„Érdemes megbecsülni, mert működik” – holland sztárújságíró az EU és az Osztrák-Magyar Monarchia párhuzamairól
„Az izgága magyarok folyton hadakoztak »a bécsi uralom« ellen, azonban eszük ágában sem volt elszakadni a birodalomtól. Megérte bentmaradniuk. Sokat elárul róluk, hogy most ugyanezt csinálják” – írja monarchiás és uniós politikánkról Caroline de Gruyter holland újságíró az Európa Könyvkiadó gondozásában nemrég magyarul is megjelent Nem lesz jobb. Utazások a Habsburg Birodalomban és az Európai Unióban című könyvében. Az Európa-szerte nagy sikert aratott könyv nem pusztán habos-babos Habsburg-nosztalgia: szubjektív nyomozás a rég eltűnt dualista állam és az EU párhuzamairól, a jóakaratú birodalmak erényeiről meg hátrányairól, építészetről, gasztronómiáról és irodalomról. Caroline de Gruytert a magyar sajtóban először a Válasz Online faggatta közép-európai kalandozásairól.
– Az Osztrák-Magyar Monarchia egységes hadsereggel, bürokráciával rendelkező állam volt, élén a meggyőződése szerint Isten kegyelméből uralkodó császár-királlyal. Ugyan mi köze a nemzetállamok önkéntes társulásaként működő Európai Unióhoz?
– Valóban lényegesek a különbségek, ugyanakkor figyelemreméltóak a hasonlóságok is. Az EU-ban földrajzilag behatárolt térben élnek együtt nagyon különböző nemzetek, amelyek mindig vitatkoznak, válság esetén különösen. Vezetőik éppen ezért állandóan kompromisszumra kényszerülnek. Pontosan így működött a Habsburg Birodalom is. Egyszer megkérdezték Eduard Taaffe grófot, a Monarchia osztrák felének 1879 és 1893 közötti miniszterelnökét, mi a legfontosabb tevékenysége. Azt válaszolta: „fortwursteln” – azaz pepecselés mindenfajta cél és terv nélkül. Ezt szó szerint elmondhatta volna mondjuk Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke is. A rengeteg egymással ellentétes nemzeti, regionális, gazdasági, etnikai érdeket összefésülő birodalmak vezetői idejük jelentős részét azzal töltik, hogy kompromisszumokat hoznak tető alá. Azon dolgoznak, hogy mindenki továbbra is része legyen a projektnek.
– Újabb különbség: az EU-ban végsősoron a tagországok állam- és kormányfői döntenek, míg a Monarchiában a császár.
– Ám neki is figyelembe kellett vennie a különféle érdekeket! Amikor a magyarok úgy gondolták, túl sokat kell költeni a közös hadseregre, s ők túl sok katonát adnak, még Ferenc József sem írhatta csak úgy felül az elképzeléseiket. S bár a dualista rendszert a kortársak rengeteget bírálták, az utólagos elemzések jóval megengedőbbek. Elég sokat olvastam a korabeli oszmán, orosz, német és osztrák-magyar birodalmakról. Utóbbi nem gyarmatosított, Bosznia-Hercegovina okkupálásától eltekintve nem hódított meg idegen területeket, azaz – ahogy mondják – „jóakaratú birodalom” volt. Azt hiszem, ez a leírás tökéletesen illik az Európai Unióra is, amelynek éppen azt szokták a szemére hányni, hogy képtelen erőkifejtésre. A többi globális vagy regionális hatalommal ellentétben háborúkat sem indít.
Stratégiájukkal a Habsburgok egész jól elboldogultak, s bár háborúikat általában elveszítették, valahogy egybentartották a birodalmat.
Minden vita ellenére a részeit alkotó nemzetek is érdekeltek voltak a fennmaradásában. Akárcsak ma: nézze meg Orbán Viktor miniszterelnök politikáját! Nagyon élesen bírálja a Bizottságot, az Európai Parlamentet, a partnereket, közben pedig az esetek 90 százalékában mindent megszavaz, még az Oroszország elleni szankciókat is. Igaz, attól tartózkodik, hogy ezt a szavazóinak elárulja.
