Ha már a film nem, mi megmutatjuk az igazi Napóleont
Az év alighanem egyik legjobban várt mozijából komoly csalódás lett. Nem csak azért, mert Ridley Scott Napóleonja hemzseg a szemet szúró történelmietlenségektől. Európa történetének egyik legfontosabb szereplője itt légüres térben mozog, tetteinek egyetlen mozgatórugója felesége iránt érzett rajongása, az egyszerre lángelme és kegyetlen hatalmi manipulátor Napóleon jellemének összetettsége teljesen hiányzik a vászonról. Az alkotást képi világa menti meg a jelentéktelenségtől: a filmtörténetben még soha senki nem mutatta be ilyen esztétikusan egy hadsereg jeges folyóba ágyúzását. Kritika.
Ridley Scott Napóleon-filmjének vége felé a bukott francia császár a waterlooi csata után egy brit hadihajó fedélzetén várja a száműzetést. Akkor még azt hiszi, a békés angol vidékre viszik. Sejtelme sincs arról, hogy az Atlanti-óceán közepén található szélkorbácsolta sziklaszirten, Szent Ilona szigetén éli majd hátralévő napjait. Nyugodtan fogyasztja hát villásreggelijét, a legyőzött nagy embert pedig elbűvölve figyeli egy tucatnyi kamasz brit tengerészkadét, akiket majd a Napóleonhoz érkező waterlooi győző, Wellington herceg kerget el. A jelenet rímel egy korábbi alkalomra, amikor az Elba szigetéről rövid időre visszatért száműzöttet Dél-Franciaországban egy királypárti ezrednek kellene megállítani. A feszültséget sugárzó jelenet során Napóleon otthagyja kísérőit és farkasszemet néz a tűzparancsot váró ellenséggel. Csak pár szót szól, mire a rá célzó katonák „Éljen a császár!” kiáltással lábhoz teszik fegyverüket és csatlakoznak ahhoz, akit meg kellene állítaniuk. Napóleon pedig elégedett mosollyal nyugtázza a körülötte tülekedő, egy-egy érintésért esdeklő katonák lelkesedését.
A néző viszont nem érti a jeleneteket: ugyan miért rajonganak még ellenfelei és az ellene küldött katonák is a legyőzöttért? Ridley Scott ugyanis két és fél órán keresztül azt rágta a szánkba, hogy Napóleon tetteinek egyetlen mozgatórugója első felesége, Joséphine de Beauharnais iránt érzett szenvedélyes szerelme. A császár azért küzd, harcol, hódít, háborúzik, tárgyal, hogy imponáljon szíve hölgyének. Akit különben megcsal (felesége is őt), s elválik tőle, amikor Josephine nem tudja megajándékozni a hőn áhított trónörökössel. Még megismerkedésük Scott-féle változatában sem érezzük a lávaként kitörő szenvedélyt. Egy mérsékelten hedonista párizsi estélyen a forradalmárok fogságából nemrégen szabadult Joséphine a kissé ügyefogyottan tébláboló fiatal tüzértiszttel kokettálni kezd az alábbi, eredetiséget nyomokban sem tartalmazó párbeszéddel: „Ön bámul engem! – Nem bámulom!” A végső egymásra találás pillanata hasonlóképpen nélkülöz minden eksztázist: egy kávéházi teraszon Napóleon egyszer csak közelebb ül választottjához és átöleli a vállát. Így még nehezebb elhinnünk, hogy Napóleon egének egyetlen csillaga a nála öt évvel idősebb Joséphine volt. (A főhőst különben a filmben az 50 éves Joaquin Phoenix, választottját a 15 évvel fiatalabb Vanessa Kirby játssza; utóbbi a meggyőzőbb.)
Pedig első látásra nem is lehet alkalmasabb rendező Ridley Scottnál a Napóleon-eposz megfilmesítésére. Pályájának első komoly alkotása az 1977-es Párbajhősök (The duellists) volt, amely a napóleoni háborúk idején vetélkedő két francia huszártiszt történetét dolgozta fel. Nagyívű történelmi akciófilmjei (1492 – A Paradicsom meghódítása, Gladiátor, Mennyei királyság, Robin Hood, Az utolsó párbaj) elvben garanciát jelentettek volna a téma hatásos és érzékeny bemutatására. Ehhez képest a Napóleonban semmilyen egyéb motiváció, történelmi kontextus, egyéni és politikai fejlődéstörténet, államszervezési teljesítmény, diplomáciai képesség nem árnyalja a párkapcsolati vívódást. Még a hadvezéri zseni sem kap kellő hangsúlyt. Így a film végén a napóleoni háborúkban 1795 és 1815 között meghalt hárommillió katonáról szóló felirat meglehetősen lesújtó ítéletet mond. (Történészi becslések szerint ennél egymillióval kevesebb a reális szám.)
