Ilyen házakból épülhet fel egy ország identitása – helyreállított modern templom az év épülete
A cserépváraljai katolikus templom az egyik legelső modern templomépület volt a szocializmus időszakában: a Csaba László tervei szerint 1961-ben elkészült templom a magyar építészettörténet mérföldköve, kivételes szépségű modern alkotás. Most két fiatal építész, Major Zoltán és Müllner Péter (Partizan Architecture) olyan gondossággal állították helyre a sok apró módosítással meglehetősen tönkretett épületet, ahogy eddig szinte csak középkori műemlékeket volt szokás. A Média Építészeti Díjának idén lapunk újságírója, Zsuppán András is a zsűritagja volt. A nyertes alkotás megmutatja, hogy az 1960-as évek modernje ma már ugyanúgy történeti építészetnek számít, mint a régebbi koroké, és hogy a magyar vidéken rengeteg hasonló, kevesek által értékelt csoda rejtőzik, amelyek sokkal több megbecsülést érdemelnének.
Közismert, hogy az államszocializmus időszakában nem lehetett új templomokat építeni, legalábbis az aktív egyházüldözés szakaszában, ami Magyarországon 1948-tól az 1964-ben aláírt magyar-vatikáni részleges megállapodásig tartott. Közismert, de nem igaz: ebben a bő másfél évtizedben valóban nagyon kevés templom épült, de ha egy közösség igazán elszánt volt, igazán akart templomot, még ebben az időszakban is el tudta érni, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyezze a felépítését.
Márpedig a cserépváraljaiak igazán akarták. A bükkaljai falu hagyományosan szegény volt, mint az – esetükben nem létező – templom egere. Közvetlenül a háború után, amikor a Coburg hercegi uradalmat felosztották, még mindig ötvennyolc család élt nyirkos és sötét barlanglakásokban. A községbe egyetlen makadámút vezetett be, nem volt se villany, se telefon, se orvos, miközben a népesség gyarapodott, megközelítette az ezer főt. És nem volt templom sem: a háború előtt a kastély mellett, a falu fölötti dombtetőn álló, nehezen megközelíthető kápolnába jártak misére a cserépváraljaiak, a háború után az iskolában nyitottak össze két tantermet imaszobának. Nem volt ez méltó helyzet a lassacskán mégis fejlődésnek induló községhez, és kissé kínos volt a szocialista állam számára is, hiszen az egykori katolikus iskolát a többivel együtt államosították, és az mégsem járja, hogy az állami iskola egyszerre templom is legyen. Szocializmus ide vagy oda, a Bükkalján a nép mélyen hívő katolikus volt az 50-es évek végén is. Igazi templomot akartak, mint amilyen a többi falunak van.
Amire biztosan nem vágytak, hogy ez a templom a magyarországi 20. századi modern építészet egyik remekműve legyen, de a körülmények szerencsés találkozása úgy hozta, hogy mégis így lett: Cserépváralján olyan templom épült, amely a falu nevét beírta a magyar építőművészet történelmébe.
Mindez paradox módon az Állami Egyházügyi Hivatalnak is köszönhető, mivel 1958-ban visszadobták a hagyományos, tornyos templom engedélyezésre benyújtott tervét. A falu addigra megvette a kiszemelt telket az egyik hegyre felfutó, meredek utcácska oldalában, és ott, a hegyoldal támfalában abban az évben egy lourdes-i barlangot is kialakítottak, amihez nem kellett engedély. Előtte a teraszon, szabad ég alatt misézett az 1956-ban odahelyezett plébános, Fias István, aki a templomépítés motorja lett, mivel az iskola bővítése miatt még az imaterem is megszűnt. A falu joggal hivatkozhatott arra, hogy ez tarthatatlan állapot, a Hivatal azonban feltételeket szabott: a templomnak nem lehet tornya, legyen téglalap alakú, és mindössze egyetlen teremből állhat, amely nem lehet nagyobb az egykori imateremnél. A Hivatal nyilvánvalóan azt akarta, hogy Cserépváraljának legyen is temploma meg nem is: eltűrtek volna valami egyszerű, funkcionális építményt, de semmi olyasmit, ami a hagyományos módon uralja a szocialista faluképet.
