A kilences busz prófétája – Beton.Hofi katarzisról, teljességről és a hiphopról
2021-ben jelent meg az első lemeze, két év elteltével már alig lehet jegyet kapni a koncertjeire. Schwarcz Ádámmal kerestük a párhuzamokat közte és színpadi perszónája, Beton.Hofi közt. Szóba kerültek zenei előképek, vallási élmények, jellemformáló események és a prófétálás is. Horváth Árpád és Major Szabolcs A Szív számára készült interjúját a jezsuita magazinnal való együttműködésünk keretében teljes terjedelmében közöljük – a képeket kollégánk, Vörös Szabolcs készítette.
− Most vagy túl a harmadik önálló koncerteden a Budapest Parkban. Mérföldkő számodra, hogy hiphop előadóként meg tudod tölteni a legnagyobb szabadtéri szórakozóhelyet az országban?
− Igen. Amikor a Budapest Park elődjében, a Zöld Pardonban először voltam egy teltházas Akkezdet Phiai koncerten, az számomra meghatározó hiphop pillanat volt, ami végigkísérte az életemet. Nemcsak felejthetetlen közösségi élmény volt, de ott kezdtem ráeszmélni, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Így még nagyobb élmény, hogy most már miattam is kilátogat több ezer ember a Budapest Parkba. Ráadásul a visszajelzések is jók voltak, bár a sajtó mindenképp megpróbálta valahogy beilleszteni a hazai kétpólusú politikába. Pedig nagyjából két politikai töltetű sorom van összesen. Ha megnézed, hogy hány sornyi szöveg van egy lemezemen, akkor ez a két sor szerintem még százalékban sem mutatható ki. Mégis ebből születtek a szalagcímek. De azért az talán még ezekből az írásokból is átjött, amit én is éreztem, hogy a szövegek valami mélyebb, elemibb szinten hatottak, mint egy átlagos koncerten.
− Számodra spirituális élmény a színpadi katarzis?
− Az első Budapest Parkban tartott koncertem biztosan az volt, egy évvel ezelőtt. Akkor még a megélhetésem is kérdéses volt. A hatalmas hajtásban nem volt időm albérletet keresni, úgyhogy anyámék kanapéján laktam. Teljesen szét volt csúszva az életem. Düh és harag volt bennem. A nagy koncertem előtt tizenkét nappal Győrben léptem fel. Úgy mentem fel a színpadra, hogy én nem koncertet adok, én szétbombázom a közönséget, szét fogom püfölni az egész helyet, minden sort a legnyersebb erővel akarok kiadni magamból. Elkezdtem a Balkán Freestyle-t, és a harmadik sornál elpattant valami a hangszálamban. Elnémultam hatszáz ember előtt. Még pár számot énekeltettem a közönséggel, aztán lejöttem. Nem lehetett mit tenni. Pár nap múlva elkapott egy lázas betegség, és a hangom sem jött vissza. Teljes némaság. Bementem a MÁV kórházba, hogy hozzanak rendbe, mert bő egy hét, és a Budapest Parkban adok koncertet. Vicces kitérő: azt kérték az orvosok, hogy akkor csináljam, amit a színpadon szoktam, úgyhogy ott, a kórházi szobában kezdtem el rappelni a Balkán Freestyle-t. Végül azt tanácsolták, hogy a fellépések helyett inkább kezdjek valamit a közgazdász végzettségemmel, különben hangszál- és halláskárosodásom lehet. Így jöttünk el.