– „Az izgága magyarok folyton hadakoztak »a bécsi uralom« ellen, azonban eszük ágában sem volt elszakadni a birodalomtól. Megérte bentmaradniuk. Sokat elárul róluk, hogy most ugyanezt csinálják” – fogalmaz könyvében. A kardcsörtetés nem legitim érdekérvényesítő stratégia? Ciprus például 2020-ban megvétózta a Belarusz elleni szankciókat, mert gondjuk volt a törökökkel, mégsem nevezte senki őket az EU árulójának.
– A taktikát más is alkalmazza, nem ezzel van a probléma. Magyarország most azért szigetelődött el, mert nyakra-főre vétózza a közös külügyi döntéseket. Másrészt a magyar kormánynak nincsenek szövetségesei. Az ukrajnai háború mindent megváltozatott. „Békeidőben” egymás ellen küzdöttünk, de most az egység ideje jött el – és a magyar miniszterelnök különutas politikája ebbe most már nem fér bele. Sokkal fontosabbak lettek az európai értékek, a jogállamiság, a demokrácia, miután az ezeket tagadó hatalom indított háborút Ukrajnában. A magyar kormány pozícióját tökéletesen összefoglalják a legutóbbi Európai Tanácson készült felvételek, ahogy a magyar miniszterelnök magányosan álldogált. Orbán brüsszeli konfliktusait arra is használja, hogy belpolitikai helyzetét megerősítse. Kétségtelen, ezt a taktikát más is alkalmazza, de senki nem olyan agresszíven, mint a magyar miniszterelnök. Persze ez a hozzáállás mindig a populista eszköztár része volt. Azt is el kell ugyanakkor mondani, hogy korábban az EU túlságosan technikai kérdésekről, például halászati kvótákról meg vegyipari irányelvekről szólt. Szóval lehet, hogy nem is baj, hogy több szó esik fontos kérdésekről, értékekről, még akkor sem, ha ezeket a témákat gyakran populista politikusok hozzák fel.
– Kutatásai nyomán mire jutott: az EU is ugyanúgy végzi, mint az Osztrák-Magyar Monarchia?
– Őszintén szólva nem tudom. A könyvet még az ukrajnai háború előtt írtam, de a 2014 óta tartó konfliktus árnyéka már ránk vetült. A kutatás végére arra jutottam, hogy valójában nem a nacionalizmusok, hanem a háború vetett véget az Osztrák-Magyar Monarchiának. Különféle irredenta mozgalmak persze léteztek, de a birodalom szétrobbantásához gyengék voltak. Nem tagadva a nemzeti követelések erejét, mégis a háborús szenvedésre helyezném a nagyobb hangsúlyt. Az első világháború végére emberek Monarchia-szerte éheztek, felbomlott a közrend. A legtöbben úgy érezték, ez az állam már nem tud gondoskodni polgáraitól, ezért meg kell tőle szabadulni. Ma is fenyeget ez a veszély: kiszámíthatatlanná válik az Európai Unió helyzete, ha az emberek úgy vélik, már semmit sem várhatnak tőle.
– Paradox módon az EU nem éppen a válságok idején futja a legjobb formáját? Például a koronavírus-járvány idején a közös vakcinabeszerzés révén jobb áron sikerült megvenni az oltóanyagokat és a kisebb államoknak is jutott belőle. Vagy a gazdasági újraindítás érdekében még a németek is elfogadták a közös hitelfelvétel szükségességét. Korábban ez elképzelhetetlen volt.
