300 ezer lépés a világvégén – emlékszilánkok Dél-Amerikából
Chile, Argentína, köztük meg Patagónia. Szerb kosarasnak nézett kollégánk végigjárta és -fotózta a legjavukat. Útirajz nyolc részben egy diktatúra nyomairól, tökéletes kontrasztról, Isten egy biztos győzelméről meg a befőttes gumik hasznáról.
Miraculous you call it, babe // You ain’t seen nothing yet
They’ve got Pepsi in the Andes // They’ve McDonald’s in Tibet…
I.
„Az O’Higginsre ne menjen, veszélyes!” Mintha az Andrássy úttól tiltanának el. A Chile íres nevű felszabadítójáról elnevezett sugárút Santiago ütőere. Ha tüntetnek, itt tüntetnek. Az Alamedán, ahogy a helyiek hívják. Ettől óvna a recepciós.
Fél órával később az O’Higginsen korzózunk. Veszélynek nyoma sincs, bár lehetne: a mellékutcák lezárva, rohamrendőrök mindenfelé. Aggodalmuk alaptalan, verőfényes a vasárnap délután, százezrek helyett néhány száz balos és kommunista tüntet a nemzeti könyvtár lépcsőjén. Szerintük alapjogok nincsenek rögzítve a pinochetista alkotmány helyére tervezett új alaptörvényben, amelyről decemberben népszavaznak. Hiába a többéves előkészítés, a nemmel szavazást kántálják, amint az Alamedán a Baquedano térig vonulnak. Szimbolikus hely, csak egy talapzat emlékeztet a névadó egykori hadseregparancsnok szobrára, amit folyamatos rongálás után végül elszállított az illetékes állami szerv. Chilében felerősítve szól minden, ami emberi jogokkal és történelmi sérelmekkel kapcsolatos.
II.
A Quinta Normal parkra néző Emlékezet és Emberi Jogok Múzeuma 2010-ben nyílt meg. Chile Terror Házája, az 50 éve hatalomra került Pinochet-rezsim áldozatainak állít emléket. Felépítése az ugyancsak Pinochet-áldozat Michelle Bachelet volt államfő – későbbi emberi jogi ENSZ-főbiztos – szívügye volt. Az épületben három emeletnyi börtönben horgolt holmi, kínzóeszközök és visszaemlékezések – meg a helyi Mindszenty, Raúl Silva Henríquez santiagói érsek emlékének felidézése – után jutunk el az áldozatok falára néző galériára. A sokezer arckép ötlete egyszerű, de mellbevágó. Mellettünk alsósoknak magyaráz a történelemtanáruk, a legfelső emeleten idősebb diákok beszélgetnek múzeumpedagógusokkal, de ide hozzák a frissen végzett, mosolygós rendőrkadétokat is.
Az épületben is minduntalan előkerül az 1973. szeptember 11-én megpuccsolt Salvador Allende alakja, aki még aznap öngyilkos lett a légierő bombázta La Moneda elnöki palotában. Mégsem ő az érdekes. Hanem Víctor Jara. A költő-zenész Allende Cseh Tamása volt: egy szál gitárjával járta az országot, nem is mindig annyira áthallásos szövegeit százezrek hallgatták. Pinocheték számára kockázat volt tehát. A puccsban lefogták, és a ma már a nevét viselő sportcsarnokban kivégezték.
Minden új rendszert könnyebb elfogadni, ha a régi olyan mártírokat produkált, akikkel könnyű azonosulni. És Jarával könnyű.
Emlékét több tucat falfestmény őrzi, a santiagói temetőben mindig van friss virág a sírján. Messze Allende mauzóleumától, a halott Colo-Colo-szurkolók indiánfejes zászlóerdője közelében, a 29-es parcella szélén. Ahol a Pinochet-áldozatok gazverte fejfái merednek ki a földből.
III.
„Milyen magas vagy, 7 láb? – erre a kérdésre még a Patronato metrómegálló melletti Santa Filomena utca forgatagában sem nagyon számít az ember. De még tudja fokozni. – Azt hittem, te vagy a Nikola Jokić!” Kiábrándítom: nem szerb vagyok, hanem magyar. És csak 6 láb 4. A kosárpályán meg legfeljebb a mozgásom sebessége mérhető össze az NBA zombori szupersztárjáéval. Beszélgetni kezdünk. Santiago ugyan megbukna az Orbán Viktor-i értelemben vett etnikaihomogenitás-teszten, de az még így is látszik, hogy nem helybéli szólított meg. Étienne Haitiról érkezett Chilébe. Angol–francia tolmácsként dolgozott, hazájába látogató külföldi segélymunkásokat, orvosokat kalauzolt. A haiti ex-lex állapot miatt menekült el. Alkalmi munkákból él, leginkább utcaseprésből. De nem panaszkodik. Itt ugyan drágább az élet, de többet is keres, amit nem pisztolyt a fejéhez szorítva szednek el tőle a Port-au-Prince szektorait uraló bandák. „Egy reményünk maradt: az ima.” Ennyit arról, látja-e még a hazáját.