A némaságba belecsúszott még a második lemezem, a Playbánia albummeghallgató bulija is, ahol az öszszes barátom, zenésztársam jelen volt. A telefonomra írva kommunikáltam velük. Ott találkoztam először Závada Péterrel (az Akkezdet Phiai rapduó egyik tagja – a szerk.), és egy szót sem tudtam szólni hozzá. Ennek a nagyon sötét két hétnek a lezáró mozzanata volt az első Budapest Park-koncertem. Mintha egy nagyon fájó vedlésen mentem volna keresztül. Utána úgy éreztem, hogy a lelkemben, a tudatomban született valami. A valóságérzékelésem, az önképem teljesen megváltozott ezután. Olyan stressz és nyomás ért, olyan belső félelmeim, szorongásaim erősödtek fel, és a saját természetemmel olyan nyers és intim módon találkoztam, hogy magamhoz képest szinte emberfelettinek tűnő lélekjelenlétre volt szükségem, hogy vállaljam a koncerttel járó kihívást. Aztán elengedtem az ezeken való gondolkodást, és csak egy belső figyelő jelenléttel kísértem az eseményeket. De
a katarzis felépítése már az alkotásnál elkezdődik. Minden dalnak van egy magja, ami ott a koncerten találkozott az emberek figyelmével és nyitottságával, és ez egészen magas rezgésszintet ért el. Megszületett valami új, amit nehéz szavakba önteni.
Amikor nélkülem énekelték a dalomat, akkor megjelentek a családtagjaim, a volt csapattársaim, a gyerekkori barátaim, a zenésztársaim, éreztem, ahogy egy hálózatban összekapcsolódtunk. Ott egy pillanat alatt megértettem, hogy végül is mindennek így kellett lennie. A vívódás, a fájdalom, az önbántás ide vezetett. A megnyugváshoz egy hosszú út után. A saját magam igazi szeretetéből fakadó önbizalom első napja a Budapest Park-koncert másnapja volt. Az viszont nem jó, amikor ezt a katarzist hajszolom. Akkor kimozdulok ebből a nyugalmi, alázati pontból, és azt keresem, hogy mit tudok elvenni. Ha így megyek föl a színpadra, akkor vesztek. Ez egy folyamatos dulakodás az egómmal, ami csak felzabálná a katarzist. Tudatosítanom kell magamban: az alázat számomra a legnagyobb teljesség. Abban lehet a katarzist is keresni.
− „Az, hogy a gép forog, az alkotó pihen, csak egy ideig működik, mert annak a gépnek kell valami üzemanyag” – ezt te mondtad egy interjúban.
− Ehhez a gondolathoz azt tenném hozzá az elmúlt egy év tapasztalatai alapján, hogy nagyon fontos megvizsgálni: akarom-e, hogy az a gép forogjon tovább. De ha akarom, akkor valóban kell üzemanyag.
− Mikor jöttek el azok a pontok, amikor újraértékelted magadban, hogy akarod-e, hogy a gép forogjon? Mi az üzemanyag?
− Ebben az egészben két szereplő van: az alkotó és a gép. Ezek viszonya változott bennem. Sokáig azt gondoltam, hogy én vagyok a gép, és ennek megfelelően úgy is bántam magammal, mint egy géppel. De az, aki most beszél, az nem lehet a gép része. Ezt a beszélőt nevezhetjük Istennek, életnek, univerzumnak, de mindenesetre a gép csak egy része ennek a komplex teremtménynek. Belül gyakran szembe kell néznem a depresszióval és a szorongásaimmal. Ennek a forrását meg tudom találni, mivel a családom története elég sötét dolgokkal terhelt. Közben viszont érzem, hogy más vagyok, mint amire a családom, a környezetem kárhoztatta magát. Ezt az örökséget mederben tartani, esetleg változtatni rajta, mindenféleképpen fárasztó. A fáradtságélményem nőtt az elmúlt időszakban. De a töltekezésem is gyorsabb. Tudatosan töltődöm abból, hogy azt csinálom, amit szeretek. Könnyebb, amióta kiléptem a hétköznapok tej-kenyér szintű kérdéseiből. Ameddig egy élőlény fél, nem tudja, hogy hol alszik, és mit eszik majd, addig nem fog tudni Freudról elmélkedni.
− A szövegeid tele vannak nyelvi játékossággal, rétegzettséggel. Egy ilyen terhelt közegben hogy találtad meg a kultúra felé vezető utat?
