorista vagy Mia Khalifa libanoni–amerikai influenszer tanácsa, hogy szólni kellene „a palesztin szabadságharcosoknak, hogy fordítsák el a telefont, filmezzenek vízszintesen.”
Baloldal és bevándorlás
A muszlim bevándorlók és radikális aktivisták Izrael-ellenessége világszerte témát adott a jobboldalnak, amely egyszerre kárhoztatta a baloldal migrációs politikáját és a woke antiszemitizmust. A téma a magyar kormánymédiában is slágertéma lett. „A woke-progresszió egy új antiszemitizmust hívott életre. Ugyanazok ítélik el Izraelt emberi jogi blablával, akik hirdetik a nyitott határok politikáját” – mondta egy konferencián Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ elnöke. Az LMBTQ és az Antifa is felsorakozott Izrael ellen – írta a palesztin-párti tüntetések kapcsán a Magyar Nemzet. Gáza: A baloldal szövetsége az iszlámmal – ezzel a címmel adott interjút a Hit Gyülekezete rádiójának Megadja Gábor.
Az október 7. miatt kitört kultúrharc hevességére több magyarázat is napvilágot látott. Sok elemzés a közösségi média szerepét emelte ki: a visszhangkamra-jelenség és az erényfitogtatás kényszere miatt mindenki szükségét érezte, hogy valamelyik oldalon hangosan állást foglaljon.
A muszlim bevándorlók politikai ereje szintén kézenfekvő magyarázat. Elsősorban Európában – az Egyesült Államokban az 1,1 százaléknyi iszlámhívő nem képvisel jelentős tömböt. (Bár van kivétel: Michiganben, ahol a legtöbben élnek, és kiélezett csatatérállam, már pedzegetik, hogy Joe Bidennek hiányozhat jövőre azoknak a muszlimoknak a szavazata, akik a demokratákhoz húznak, de most Izrael támogatása miatt megorroltak az elnökre.)
Európában mindez élesebben jelentkezik: az ötmillió franciaországi muszlim szavazó 69%-a szélsőbalos Jean-Luc Mélenchonra voksolt a tavalyi elnökválasztás első fordulójában – most ő az, aki nem hajlandó terrorszervezetnek nevezni a Hamászt és megjelent egy 30 ezres palesztinpárti tüntetésen, a szakadás szélére sodorva a francia baloldali pártok koalícióját.
Mindeközben Nagy-Britanniában a harmadára esett a Munkáspárt népszerűsége a négymilliós muszlim szavazótáborban, mivel a párt vezetője, a kormányfői székbe készülő, centrista Keir Starmer kiállt Izrael mellett. Sőt: az elmúlt években erős kézzel, befolyásos tagok kizárásával igyekezett kitépni az antiszemitizmus gyökereit a pártból, amely annak balszárnyán virágzott. Most egyre több munkáspárti politikusra nehezedik nyomás a muszlim szavazók részéről, hogy követeljenek tűzszünetet Gázában, több tucat muszlim önkormányzati képviselő pedig ki is lépett a pártból.
„Queerek Palesztináért = Csirkék a KFC-ért”
Ám mindez önmagában nem kielégítő magyarázat. A baloldali palesztinpártiság eredete alapvetően valóban ideológiai természetű, és tényleg a progresszív, „woke” gondolkodás felemelkedésével van kapcsolatban.
„Az elmúlt három évtizedben a baloldal természete megváltozott – írja a The Spectator brit konzervatív lapban Yascha Mounk, Az identitáscsapda (The Identity Trap) című új könyv szerzője. – A 20. század nagy részében a baloldal univerzalista volt. Bár a kommunizmus a valóságban gyakran elnyomást és tömeggyilkosságokat hozott, az ígérete a szolidaritás volt: zsidóké a nem zsidókkal, feketéké a fehérekkel. Egyesülésre hívta a világ proletárjait, nem faji elkülönülésre.”
Idővel azonban az identitások kerültek előtérbe. „A baloldal ma elnyomók és elnyomottak, fehérek és a színesek, gyarmatosítók és gyarmatosítottak kategóriáira osztja fel a világot, ahol az elnyomottaknak minden megengedett. És mivel a világ összes igazságtalansága összefügg, minden aktivistának morális kötelessége kérdés nélkül támogatnia a baloldal divatos ügyeit” – teszi hozzá a politológus.
