Sosem látott 20. század eleji fotók kerültek elő: részletgazdag időutazás Budapest aranykorába
Egy német képeslapkiadó cég archívuma őrizte meg az egyik legszebb fényképanyagot a virágkorát élő, századeleji Budapestről. A Brück & Sohn képeslapok eddig is ismertek voltak, de most a Fortepannak köszönhetően a magyar közönség az eredeti, részletgazdag fényképekkel is megismerkedhet. A Magyar Nemzeti Galériában látható kiállításon az is kiderül, milyen hosszú út vezetett a fotótól a nyomdai úton előállított képeslapig. A Brück & Sohn-képek a korszak legfontosabb városfotósainak munkáihoz mérhetők, de azt továbbra sem tudjuk, ki készítette őket.
A 19. század vége és a 20. század eleje a magyar városfotózás első fénykora. Több híres fényképész dolgozott ebben az időben a gyorsan fejlődő, néhány évtized alatt modern világvárossá váló Budapest megörökítésén. Klösz György neve a legismertebb, de Erdélyi Mór, Divald Károly, Müllner János és Weinwurm Antal is nagyszerű életművet hagytak hátra. Vagy éppen az amatőr Schoch Frigyes, akinek elfelejtett, lappangó hagyatékát a Fortepan tette közzé 2012-ben. A térhatású sztereofotókból álló, 670 fényképből álló Schoch-életmű publikálása a közösségi fotóarchívum történetének talán legnagyobb felfedezése volt.
Most, a főváros 150. születésnapján újabb jelentős korabeli városfotó-gyűjteményt kaptak ajándékba a budapestiek, alkotóját azonban nem tudjuk megnevezni. Egyelőre csak a fotókból készült képeslapok kiadója után mondhatjuk: ezek a Brück & Sohn-képek. A Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeleti új kiállítóterében látványos installációjú, közönségcsalogató tárlaton mutatkozik be az eddig nem ismert fényképanyag. A Virágvölgyi István és Török András kurátorok által összeállított „Budapest. Az első aranykor” kiállítás egyszerre állít emléket a 20. század elején fénykorát élő, monarchiás metropolisznak, és mutatja be a fotók felfedezését, a korabeli képeslapkiadást, valamint a tíz évvel ezelőtt megtalált, azóta közismertté vált Schoch-sztereofényképeket. A városegyesítés 150. évfordulójára készült kiállítások közül talán ez nyújtja a legtöbb érdekességet és a legizgalmasabb időutazást a látogatónak.
A Brück & Sohn-képek felfedezése nem abban az értelemben felfedezés, mint a Schoch-hagyatéké volt. A fotókat nem a Fortepan mentette meg és digatalizálta, hanem a drezdai Deutsche Fotothek, amely 2005-ben megvásárolta a képeslapkiadó cég majdnem teljes archívumát, összesen 26 500 negatívot az 1989 előtti korszakból, és 2018-ban a szászországi digitalizálási program keretében beszkennelte a képeket. Azóta ezek a digitális verziók nagy felbontásban fent vannak a Deutsche Fotothek oldalán, ahonnan szabadon letölthetők, és bárki számára szabadon felhasználhatók. Úgy látszik, a német intézmény egészen másként gondolkodik a vizuális örökség hozzáférhetőségéről, mint a legtöbb magyar közgyűjtemény, például a BTM Kiscelli Múzeuma, amely máig elzárkózik fényképtára megnyitásától – pedig milyen jó alkalom lett volna a 150. évforduló arra, hogy a fővárosiak végre szabadon böngészhessenek a legnagyobb budapesti várostörténeti képarchívumban.
A körülbelül 500 budapesti fotóra Tamási Miklós, a Fortepan alapítója bukkant rá 2022 augusztusában, egyik internetes szörfölése során. Noha a képek már pár éve fent voltak az archívumban, a magyar közönség előtt eddig ismeretlenek maradtak. Tamási felvette a kapcsolatot a Deutsche Fotothek igazgatójával, Jens Bovéval. A német igazgató nyitott volt az együttműködésre: megírta a Brück & Sohn cég történetéről szóló tanulmányt a katalógusba, elhozott a kiállításra néhány eredeti fotónegatívot, és ami a legfontosabb: megengedte, hogy a Fortepanra is felkerüljön egy válogatás a képekből. A felvételek között sok hasonló, ismétlődő példány van, ezért az oldalra végül 243 fénykép került fel – az állomány érdemi része.