Imára a San Cristóbal-dombon is gondoltak. A hatalmas városi parkot uraló magaslaton kápolna őrzi a helyiek lelki üdvét. A népi vallásosság nyomai a gyertyatartó mellett a szentképekkel együtt elhelyezett hajgumikban és telefontokban manifesztálódnak. Rózsafüzér helyett a kilátásra vagyunk kíváncsiak. Innen a legszebb. A horizontot uraló Gran Torre Costanera felhőkarcoló mögött az Andok szmogból előtörő havas csúcsai. Roger Waters sora zakatol a fejemben: „They’ve got Pepsi in the Andes…” Keresve sem lehet jobb látvánnyal illusztrálni. Főleg a sötétedés előtti kékórában.
IV.
Az Andok lábaitól már csak 100 kilométer az óceán. Alagutakon át ereszkedik a busz, a növényzet kizöldül. A dombjaira sűrűn épített színes negyedek messziről világlanak. Az Európában árult térképeken nemigen van nagyváros ennél nyugatabbra a déli féltekén.
Valparaíso. Mintha valami kincskereső kalandregény elérhetetlen utolsó állomása lenne, ahol az örök boldogság várja a kalandort. A valóság ennél azért profánabb:
a kikötővárosok megbocsátható szutykossága és szaga teríti be. Épületein látszik: az aranykor legkésőbb a múlt században véget ért. Azóta minden mállik, a Kolumbusz-szobrot is ledöntötték. A chilei haditengerészet parancsnokságától pár sarokra részeg kurvák szólongatják az arra tévedőt. Úgyhogy nemigen van arra tévedő. Rejtő-regényhelyszínnek ellenben ideális. Az ódon siklókat meg mintha Wes Anderson rajzolta volna, csak ez nem a Grand Budapest Hotel díszlete, hanem helyi járatok a dombtetei comunákba. Ahol a favela kifejezést nemcsak azért kérnék ki, mert portugálul van, hanem azért is, mert itt nem kell aggódni az életünkért.
Délután közepe van, a haditengerészet akadémiáján épp véget ért a tanítás. Az épület falánál két kadét beszélget. Portréval próbálkozunk, hagyják. Carmen López és Christian Pérez, a jövő tengernagyai. Álommunkahelyeik közül két fregatt is – a Broadsword osztályú Almirante Williams és az Adelaide osztályú Capitán Prat – a teherkikötő melletti öbölben dokkol. Tőlük pár kilométerre már a háborítatlan fekete sziklákat veri a víz.
Előttünk a végtelen. A világ végén hihetőbb, hogy létezik ilyesmi.
V.
Tulajdonképpen ezért történt minden. 74 kilométer gyalog Patagónia chilei részén, a Torres del Paine Nemzeti Parkban. A legszebb látnivalókat a betű alakja szerint magában foglaló W-túrán.
A repülő Santiagóból Puerto Natalesbe tart, de megáll Puerto Monttban is. Az utasok fele le-, pár ember felszáll. Üresen maradnak mellettem a helyek. Életem egyik legnagyobb szerencséje. Az út második etapján zavaróan tökéletes napsütésben, tiszta ablakon át tűnnek fel Patagónia formái: hómezők, hegycsúcsok, gleccserek. Olyan izgalommal kattintgatok, mint egy óvodás. Semmi szükség arra, hogy méltatlankodjanak mellettem. Minden másodperc más csoda. Mi lesz itt később, ha még le sem szálltunk, de már ilyen a látvány?
Az álmos-szeles Puerto Natalesből 120 kilométer a túra kezdőpontja. Napi 20-25 kilométeres etapok, ingázás patagóniai sztyeppék és havas hegycsúcsok meg gleccserek között. Az időjárásra képtelenség előre fogadni, annyira változékony, de október-novemberben a legnagyobb az esély, hogy tiszta időben láthassuk a leírhatatlant. Tényleg leírhatatlan, úgyhogy próbáljuk a legjobb szöget keresni a tornyoknak nevezett 3000 méter körüli csúcsok fotózására a tökéletes időben. Sikerül a nagyobb csoportok előtt felérni. Az a fél óra, amíg csak nyolc-tízünké ez a látvány – olyankor tényleg csak hagyni kell, hogy megtörténjenek az emberrel a dolgok. A napsütéstől megmozduló hótömegek robajától meg a saját jelentéktelenségünkön elgondolkodni.