Ezzel magyarázható, hogy egy sor nyugati tüntetésen a palesztin zászló mellett olyan táblákat emeltek a magasba a tüntetők, amelyek más elnyomástengelyek mentén próbálták közös platformra hozni az tiltakozást. Az LMBTQ-aktivisták szimpátiája a Gázában teokratikus diktatúrát működtető, melegeket üldöző Hamász iránt rögtön mémesedett („Queerek Palesztináért = Csirkék a KFC-ért”), a Pride zászlót a palesztinnal egyesítő bizarr lobogót pedig Izrael hivatalos Twitter-csatornája sem hagyta szó nélkül.
Egy másik szlogen azt hirdette, hogy a „reproduktív igazságosság” (értsd: a terhességmegszakításhoz való jog) Palesztina ügyét is magába foglalja, miközben Gázában illegális az abortusz. Számos klímaaktivista is Izrael ellen foglal állást, például Greta Thunbergnek is sikerült összehoznia a két témát.
Az interszekcionalitásnak is nevezett együttállást (vagyis hogy a különböző elnyomások összeadódnak) az érintettek is vállalják: „A baloldal alapállása, hogy mindig az áldozatok oldalán áll. Nekem pedig nem úgy tűnik, hogy a zsidók áldozatok” – nyilatkozta egy progresszív aktivista. Egy másik pedig azt mondta: „Amikor azt mondjuk, a fekete életek számítanak, az elnyomás teljes történelmét értjük ezalatt”.
Fehérek és gyarmatosítók
A baj mindezzel nemcsak az, hogy az amerikai progresszívek össze nem függő problémákat húznak fel egy leegyszerűsítő narratívára, hanem hogy az amerikai kultúrharcot szinte a teljes nyugat importálja a közösségi médián és populáris kultúrán keresztül. Az amerikai diskurzus osztja fel a világot fehérekre és színesekre. De mi van, ha az elkövető nem fehér – például a kínai állam elnyomása az ujgurok ellen? Ezzel nem tud mit kezdeni az ideológia.
Mivel a zsidók is fehérek – vagy ahogy a woke nyelvezet mondja a bőrszínüket tekintve nem fehér, de elnyomó csoportokra: „fehér-közeliek” (white-adjacent) –, eleve csak elkövetők lehetnek. A rasszizmus sem bőrszín miatti előítéletet vagy diszkriminációt jelent immár, hanem a fehérek színesek elleni „strukturális elnyomását”. Fehérek ellen fogalmilag lehetetlen rasszistának lenni, ezért is mondhatta Whoopi Goldberg baloldali színésznő tavaly, hogy a holokauszt „nem a fajról szólt”, hanem két fehér csoport közötti konfliktus volt.
„Van ebben egy keserű irónia. A progresszív baloldal azt állítja, a kolonializmus ellen küzd, de közben annyira nem érdekli a nem nyugati országok realitása, hogy vakon ráhúzza az amerikai kontextusban született kategóriákat a világ többi részére. Ez maga egy új gyarmatosítás” – írja Yascha Mounk.
Bár a woke ideológia az amerikai jobboldal szerint immár fősodratú, a demokrata politikusok nagy része, az élen Joe Biden elnökkel, illetve vezető liberális médiumok, például a The Atlantic, szolidárisak Izraellel. Ám intő jel az is, hogy a felmérések szerint a leginkább progresszív 30 év alatti korosztályban az utóbbi évtizedben átfordult a szimpátiamérleg Palesztina javára.
Van egy különösen becsípődött fogalom, amely szinte axiomává vált az utóbbi években: tudniillik, hogy Izrael az őslakosokat kiirtó „telepesgyarmat”, ahogy az USA, Kanada és Ausztrália. A fogalmat Patrick Wolfe ausztrál szociológus vezette be a ’90-es években – korábban a kolonializmus kutatásának fókuszában az őslakosok kizsákmányolása állt, nem a lecserélése. Ez az az ideológia köszön vissza azokban a mondatokban, amelyek a dekolonizáció jogos formájaként keretezik a terrort.