A Brück & Sohn kiadó Magyarországról szinte kizárólag budapesti lapokat jelentetett meg, de azért a gyűjteményben van néhány vidéki felvétel is. E vidéki helyszínek teljesen esetlegesek: a legtöbb fotó Siófokról és Balatonvilágosról készült, három fényképen látható Pilisszentlászló és Baltavár, egy-egy képen Dobogókő és Gödöllő. Nyilvánvaló, hogy a Brück & Sohn nem törekedett arra, hogy Magyarország jelentősebb vidéki városairól, látnivalóiról adjon ki lapokat, mert akkor nem ezeket a témákat választották volna, ez a néhány mintegy mellékesen készülhetett. A cég a fővárosra fókuszált, a korabeli Magyarországból csak Budapest jelentett számára piacot.
A fotókból készült képeslapok természetesen korábban is ismertek voltak, hiszen ezek az antikváriumok kínálatában is rendszeresen felbukkannak. A Brück & Sohn cég néhány évvel a megszűnése előtt, 2015/16-ban megállapodott a Wikimedia Alapítvánnyal, hogy az archívumukban őrzött összes képeslapot beszkennelik, és a Wikimedia Commons oldalon közzéteszik, ott a nagy részük különböző kategóriákba rendezve megtalálható.
De ha ismertek voltak a képeslapok, miért olyan nagy dolog a „nyersanyag”, vagyis a fényképek előkerülése? Egyszerűen azért, mert a nyomdai sokszorosítás során az eredeti fotókat nagyon le kellett kicsinyíteni, és ennek során elvesztették részletgazdagságukat. A képeslap és a fotó közötti különbség olyan, mint a digitális korszakban egy 70×50-es bélyegkép és egy 7000×5000-es fotó közötti. Más példával: a Háború és béke zanzásított kivonata meg az eredeti regény közötti. A fénykép ebben az esetben az eredeti nagyregény, amely megőrizte az egykori világ egész gazdagságát, számtalan részletét, ami a képeslapon mind nem látszik. A várostörténet kutatói számára például különösen izgalmasak a feliratok: ezek segítségével lehet azonosítani az üzleteket, vendéglőket, kávézókat, és sok esetben a kép készítésének idejét is meg lehet mondani. A képeslapokon a feliratokból gyakorlatilag semmi nem látszik, a beszkennelt fotókon viszont jól olvashatóak – és ez csak egy példa a sok közül.
A fotók és a képeslapok közötti különbséget tanulmányozhatjuk azon a gyönyörű fényképen, amely a kiállítás plakátjára is rákerült. (A fotót az oldalunkon való közléshez le kellett kicsinyíteni, de a Fortepanon óriási felbontásban nézegethetjük.)
A kép a Duna-parti új Országházat ábrázolja, amely alig néhány évvel korábban készült el, érdekes módon a fő témája mégsem ez, hanem a folyami átkelőhajó – korabeli nevén propeller – kikötője a budai alsó rakparton. A mólónál a Budapesti Csavargőzös Átkelési és Hajózási Rt. Lánchíd nevű csavargőzöse áll (ez a hajó egyébként nem szerepel a hajóregiszter oldalon, valószínűleg nem sok fotó maradhatott fenn róla), még azt is észrevehetjük, hogy a Dunának elég magas a vízállása, kiöntött a rakpartra.
A háttérben az Országház előtti rakpartszakaszon uszályok horgonyoznak, látszik, hogy a rakpartot ebben az időben még eredeti funkciója szerint, teherkikötőnek használták. Ez az Országház hivatalát nagyon zavarta, többször kísérletet tettek az Országgyűlés tekintélyéhez méltatlan állapotok felszámolására, de nem jártak sikerrel. Feljebb, pont a Főrendiház épületrésze előtt két fából épült dunai uszoda ringatózik a folyón – tudjuk, hogy ezek a hagyományos budapesti fürdőalkalmatosságok is sok fejfájást okoztak a hivatalnak, Justh Gyula házelnök például 1908-ban a fővárosi hatóságokhoz írt levelében arról panaszkodott, hogy az uszodák jelenléte „sehogy sem egyeztethető össze az illendőséggel és a közszemérem érzettel”. Az aggályok mindjárt érthetőbbek, ha belegondolunk, hogy a magas épület ablakaiból be lehetett látni a kívülről egyébként zárt uszoda belsejébe. Az uszodák azonban ennek ellenére a helyükön maradtak. Az Országháztól északra tűzfalak és egy alacsony, ipari jellegű épület látszik magas kéménnyel: az ideiglenes vízmű 1886-ban épített szivattyútelepe, amit csak 1915-ben számoltak fel. A helyén ma a Biarritz-háznak nevezett modern épülettömb áll, de jól látszik, hogy a városnak ez a része a 20. század elején még befejezetlen volt, és az Országház környezete sokáig meglehetősen rendezetlen maradt. Megannyi információ a korabeli városról: hasonló módon az összes képet végigböngészhetnénk.
