Itthonról nem látszik, de forrong az egyház – Afrika és Kelet-Európa fúrhatta meg Ferenc pápa reformját
Bár a fősodratú hazai egyházi sajtóból és a kormánymédiából ebből szinte semmi sem jött át, kiéleződött a katolikus egyházon belül zajló „kultúrharc”. A Ferenc pápa pontifikátusát végigkísérő viták a „szinodalitásról” rendezett püspöki tanácskozás körül és egy amerikai püspök eltávolításában csúcsosodtak ki. A szinódust az egyház konzervatív tagjai Pandora szelencéjének tekintették, míg a progresszívok azt remélték, hogy megnyitja az utat a melegek és nők „egyenlő jogai” előtt. A jelek szerint egyik félnek sem lett igaza, mivel az egyház súlypontja a globális Dél, főleg Afrika felé tolódik, amelynek képviselői még az LMBTQ kifejezést is kiszavazták a szinódus záródokumentumából.
„A már megkezdett reflexiós munkára építve tisztázni kell a szinodalitás jelentését különböző szinteken, lelkipásztori, teológiai és kánonjogi értelemben. Ez segíthet elkerülni annak a veszélyét, hogy a fogalom túl homályosan vagy általánosan hangozzék, múló szeszélynek vagy divatnak tűnjön” – áll a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése első ülésszakának végén megszavazott szintézisdokumentumban. Vagyis három évvel azután, hogy Ferenc pápa meghirdette a „szinódust a szinodalitásról”, majd lezajlott annak egyházmegyei és kontinentális szakasza, végül a Vatikánban összegyűlt a világegyház 365 küldötte, s sikerült megfogalmazniuk, hogy a 2024-ben esedékes második ülésszakra, a szinódusi folyamat végére jó lenne tisztázni, mit is jelent a fogalom, amiről több éve tanácskozni kellene.
Itthon a hivatalos egyházi sajtó nagy terjedelemben és korrekt, tényszerű híradásokban számolt be a szinódus menetéről, az ülésszak hangulatáról, a témák köréről, megszólaltatva az ülésszak magyar résztvevőit is. Ám hogy az egyes témákban milyen álláspontok feszültek egymásnak és ebből mi következik a gyakorlatban az egyház számára, mindarról az általánosságokon túl szinte semmit sem lehetett megtudni. Ami persze részben érthető, hiszen az ülésszak zárt ajtók mögött zajlott.
Csakhogy kevés jött át abból a feszültségből is, ami a szinódus körül a nyugati katolikus nyilvánosságban volt kitapintható. Merthogy az egyház konzervatív köreiben az egész szinodális folyamatot mély bizalmatlanság övezte, a tanácskozás körül tovább nőtt az ellentét az egyház reformpárti és a pápával szemben kritikus, a megújulási törekvéseket fenntartásokkal szemlélő része között. Ez egészen odáig vezetett, hogy Ferenc november 11-én felmentette hivatalából az egyik leghangosabb bírálóját, a kelet-texasi Tyler püspökét, Joseph Stricklandet.
Mindebből az elvileg keresztény magyar kormányhoz kötődő média is keveset mutatott meg. Noha az LMBTQ slágertéma hasábjaikon, és az elmúlt években számtalanszor bírálták a német katolikus egyházban ezen a téren zajló, megítélésük szerint negatív folyamatokat, most elvétve kaptak hangot felületeiken a pápát ért egyházon belüli kritikák.
Emlékezetes: a korábbi, gyakran alpári bírálatok után a kormánypárti média újabban Ferenc-párti fordulatot vett, a tavaszi pápalátogatás idején már körülrajongta az egyházfőt, a hangsúlyt pedig az ukrajnai „béke” ügyében látszó egyetértésre helyezte. Több kormánymédium – így a Mandiner, a Magyar Nemzet és az Origo – most még Strickland püspök kirúgásáról sem számolt be.
