„Hiszek a kegyelmi pillanatokban” – a kisvárosi földrajztanár világhírű természetfotókat készít
Szűkebb pátriája, Soltvadkert körül 20 kilométeres körzetben készíti képeit, amelyekkel világszintű pályázatokon hívja fel a figyelmet a magyar természetfotózásra, de állítja, hogy egy százszor száz méteres területen belül is díjnyertes fotók sorozatát lehet elkészíteni akárhol a természetben, ha van hozzá szeme az embernek. Daróczi Csabát, aki Máté Bencénél is többször – idén hetedszerre – lett az év természetfotósa, arról kérdeztük, mi a legfontosabb tulajdonsága egy jó természetfotósnak, hogyan kerültek a magyarok a világ legjobbjai közé, és mi mindenért kárpótolja, amikor a tanári munkát félretéve, „rekreációs céllal” kiül a lesbe fotózni.
Helyes kis fehér mudi fut elénk, amikor Daróczi Csaba kinyitja nekünk a kertkaput soltvadkerti házuk udvarán. A tanár házaspár otthonának fogadóterében rögtön szembetűnnek az Év természetfotósa-díj kis bronz vörösbegyei, amelyek között egy különös formájú kitüntetés is helyet kapott. – Ezt életem legemlékezetesebb versenyén, Dubajban kaptam 2019-ben, a szikes tavak madarairól készített drónvideómért. A pályázatra mindenki csak egy alkotást küldhet be és komoly a tét – mondja a természetfotós, felvillantva a verseny izgalmait. (Ez az a bizonyos Hamdan International Photography Award elnevezésű megmérettetés, amelyen pár napja a korábban nálunk is megszólaló Potyó Imre nyerte meg a Diversity elnevezésű fődíj kategóriát a dunavirágok rajzását megörökítő fotójáért.) Amikor Daróczi filmjével pályázott, a fődíj 120 ezer dollár volt, ő a negyediket hozta el a kategóriájában, és még azért is 10 ezer ütötte a markát.
Nem lenne rossz kiegészítés a tanári fizetések mellé, ha nem egyszeri alkalom lenne, de a természetfotózásból – hacsak nem szerződik le az ember valamelyik nagy szakmai lappal – nem lehet itthon megélni. Erről már a közeli erdőbe vezető úton beszélgetünk, ahová kutyát sétáltatni jár ki. A homokos pusztai talaj könnyen elnyelné a kerékgumit, ha nem lenne felázva. A természet már őszi arcát mutatja, egy laikus szemlélő nem is lát benne többet kopaszodó fáknál, gyérülő aljnövényzetnél. A fotós mégis többször félbeszakítja a beszélgetést, amíg egy korhadt fatörzsön üldögélünk a sűrű gombaillatban. Hol egy felreppenő rigóraj, hol egy ökörszem éneke kelti fel az érdeklődését.
Daróczi Csaba a Hortobágyon nőtt fel. A szegedi főiskolán találkozott feleségével, aki matematikatanár. Soltvadkertre az iskola és a szolgálati lakás csalta őket, itt nevelték fel lányukat és fiukat. Akkoriban még biztosan nem sejtette, hogy ez a táj mennyi elismerésre méltó, fantasztikus képet tartogat a számára. Amikor nekiszegezem a kérdést, tanár-e vagy természetfotós, azt feleli: mindkettő.
– A fotózás a másik életem. Nem szeretném ezt csinálni főállásban, mert ha a megrendelő mondja meg, mit kell fotóznom, rabszolgamunkává válik az egész. Az a jó, ha az ember a maga ura.
Ha kitalálok valamit, szeretem a magam útját járni, így nincs stressz, nincs felelősség rajtam amiatt, hogy sikerül-e vagy nem. Egy időben kaptam megbízást a National Geographicnál, de két évig dolgozni egy cikken, különböző külső elvárásoknak megfelelve nem olyan nagy élvezet – magyarázza.
A munkáit nézegetve nyomába eredtünk, mitől lesz egy felvétel több pusztán esztétikai élménynél, mi különbözteti meg andalító zenére váltakozó természeti képek sorától, hogyan lesz húsbavágó? Az, hogy a fotós megismételhetetlenségre törekszik, önmagában nem sokat mond egy laikus számára, aki hajlamos a minket körülvevő világot események esetleges láncolatának tekinteni. Aligha jut eszünkbe például, hogy az, aki ismeri a törvényszerűségeit, irányítani is képes ezeket a folyamatokat. Adott például egy erdei egér, amely egy csillagos éjszakán tűnik fel Daróczi Csaba objektívje előtt, amelyet egy fák által körbezárt mélyedésben helyezett el, hogy félpercenkénti expozícióval megörökíthesse általa a csillagok vonulását. A timelapse-ben gyönyörködve csak utólag veszi észre, hogy némely felvételeken kirajzolódik az egérke elmosódott sziluettje a farönk peremén. Van tehát a véletlenszerűségben is rendszer. Persze ahhoz, hogy az állat tűélesen kivehető legyen, már kell a szakmai rutin is. Egy mozgásérzékelő a Gopro kamerára, egy vaku, amely kintről világítja meg a figurát és egy marék napraforgómag, hogy nehogy más útra csábuljon a kis rágcsáló, amíg meg nem örökítik.