– Egyetértek, de tegyük fel a kérdést, miért alakult ez így? Az EU-t minden ellentétes híreszteléssel szemben a nemzetállamok irányítják. Békésebb időkben a kormányok hallani sem akarnak ilyen lépésekről, mert azok szerintük csökkentik a szuverenitásukat. Ám a szakadék szélén mindig rájönnek, hogy együtt többre jutnak, mint külön-külön. A válságokat a sajtó, különösen az amerikai és az angol imádja, ilyenkor születnek a címlapok az „EU végéről”. Az euróválság idején például a tagállamok megszavaztak mindent a bankok szigorú ellenőrzésétől a tagállami költségvetések ellenőrzéséig, amit korábban nem akartak. Miért? Mert el akarták kerülni a közös ház összeomlását. Az állandó egyeztetés, a sok félmegoldás és utolsó pillanatos kompromisszum nagyon fárasztó, de így működik az EU. És valahogy így működött a Habsburg Birodalom is. Ferenc József például azt követően egyezett ki a magyarokkal 1867-ben, hogy a sorozatos katonai vereségek, belpolitikai csődök után nem volt már más megoldás.
Caroline de Gruyter az egyik legtekintélyesebb holland napilap, az NRC brüsszeli tudósítója, elemzései rendszeresen megjelennek az EuObserver, a Foreign Policy és más újságokban. Élt és dolgozott Gázában, Jeruzsálemben, Genfben, Bécsben és Oslóban. Újságírói munkájáért több kitüntetésben részesült, tagja a Külkapcsolatok Európai Tanácsának.
– Könyvében azt írja, az EU-n belüli megnemértés egyik forrása, hogy a nyugat-európaiak a jövőről, a közép-európaiak a múltról beszélnek. Ha megnézzük az Európa közvetlen határain dúló háborúkat, Ukrajnát, Hegyi-Karabahot, Izraelt, akkor bizony a történelem visszatérését látjuk…
– Igaza van. Nem figyeltünk eléggé a 2008-as grúziai háború és a Krím 2015-ös elcsatolása után. A franciák továbbra is adtak el fegyvereket Oroszországnak, a németek pedig megépítették az Északi Áramlat 2-t. A háború bebizonyította, hogy a közép-európai nemzeteknek igazuk volt, amikor figyelmeztettek az orosz veszélyre – figyelemreméltónak tartom, hogy pont a Monarchia két egykori tagállama, Ausztria és Magyarország volt jóval elnézőbb Moszkvával. A Nyugat lenézését azonban alighanem a magyarok is megtapasztalták.
Kaja Kallas észt miniszterelnök szokta mondani, hogy a közép-európaiak még 20 évvel uniós csatlakozásuk után is „új tagállamok”. Senkinek eszébe nem jutott Svédország 1995-ös csatlakozása után két évtizeddel így nevezni a svédeket.
A történelem valóban visszatért, s ez paradox módon növeli az EU egységét. Valami hasonló történt 1914-ben Osztrák-Magyar Monarchiában. Nemcsak Bécsben és Budapesten, hanem Prágában, Zágrábban, Ljubljanában is sorban álltak az emberek a sorozóirodák előtt. Úgy érezték, közös hazájukat kell megvédeniük, miután meggyilkolták a trónörököst Szarajevóban.
– Kívülállóként csodálkozott rá a Monarchia örökségére, könyvében úgy fogalmaz, mintha azóta semmi nem változott volna. Miért?
– Amikor Bécsbe költöztem, lehetetlen volt kikerülni a Monarchia örökségét. A bécsi színházi előadások például a mai napig véget érnek este tízkor, mert anno Ferenc József korán szeretett lefeküdni. Szinte mindenki családjában vannak cseh, lengyel, magyar, szlovák felmenők, a város építészete is a korszakot idézi. A mentalitásban is ott él a múlt. Felidézem azt a történetet, amikor IV. Károly özvegyével, Zitával készítettek interjút nem sokkal 1989-es halála előtt. Az echte szocialista és republikánus osztrák újságíró beszélgetőpartnerét teljes természetességgel nevezte „ő császári és királyi fenségének”. Rá kellett döbbennem arra is, mennyire másként néznek az Európai Unióra, közös európai történelmünkre a különböző államokban, s ez mennyire függ az adott állam múltjától. Mi Hollandiában alig tanulunk valamit Közép-Európáról, az Osztrák-Magyar Monarchiáról – legfeljebb Sissit ismerjük. Ellenben mindent tudunk az atlanti világról, a britekről, figyelmünk mindig ebbe az irányba fordult. Ehhez képest Bécsben vagy Budapesten teljesen más a megközelítés, s ez befolyásolja azt is, ahogy például az államok politizálnak az Európai Unióban.