A templomépítés rendhagyó történetét Lantos Edit tárta fel az elmúlt évtizedben, és az elmúlt években Kovács Dániel művészettörténész talált hozzá jelentős új adatokat a tervező, Csaba László gyermekeinél, Csaba Eszternél és ifjabb Csaba Lászlónál, akik megőrizték apjuk hagyatékát. Csaba neve a hollóházi templom tervezőjeként lehet ismerős, ottani épülete a legjelentősebb modern szakrális épület a szocializmus korszakából. A cserépváraljai templomépítés azonban megelőzte ezt néhány évvel, Csaba első ilyen jellegű megbízása volt. Nem egészen világos, hogy talált egymásra az építtető közösséget képviselő plébános és az IPARTERV-ben dolgozó, katolikus neveltetésű építész, akit a Rákosi-korszakban vallásossága miatt egyszer fel is jelentettek az Államvédelmi Hatóságnál. Az 1959-ben benyújtott második templomtervet mindenesetre már ő készítette, bár egy mezőkövesdi építőmester neve alatt nyújtották be, mert nem volt tervezési jogosultsága.
Kovács a hagyatékban talált tervrajzokból megállapította, hogy Csaba az állami tervezőirodánál is dolgozhatott ezen a magánmegbízáson – hogy ne keltsen feltűnést, rajzokra azt írta rá, hogy „Badacsony, kiállítási pavilon”. Talán csak véletlen, hogy az elkészült templom egyik fő ihletforrása és párhuzama Callmeyer Ferenc ebben az időben épült badacsonyi poharazója, a hazai modern építészet ikonikus alkotása. A másik ihlető az építészet hierarchiájában jóval magasabban van: Le Corbusier ronchamp-i kápolnája, a leghíresebb európai modern templom, amit azonban Csaba csak fekete-fehér fotókról ismerhetett.
A Hivatal a második tervet is visszadobta a túl összetett alaprajz miatt, az 1960-ban Csaba László neve alatt beadott harmadik viszont megkapta az engedélyt. A sikerhez kellett egy kis taktikázás: az építész feltüntette rajta a frissen megkapott állami Ybl-díját, az alaprajz téglalap formájú lett, torony és sekrestye látszólag nem volt – csak egy magas harangfal, ami hogy, hogy nem egészen toronyszerű látványt nyújt. Meg egy négyszögletes, magas kőkerítés a szentély mellett, ami ha kap egy tetőt, a mögötte lévő tér mindjárt sekrestyévé alakul. A plébános a hivatalnak csak az alaprajzot küldte el, semmi mást: valószínűleg nem realizálták, hogy egy olyan templomnak adnak zöld utat, amely dombtetői, kiemelkedő fekvésével, harangfalával egészen komoly építmény, építészeti minőségével pedig új korszakot nyit a hazai templomépítészetben.
Az illetékes elvtárs „meggyőződött arról, hogy a terv nem nagyobb mint 6×10 m, hogy valóban nincs torony […] s mivel a rajzból semmit sem tudott kiolvasni, némi burkolt fenyegetések, hosszas vitatkozás közepette aláírta” – emlékezett vissza később Csaba László az esetre.
A cserépváraljai templom különös kettőssége, hogy építészeti szempontból nagyon bátran, vállaltan modern épület, de úgy épült fel, mint a középkori templomok: helyben található anyagokból, helyi mesterek munkájával, helyi összefogással. A nép építette saját magának, de nem a saját elképzelései szerint. A bükkaljai községekben a kő volt a parasztházak hagyományos építőanyaga, ezért Cserépváralján az emberek – akkoriban még – jól értettek a sötét színű helyi andezittufából készült falak felrakásához. Csaba az épülethez főként ezt a követ használta, és a falazat jelentős része szabadon maradt, burkolat nélkül: ez az anyaghasználat biztosítja a templom helyi jellegzetességét, ami a modern szerkesztés és tömegformák ellenére félreérthetetlenül bükkaljai alkotássá teszi. A köveket azonban az építész másként rakatta fel, mint ahogy az itteni mesterek megszokták, megfaragás nélkül, széles, fehérre meszelt fugázással. A falazás módja azt a tervezői gondolatot közvetíti, hogy az egyház testében mindenféle karakterű ember békében megfér, a hit összefogja őket, mint a fehér fúgák a kövekeket.