A szinódussal kapcsolatos ellenvélemények csak a katolikus nyilvánosság alternatív felületein jelentek meg, kisebb elérésű és változó kvalitású médiumokban. Pedig a kérdés és a vita egyházi forrásaink szerint foglalkoztatja a magyar egyházi közeget is, csak a feszültség elkerülése érdekében jobbnak látja csendben beszélni róla. A hazai delegátusok egy része szerepet játszhatott a záródokumentum alakításában is – a Washington Post szerint lengyel kollégáikkal együtt a magyarok támogatásával tudták érvényesíteni érdekeiket az afrikai püspökök.
Női szavazatok a püspökök gyűlésén
A Püspöki Szinódus intézménye nem új: a II. Vatikáni Zsinat hívta életre, 1967 óta állandó testülete a katolikus egyháznak, ez a mostani már a 16. rendes ülésszaka volt. Az intézmény megszületése annak a zsinati teológiai újításnak az eredménye, hogy a püspökök hatalma nem a pápai kinevezésből fakad, hanem a felszentelésből, így részesednek a világegyház kormányzásából. A testületnek döntési jogköre nincs, „csak” tanácsadója a pápának, aki a szinódusok után rendszerint egy apostoli buzdításban foglalja össze megfontolásaikat.
Ferenc idején ebből már származott bonyodalom. Az elvált és újraházasodott hívők szentáldozáshoz való járulását a 2014-es és 2015-ös családszinódusok sem támogatták, a pápa mégis olyan lábjegyzetet helyezett el 2016-os, Amoris laetitia kezdetű buzdításában, amely megnyitotta az utat ez előtt, még azokban az esetekben is, amikor az új házasságban a felek nem élnek önmegtartóztató életet. (A katolikus tanításban a házasság felbonthatatlan szentség, így az új házasság nem érvényes, a szexualitás erkölcsileg egyedül elfogadható megélése pedig a házasságon belüli, az élet továbbadására nyitott együttlét.)
A mostani szinódus már összetételét illetően is forradalmi. A világi sajtóban is híre ment, hogy most először vehettek részt nők rajta. Ez igaz, de férfiak sem vehettek részt eddig – hacsak nem voltak püspökök. Most 294 főpásztor mellett 70 nem püspököt is meghívott Ferenc – szerzeteseket és szerzetesnőket, laikusokat és laikákat, egy kevés papot. Ráadásul szavazati joggal – ennek ellenére a Vatikán fenntartotta, hogy „püspöki szinódus” zajlott.
Hazánkat Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita képviselte, de a magyar résztvevők számát gyarapította a gyulafehérvári és belgrádi érsek, a temesvári püspök és Csiszár Klára, a Linzi Katolikus Egyetem teológusa is.
A szinódus fő célja magának a szinodalitásnak az erősítése volt – de mint láttuk, ennek mibenléte maguknak a résztvevőknek sem volt teljesen világos. Egy szinódusi résztvevő lapunknak kifejtette: a hívek hitérzéke fontos teológiai kategória, amelyet az egyháznak meg kell hallgatnia, hogy hitelesen tudja megszólítani az embereket. És fontos, hogy mindez „ne a püspökök jóindulatától függjön”, hanem intézményesüljön – de nem úgy, hogy protestáns módon felváltja a hierarchiát, hanem kiegészítve azt.
Ennek egyik módja lehet, ha a döntési kompetenciák egy része lejjebb kerül kontinentális vagy nemzeti püspöki konferenciák szintjére, hogy az egyház mindenhol adekvát válaszokat tudjon adni a legégetőbb problémákra. Egyik forrásunk szerint érdekes párhuzamot és akár mintát jelenthet a római pápával egységben lévő, de a nyugati (latin rítusú) részegyháztól különálló huszonhárom keleti saját jogú részegyház. Ezek ugyanis nemcsak liturgikus szempontból, hanem akár például a papi életformát, azaz a cölibátus megítélését illetően is különböznek a nyugati egyháztól.