– Magyarországon is azt érezte, mint Bécsben?
– Két hete jártam Budapesten a könyvfesztiválon és azonnal szembeötlő volt a birodalom öröksége, akárcsak a Monarchia többi egykori városában. Ugyanakkor míg mondjuk Prágában és Krakkóban szemmel látható a fejlődés, Budapest rossz bőrben van. A Keleti pályaudvarnál például már az összes közép-európai nagyváros fő vasúti csomópontja sokkal jobb állapotban van, s a házakon is érezni azt az elhanyagoltságot, amit már Krakkóban, Varsóban és Prágában sem látni. De ettől még a gasztronómia nagyon is monarchiás, a nyitott ablakok mögött éppúgy gyakran zongorázik valaki, mint Bécsben.
– Szórakoztató története, hogy a kétezres évek elején látta Romano Prodi akkori bizottsági elnököt a brüsszeli IKEA-ban és senki nem ismerte föl. Ferenc József képe anno minden postahivatalban és vasútállomáson ott lógott; nem az az EU egyik baja, hogy nincs kivel azonosítani, ezért nem is lehet szeretni?
– Azt hiszem, a konyhabútorok és a franciaágyak között ma már felismernék Ursula von der Leyent. A folyamatos válságok, a fenyegetettség növelte az EU ismertségét és elismertségét. Sokáig az volt a jelszó, hogy depolitizálni kell az Európai Uniót, de rájöttünk, hogy a dolgok nem így működnek. Egy bizonytalan és veszélyes világban nem lehet megspórolni a politikai döntéseket, az értékválasztásokat. Nézze meg Zelenszkij elnököt, milyen elszántan szeretné bevinni hazáját az Európai Unióba! Ha mások ennyire vonzónak tartják a modellünket, néha mi az EU-ban is abbahagyhatnánk a siránkozást. Az emberek kezdik megérteni, hogy nem magától értetődő az EU által biztosított béke és a prosperitás. Húsz évvel ezelőtt az uniós tagállamok polgárainak körülbelül 50 százaléka örült hazája EU-tagságának, a többieket általában hidegen hagyta a kérdés. Ma már hetven százalék körül van az elégedettek aránya – lehet, hogy nem tetszik nekik az EU működése, de sokkal jobban érzik magukat tagként.
– Hivatkozik arra, az Európai Unió alapjait a második világháború után lerakó államférfiakra milyen hatással voltak a két háború között a páneurópai mozgalom részint Osztrák-Magyar Monarchiában felnőtt gondolkodói. Habsburg Ottó is úgy vélte, van folytonosság a két rendszer között. Az EU lenne a Monarchia örököse?
– Némi iróniával mondhatom, hogy a „fortwursteln”, a pepecselés mindenképpen összeköti a két világot. Megértettük, hogy túl sokan, túl sokfélék vagyunk a kontinensen. Kell egy európai keretrendszer, hogy megőrizzük a biztonságunkat. Nagy írók, mint amilyen Joseph Roth, Stefan Zweig, Robert Musil metszően éles kritikát mondtak a Habsburgok világáról. Szövegeik modernek, ismerősek, mert akár az EU-ról is írhatták volna őket. Miután azonban az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott, lelkiismeretfurdalásuk volt kíméletlenségük miatt. Hirtelen már nem is volt olyan rossz az jóakaratú birodalom. A háború, amelynek elkerüléséért egykor megálmodták az Európai Uniót, itt kopogtat az ajtónkon. Ég a Közel-Kelet is; öt évet éltem ott, ezért állíthatom, az izraeli-gázai események következményei alól nem tudjuk kivonni magunkat. Nem ideális ez az állandó kompromisszumos rendszer az EU-ban, az utópisták állandóan valami nagyszabású dologról, tökéletes rendszerről álmodnak, a cinikusok meg könnyen gúnyolódnak az EU-n. Pedig érdemes megbecsülni, mert működik.
Nyitókép: Caroline de Gruyter egy bécsi kávéházban
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