A legizgalmasabbak azonban a feliratok. A nagy tábla azt hirdeti, hogy kombinált jegyet lehetett venni a propellerre és a Császárfürdőbe a jegykezelőnél és a trafikokban. „Úri és női uszoda II. oszt. kő, kád, török és horgany kádfürdő jegy kombinálva propeller I. helyi menettérti jeggyel 60 fillér. Fürdő és úszóruhával együtt minden ráfizetés nélkül” – olvashatjuk. A fotó a tábla felirata alapján pontosan datálható, hiszen ezek az árak 1907 végéig voltak érvényesek.
És most lássuk a képeslapot!
A Brück & Sohn ebben a változatban jelentette meg a lapot. Látszik, hogy a részletek a nyomdai eljárás során jórészt elvesztek, viszont a fotót a képeslapgyártási folyamat során kézzel utólag megszínezték (a színes fotográfia ebben az időben még ritkaságszámba ment). Az eredmény nem túl élethű, a rakodópart széli sáros sávból, ahonnan az áradás már lehúzódott, némi üledéket hagyva maga után, a színező például teljesen bizarr zöld gyepet kreált, mert valószínűleg nem értette a sötét rész okát.
A kiállítás bemutatja a korabeli retusálási technikákat és eszközöket, mivel a Deutsche Fotothek gyűjteményében lévő képek többségét utólag kézzel retusálták. Az ég jelentős részét általában törölték, mivel a korabeli képeslapokon a hátoldalra csak a címzés fért el, a lap feladójának a képes oldalra kellett ráírnia a címzettnek szánt üzenetet, amihez üres helyre volt szükség. A képeslapokat azonban nemcsak a színezés és a feliratok különböztetik meg az eredeti fényképektől. A dunai átkelőhajót ábrázoló lapnak például megjelent olyan kiadása, ahol a rakpart középső üres részére egy beszélgető, ácsorgó csoportot montíroztak. Ilyet időnként Brückék is csináltak, a belvárosi Vörösmarty-emlékművet ábrázoló képeslapot például kiadták olyan változatban, amelyen az egész háttér hiányzik, mivel az alacsony épületeket és a mögöttük lévő tűzfalakat sivárnak találták. Fennmaradt egy paszpartuba helyezett kópia is, ahol a papírkeret szegélyén kézzel írt „wegdecken” felirat közli az utasítást a retusőrnek, hogy egy belógó lombos ágat távolítson el.
A paszpartus nagyításokból néhány darab a kiállításon is látható, a papírkeret a képeslap kivágását jelezte, mivel a fényképet általában körbevágták, időnként egész jelentős mértékben. Ezek a zselatinos ezüst kópiák a külföldi műkereskedelemben bukkantak fel nemrég; valamiért nem kerültek be a Brück cég többi anyagával együtt a Deutsche Fotothek archívumába. A lapok közül többet megvásárolt a Fortepan, de egy ismert magyar kutató is vett belőlük, aki a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak ajándékozta őket – így a Brück-fotók közül néhány korai kópia mégis eljut magyar közgyűjteménybe is. Amikor a Fortepan szerkesztői ellátogattak Drezdába, egyértelművé vált számukra, hogy az ottani negatívok is csak korai kópiák, nem eredetiek. Az eredeti fotók egyáltalán nincsenek meg. Elképzelhető, hogy nem őrizték meg őket.
A legizgalmasabb kérdés természetesen a szerzőségé. Ha azt mondtuk, hogy a Brück-féle fotókkal jelentős 20. század eleji városfényképészeti anyag bukkant fel, akkor jó lenne tudni, hogy mégis ki lehetett ez a fotós. Vagy fotósok: Virágvölgyi István kurátor szerint a képanyag nem annyira egységes színvonalú, hogy egyetlen alkotót feltételezzünk. Időben is majdnem egy évtizedet ölel fel, az 1903-tól 1912-ig tartó periódust – ez egyébként a Brück & Sohn cég képeslapkiadói tevékenységének a fénykora. Az alapkérdésre azonban sajnos nem tudunk olyan választ adni, mint egy jó detektívregény végén: a Brück & Sohn fotók „tettese” nincs meg. A kiállítás előkészítése során sem a kurátorok, sem Jens Bove nem találtak nyomot, amely elvezetne a fotósokig.