Ridley Scott azt sugallja, ez volt minden idők legtöbb emberáldozattal járó szerelmi hódítása, s ezért a film hőse méltó a felvilágosult utókor megvetésére.
Az egysíkú képnek megfelelően a Joaquin Phoenix által megszemélyesített Napóleon tökéletesen kifejezéstelen arccal küld tömegeket a halálba. Szinte kizárólag akkor élénkül fel, amikor testi szerelemre nyílik kilátás. Nemi vágyát néha állatias nyüszögéssel fejezi ki, és fenenagy löttyös férfiindulatában asszonykáját berántja a vacsoraasztal alá, a rezzenéstelen libériás lakájok szeme láttára.
Ha Scott Napóleon-képe helyes, a császár kortársai és az utókor egyaránt optikai csalódás áldozata. A korzikai kisnemesből Európa urává emelkedett férfiúért rajongó korabeli művészek Goethétől Beethovenig nem is tévedhettek volna nagyobbat, az egész kontinensre hatást gyakorló államreformok szóra sem érdemesek. A Francia Nemzeti Bank, a Tőzsde felállítása, gimnáziumok alapítása, az érettségi bevezetése, új polgári törvénykönyv összeállítása, a közigazgatás modernizálása érdektelen, a Napóleont legalábbis kezdetben övező romantikus európai lelkesedés szintén méltatlan a figyelmünkre. A becslések szerint a császárral az elmúlt kétszáz évben foglalkozó 80 ezer könyv és a 20. században róla készített közel 300 film is tévedés, hiszen nincs itt semmi megfejtenivaló: keressük a nőt és megtaláljuk Napóleont!
Az így összeállt képpel nem az a legnagyobb baj, hogy a 19. századra szakosodott hadtörténészek idegesen törölgethetik szarukeretes szemüvegüket, amikor totálisan történelmietlen módon a waterlooi csatában a rohamra induló francia sorgyalogság első világháborús lövészárokból mászik elő. Hanem az, hogy aki semmit nem tud a főszereplőről és a korszakról, egyszerűen elvész a kizárólag a szerelmi szálra felfűzött történetben. Kapkodjuk a fejünket, miközben a hatalomra jutást megelőző forradalmi időszak eseményeit próbáljuk követni. (Ráadásul valamilyen rejtélyes oknál fogva Robespierre-t Dantonra maszkírozták.) Nem tudjuk meg, mit keresett Napóleon 1798 és 1801 között Egyiptomban (Franciaország befolyását akarta kiterjeszteni a Földközi-tengeren, másrészt pedig meggyengíteni a térségben az angol befolyást), gyakorlatilag szóba sem kerül a Napóleon karrierjét igazán beindító olaszországi hadjárat. Vagy a véres spanyolországi háború, amelynek révén az addigi szabadsághős imázsa átváltozott az elnyomó despotáéra, és az ibériai-félszigeti kudarcnak Napóleon saját bevallása szerint is legalább akkora szerepe volt a végső bukásban, mint az oroszországi hadjáratnak. Villanásnyi említést sem kap az 1813-as lipcsei csata, amelyben a franciák és szövetségeseik veresége döntő fordulatot hozott Napóleon és Európa sorsában. (És a mi Széchenyi Istvánunkéban is, aki fiatal huszártisztként kulcsfontosságú üzenetet jutatott el Blücher porosz tábornokhoz, komoly szerepet játszva ezzel a csata megnyerésében.)
Persze méltányosnak kell lennünk. Ha az említett események mindegyikére kitért volna Scott, a beígért rendezői változat nem négy és fél órás, alighanem négy és fél napos lenne. Érthető tehát, hogy a rendező a napóleoni üstökössorsból a ma is átélhető szerelmi történetet választotta vezérfonálnak. Az már jóval kevésbé világos, hogy Scott miért nem támaszkodott jobban mellékkarakterekre, akik árnyalhatták, kiegészíthették volna az egész mozit agyonnyomó párkapcsolati kínlódást. Fel is tűnik Barras direktóriumi tag, a bizalmas tanácsadó Caulaincourt, Talleyrand külügy- és Fouché rendőrminiszter vagy Napóleon anyja, Letícia. De ők sem maradnak sokáig, szerepük tényleg epizódokra korlátozódik. A hiányt érezhette Scott is, ezért aztán férj és feleség, majd az elvált házastársak levelezéséből igyekszik hátteret festeni. De még az írott sorokból is leginkább a már látott történetek magyarázatait kapjuk.