Ahhoz azonban, hogy világraszóló fotók készüljenek, még a természet ismerete, a jó megfigyelőkészség és a szakmai rutin sem elég.
– Kell hozzá egyfajta belső harmónia
– böki ki végre Daróczi Csaba. – Sok fotóssal vagyok kapcsolatban és észrevettem, hogy ha kimegyünk a terepre, nem mindenkit érint meg egyformán a látvány. Nem mind érzik meg a táj harmóniáját, azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy olyan képpé formálja az ember a témát, ami aztán a másik embert is megérinti. Azok, akiknél a jobb agyfélteke dominál, jobban érzik ezt a műfajt. Nyilván létezik jó mérnök természetfotós is, de inkább azok a sikeresek, akik a lelkükben jobban tudják kapcsolni a képet a valósággal, akik rá tudnak hangolódni a természet hullámhosszára – mondja a fotós, aki főiskolás korában, egy barátja unszolására ment el arra a kiállításra, ahol először szembesült a természetfotózás erejével. – Amikor onnan kijöttem, tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Azelőtt sosem láttam ahhoz fogható pillanatokat az állatvilág, a természet életéből, szenzációs élmény volt. Fölkerestem Hencz Alajost, aki a kiállított képeket készítette. Ő avatott be a fotózás alapjaiba – emlékszik vissza Daróczi.
A természetfotósok közössége egyébként meglepően összetartó társaság. Szívesen segítenek egymásnak, beavatják egymást saját felfedezéseikbe, a házilag kitalált trükkökbe, amelyekből szép számmal akadhat, hiszen – ahogy Daróczi Csaba is fogalmaz –
az, hogy a magyar természetfotósok mára rendre a négy legjobb között végeznek a világversenyeken, annak köszönhető, hogy nagyon kreatívak.
– Elég sok külföldivel vagyok kapcsolatban és érzékelem a különbségeket. Van például olyan nagy európai nemzet – most nem fogom őket megnevezni – amelynek tagjai között többször vezettem túrákat és azzal szembesültem, hogy többségükben nincs semmi találékonyság. Egyszerűen képtelek ráhangolódni a feladatra. Kiemeli azért: a természetfotózásban a spanyolok és az olaszok viszik a prímet.
– Sokszor szervezünk klubokat, szívesen segítjük egymást, de persze vannak titkaink is, amikről nem szívesen beszélünk, amíg meg nem valósítottuk őket. Elgondolkodva hozzáteszi: bár nem is biztos, hogy jó az a kép, amit meg lehet ismételni. – A jó kép legyen utánozhatatlan. Vagy azért, mert megadtam az esélyt, hogy a szerencse rám találjon, vagy azért, mert sikerült olyan helyzetet teremtenem a készítésekor, ami reprodukálhatatlan.
A tanár-fotós hisz a „kapott”, kegyelmi pillanatokban, saját bevallása szerint millió olyan képe van, amelyek a lába előtt, véletlenül talált jeleneteket örökítenek meg. – Mindig materialista voltam, nagyon szerettem a fizikát, a kémiát, az én tudatomban az ősrobbanásból indult ki minden, de ma már úgy gondolom, nem pusztán az anyagi világ gerjesztette önmagát. Főiskolás koromban, felnőtt fejjel tértem meg. Sok körülmény vezetett el odáig, hogy meggyőződjek arról, van egy szellemi energia fölöttünk, ami az egész rendszert működteti – mondja Daróczi, akinek a főiskolán, az autogén tréning elsajátítása közben használt hasonlat ültetett bogarat a fülébe. – A tanár, aki tanította, mi történik az emberrel, amikor ellazul és lecsökkennek az agyhullámai, úgy fogalmazott, ez olyan, mint amikor a néni bemegy a templomba és imádkozik. Ez elgondolkodtatott és valahogy megfordította a világhoz való hozzáállásomat. Elkezdtem felfedezni a természet működésének összefüggéseit és rádöbbentem, hogy az ember a szellemi energiájával képes csatlakozni egy magasabb szellemi energiához. Azóta sokszor meggyőződtem erről és ez számtalanszor segített nekem a természetfotózásban is.
Ha valamit nagyon akar az ember, sokszor segítségére jön a Teremtő – fogalmaz.
Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Daróczi Csabának sosincs pechje. Amikor a nagy, kihagyott ziccerekről faggatom, mesél megismételhetetlen jelenetekről, például, amikor rekreációs céllal kint ült a lesben az erdei itatónál, ahol két szajkó addig bosszantott egy karvalyt, amíg ki nem húzták nála a gyufát. – Egymás után kapkodtak, felrepültek, visszaszálltak, összecsaptak a levegőben, elképesztő jeleneteket produkáltak. Mivel sokkal kisebb madarakra számítottam, nem volt nálam az az objektív, amivel ezt meg tudtam volna fotózni. Megvan a jelenet, de nem abban a minőségben, amiben szerettem volna, pedig hatalmas ajándék lett volna – mondja ma is keserű mosollyal.
Ha komolyabb képre készül, általában egyedül járja a vidéket, de ha nem hajtják konkrét tervek, akkor elkísérik a diákjai is, hiszen munkahelye, a helyi evangélikus iskola művészeti képzésében két éve ő vezeti a fotó tanszakot. Ilyenkor hárman-négyen kimennek a pusztára, a tópartra, beszélgetnek, témát keresnek. – A gyerekeknek először élményeket kell adni, meg kell őket tanítani látni – állítja Daróczi, aki szerint kezdetben nem kell profi gép, bőven megteszi egy mobiltelefon is. Pedagógusként nem esik nehezére a gyerekek nyelvére lefordítani a képalkotás szabályait, kompozíciós készségüket pedig módszertani tapasztalatainak hála személyre szabott gyakorlatokkal fejleszti. – Kezdetben csak síkban, geometriai formákban gondolkodunk, amikor az már megy, akkor jöhet a perspektíva – mondja a fotós, aki főállásban földrajzot és testnevelést tanít az általános iskolában 10-14 éveseknek, akik, mint mondja, nincsenek elragadtatva a mindennapos testneveléstől. Bár az egyházi iskolában, amelynek portáján a gyerekek reggel leadják a mobiltelefont és csak tanítás után veszik fel, sok tekintetben jobb a tanárok helyzete az állami intézményekben tanítókéhoz képest, a pedagógusok körül kialakult helyzet mellett Daróczi Csaba sem mehet el szó nélkül.
– Nyilván nem könnyű ilyen anyagi és erkölcsi megbecsültség mellett a tanári hivatást gyakorolni. Lehet, hogy ha a fotózás nem lenne, már léptem volna.
Sokakat láttam, akik pillanatok alatt elhagyták a pályát. Ezzel a hobbival sikerül kicsit elviselhetőbbé tenni a hétköznapokat, kiszállni a mókuskerékből, a stresszből. Ha egy multinál dolgoznék, biztos könnyebb lenne az életem, de sokszor gondolkodtam azon, vajon boldogabb lennék-e. Nekem az anyagi dolgok nem annyira fontosak. Én elmegyek egy 15 éves autóval is, nem érzem magam rosszul, ha nem a legújabb a fényképezőgépem, én ezeket a dolgokat el tudom engedni. Sokkal fontosabbak számomra a természet adta élmények. A buddhisták azt vallják, minél jobban vágysz valamire, amit nem tudsz elérni, annál boldogtalanabb vagy. Ha tehát megszabadítod magad a vágyaidtól, boldogabb leszel – mondja a tanár-természetfotós, akit a tankönyvek silány minősége ugyanakkor ki tud hozni a sodrából. Ennek hála olykor ki is lép a tantervi kötöttségből és a különböző ércek külföldi lelőhelyei helyett hasznos tudást ad a gyerekeknek.
– Nyolcadikban, amikor Ausztria, Szlovénia, Svájc a téma, és amikor már van annyi kompetenciájuk a diákoknak, hogy ilyeneket csináljanak, azt a feladatot kapják, hogy tervezzenek meg egy szlovén–osztrák–svájci körutat. Meg kell, hogy határozzák, merre mennek, hol fognak megszállni, ott milyen nevezetességet fognak megnézni. Mindenki előtt van egy iskolai tablet, azon Google-tervezővel kiszámíthatják, hány kilométert kell menniük, milyen városokat kell érinteniük, hány litert kell tankolniuk, ha az autójuk 6 liter benzint fogyaszt, és ez mennyibe fog kerülni. Használniuk kell hozzá a matematikát, az informatikát, a földrajzot, történelmet is. Semmire nem jó, ha tudják, melyik ausztriai településen bányásznak vasércet, de ennek hasznát veszik majd – magyarázza Daróczi.
Hazafelé az Év természetfotósa-díj átadója kerül szóba. – Nekem ez játék – mondja mosolyogva, amikor arról kérdezem, meddig versenyez az ember ezen a pályán, majd arról mesél, mennyi izgalom, milyen öröm átjutni a sokkörös válogatásokon. – Amikor kezdő voltam, ezek az elismerések azért voltak fontosak, mert megerősítést adtak, de ma már csak adrenalin a versenyzés számomra. Nem a díjért, a verseny kedvéért nevez az ember. Jó látni egymás munkáit, örülünk egymás sikereinek, és ha bosszant is néha, hogy valami nem nekem jutott az eszembe, minden jó kép, amit látok, új lendületet ad. Arra inspirál hogy újabb útra induljak jobb és jobb képekért.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