Ez a keretezés azonban számos sebből vérzik. „Sem Izrael alapításának körülményeit, sem a palesztinok tragédiáját nem írja le pontosan” – írja Simon Sebag Montefiore brit történész A dekolonizációs narratíva veszélyes és hamis című cikkében. Kezdve a fehérséggel: az izraeli zsidók fele nem európai, hanem észak-afrikai és közel-keleti zsidók leszármazottja, akinek ősei 1948 után kényszerültek elhagyni szülőföldjeiket Marokkótól Iránig – és akkor még nem beszéltünk a népes etiópiai zsidó közösségről.
Ám a narratíva legfőbb gyengesége, hogy ha valakik, a zsidók legalább olyan jogosan tarthatnak számot az „őslakos” megnevezésre Izrael földjén, mint az arabok. Az amerikai és ausztrál őslakosokkal szemben pedig a palesztinok száma nemhogy csökkenne, de 1947 óta 1,2 millióról 6,7 millióra emelkedett Izrael, Gáza és Ciszjordánia területén. Ami minden, csak nem „népirtás” – érvel a Ciszjordánia megszállását és a Netanjáhu-kormányt egyébként elítélő, a palesztin államiságot támogató Montefiore.
Ezek ugyanazok
A baloldal egy részére jellemző Izrael-ellenességnek egy másik, de szintén a Nyugat önostorozására épülő forrását is ki kell emelni: ez pedig a nyugati imperializmus, az amerikai hadiipari lobbi, a NATO kritikája. A hozzánk közelebb álló európai politikában ez a jelenség jobban érvényesül, mint a woke ideológia. Noha ez a gondolkodásmód Magyarországon elsősorban a nemzeti radikális oldalról, illetve a Fidesztől ismerős, Nyugaton szélsőbaloldali pártok vallják – szemben az atlantista balközéppel.
Az utóbbi években sok országban ugyanazok a baloldali politikusok képviselték az Oroszország „jogos biztonsági igényeit” emlegető, a NATO „terjeszkedését” kritizáló, tavaly óta pedig „békepárti” vonalat, akik most egy Izraelt ért támadás után a Palesztina iránti szolidaritásra helyezik a hangsúlyt.
Ilyen az emlegetett Jean-Luc Mélenchon Franciaországban, aki 2014-ben például azt írta, hogy „A NATO elvesztette a Krímet – ez jó hír.” A tavalyi invázió előtt arról beszélt, hogy „az Egyesült Államoknak nem szabad Ukrajnát a NATO-ba annektálnia” (mintha az nem szuverén államok önkéntes szervezete lenne). Bár az orosz agressziót elítélte, pártja az utóbbi egy évben többször hangsúlyozta az „ukrajnai háború politikai rendezésének” szükségességét, ő pedig arról beszélt, hogy a „háborúnak véget kell érnie”, és „nem tüzérségi tűz”, hanem diplomácia révén.
Ugyanez a Mélenchon most a palesztinok mellett tüntet, pártja tavaly olyan határozati javaslatot nyújtott be a francia parlamentnek, amely apartheidállammá nyilvánította volna Izraelt, az október 7-i támadás után pedig terrorakció helyett „a palesztin erők fegyveres offenzívájáról” beszélt „Gáza, Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem Izrael általi megszállásának intezívebbé válásának kontextusában”.
Az Egyesült Királyságban a Munkáspártból az antiszemitizmus miatt kitett Jeremy Corbyn ütött meg hasonló hangokat. „Fegyvereket önteni a konfliktusba nem megoldás, csak meghosszabbítja ezt a háborút. Csalódás, hogy a világ vezetői közül alig beszél valaki a békéről” – mondta a politikus tavaly augusztusban egy libanoni tévének. Most nem hajlandó elítélni a Hamászt, bár ez előrelépés ahhoz képest, hogy 2009-ben a barátjának nevezte őket. Corbyn támogatja a Stop the War (kritikusai szerint „Stop the West”) Coalition nevű, 2001-ben alapított szervezet is, amely egyszerre fejezi ki most hangos szolidaritását Palesztinával és ítéli el a NATO ukrajnai „proxy-háborúját”.