Innentől nincs szerencsénk. Szó szerint a bőrünkön érezzük, hogy Patagóniában mindent hatványozni kell: esőt, szelet, napsütést. Meg ezek kombinációját. A Nordenskjöld-tó előbb valószerűtlen kékségével csábít, majd az orkán esőként hordja ránk a vízét. Oldalról esik. Mire a menedékházba érünk, örülünk, hogy tető van a fejünk felett, mert fenyegetően szürkül minden.
Másnap ebből van a baj: az egyik hegycsúcs, a Brit-kilátó annyira veszélyes, hogy lezárják. A szélben Mordor-szerű facsonkokon bukdácsolva elhatározzuk, előrehozzuk az utolsó szakaszt: a mászást a Szürke-gleccserhez. A viharos esőben ronggyá ázunk, a Szürke-tó szikláin valamicske feltűnik a gleccserből, az átélhető szépséget így a partra hordott leszakadt szilánkjai jelentik. Aznap este együtt melegszik a kandalló körül mindenki: amerikai, izraeli, német, svájci, dán, magyar. De a túra teljesítve. Korábban ráadásul. Másnap emiatt elérjük a parkból kinavigáló kora délutáni katamaránt, a fedélzeten pedig kárpótol minket az élet. A Pehoe-tó fölött újra kisüt a nap, a türkiz pedig tökéletes harmóniává lényegül a hegyek viharszürkéjével.
VI.
Elfogy az út, közeledik Argentína. Határbódé a pusztában, „Las Malvinas son Argentinas” („a Falkland-szigetek Argentína”) felirat az elromlott budiajtó mellett, kedves mosoly pecsét nélkül. Patagónia Chilében a zordságával ejt rabul, az argentin oldalon végtelen sztyeppéivel. Tízkilométerek telnek el úgy, hogy legfeljebb birkanyájak zavarnak be.
A keményebb túrázók itt még elmennek El Chalténig, hogy a közeli Fitz Roy-mászással próbálkozzanak, nekünk azonban elég volt a chilei trekk. El Calafate és a Perito Moreno-gleccser jó lesz kilépőnek. Csak előbb pénzváltás.
A 120 százalék körüli éves infláció miatt Argentínában most a legnagyobb érték a dollár, készpénzben. A hivatalos, 350 körüli dollár/peso árfolyam mellett amolyan féllegális megtűrtségben ketyeg az úgynevezett blue rate, az utca árfolyama. Ez most 900 és 1000 között van. Utazási irodák, lézengő ritterek, de még női ruhaboltok is foglalkoznak váltással. Két pillantásból megvan a közös nevező, mi is tudjuk, ők is tudják, miért jöttünk. Örülnek, hogy valami értékállóhoz jutottak – amiért, meglehet, pár hónap múlva már 1200-at kapnak –, mi meg annak, hogy egycsapásra megháromszorozódik a pénzünk. Így lesz az elitnek fenntartott étterem 30 ezer pesós patagóniai bárányvacsorájából 30 dollárt érő szinte-csekélység, a foglalási oldal szerint 50 dollár/éj szállásdíjból meg 36 dollár – két éjre.
A játékpénzkötegekből külvárosi nepper módjára lehet csak leszámolni az ezreseket, a jó széldzsekin kívül a leghasznosabb tárgy a befőttesgumi.
A gleccser 75 kilométer innen. Busz, parkbelépő, hajójegy: megvan egyharmad pénzkötegből. Lehet, hogy félből. A torkomban érzem a pulzusomat, ahogy bevesszük az utolsó kanyarokat, és feltűnik az Argentino-tóba ékelődő 30 kilométeres csoda legalsó, 5 kilométer széles traktusa. A napsütötte jég – valójában: több évszázadnyi összeolvadt hóréteg – a mögötte meredező fekete hegyekkel megalkotja a tökéletes kontrasztot. Hamar ég az arcunk, de kit érdekel! Habzsoljuk a látványt a hajó fedélzetéről meg a kilátóteraszokról. Közben tízméteres tömbök szakadnak a vízbe. A teremtés–ősrobbanás dilemma itt Isten javára dől el. Véletlenül nem keletkezhet ilyesmi.
VII.