A meisseni Brück & Sohn az egyik legnagyobb európai képeslapkiadó cég volt. Hét generáción keresztül működött családi vállalkozásként egészen 2019-ig, amikor Maria Annette Brück és férje, Helmut úgy döntöttek, hogy felszámolják, mert a gyermekeik már nem akarták továbbvinni az üzletet. Ebben a 226 éven át tartó történetben az is figyelemreméltó, hogy a céget még a szocializmus alatt sem államosították, mindvégig családi tulajdonban maradt, mivel az NDK-nak jól jött a devizát hozó exporttevékenység.
A Brück & Sohn eredetileg papírárukereskedés volt, az első képeslapot csak 1886-ban adták ki, a következő évtizedben azonban ez vált a vállalkozás fő tevékenységévé. A 20. század első két évtizede az európai képeslapkiadás fénykora: ebben az időben már rengeteg utaznak, sok ember jár nyaralni vagy üzleti útra, fényképezőgépe azonban még keveseknek van, és a korabeli készülékeket nem is volt olyan egyszerű kezelni. Sokkal könnyebb volt venni egy lapot, és pár sorral ellátva elküldeni az ismerősöknek, családtagoknak: ez szinte mindenki megtette, aki elutazott valahova. A nyomdatechnika fejlődésének köszönhetően a lapokat olcsón és könnyen lehetett sokszorosítani, ezért rengeteg képeslap jelent meg.
A Brück & Sohn kínálatának zömét mindig is a német és osztrák képeslapok jelentették, de a cég az első világháború előtt igyekezett új piacokra is betörni, még amerikai, mexikói és marokkói lapokat is kiadott. A több mint 500 budapesti képeslap egyrészt annak a bizonyítéka, hogy a magyar főváros ebben az időben már Európa legfontosabb metropoliszainak egyike, ahol sok külföldi is megfordul, másrészt még mindig része annak a német világnak, amelyben a Brück & Sohn igazán otthonosan mozgott. Jellemző módon a lapokon többnyelvű feliratok vannak, a budapesti helyszíneknek ekkor még autentikus német neveket lehetett adni.
Az egyetlen adat, ami a cég magyarországi kapcsolatrendszerére utal, egy Arthur Taussig nevű ügynökre vonatkozik. A neve megjelenik a Brück und Sohn 1903 és 1913 között kiadott, magyar témájú képeslapjainak egy részén, de nem az összesen. A Budapesti Czim- és Lakásjegyzékekben Tauszig Arthur 1903-tól 1910-ig szerepel, az első három évben az Ügynök utca 7. szám alatt, 1906-tól a Nagymező utca 27. alatt lakott, foglalkozása minden esetben papírügynök. Igazi különlegesség az a képes levelezőlap, ami a Brück und Sohn katalógusban a 3917-es sorszámot viseli, és egyik oldalán Taussig Arthur fényképe látható, a másikon pedig a kereskedő mottója: „Nem az ár teszi a minőséget, hanem a minőség szabja meg az árat.” A lapon Taussig Ügynök utcai lakcíme olvasható, valamint vállalkozásának profilja: „Specialista a kézszínezett és fénynyomatú képes levelező lapok készitésében.”
