„Ez nem zenei, legfeljebb zeneipari forradalom” – Czutor Zoltán Azahriah-ról és új lemezéről
Azahriah-t érintő negatív megjegyzésével az irigy, fiatalokat nem értő, dohogó öreg zenész szerepébe sodorta magát Czutor Zoltán, hát megkérdeztük, mi motiválta. Kiderült, hogy nagyon nem az, ami a látszat, még ha Azahriah zenéjét valóban nem tartja is kiemelkedőnek. Az ifjú titánnak szakmányban gratuláló pályatársakat pedig dörgölőzőnek, hovatovább seggnyalónak titulálja. Czutor zenekara, a Belmondo november 10-én tartja lemezbemutató koncertjét a Turbinában, ahová, mint kiderül, 400-an férnek be. Azahriah dalait pedig háromezerszer annyian hallgatják, mint a Czutor-szerzeményeket. Nagyon is indokoltnak látszott tehát első kérdésünk, amikor reggelizni ültünk össze a zenésszel. Interjú.
– Savanyú?
– Ez itt egy croissant! Nem szőlő! És nem, a szőlő sem savanyú.
– Legalább érti a felvetést.
– Persze, hogy értem. Csőstül jött felém az elmúlt hetekben, hogy bizonyára irigy vagyok Azahriah sikerére, azért mondtam, hogy cseppet sem forradalmi a zenéje és hogy nekem nem tetszik. Már bocsánat, de mégis milyen gondolkodás ez? Akinek ilyesmi ugrik be, az önmagáról árul el sokat, nem rólam.
– Míg Azahriah idei albumának slágerdalán 13 és fél millió Spotify-hallgatás van, az ön friss lemezének leghallgatottabb dala 4500-at produkált. Nem logikus gondolat?
– Nem ugyanazon a pályán mozgunk. Ráadásul ebben a pillanatban jött ki az albumunk.
– Dehogynem ugyanazon a pályán. Popzenészek mindketten.
– Ő már Youtube-influenszer korában is olyan pályán mozgott, ahol a számjegyek fontosabbak voltak a hangjegyeknél, én meg gyerekkoromtól azon, amelyen a hangjegyek fontosabbak a számjegyeknél.
– Osváth Zsolt szerint önnel kapcsolatban a népszerűség kérdését felvetni nem is lehet – hiszen olyanja nincs. Fáj?
– Dehogy. Részben igaza van. Van azért úgy húsz-harmincezer ember, akiknek a véleményét befolyásolom, ettől még tény, hogy nem népszerűségem van. Inkább nyilvánosságom. Félre ne értsék, nem valami morális fölényből nem vagyok hajlandó kompromisszumokat kötni a népszerűségért – egyszerűen lusta vagyok. Nem bírom átgondolni, hogy ezt meg azt kellene most mondanom, hogy azzal azt a hatást váltsam ki, hogy… Sosem csináltam így semmit.
– Tele van bulvárszereplésekkel! Az nem kompromisszum?
– Én ugyan nem keresem a bulvárt sosem.
– Kertévés műsorban még feleségestül is szerepelt!
– A Nyerő párost azért vállaltuk el, mert Covid volt, ami miatt 43 fellépésem maradt el, jól jött egy műsor, amelyben egyébként lehettem önmagam – meg persze a vele járó gázsi is nagyon jól jött akkor. Úgy értettem a bulvárt, hogy bulvárlapokat nem keresek sosem. Ők meg, amikor írnak rólam, alig keresnek meg engem. Így volt ez most, az Azahriah-történetnél is.
– Hogy volt?
– Egy zenei tévé főszerkesztője, aki ismerősöm, a privát oldalára írt egy dicsőítő posztot Azahriah-ról. Volt alatta vagy ötven komment. Az enyémnél sokkal durvábbak is egyébként. Valamelyik NER-közeli bulvárlap erre kiemelte a nem nyilvános poszt alól az én nem nyilvános kommentemet és a megkérdezésünk nélkül cikket írt belőle.