A hívek bevonása önmagában a szinódust fenntartásokkal figyelő forrásaink szerint is pozitív gondolat. A katolikus felfogás szerint minden hívő Krisztus általános papságában részesült keresztségénél fogva, ezért feladatuk is tevékeny részt venni az egyház életében – jóllehet az általános papság mint teológiai fogalom a záródokumentumban kifejezetten nem szerepelt (és visszatérő kritika volt, hogy a teológia végig a háttérbe szorult.)
Fókuszban a nők és az LMBTQ
Egy sor más téma is napirendre került a szegények helyzetétől a digitális evangelizációig, a legnagyobb figyelem azonban két slágertémát kísért: a nők helyzetét és az LMBTQ-kérdéseket. Azokat a területet, ahol a kritikusok szerint a szinódus Pandora szelencéjét megnyitva az egyház tanításának felhígításával fenyegetett, és ahol a reformpártiak szerint muszáj nyitni.
Az első témában a fő töréspont a nők állandó diakónussá szentelése. (Az állandó diakónusok olyan felszentelt – akár nős – férfiak, akik feladata a liturgiában, a hithirdetésben és a karitatív szolgálatban való részvétel, és nem lépnek tovább az áldozópapságra.) Itt sem pro, sem kontra nem történt előrelépés. Azt mondta ki a szinódus, hogy folytatni kell az ezzel kapcsolatos teológiai és lelkipásztori kutatómunkát, és a 2024-es ülésszakra be kell mutatni az eredményeket.
Beszéltünk olyan szinódusi résztvevővel, aki szerint több érv szól a „női diakonátus mellett, mint ellene”, de nem lesz könnyű menet. Stanisław Gądecki lengyel püspök például arra figyelmeztetett, hogy a pártolók által emlegetett ősegyházi és keleti keresztény diakonisszák szerepe alapvetően más, mint a modern férfi diakónusoké: szinte kizárólag karitatív. Ezt a „megkülönböztetést” a mostani hangadók nem fogadnák el, mivel teológiai érvelés helyett pusztán a „diszkrimináció eltörlését”, a „nők egyenjogúságát” követelik.
Ennél is nagyobb figyelem irányult az egyház szexuális tanítására: az ülésszak előkészítő dokumentuma, az Instrumentum laboris az első helyen említi az „az elváltak és újraházasodottak, a többnejű házasságban élők vagy az LMBTQ+ katolikusok” körét azok között, akik kapcsán a zsinat résztvevői kifejezték a „valódi befogadás” iránti vágyukat.
Ez már a második szinódusi munkadokumentum Ferenc pápasága alatt, amely tartalmazza az LMBT vagy LMBTQ+ betűszavakat (méghozzá kétszer is). Amikor ez először fordult elő a 2018-as ifjúsági szinódus előtt, azt a progresszív erők áttörésként ünnepelték. Most pedig a kritikusok annak bizonyítékát látták benne, hogy a szinódust előkészítő csapat (az élen Mario Grech szinódusi titkárral és Jean-Claude Hollerich főrelátorral) az LMBTQ-ideológiát akarja lenyomni az egyház torkán. Ugyanazon az úton, amelyen az azonos nemű párokat már ma is megáldó német egyház halad (az ottani Szinodális Út reformfolyamatnak formálisan egyébként nincs köze a hivatalos szinódushoz, csak a név hasonló).