A reklámlapot az együttműködés kezdetén, 1903-ban készíttette. Az Ügynök (ma Kresz Géza) utca abban az időben Lipótváros még külvárosias, de gyorsan fejlődő peremterületén helyezkedett el (a mai Újlipótvárosban). Taussig az üzlettulajdonosok felsorolásában nem szerepel, így valószínűleg boltja nem volt. A 9603-as, 10646-os és 10647-es sorszámú, 1908-ban és 1909-ben kiadott Brück und Sohn reklámlapok a csehországi Teplitz-Schönauban működő Ignaz Taussig számára készültek, és képeslapállványt ábrázolnak; Ignaz minden bizonnyal Taussig Arthur rokona (valószínűleg az apja) volt, és érdekes módon az állványon jórészt magyar témájú képeslapokat láthatunk. (Lehetséges, hogy a fotó Magyarországon készült, de Ignaz boltjában ugyanilyen állványokat árultak, ezért talán nem volt jelentősége annak, hogy milyen képeslapok vannak rajta.) A Taussig Arthur neve alatt futó képeslapokat a hazai múzeumi és könyvtári gyűjtemények mindeddig Taussig kiadásaként tartották számon, a 20. század első évtizedében megjelent, nagyszámú Taussig-képeslap azonban kivétel nélkül azonos a magyarországi motívumú Brück und Sohn lapokkal, ugyanazokból a fényképekből készültek, a feliratok betűtípusai és a feliratmezők ugyanolyanok, mint a Brück und Sohn más képeslapjainál. A magyarországi témájú lapok besorolódnak a meisseni cég katalógusszámozásába, és ez a sorszám a képeslapok többségén szerepel. A képeslapok kiadójának ezért a Brück und Sohn tekinthető, Taussig önálló, a meisseni cégtől független képeslapkiadói tevékenységének ebben az időszakban nincs nyoma.
A Brück und Sohn archívumban fennmaradt egy Budapesten feladott, a meisseni cégnek küldött fejléces levélboríték, amelyen az Ügynök utcai cím mellett az alábbi szöveg olvasható: „Képes levelező-lapok készítése. / Brück és fia meisseni műintézet egyedüli magyarországi képviselője / Legujabb budapesti képes levelező-lapok raktára”. A hátoldalra nyomtatott magyar és német nyelvű pecséten a Taussig Arthur „Képeslevelező-lap kiadó” megnevezés olvasható. Ennek ellenére Taussig Arthur szerepe az együttműködésben valószínűleg a képeslapok budapesti forgalmazása, az árusítóhelyek felkutatása és ellátása, esetleg a magyarországi motívumok kitalálása, a fényképezés megszervezése lehetett, azt kizárhatjuk, hogy fotográfus lett volna.
A fotósok személyére nézve eddig egyetlen, de annál izgalmasabb adat került elő. A kiállítás előkészítése során kiderült, hogy a Kerepesi (ma Rákóczi) úti Nemzeti Színházat ábrázoló fénykép valójában Klösz György korábbi, 1892 után készült fotójának megvágott változata. Az ebből készült képeslapot Brückék 1905-ben jelentették meg. A kutatók több hasonló azonosságot nem találtak, mégis lényeges a tény: létezik egy olyan Brück-féle fotó, ami igazából egy Klösz-fénykép. Hogy történhetett ez meg? Nem tudjuk. Klösz abban az időben is a legismertebb budapesti fotósok egyike volt, képeit külön műlapokként is forgalmazta, amelyeken már szerepel a modern értelemben vett szerzői jogi tilalom: „Utánzás tilos – Nachdruck verboten”. Teljesen kizárt, hogy a tekintélyes meisseni cég Klösz képét csak úgy ellopta volna, inkább arra gondolhatunk, hogy az itteni ügynökük (Taussig?) megvette a közlési jogot Klösztől. De miért csak ehhez az egy fotóhoz? A város kellős közepén álló Nemzeti Színház igazán nem volt olyan nehezen becserkészhető helyszín, hogy ne mehetett volna ki valaki megfotózni. Vagy lehet, hogy idővel több ilyen átfedés fog kiderülni, és más Brück-képekről is bebizonyosodik, hogy ismert fotográfusok újrahasznosított munkái?
Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz, és lehet, hogy soha nem is fog több kiderülni. Egy mindenesetre biztos: a Brück & Sohn képeslapkiadó most bemutatott fényképei Budapest legszebb arcát örökítették meg, azt az időszakot, amikor a Monarchia második, Béccsel egyenrangú fővárosa szinte teljesen elkészült, és mielőtt a 20. század krízisei ezt a pazar birodalmi fővárost, a korabeli Európa egyik legjelentősebb városát megtépázták volna. Igazi élvezet nézegetni őket, elmélyülni a részleteikben, és elképzelni azt az életet, ami e stukkódíszes, akkor még frissen festett paloták között zajlott.
A kiállítás katalógusában megjelent, Schoch Frigyes pályájáról szóló tanulmánynak e cikk szerzője az írója, de a kiállításhoz kapcsolódó más munkákban nem vett részt.
Nyitókép: a Budapest. Az első aranykor című kiállítás enteriőrje a Magyar Nemzeti Galériában (fotó: Magyar Nemzeti Galéria)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