A templom a téglalap alakú alaprajz ellenére nagyon összetett tömegformájú, izgalmas épület, tetősíkjainak magassága erősen változó, minden szögből más-más képet mutat. A helybéliek már az építkezés közben kételkedni kezdtek, hogy jó lesz-e ez nekik, juhhodálynak, barlangtemplomnak csúfolták. Fias plébános azonban kitartott a terv mellett, az ellenérzéseket betudta a falu elmaradott szellemének. Csaba kevés engedményt tett a nép konzervatív ízlésének: két szoborfülkét alakított ki, amelyekben elhelyezhettek egy-egy festett gipszszobrot (Szűz Máriát és Páduai Szent Antalt), minden más letisztultan modern lett a belső térben is: a cementes fröcsköléssel ellátott, betonból készült oltár és az ugyanilyen tabernákulum, az egyszerű padok, a törtkő padló, a fali mécsesek számára faragott kőkonzolok, a masszív vasbeton karzat, és az oltár terét megvilágító, hatalmas, fémszerkezetű ablak, amelyen keresztül a templom belseje megnyílt a külvilág, a zöld templomkert felé. Egyedül a fém nyílászárók nem készültek Cserépváralján, ezeket egy budapesti mester gyártotta le.
A modernitás azonban különös archaizmussal párosul: a templomban eredetileg nem volt sem fűtés, sem mesterséges világítás, mivel áram még akkor sem volt Cserépváralján, amikor az építkezés 1961 karácsonyára befejeződött. A lámpákat csak pár hónappal később, 1962 májusában kapcsolták fel, de mivel Csaba eredetileg nem számolt azzal, hogy lámpákat is tervezzen a beltérbe, a vezetékek szabadon lógtak a mennyezetre erősítve. Ez volt az első a sok esetleges, szükség diktálta átalakítás közül, ami a cserépváraljai templomot később sújtotta. Noha az építkezés közben már ülésezett Rómában a második vatikáni zsinat, a liturgikus reform magyarországi bevezetése csak 1965-től kezdődött. Valószínűleg ez az egyik utolsó magyar templom, amely még a tridenti liturgiának megfelelő, falhoz simuló oltárral épült, és biztosan az egyik utolsó, ahol a pap még manapság is a hívőknek háttal misézik – a kis térben egy szembemiséző oltárt lehetetlen lenne úgy elhelyezni, hogy az ne verje szét teljesen az enteriőrt.
Csaba László a kor két legnevesebb modern művészétől rendelt a belső térbe egy-egy művészeti alkotást: Kondor Béla a tabernákulum ajtaját festette meg, Somogyi József szobrász pedig egy korpuszt küldött. Mindketten ingyen vállalták a munkát, akár csak maga az építész. Kondor a nemrég elhunyt Dávid Katalin művészettörténész segítségével alkotta meg a deszkaajtó külső és belső oldalának díszítését: kívülről aranyozott háttér előtt az Eucharisztiát jelképező sült hal és Isten keze kisebb halak gyűrűjében, belül egy imádkozó angyal. Jellemző, hogy ez a két kiemelkedően értékes modern műalkotás, amelyek a templom enteriőrjét egykor teljessé tették, ma már nincs Cserépváralján, sőt a fennmaradásuk is csak a véletlennek köszönhető. A falusiak ugyanis iszonyodtak tőlük. Kondor tabernákulumajtaját – a művész nagyon kevés, templomtérbe készült alkotásának egyikét – egyszerűen silány mázolmánynak tartották, Somogyi kereszt nélküli korpuszától viszont elborzadtak. Kétségtelen, hogy ez a korpusz a kereszthalál iszonyatát, a megkínzott testet minden szépítés nélkül, a maga nyers valóságában adta vissza: valóban mintha egy holttest függött volna a templomfalon. Épp ez tette megrendítővé, kiemelkedő művészi erejű alkotássá, ami az egyszerű térben különösen jól érvényesült. Az átadás után készült fotók hűen mutatják, hogy a három művész munkája nyomán Cserépváralján nemzetközi rangú, kiemelkedő modern enteriőr született.