Kétségeiket táplálta, hogy a szinódusra Ferenc meghívta James Martin amerikai jezsuitát, az LMBTQ-ideológia elsőszámú egyházi zászlóvivőjét, illetve a tanácskozás alatt fogadta a „Szivárvány Katolikusok Nemzetközi Hálózatának” vezetőit, valamint Jeannine Grammick nővért, aki már a ’70-es évek óta küzd a meleg és transznemű emberek egyenlő jogaiért, és korábban a Vatikán el is tiltotta. (A szexualitásra vonatkozó, korábban idézett meggyőződés miatt a katolikus tanítás az azonos neműek közti együttlétet „belső természetük szerint rendetlennek” és a legtöbb esetben súlyos bűnnek tekinti, a homoszexuálisokat „tisztaságra” hívja. A genderdiszfóriával küzdő emberek esetében pedig a biológiai nemet tekinti meghatározónak, a „nemváltásra” irányuló cselekedeteket elítéli.)
Kételyek és kétértelműségek
Októberben robbant egy másik bomba is: öt konzervatív bíboros közzétette dubiáját, vagyis a szentatya felé öt kérdésben megfogalmazott kételyét. A kérdések közül egy a szinodalitásra, egy a nők pappá szentelésére, egy az azonos neműek közötti kapcsolatok megáldásának „széles körűen elterjedt gyakorlatára” vonatkozott. A válaszok nyomán a teljes világsajtót bejárta a hír, hogy Ferenc kitárta a kaput az azonos nemű párok megáldása előtt, vagy legalábbis nyitott rá.
A kételyeket még júliusban fogalmazták meg a bíborosok, és Ferenc másnap válaszolt is rájuk, de mivel a szerzők úgy érezték, hogy nem egyértelműen, és tisztázó kérdéseikre már nem kaptak feleletet, a szinódus előtti napokban közzétették dubiumaikat a Vatikán válaszaival együtt. Ugyancsak júliusban intézett hat kérdést Ferenchez egy brazil püspök, főleg a transzneműek és azonos nemű párok által nevelt gyerekek megkeresztelése kapcsán – az ezekre írt válaszokat november elején a Vatikán publikálta.
A kritikusok mindkét dubiára adott válaszsort konfúznak, kétértelműnek nevezték – hallottunk olyan véleményt, hogy mintha azzal a szándékkal íródtak volna, hogy így is, úgy is lehessen őket értelmezni. Ferenc ádázabb kritikusai pedig a haladó világi sajtó értelmezését tették magukévá, vagyis, hogy a pápa rábólintott az azonos nemű párok megáldására.
Mások Ferenc védelmében rámutattak: nem eszik ilyen forrón a kását. Létezik a válaszoknak olyan értelmezése, hogy ez a gyakorlat továbbra sem elfogadható. „Az Egyház kerül mindenféle rítust vagy szentségi szertartást, amely (…) azt a benyomást kelthetné, hogy házasságként ismer el olyasmit, ami nem az” – írja. A folytatásban viszont lelkipásztori megítélés tárgyává teszi, hogy vannak-e „egy vagy több személy által kért áldási formák, amelyek nem közvetítenek téves felfogást a házasságról”, és hogy ne kezeljenek bűnösként olyanokat, akiknek „felelősségét a szubjektív felróhatóságot befolyásoló különböző tényezők enyhíthetik.”
A kétértelműség azért is különös, mert a Hittani Dikasztérium (korábban Kongregáció) 2021-ben egy pápai jóváhagyással megjelent másik válaszban még kerek perec lehetetlennek nevezte az ilyen áldásokat. A transznemű dubiára adott feleletek talán még homályosabbak: alapvetően azt mondják, hogy a beavató szentségek felvétele ugyanolyan feltételek szerint történhet, mint minden más hívő más esetében – amit persze lehet úgy értelmezni, hogy feltétel a bűnbánat, beleértve a szexuális bűnét is, de ez nincs explicite kimondva.
Össztűz Ferencre: eretnek és trónbitorló?