− Azt hiszem, mindig tartottam a számomra fellelhető kulturális érték felé. Ez az én közegemben főleg a hip-hop volt. Gyerekként abszolút felkeltette a figyelmünket, hogy aki ezt előadja, nem valami túlidealizált fazon vagy meseszép popsztár. Itt említeném újra az Akkezdet Phiait, akiket nem lehet megkerülni. Az ő szövegeik dugig vannak mindenféle referenciával. Amikor az egyik dalukban elhangzott mondjuk Vasarely neve, akkor ösztönösen érdekelni kezdett, hogy ki is az. Egyik pillanatban zenét hallgattam, a másikban érdekes geometriai, vizuális kísérleteket néztem, és hogy ez miben különbözik mondjuk egy portrétól vagy egy Dalí-festménytől. És máris rám rakódott egy újabb réteg.
− A dalaidban lépten-nyomon vallásos utalásokba botlani. Mi ennek a forrása?
− Azért jelennek meg ezek ennyire közvetlen módon, mert az a célom, hogy megmutassam, mekkora katyvasszá válik az ember fejében ennyi helyről ennyi behatás. Meg vagyok keresztelve, elsőáldozó is voltam. Végigmentem az első gyónáson, a felkészülésen. És ebben a vallásos közegben nagyon sok pszichés zavarral bíró emberrel találkoztam, akik káros módon interpretálták a Bibliát vagy a misét. Valahogy a vallásos tér – ahogy egyébként zene is – vonzotta ezeket az embereket. Traumatikus élmény volt. Ennek ellenére nem mondanám, hogy nincs kapcsolatom a hittel. De ameddig nincs valamiféle belülről fakadó hitélményem, addig a sorstalanság és sodródás érzése emésztő dühöt generál bennem.
Bűntudatom van, hogy hiszek, de nem tartom magamat méltónak arra, hogy az, akiben hiszek, kedves legyen velem. Érdekes kettősség egyszerre sorstalannak és sors által vertnek érezni magadat. Mintha ez egyfajta generációs közösségi élményünk lenne.
Ezt fejezem ki vallásos szimbolikát használva a szövegeimben, nem az egyházat akarom bántani vele. Az ima például nagyon fontos manifesztációs rituálé, amin keresztül az ember kapcsolódni tud olyan érzéseivel, amik felett egyébként elsiklana. Remekül vezet a saját szellemi terünkben a hálán keresztül. Az én egyházam egyelőre bennem lakik, minden misét én tartok és én vagyok a gyülekezet is. Vannak közös értékei a meglévő vallásokkal, de azokban a leírtság megrémít. Jézus tanításai az alázatról például a mi életünkben is teremtő erejűek. De nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy van egy közbeiktatott valaki, aki leírta ezeket a tanításokat, beleillesztve a kor társadalmi, gazdasági és még ki tudja, milyen üzeneteit. Szívbéli meggyőződésem, hogy ugyanarról beszél minden ember, aki rátalált valamilyen hitre. Nem véletlen, hogy ez a hit megvan a kereszténység évezredek óta bővülő közösségében, de beszélhetnék más vallásokról is. Szerintem ez az egész egy ponton össze fog találkozni a tudománnyal. Amikor a tudomány a hitet támasztja majd alá és fordítva. Ilyenkor mindig félek, hogy túlságosan prófétálok, de hozzátenném, hogy ez a harmincharmadik életévem (nevet).
− Ha a hazai könnyűzenei fesztiválok plakátjait nézzük, az elmúlt években a headliner pop-rock előadókat kis túlzással „kiszorította” hiphop. Szerinted miből fakad ez a siker?