Spanyolországban a Podemos vezette szélsőbalos pártszövetség, a Sumar egyes tagjai tartózkodtak, mások nemmel szavaztak a finn és svéd NATO-csatlakozására, és élesen ellenzik a fegyverszállításokat Ukrajnába. És most? A kommunista párt elnöke úgy nyilatkozott, hogy „A megszállt népeknek joguk van megvédeni magukat”, és nem volt hajlandó terrorszervezetnek nevezni a Hamászt. Yolanda Diaz munkaügyi miniszter pedig arra biztatta Európát, hogy álljon ki az izraeli apartheid ellen. Koalíciós partnerének e megnyilvánulásai sok bosszúságot okoznak a balközép Pedro Sánchez kormányfőnek.
Németországban a szélsőbalos Die Linkéből kiválva most új pártot alapító Sahra Wagenknecht adott ki februárban Ukrajna felfegyverzésének leállítását követelő „békefelhívást” egy feminista szerzővel közösen. Most ugyan említett elvbarátaival ellentétben elítélte a Hamászt, azért leszögezte, hogy ellenzi Izrael szárazföldi offenzíváját Gáza ellen, ami szerinte amúgy is „szabadtéri börtön”.
Amerikában az antiimperialista vonal szintén inkább jobboldali műfaj lett Donald Trump felemelkedése óta, de azért a baloldalról sem tűnt el. Ott van például Cornel West tekintélyes fekete polgárjogi harcos, aki 2024-ben független elnökjelöltként száll be a politikai arénába.
West professzor úgy véli, Ukrajnában „proxyháború folyik az Amerikai Birodalom és az Oroszországi Föderáció között”, amit a „NATO bővítése provokált ki”. Most pedig, bár elítélte a Hamászt, hozzátette: Izrael „75 éve ártatlanokat öl”, „ördögi megszállás” alatt tartja Palesztinát, az erőszakért pedig „elsősorban” Izrael és az Egyesült Államok felel.
Hogy összenő, ami összetartozik, arra jellemző a mostani orosz–Hamász egymásra találás is. Noha a támadás az orosz közvélemény egy részét is elborzasztotta, az orosz állami média morbid triumfálással fogadta október 7-ét. „Nagyra értékeljük Putyin elnök álláspontját a népünk elleni cionista agresszió és Gáza ostromának elutasítása kapcsán” – közölte a Hamász, amelynek képviselőit október 26-án orosz tisztviselők fogadták is Moszkvában. „Kinek szövetségese Izrael? Amerikáé. Kinek szövetségese Irán és a muszlim világ? A miénk” – jelentette ki Andrej Guruljov volt tábornok, orosz képviselő. (A béketáboros, Putyin-párti és Nyugat-ellenes retorika a magyar kormány részéről is ismerős lehet, ám nálunk – bár Ukrajna esetében ugyanezzel az ideológiai szósszal öntötték nyakon a történetet – a narratíva Izrael támogatása miatt nem teljes. Itthon inkább az számít, ki a magyar kormányfő politikai szövetségese. Erről bővebben itt írtunk.)
Tátongó lyuk a Nyugat-ellenes narratívákon
Az Ukrajnával és Izraellel kapcsolatos álláspontok közötti párhuzam rávilágít az antiimperialista és a dekolonizációs narratívák tátongó, Oroszország-formájú vakfoltjára is. Egyrészt arra, hogy a NATO terjeszkedésére oly’ kényes nyugatiak úgy beszélnek Moszkva biztonsági igényeiről, mintha a birodalmi érdekszférák léte teljesen természetes volna.
Másrészt arra, hogy Oroszország soha nem szerepel a telepes és kizsákmányoló gyarmatbirodalmak listáján, pedig a kora újkortól hasonlóan igázta le a Kaukázus, Közép-Ázsia és Szibéria népeit, mint az angolszászok az indiánokat. Ám ehhez nem szelt át tengereket, így pedig ezek szerint szabad gyarmatosítani (ezt nevezi a szakirodalom „sósvíz-tévedésnek”). A zsidók ezzel szemben részben más földrészekről tértek vissza őseik földjére, és ezt már nem tudják megbocsátani nekik. Sőt: tévedésen alapuló elméletükről nem elég tudományos cikkeket publikálniuk, immár Izrael elpusztítását követelni is ér.
Természetesen az elnyomás ellenében, a béke és az igazságosság jegyében.
Nyitókép: demonstráció az izraeli katonai műveletek ellen október 29-én Hágában (fotó: Selman Aksunger / Anadolu via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