Annyi biztos, hogy Ferenc kritikusait ezek a válaszok nem elégítették ki, és az utóbbi hetekben olyan kritikákat fogalmaztak meg, amelyek sokak szemében vízválasztót jelentenek. Gerhard Müller német bíboros, akit 2017-ben Ferenc tett le a Hittani Kongregáció éléről – most pedig az ő meghívottjaként vett részt a szinóduson – egy interjúban voltaképpen eretneknek nevezte a pápát. Egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy számos materiális eretnekséget mondott ki, illetve „gyakorlati eretnekséget” ösztönöz, de azért még ő a pápa, mivel formális eretnekséget nem követett el. (A materiális és formális eretnekség közötti különbség, hogy míg előbbi lehet pusztán tévedés, utóbbi a tévedés melletti makacs, vétkes kiállás.)
Müller bíboros felszólalt az október végén Rómában rendezett Roman Life Forum nevű rendezvényen is, amelyet szándékosan a szinódus utáni napokra időzített a LifeSiteNews nevű amerikai portál (a név az amerikai közbeszédben leginkább a terhességmegszakítás ellenzésére használt életvédő kifejezésből származik.) Müller itt azt mondta, hogy a szinódust a Vatikán a résztvevők kiválasztásától az agendáig az LMBT-elfogadás, valamint a nők diakónussá szentelése felé „irányította”.
Ugyanezen a rendezvényen szólalt fel a kirúgott Strickland püspök is, aki már évek óta Ferenc és a szinodális folyamat éles kritikusa. A politikai kérdésekben is szókimondó, online posztjaival gyakran felzúdulást keltő, az amerikai jobboldalon közkedvelt Strickland széke már jó ideje inog. Júniusban a Szentszék felkérésére két amerikai püspök apostoli vizitációt tartott egyházmegyéjében, és hónapok óta pletykálják, hogy lemondásra szólítják föl. Ez végül november 9-én történt meg, másfél héttel azután, hogy a római rendezvényen kritika nélkül, sőt kifejezetten egyetértőleg felolvasta „egy barátja” levelét, amely trónbitorlónak és Jelenések könyvéből idézve antikrisztusnak nevezi Ferencet.
„Most megengednétek, hogy ez az ember, aki félrelökte az igazi pápát, és megpróbált egy olyan székre ülni, amely nem az övé, meghatározza, hogy mi legyen az Egyház. »És a vadállat, amely volt és nincs, az maga a nyolcadik, és a hétből való, és vesztébe jut« – idézte Strickland mindenféle ellenvetés nélkül.
Strickland nem távozott önként, ezért 11-én a Szentszék felmentette. Az apostoli vizitáció egyébként semmilyen konkrét szabálytalanságot nem tárt fel, a Vatikán szűkszavú közleménye nem is nevez meg konkrét okot a lépés mögött, az ominózus beszédet sem. Ez meglehetősen ritka és drasztikus lépés: tízéves pontifikátusa alatt az egyházfő mindössze négy püspököt mentett fel, és nem kritikák, hanem pénzügyi visszaélések vagy molesztálási ügyek miatt.
Délre tolódott a hangsúly
Ha minden más megnyilvánulástól eltekintünk, és csak a szinódusi záródokumentumból indulunk ki, az látszik, hogy a konzervatív félelmek ha nem is voltak alaptalanok, de fennakadtak a világegyházon.
Az előkészítő dokumentum „LMBTQ+ katolikusok” megfogalmazása helyett a szintézis vázlatában már a finomított „magukat LMBTQ+-nak valló emberek” kifejezés szerepelt. A vázlathoz aztán több mint 1200 módosító javaslat érkezett, és a végső verzióba már ez se került be, csak az alábbi szöveg: „Bizonyos témák, így a genderidentitás és a szexuális orientáció kérdései, az élet vége, a bonyolult házassági helyzetek és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos etikai aggályok (…) az egyházban is ellentmondásosak, mert új kérdéseket vetnek fel. Az általunk kidolgozott antropológiai kategóriák nem mindig ragadják meg a tapasztalatokból vagy a tudományokból származó ismeretek összetettségét, ezért nagyobb pontosságot és további tanulmányozást igényelnek.”