Focimeccsen nincs infláció. Argentínában végképp nincs. Őrjöngés van. Az ezredfordulón a fehérvári Sóstói Stadionban edződött lelkem túl jámbor ahhoz, hogy elképzelje, mi folyik itt.
Az Independiente az Arsenal Sarandít fogadja. Avelladenai (Buenos Aires-külvárosi) rangadó. Nem annyira komoly, mintha a Racing jönne (a két ősellenség stadionja, a Libertadores de América és a Presidente Perón a Diego Milito utcácska két végében van), de nem is tét nélküli. Külön tűzijátékos attrakció a csapatok bevonulása, a meccs viszont a brutális iram ellenére sem különösebben izgalmas. Carlos Tévez, a hazaiak vezetőedzője síri nyugalommal állja végig, nekünk meg van időnk szektorról szektorra megnézni, hol milyen koreó megy. Kétségkívül a délkeleti karéj a legelvetemültebb, ahol külön rezesbanda fújja végig a 90 percet. Az argentin szövetség sajnos azzal veszi elejét a tömegverekedéseknek, hogy vendégszurkolók nem léphetnek a stadionba, de a Racing anyázása – úgy, hogy nem is a Racing a vendég (v.ö.: „Megöltek egy lilát…” tetszőleges Fradi–meccsen) – fel-felhangzik az unalmasabb periódusokban.
A klubfoci mindenütt identitásképző, itt hatványozottan. River Plate-es akkor sem szurkol a Boca Juniorsnak, ha az a Libertadores Kupa („a dél-amerikai BL”) döntőjében játszik a brazil Fluminensével a riói Maracanában – és kap ki 2:1-re. A két közös nevező Messi és Maradona, akiknek bábuinál talán csak az amúgy San Lorenzo-szurkoló Ferenc pápa tűnik fel sűrűbben a boltokban. Streetartban viszont Maradona a szent – ha nem is volt angyal.
VIII.
Ennyi busz sehol nincs. Annyira jellegzetesen amerikai formájuk van, hogy a régebbiek mintha a Bronxi meséből gördültek volna ide. Csak Robert De Niro helyett tetszőleges Gabriel vagy Hernán vág unott arcot.
Kell is ez a rengeteg jármű. Szinte kizárólagos hordozói a populista világmezőnyben is kirívó elnökjelölt, Javier Milei kampányanyagainak. „A politikusok nem ezen ülnek; nekik sofőrjük van” – szól a faék egyszerűségű szlogen az egykori tévés megmondótól. A vasárnapi második fordulóban, a perónista Sergio Massa ellen kiderül, érzik-e annyira kilátástalannak a helyzetüket az argentinok, hogy a Rózsaszín Házba költöztessenek egy láncfűrészt lóbáló anarchokapitalistát, aki balos faszszopónak nevezi Ferenc pápát, és lecserélné dollárra a pesót. Azt persze pontosan nem tudni, honnan szerezne ehhez eleget.
A kampány azonban még a végnapjaiban sincs annyira mérgező, mint egy átlagos rogánista magyar hétköznap. Pár plakát, de semmi komoly. Meg a parlament előtt többletjogokért tüntető őslakos néni.
Buenos Aires óriási. Mégsincs olyan érzésünk, hogy agyonnyom. Egyrészt ott a gasztronómia: pizza az El Cuartitóban, fagyi és csoki a Rapanuiban, steak pedig – bárhol. Másrészt félnapokat tudunk gyalogolni anélkül, hogy ráunnánk. Annyira eltérőek a kerületek karakterei. Kijjebb, az egy-kétemeletes századfordulós lakóházak közti foghíjtelkekre minden koncepció nélkül betoldott modern borzadályokat látva, mintha Athénban járnánk. A központi sugárutak szélessége Moszkvát, építészete az észak felé 50 emelet alá szelídülő érdektelenebb manhattani környékeket idézi. Recoleta, a diplomata negyed, fasoros utcáival, palotáival meg a kriptaépítészet csodáit sűrítő temetőjével szakasztott Párizs.
La Boca pedig – az La Boca. Mint amikor nem tudunk haragudni egy lelakott, sötétedés után már taszító délolasz városra. A színes háztömbök közé nyomorított Bombonera stadion körüli futball-zarándokokat a főbejárat melletti tehervágányon araszoló vonatok fegyelmezik. Maradona meg a Boca Juniors több világsztárjának portréja mindenfelé. Erkélyre rakott, vb-trófeát emelő Messi-bábu alatt pénzért tangózók.
Tudjuk, „Don’t cry for me, Argentina” – így inkább mi sírunk a saját emlékeink után.
***
Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