– Amire aztán az RTL reggeli műsorában ráerősített azért ön is.
– Oda néhány hetente be szoktam menni. Évtizedek óta. Most is így volt. Rákérdeztek, hát én meg nem fogom megtagadni a véleményemet. Milyen lenne már az? Mindenesetre nem úgy volt, hogy elkezdtem fröcsögni Azahriah-ra. Szó nem volt arról, hogy nyilvánosan akartam volna foglalkozni vele, pláne nem akartam „hadat üzenni” neki. Szakmai körben akartam megbeszélni a jelenséget.
– Mintha ott is egyedül maradt volna. A szakma a Quimbytől Pataky Attiláig sorra gratulált Azahriah-nak.
– A szakma jelentős része – ahogy az eredeti kommentem alatti lájkok is mutatták – szinte teljesen egyetért velem, de beindult a dörgölőzés is, hogyne. A nagyon sikeres előadóval jó jóban lenni, a farvizén hátha jut ez-az… A Zalatnay-féle szánalmas „vokáloznék neked”-től a Quimbyn át Varnus Xavérig mindenki megfutotta a maga „veled vagyunk”-körét.
– Nem lehet, hogy pályatárs felé ez az emberi és szép gesztus?
– Ha így van, mégis miért nem azelőtt tették ezt, hogy az én valóban nem túl hízelgő véleményem megjelent? Addig miért nem támogatta senki?
– Addig nem volt ki ellen megvédeni.
– Megvédeni? Ellenem? Ne hülyéskedjünk már! Ez csak dörgölőzés. Az elegáns gesztus az, ha privátban ráüzenek, hogy: „Gratulálok, öcsém, le a kalappal, nagy vagy!” Ez meg annyira elegáns, mint amikor adsz egy kis pénzt a gyerekkórháznak, de kihívod a sajtót és mindenhova kiposztolod, hogy adtál. Nem,
az, hogy hajbókolunk a magyar könnyűzene aktuális királyfija előtt, az nem elegáns gesztus. Hanem seggnyalás.
– Egyébként miért is nem le a kalappal előtte?
– De hát le a kalappal! Ekkora sikert elérni nagy teljesítmény. Természetes, hogy meg lehet süvegelni. Csak legyen már elég ennyi és ne kelljen azt a mantrát is mormolni mellé, hogy amit Azahriah csinál, az zeneileg mekkora forradalom meg milyen újdonság. Nem az. Zeneipari forradalom esetleg lehet. Példátlan szórakoztatóipari siker – az is. Zenei nem. Zeneileg ugyanis csak klisékkel és patternekkel dolgozik.
– Az ön dalaiban meg mondjuk Beatles-kliséket hallunk. Nem mindegy, honnan van a klisé?
– Vannak ilyenek az én zenémben is, de nem is mondom, hogy zenei forradalmat robbantottam ki. A zenei minőséget mindenesetre nem lehet számokkal mérni. Ha lehet, akkor a legjobb tényleg Zámbó Jimmy, a 3+2 együttes – meg Azahriah.
– Zeneileg is ebbe a sorba teszi?
– Részben.
– 54 évesen nem érti a fiatalok zenéjét… Végül is természetes.
– Hogy mennyire nincs így, azt éppen akkor értettem meg, amikor özönleni kezdtek rám az átkok Azahriah kapcsán. Merthogy hatvanasoktól, hetvenesektől kaptam a legtöbb szidalmat. Ez tehát nem generációs jelenség csupán. Benne van a lagzi, a mulatós nyoma, hát tetszik mindenféle korosztálynak. Nem nemzedéki itt a frontvonal – hanem kulturális.
– Másképpen fogalmazva: Azahriah képviseli a valódi magyarságot, ön meg idegen test a régi angolszász hatásaival.