A rendező alighanem előre látta, hogy a történelmi háttér lesz filmje gyenge pontja.
Meglepő indulattal üzent ugyanis a történészeknek, „akik nem voltak ott, ezért fogják be!” Az érv kissé demagóg, hiszen Ridley Scott sem volt ott, mégis beszél róla. Abban teljesen igaza van, hogy egy film nem a Történelmi Szemle szaktanulmánya, s egy művésznek joga van munkaanyagnak tekinteni a múlt eseményeit, hogy azokhoz saját képzeletét hozzágyúrva valami egyedit hozzon létre.
A Napóleonban viszont Ridley Scott olyan szabadon bánik a tényekkel, hogy az már nem segíti, inkább zavarja a megértést. Nála Elba szigetéről Joséphine miatt tér vissza Napóleon, holott a valóságban a nő akkor már majdnem egy éve halott volt. (És ezt az ex-császár is tudta.) A nyitójelenet Marie-Antoinette kivégzésről szól, pedig azon, a filmben látottakkal ellentétben, nem is vett részt Napóleon. Amint a másik vizuálisan nagyon erős pillanat, a piramisok ágyúzása is teljes kitaláció: a csatát onnan 10 kilométerre vívták, az ókori Egyiptom iránt érdeklődő Napóleonnak esze ágában sem volt kárt tenni a műemlékekben. (Egy komikusnak szánt egyiptomi jelenetben főhőse magasságát is kigúnyolja Scott, amikor Napóleon egy múmia feléréséhez kénytelen ládára állni. Az akkor még csak tábornok törpesége azonban csupán a korabeli brit propaganda találmánya volt: 168 centijével a korabeli viszonyok között Napóleon teljesen átlagos termetű férfinek számított.) Aztán: Napóleon és Wellington között soha nem jött létre találkozó, különösen nem a bevezetőben említett körülmények között. Egyáltalán, a Phoenix által megtestesített Napóleon inkább enervált, mint energikus, inkább blazírt, mint fáradhatatlan. Nem véletlen, hogy a színész úgy nyilatkozott: a forgatás kezdetekor még nem tudta, hogyan formálja meg Napóleont. Mintha Scottot nem érdekelné a zseniális hadvezér, államépítő és kegyetlen hatalmi manipulátor ellentmondása. A személyiség összetettsége szinte teljesen hiányzik az alkotásból.
A látvány viszont megmenti filmet a teljes jelentéktelenségtől. Scott igazán akkor van elemében, amikor csatákat vagy nagyjeleneteket kell festenie. Nem véletlen a képzőművészeti párhuzam. Például a császárkoronázási jelenetben szinte megelevenedik Jacques-Louis David híres festménye – merthogy Scott a felkészülés során azt részleteiben tanulmányozta. S bár tudjuk, hogy az eredetileg tüzértiszt Napóleon soha nem vezetett lovasrohamot, nem lehet nem lenyűgözve figyelni a kirobbanó erejű lovas- és gyalogsági támadások, tüzérségi előkészítések megkomponáltságát. (Császárként nem vett részt a harcokban, hiszen neki kellett az egész csatateret átlátnia és hadseregét vezényelnie). Itt teljesen jogos a párhuzam Scott pályafutásának legtöbbet díjazott filmje, a Gladiátor legendás nyitó csatajelentével.
Ma vélhetőleg senki nem tud olyan dinamikus és esztétikus harci jeleneteket komponálni, mint Scott.
Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy az austerlitzi csatában csak néhány lovas és nem a teljes osztrák–orosz sereg alatt szakadt be a jég, valósággal a székhez szögez minket, ahogy Napóleon belebombázza az ellenséget a jeges folyóba. Itt érződik, hogy nem takarékoskodtak a pénzzel: látszik a 150 millió dolláros költségvetés.
Azonban a látványos csatajelenetek még inkább kihangsúlyozzák az egysíkú, már-már szomorú Napóleon képét. Scott filmje nem humanizál, hanem deheroizál, s nem segít annak megértésében: ugyan 200 évvel halála után miért nyűgöz le még mindig ennyi embert a császár élete és működése?
Nyitókép: Joaquin Phoenix mint Napóleon (AFP/Scott Free Productions – Apple S/Collection ChristopheL)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