− Ez globálisan megfigyelhető folyamat, elég csak megnézni, hogy kik voltak New York legnépszerűbb rap előadói az elmúlt években. Meg kellett várni, hogy itthon is megjelenjenek a korábbi, külföldi MC (a rapper megnevezése a hiphopban – a szerk.) ideálokhoz képest aszimmetrikusabb karakterek, akik felvállalják esetlenségüket, „pucérságukat”. Erre éhezett ki a magyar hiphop hallgatóság a sok „megjött a keresztapa” és az „én szerszámom a nagyobb” mondanivalójú rapper mellett. Például a Wu-Tang Clan (New York-i hiphopegyüttes – a szerk.) szövegeiben az utca dühe és a fifika mellé bejöttek a mélyebb gondolatok. Amikor ötvözve hallottam a gyönyörű, magasztos, magas gondolatiságot és a nyers életképeket, azt éreztem, hogy „na, itt vagyunk, ez az én legközelebbi valóságélményem.” Ahhoz, hogy sikeres MC legyél, az kell, hogy kapcsolódjanak veled. Ha a szövegeidben csak a nemiszerved méretéről van szó, akkor az az előadói identitásod része. De így a karakterednek nincs mélysége, azaz könnyen cserélhető vagy. Azt gondolom, hogy mi, akik most a hiphopban sikereket érünk el, megtapasztaltuk az Akkezdet Phiai tündöklését és a feloszlásuk után keletkező vákuumot. De ebben a vákuumban nagyon magas a standard. Itthon is megjelent ez az addig ismeretlen, magára reflektáló karakter, aki nem spórolja ki az önvizsgálatot. Krúbi például kreált egy előadói személyiséget, aki bármit mondhat, mert mindenki tudja, hogy karikatúra. De emellett nem felejtett el mélyre is menni magában. Nálam valószínűleg hallani lehet a BKV-n ülés mennyiségét. Nem lehet megspórolni több ezer óra kilences buszt. Ez az, ami ennyi emberrel rezonál.
− Hirtelen idollá váltál sok ember szemében. Ez azt is jelenti, hogy már neked kell elöl menni, törni az utat. Hogy birkózol meg ezzel?
− Az elején ijesztő teher, ami fáj is valahol, hiszen én sose kaptam meg korábban ezt a fajta gondoskodást, figyelmet. Pár évesen kipottyantam a családi közeg melegéből. A szüleim sem tehettek róla, elmentünk egymás mellett. De felnőttként ez a gyerek még mindig dühöngött bennem: „Nekem még ez is jár, én még azt is akarom. Minden lány kell, mert akkor vagyok a király.” Minek feleljek meg férfiként: a haverok hátba veregetéseinek, vagy annak a hangnak nagyon mélyen, ami azt súgja, nem járok jó úton? Ha a saját családodban nem láttad ezeket a dinamikákat, akkor rögös út vezet odáig, hogy magadnak kitapogasd. Sok embert láttam, akiknek ez nem sikerült, és ma már nem élnek. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy beszéljünk egymással, osszuk meg a sérelmeinket, de mindezt ne háborús üzemmódban tegyük. Az elfojtás robban. A beszélgetés teremtő erejű, amikor nem a másik leuralása a célunk vele.
– Pár sarokra vagyunk attól a Manna ABC-től, ahol a Fonogram-díjadat hagytad. Ez egy elég punk gesztus. Mennyire jellemzi ez az attitűd Schwarcz Ádámot és mennyire tartozik a Beton.Hofisághoz?
− Beton.Hofi egy művészeti produktum. Olyan, mint a fogócskában a ház. Egy szabad tér, ami nagyobb szabadságot ad nekem a művészetem megélésére. Persze vannak átfedések, de nem azonosulhatok vele.
A punkság elsődlegesen mindenkiben az ellenséget látja. Én szeretnék minden emberre, akit először látok, úgy tekinteni, hogy potenciálisan a barátom is lehet. Ennek megfelelően próbálok vele a legőszintébb lenni, nyitni felé. Persze ez csak akkor igaz, ha érzem, hogy egy felnőtt, a saját döntéseiért felelősséget vállalni tudó emberrel találkozom, nem egy megszállott rajongóval. De az asszertív őszinteség számomra minden esetben fontos. Akkor kezdtek el körülöttem épülni a dolgok, amikor tudatosan így kezdtem el kommunikálni a környezetemmel. Jobb helyre vitt. Egyébként, ha belenézel valakinek a szemébe, ott már nagyrészt eldől, hogy milyen viszonyban lesztek. Nagyon sok dolgot ki lehet olvasni egy ember tekintetéből.