– Így van. Más zenéken szocializálódtam. A magyar nótát mondjuk imádtam, imádom ma is – az igazit. Amelyet hangszerekkel játszanak. A presszószintetizátoros változatból meg számomra éppen az tűnik el, ami a báját adja a műfajnak. Ettől még tömegek szeretik, ahogy szerették Lagzi Lajcsit vagy a már említett Zámbó Jimmyt is – akik, Azahriah-hoz hasonlóan, szintén nem a megszokott csatornákon futottak be, s nem is az állam tolta őket. Szóval igen, sok a hasonlóság: bizonyos időközönként magasba repít valakit a valódi magyar tömegízlés.
– A jó popzene az, ami népszerű, nemde?
– Ez stimmelhet.
– Akkor a dolog egyszerű: Azahriah sokkal jobb popzenész mint ön.
– Annyira viszont vagyok képzett zeneileg, hogy halljam, mutat-e valami újat, hoz-e új minőséget egy produkció.
– Mi mutat ma újat a popzenében? Egyáltalán dolga az neki?
– Hogy dolga-e vagy nem, jó vitaalap, tény viszont, hogy volt ennek a műfajnak egy hosszú és termékeny időszaka az 1950-es évektől a 2000-es évek elejéig, amikor elképesztő újításokat hozott, minden évtizedben többet is. Néhány évtized alatt a rockabillyből a metált és a diszkót, a rapet, az elektronikus zenét is kitermelte. Aztán az történt, ami minden műfajjal történni szokott: felvirrad a korszaka, eljut a zenitjére, aztán leszállóágba kerül. El nem tűnik, például játszanak operettet ma is, biztosan írnak is még egyet-kettőt, de soha nem fogja már meghatározni a kortárs könnyűzenét. Ettől függetlenül még mindig lehet izgalmasat alkotni. Nekem nem azért nem tetszik Azahriah, mert igénytelen, vagy mert nem értem a szövegét. A maga módján igényes a produkciója. Azért nem tetszik, mert nem tud meglepni, mert előre legyártott alkatrészekből szerelték össze.
– Nem valami producer találta ki, hanem ő önmagát, maga gyúrja össze a saját zenéjét. Megírja, feljátssza, felénekli, akárcsak Czutor Zoltán.
– Persze, én sem úgy képzelem, hogy Azahriah ördögi tervet eszelt ki és kockás papíron megtervezte, mi kell a népnek, aztán azt jól fel is tálalja neki három Puskás-koncerten. Egyszerűen ilyen zenéket hallgat ő is. Ha aztán sikerül visszaadnia a dalaiban azt, amiben éppen van és így kapcsolatot tud teremteni más emberi lényekkel, akikből hasonló érzéseket vált ki, remek. Vannak azért ilyen dalaim nekem is – a Mikor címűt például még lagzikban is játsszák, a lassú blokkban. Szóval én nem vagyok Azahriah ellen, csupán annyit mondok, hogy egyrészt nem az én ízlésem, ami persze magánügy, de már miért ne mondhatnám el, másrészt pedig nem kirobbanó tehetség és semmi esetre sem zenei forradalmár. Vannak szerintem művészileg sokkal kiemelkedőbbek az ő nemzedékében is.
– Na!
– Ott van például Sisi. Ő is szövegel, ő is elektronikus alappal dolgozik – és elképesztően jó. A Carson Comát is nagyon bírom. Sisi is, ők is meg tudnak lepni. Nem kiszámíthatóak. Nekem ennyi már elég. Ők egyébként tényleg generációs előadók, őket hatvanasok-hetvenesek nem hallgatják, mint Azahriah-t, akinek egyébként három élő koncertjét is végignéztem, tehát nem a semmiből formáltam véleményt róla. Ennyit tehát arról, hogy az öregember motyog magában és nem érti a fiatalokat.
– A Balatonnal közös, küszöbönálló koncertjén hányan is lesznek a Turbinában?
– Azt nem tudhatom, de legfeljebb 400-an férnek be.
– A nyolcvanas-kilencvenes évek underground zenekara, a Balaton és az öné, a Belmondo mégis mit keres egy színpadon?