A műalkotásoknak kalandos sors jutott. Már az 1960-as évek másik felében átfestették a tabernákulumajtót, a rettenetes korpuszt pedig kirakták az előtérbe. A gipszszobor – bronzba öntésére nem jutott pénz – itt a nedvességtől pusztulásnak indult. Amikor az 1980-as években Csaba László értesült erről a helyzetről, Cserépváraljára utazott, és mindkét művet elkérte. A korpuszt visszaadta Somogyinak, az erősen leromlott szobor a művész családjának tulajdonában maradt fenn, a mostani kutatás során tulajdonképpen egy fészerben akadtak rá. Kondor már halott volt, ezért a kis deszkaajtót Csaba megtartotta, és az átfestést lemosva előbukkant rajta a két eredeti festmény, de erősen sérült állapotban, az aranyozás szinte teljesen lekopott a külső oldalról. Ma mindkét tárgyról a templom rekonstrukcióját megtervező Partizan Architecture próbál gondoskodni: ahhoz hogy a művészi másolataik visszakerüljenek a templomba, az egyházközség engedélyére lenne szükség. Meg persze pénzre a másolatok elkészítéséhez; az eredeti, sérült művek inkább múzeumba valók.
A templom mostani felújítása tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy az egyházközség ki akarta cserélni az építés korából származó, szigeteletlen nyílászárókat. Ezen a ponton azonban a műemléki hatóság közbelépett, és jelezte, hogy a templom 2009 óta műemlék, nem lehet csak úgy átalakítgatni. Nagyon rossz állapotban volt a tető is, amelynek szarufái a rendszeres beázások miatt elkorhadtak, és kiderült, hogy bármikor beszakadhatnak, ezért az egyházmegye belátta, hogy teljes felújításra van szükség. A megbízást több áttételen keresztül a Partizan Architecture stúdió nyerte, amely két fiatal építészből áll, Major Zoltánból és Müllner Péterből. A munkát Kovács Dániel művészettörténész és a tervező örököse, ifjabb Csaba László is segítette az építéstörténet részletesebb feltárásával.
Az építészpáros olyan alázattal és szerénységgel látott munkához, ahogy Magyarországon eddig szinte csak középkori templomokat volt szokás restaurálni. Úgy kezelték a cserépváraljai modern templomot, mintha valódi műemlék lenne – hiszen egyébként pontosan ez a helyzet. Csaba László alkotása valódi műemlék, amit ugyanolyan elvek szerint, minden eredeti elemét megőrizve, maximális hitelességre törekedve kellett helyreállítani, mint a régebbi korok alkotásait. Az más kérdés, hogy a 20. századi modern építészet védett (és nem védett) alkotásaival a gyakorlatban egyáltalán nem így szokás nálunk bánni.
Az építészek több mint két évig dolgoztak a templom rekonstrukcióján: először a legapróbb részletekig megismerték a történetét, eredeti állapotát, aztán finoman lefejtették róla az időközben rárakódott rétegeket, amelyek elcsúfították. A tető rossz állapota szerencsének bizonyult: statikai okokból teljesen el kellett bontani, ami együtt járt a templomtér kiürítésével. Az épület minősége ugyan korábban is érzékelhető volt, de több szerencsétlen átalakításon ment keresztül, és kisebb kozmetikai beavatkozással nem lehetett volna valódi eredményt elérni. A változtatások nagyobb része visszatérést jelent a korábbi állapothoz, bár magasabb technológiai színvonalon: az új tetőre az eredetihez hasonló, Spanyolországból beszerzett terméspala fedés került az 1970-es években felrakott eternit helyett, ezúttal azonban már szigetelés is készült, kívülről nem látható módon. Sikerült megőrizni az 1961-es acél-üveg nyílászárókat, amelyek utólagos szigeteléssel már megfelelnek a mai igényeknek. A harangfalról leverték a későbbi vastag vakolatot, és az eredeti tervezői elképzelésnek megfelelő vékony, fehér meszelést kapott, amely láttatja a terméskő struktúrát.
A legtöbb problémát a sekrestye okozta, amely meglehetősen esetleges módon, szinte buherálással épült hozzá a templomhoz: a vékony lapostetőt utólag több réteggel lefedték, és emiatt rátakart a templom tetőszerkezetére; ez rontotta az épület szoborszerű megjelenését. A sekrestye új teteje kiküszöböli a hibát, és a vízelvezetés megoldásával az utólagos ereszcsatornákat is el lehetett távolítani. A sekrestye belmagassága nagyon nyomott (hiszen tényleg egy lefedett kerítésfal felhasználásával alakították ki); az építészek szerették volna a padlószintet lemélyíteni, de erre nem jutott pénz. A sekrestye teljesen összetákolt, üvegtéglás kerti homlokzatát viszont lecserélték egy nyitott üveg-acél szerkezetre, ami jóval több napfényt enged be, és vizuálisan tágítja a teret – ez kifejezetten elegáns megoldás, amelynek a templomtér hasonló jellegű kertre tájolása, hatalmas üvegablaka volt az ihletője.