És hogy miért alakult így? A korábban idézett sajtóértesülésen kívül – miszerint főleg afrikai küldöttek „szavazták ki” az LMBTQ-t, kelet-közép-európai támogatással – az okokra rávilágít az az interjú is, amely Andrew Nkea Fuanyával, a kameruni Bemenda érsekével készült. A kérdésre, hogy mi volt Afrika fő vívmánya a szinóduson, elmondja:
„Az emberi személyre és szexualitásra vonatkozó nézetünk. Afrikában házasságon egy férfi és egy nő egyesülését értjük, és minden, ami ettől elmarad, boszorkányság. Ezt határozottan képviseltük – mondta Nkea érsek, aki mindeközben jóhiszemű Ferenc pápa szándékait illetően. – Míg II. János Pál azt mondta, hogy »Elég!«, Ferenc azt mondja, »Beszéljünk!« De a fontos az, hogy továbbra is az egyház tanítását képviseljük.”
Progresszív oldalról általános csalódás övezte a záródokumentumot. Bár a német résztvevők igyekeztek úgy tálalni az „antropológiai kategóriák” további vizsgálatát ösztönző pontot, hogy 2024-ig még minden lehetséges, ez inkább a hazai közvéleménynek, a német Szinodális Utat ellenző német katolikusoknak szól. Amerikában az abortuszpárti hívőktől a nők felszenteléséért küzdő aktivistákon át az LMBTQ szervezetekig mindenki bánkódott.
Thomas Reese jezsuita így panaszkodott: „Az afrikaiaknak sikerült belobbizniuk a jelentésbe a poligám házasságokban élőkkel kapcsolatos lelkipásztori aggodalmaikat, de foggal-körömmel küzdöttek azért, hogy az LMBTQ katolikusokra való bármilyen utalás kimaradjon a jelentésből. Csatlakoztak hozzájuk a lengyel püspökök és mások, akik ellenezték az általuk »LMBTQ-ideológiának« nevezett dolgot. A szinóduson elhangzott megjegyzéseik közül sok a globális Északon homofóbnak számítana.”
„Az egyházon belüli hatalom, legalábbis a szinóduson, a globális északról (Európából és az Egyesült Államokból) a globális délre (különösen Afrikárára) tevődött át” – vonta le a tanulságot a progresszív jezsuita.
Ami nemcsak a szinóduson igaz, hanem demográfiailag is – elég a nyugati egyházak immár a magyar népszámlálási eredmények által is illusztrált fogyására gondolni. A katolikusok száma globálisan nő, de Európa, amely évszázadokon keresztül a legfontosabb régiója volt az egyháznak, egyre kevésbé tölti be ezt a szerepet, és egyre nagyobb szerepet kap Afrika, Dél-Amerika és Ázsia. Persze azért a nyugati egyház sem „menthetetlen”: az amerikai egyházról látszik, hogy vannak benne jócskán konzervatív hangok Strickland püspökön kívül is, ott van Közép-Kelet-Európa, illetve a fiatalság: a Benedek-generációnak is nevezett fiatal papság nagy többsége inkább konzervatív beállítottságú.
Sokatmondó mindenesetre, hogy míg az 2017-es „dubia bíborosok” közül mindenki Európát és Észak-Amerikát képviselte, a mostani kételyeket benyújtók között egy afrikai (Robert Sarah), egy ázsiai (Joseph Zen) és egy latin-amerikai (Juan Sandoval Íñiguez) főpásztort találunk a korábbi bíborosok közül még élő amerikai Raymond Leo Burke és német Walter Brandmüller mellett. Hogy mit hoz a szinódus és az egyház irányvonalának meghatározásáért folyó küzdelem következő fejezete, még nem látszik, de az biztos, hogy nem (csak) Nyugaton fogják írni.
Nyitókép: Ferenc pápa a püspöki szinódus résztvevőivel a vatikáni VI. Pál teremben 2023. október 23-án (fotó: AFP/Tiziana Fabi)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