– Méry Péter volt egy időben a Balaton énekese, manapság is fel szokott lépni velük, most pedig életrajzi könyvekkel foglalkozik és megkeresett, hogy szívesen írna rólam egyet. Épp arról beszélgettünk, hogy szerintem minden idők legjobb filmje a Megáll az idő, amikor közölte, hogy abban ő és Vígh Misi alakítják a gimnáziumi zenészeket. A kedvenc filmemben! A Nyerssel játsszuk is a Megáll az időt. Innen jött az ötlet, hogy legyen közös koncert.
– Aztán jön az akusztikus koncertek időszaka, meg a színházi esteké? Ahogy ötvenesekhez illik?
– Is. Az akusztikusakat tényleg nagyon élvezem mostanság, meg a Csuja Imrével közös estünket is. De játszom rendes, zenekaros felállással is, új lemezünk van épp a Belmondóval. A kutyák dala is rajta van például Petőfitől…
– Az is állami pályázatra készült, nemde?
– Nem arra készült, de beadtuk, persze. Azért készült, mert jó vers és
ezektől a kutyáktól ma is ugyanúgy szenvedek, ahogy a költő szenvedett tőlük az 1840-es években. Nem is a gazda zavar igazán, hanem a csahosok. A néhány falatért kussolók, a cipőjüket bámulók, a félrenézők. Ez a határtalan gyávaság – ez tartja a helyén a gazdát is.
Nem véletlenül lett az új lemez címe Királyok kutyái. Szóval nem a pályázat volt itt a lényeg. A Kva Béke című dal például nem arra készült…
– Csak abban meg nem érthető, mit akar mondani. Tisztára, mint egy Azahriah-szöveg!
– Pedig egyszerű: a verzében éneklem a saját sirámaimat, a raprészekben pedig a kormány aljas, gyomorforgató, békepártinak hazudott kommunikációs paneljeit mondom el, ahol minden eddigi kapaszkodónkat hamis jelentéssel ruházzák fel.
– Nem lehet, hogy a megmondás szerepét a daloktól átvette már a Youtube-influenszerkedés?
– De, abszolút, ám a dalok még mindig időtállóbbak. És arról szólnak, ami a szerzőt érdekli. Jó esetben. Nem mintha szövegíró-Csomolungma lennék, mindenesetre felfordul a gyomrom a hazug és aljas békeüzenetektől, hát ez meg így jött most ki. Klasszikus rádióbarát dal nincs is a lemezen, egyet leszámítva. Meg talán az Általában című számot, amely viszont csak azért sem mehetett le a rádióban tavaly.
– Hogyhogy?
– Még a Petőfi Rádió akkori zenei főszerkesztője is odáig volt ezért a dalomért, megvolt már a premier időpontja, még a tévébe is behívtak. Aztán az utolsó pillanatban lefújták odafentről. Nem is játszották le a dalt sosem. Félreértés ne essék: nem kötelező a dalomat játszani a rádióban, simán lehet olyan, hogy a zenei szerkesztőnek nem tetszik. Az viszont egészen más szint, amikor az egyébként totálisan rendszerhű zenei főnök akaratát is felülírja a politikai szempont, a tiltólista.
– Biztos, hogy politikai ok volt a háttérben?
– Az akkori főszerkesztőtől tudom, hogy bement hozzá egy nagyfőnök azzal: ha még egy Czutor-számot be mer tenni, repül. Nem rakta be. Mondjuk azóta egyébként repült. Gondolom azért, mert neki tényleg számított a zene is.
– Kis káröröm?
– Akár lehetne is, hiszen az illető évtizedes távlatban szolgálta ki ezeket a nagyfőnököket főszerkesztőként, de nem, mégsem a káröröm érzése tölt el. Inkább az undoré. Erre a dalra még Demeter Szilárd is azt mondta, hogy a Mikor méltó párja, hogy épp ilyen dalokra lenne szüksége a Petőfi Rádiónak.