A templom külső környezete is megváltozott, miután eltávolították az utólagos vaskerítéseket, korlátokat, valamint a homlokzat nagy részét kitakaró fát. Csaba László eredetileg azt akarta, hogy az épület a község felé nyitott legyen, a templom előtti domboldalt egyszerű, parkosított rézsűként képzelte el, amely kiemeli a főbejárathoz felvezető kőlépcsőt. Most nagyjából ez az állapot állt vissza, de azzal a változtatással, hogy az egyházközség kérte a templom akadálymentes megközelíthetőségét, hiszen a faluban sok az idős ember, akiknek gondot jelent a lépcsőmászás. Egy nagy rámpa azonban teljesen uralta volna a templom képét az utca felől, ezért az építészek leleményes megoldást választottak: a meredek utca magasabb részéről indítottak el egy teraszt, amely felvezet a főbejárathoz, de nem rontja a külső összképet. Mégis jelezni akarták valahogy, hogy ez utólagos hozzátétel, ezért a betonszerkezetbe úsztatott tufatömbökkel építették meg: a kő használata az új teraszt összeköti a régi elemekkel, de az eltérő kora világosan látható. Amikor az elsőként lerakott falszakasz nem úgy sikerült, ahogy megálmodták, a két építész maga is beszállt a fizikai munkába, és rakni kezdték a nagy kőtömböket a zsaluzott betonba.
A belső tér az építés óta eltelt évtizedekben szinte élvezhetetlenné vált attól a rengeteg gyenge minőségű berendezési tárgytól, amivel telerakták. A falunak nyilvánvalóan nem tetszett az hűvösen tiszta, áhitatos enteriőr, amit az építész megálmodott: szőnyegekkel, textilekkel, zászlókkal takartak el szinte minden üres falfelületet. A legsúlyosabb esztétikai rongálást három nagy méretű, naív olajfestmény okozta az oltár fölötti falon: ottjártunkkor derült ki, hogy ezeket sajnos szeretnék visszahozni. Jó lenne, ha rá lehetne beszélni a templom használóit, plébánosát, hogy ezt semmiképp se tegyék meg, a festményeket a faluban egy másik intézményben is ki lehetne függeszteni. Az építészek nemcsak megtisztították a sok oda nem illő holmitól a belsőt, hanem finoman alakítottak is rajta. A tetőszerkezet hatalmas vasbeton mestergerendája visszakapta eredeti szürke festését (az utólagos fehér helyett), így ismét uralja vizuálisan merész átívelésével a teret.
Eltüntették a kőfalakon és a mennyezet alatt szabadon futó elektromos vezetékeket, az ócska gázkonvektorokat, egységes világítási és fűtési rendszer készült, amely illeszkedik a templom hangulatához. Érdekesség, hogy utólag előkerült ifjabb Csaba Lászlóék nyaralójából egy olyan függesztett lámpa, ami még a tervező által jóváhagyott első lámpasorozathoz tartozik: ezt most az oltárhoz közel helyezték el, de a mintájára akár az összes lámpatest legyártható lenne. A liturgikus teret a tervezők kissé újrarendezték, készült többek között egy központi helyzetű, betonból öntött ambó, ami nem az eredeti, még az 1960-as években elbontott tárgy helyén áll, hanem valamelyest biztosítja azt a középső fókuszpontot, amit a mostani liturgia megkövetel.
Ha ma belépünk a felújított cserépváraljai templomba, azonnal egyértelművé válik, hogy amit látunk, az a 20. századi modern építészet egyik legfontosabb hazai alkotása: nagyon sajátos, szűkös helyi körülmények között született meg, de tervezője a korszak legfontosabb nemzetközi mestereivel folytatott párbeszédet. Olyasmi, ami csak a Bükkalján jöhetett létre, mélyen a hazai talajban gyökerezik, de Európa felé tekint. Ilyen házakból épülhet fel egy ország identitása. Ha vigyázunk rájuk.
Zsuppán András, a Válasz Online újságírója a Média Építészeti Díja idei zsűrijének tagja volt, a cserépváraljai templom rekonstrukcióját a zsűri épület kategóriában majdnem egyhangú döntéssel a legjobb alkotásnak ismerte el.
Nyitókép: a felújított cserépváraljai katolikus templom belső tere (fotó: Danyi Balázs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