– A sportolók szokták így felmérni az ellenfelet. Mit hoztál magaddal a focista múltadból?
− Az egész zenei pályát úgy fogom fel, mintha továbbra is futballoznék. Annak az analógiáiból vezetem le, hogy mire számítsak, mit kell tennem. Ott tanultam meg monitorozni a saját fizikai állapotomat, hogy meddig mehetek el mondjuk az éjszakázásban. A koncert és a meccs is rengeteg érzelem, hormon, fejben mindenkinek mást jelent az a nap. Mindenki kimozog a hétköznapi valóságából egy pár órára, és utána vissza kell zökkennie. De közben jó esetben kiad magából egy jó adag stresszt. A zenének nincs meg az a keretrendszere, mint a sportnak, így nekem kell odafigyelni, hogy határokat szabjak. De már megtanultam, hogy milyen az, amikor én lövöm be a győztes gólt, ami nem csak nekem okoz katarzist, meg azt is, amikor elrontom a ziccert, ami miatt egy csapat álma válik köddé. Ezekbe az érzésekbe belefutok most is, de már könnyebb megküzdenem velük.
− Mit jelent számodra az áldozat?
− Az áldozat egy fazék, amiben nagy dolgok készülnek, de nem mindegy, hogy miből. Hozhatunk olyan áldozatot, aminek következtében teljesen elveszítjük az emberi működésünket, és életünk végén ott találjuk magunkat egy elefántcsonttoronyban, rengeteg pénzzel vagy hatalommal, de tök egyedül, rettegve, semmit meg nem értve a túlvilágból. Ha viszont jó áldozatot hozunk, akkor az egy időbeli kapcsolódás egy jobb jövővel. Mondhatjuk azt is, hogy egy pokoljárás utáni mennybemenetel, hiszen most valamiről lemondok, valamit elszenvedek, átmegyek a tisztítótűzön, hogy a jövőben valami nemesebb szülessen. A Biblia elég képletesen leírja, hogy mit jelent a véráldozat és az egó-áldozat. Segít megérteni, hogy milyen hozománya van a lemondásnak.
− A szövegeidben vezérmotívum a fiatalkori küzdelem, és az, hogy mindez Budapesten történt, ami kegyetlen hely tud lenni. Emellett viszont érződik egy nagyon mély kötődés, szeretet is. Hogy oldódik fel benned ez a konfliktus?
− Nyilván nem a retek, meg a patkányok, meg a vékony falak azok, amik ilyen vonzóak számomra a nyolcadik kerületben, hanem hogy az ebben a közegben élőktől milyen melegséget tapasztaltam. Hogy nem feltétlen kell, hogy a retek mi legyünk.
Amikor elképesztő nyomorúságos, koszos helyeken belül találsz egy rendezett kis lyukat, az tanító jellegű. Ezt tudom szeretni. De Budapest táplálója is az áldozatélményemnek.
Ez a „nyomorúságos, szegény gyerek, aki megváltja a világot” attitűd egy hatalmas kapufa volt egész életemben. Nagyon nehéz elengedni ezt a sértettséget. Még most nyáron is volt bennem valamiféle szégyenérzet a Kolorádó Fesztivál előtt, amitől dühös lettem. Az az én idióta prekoncepcióm, hogy most a művészethez közel álló budai úri nép előtt lépek föl, akik megmérnek. És mi van, ha ők bohócnak kiáltanak ki? Semmi. De magamban hallom a beszélgetésüket és tudatosan, sokadjára sem foglalkozom velük.
− Mit gondolsz a hűségről?
− A hűségben van valamiféle távolság. Akkor kell hűnek lennem, amikor a szeretetem tárgya nincs a közelemben – nem feltétlenül térben. Amikor egy kísértés megméri a szeretetemet. Ez az egyik legnagyobb érték. Volt, hogy kudarcot vallottam benne, utána komoly önpusztítás következett. Végül megértettem, hogy valójában nem is mással voltam hűtlen, hanem csakis magammal.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
Az interjú nyomtatott változata A SZÍV jezsuita magazin 2023. novemberi számában olvasható.