– Úgy kormányelleneskedik, hogy Demeter Szilárddal azért kapcsolatban van?
– Van jó pár kifejezetten ellenzéki zenész is, akiknek kikérte a véleményét olykor szakmai kérdésekben. Többek között néha az enyémet is. Épp azelőtt nyilatkozott arról, hogy tervei vannak a Petőfivel, hogy ez az eset megtörtént, ezért ráírtam, hogy ez mégis mi. Hogy a zenei főszerkesztő kifejezett kérésére sem mehet le dalom a közmédiában. Nem örült neki ő sem, a helyzet viszont változatlan. Az a bizonyos szőlő így sem savanyú: vannak felkéréseim, filmzenék, reklámzenék, hangszerelések, családi koncertek és zenekarosak, tehát nem panaszkodom. Viszont még mindig reménykedem egy tisztább és egészségesebb könnyűzenei nyilvánosságban. Ha hiába, akkor is.
– Épp Azahriah sikere mutatja, hogy a rádiós játszás nem számít, Youtube-on, TikTok-on is be lehet futni, ha valaki ügyes.
– A rádió igenis számít. A tizenéveseknél nem, de az emberek többsége vezetés közben még mindig rádiót hallgat. Ameddig betehették a Petőfibe a dalaimat, be is tették azokat, abból pedig koncertfelkérések lettek, tehát nem voltam kiszolgáltatva senkinek. Állambácsinak sem. Csakhogy a cél éppen az volt, hogy mindenki ki legyen nekik szolgáltatva. Ezért is lett már régen az egyetlen új könnyűzenét is játszó országos rádió a közszolgálati média Petőfije.
– Azahriah nincs kiszolgáltatva neki, önök pedig két zenekarral töltenek meg esetleg egy 400 fős helyet úgy, hogy állami támogatás van a fellépésen… Mi értelme van így ennek?
– Hogy miért kell klubkoncert? Mert jó, azért. Mert lehet, hogy kevesebben vannak, akik szeretik a zenében a játékosságot, az igényességet, de léteznek azért ők is. A támogatást pedig akkor is fel kell tüntetni a programon, ha az adott klub, vagy az egyik zenekar kiadója, szervezői kaptak valamennyit. Szóval ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy állambácsi a zsebünkbe teszi a pénzt. De ha tesz is, egy koncert vagy pláne turné költségeihez képest ez jelképes összeg. Ráadásul – nem lehet elégszer hangsúlyozni – ez nem adófizetői pénz, hanem a szakma jogdíjaiból elvont és egy kollégium által újraosztott összeg.
Az igényes művészethez pedig, amióta ember az ember, mindig mecenatúra kellett. A Rómeó és Júlia musical is bizonyára több nézőt vonz, mint egy Pintér Béla-előadás, mégis egyértelmű a művészi szintkülönbség.
Akkor is, ha a musical szabályai szerint egyébként jól vitték színpadra előbbit is. Mondjuk ez annyiban rossz analógia, hogy a totális stupiditás jegyében itthon a musicalszínházat támogatják közpénzből, Pintér Bélát meg nem, de ez már tényleg messzire vezetne. Lényeg, hogy nem feltétlenül az a jó művészileg, ami népszerű. Ettől még nagyon örülök mindenki sikerének.
– Orbán Viktorénak is?
– Jó kérdés… De ha netán nem örülök miniszterelnök úr sikerének, az azt jelenti, hogy irigy vagyok rá? Az a bajom akkor, hogy nem én vagyok a miniszterelnök? Így talán még érthetőbb, miért teljesen beteg logika ez. Orbán Viktor sikere az én életemben rengeteg kárt okozott, tehát annak valóban nem tudok felhőtlenül örülni – míg Azahriah sikere nekem nyilvánvalóan nem okoz a világon semmilyen kárt sem. Élvezze ki nyugodtan – én meg hallgatok majd mást és írom a saját dalaimat.
Nyitókép: Végh László
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
