Eladósodva, megtörve mentek el, pedig az ígéret földje lett volna nekik Magyarország
A Válasz Online megtudta: több mint húsz indonéz vendégmunkás lépett meg az utóbbi hetekben Pápáról, ahol mezőgazdasági idénymunkát végeztek. Mindannyian egy másik közép-európai országban dolgoznak azóta. Sikerült négyükkel közülük kapcsolatba lépnünk és megtudtuk, hogyan és miért jöttek Magyarországra, miért szöktek el innen, és hogy miben reménykednek most.
A Válasz Online eddig két cikkben foglalkozott részletesen a Távol-Keletről érkező vendégmunkásokkal. Az elsőben bemutattuk, milyen konstrukcióval érkeznek egyre többen Indonéziából és a Fülöp-szigetekről, a másodikban pedig leginkább az őket foglalkoztató cégek és munkaerő-kölcsönzők szempontjait vizsgáltuk. Sorozatunk mostani, harmadik részében azt mutatjuk meg, hogy a vendégmunkások mennyire védtelenek a visszaélésekkel szemben.
A lapunknak nyilatkozó négy indonéz vendégmunkás története nem tipikus, maguk is azt mondják, hogy a sorsuk szerencsétlenül alakult, és sok Magyarországon dolgozó honfitársuk helyzete jóval kedvezőbb. A történetük azt mutatja, hogy a rendszerben könnyen megtörténhetnek súlyos visszaélések, mert a vendégmunkások semmilyen védelemre sem számíthatnak Magyarországon az átverésekkel, visszaélésekkel szemben. A munkáltatók többsége nem bántja őket, de nincs garancia, hogy ez ne történhessen meg következmények nélkül.
Mindenkit lehúztak már az indulás előtt
Sorozatunk első részében megírtuk, hogy a távol-keleti vendégmunkások általában eladósodva érkeznek, hiszen jellemzően több mint egymillió forintot fizetnek ki úgynevezett ügynököknek, akik európai munkához segítik őket. Ezért az első évben főképp arra megy el a fizetésük, hogy az ügynökök díjára felvett kölcsönöket visszafizessék.
Akkori cikkünk után több magyar munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozó is jelezte lapunknak: szerintük ez nem lehet általános gyakorlat, hiszen ők a szerződéseikben eleve kikötik, hogy a vendégmunkások nem fizethetnek díjat azért, hogy munkát kapjanak. Csakhogy attól, hogy a magyar munkaadók nem feltétlenül tudnak erről, vagy akár tiltani is próbálják, a gyakorlat az indonéz vendégmunkások esetében teljesen általános, és a Fülöp-szigetekiek esetében sem ritka. Mind a négy interjúalanyunk sok pénzt fizetett azért, hogy Magyarországra jöhessen, és azt mondták, hogy az összes itt dolgozó ismerősük is fizetett. (Az interjúkat külön-külön vettük fel, angolul közvetítő tolmács segítségével.)
A vendégmunkások egybehangzóan azt mondták: 55 és 65 millió rúpia közötti összeget kért tőlük az indonéz ügynökség, hogy magyarországi munkához juttassa őket. Ez nagyjából 1,2-1,5 millió forintnak felel meg. Az ár alapvetően attól függött, hogy hány emberen keresztül mentek át a papírjaik, hány lépcsőn jutottak el otthonukból, Lombok szigetéről a Liszt Ferenc repülőtérig.
Végső soron mindannyian ugyanazon cégen keresztül, a PT. Pandu Abdi Pertiwi nevű közvetítővel jutottak magyarországi munkához. Az iroda áll kapcsolatban a magyar munkaerő-kölcsönzőkkel, akik a megfelelő magyar állami engedélyekkel könnyített rendszerben foglalkoztathatják bizonyos országok állampolgárait, például indonézeket.
A kinti cég minden esetben elkéri a 60 millió rúpia körüli összeget az utazóktól, azt mondják nekik, hogy repülőjegyre és az engedélyek intézésére kell a pénz. Közben a magyar munkaadók sok esetben úgy tudják, hogy ők fizetik ezeket a költségeket, és ezt beépítik abba a díjba, amit a magyar munkaerő-kölcsönzőnek fizetnek a vendégmunkások toborzása után. A fizetést a munkások a munkaerő-kölcsönzőtől kapják, amit a munkaadók a szolgáltatási díjjal együtt utalnak el.
A magyarországi minimálbér sokszorosa az otthoni fizetéseknek
A Válasz Online-nak nyilatkozók közül a 26 éves Hari azért akart külföldön dolgozni, hogy elég pénze legyen ahhoz, hogy megnősülhessen. Saját házra és esküvőre kell neki a pénz, amit lomboki munkájából nem tudott megspórolni. Otthon egy szálloda konyháján dolgozott, nem egészen 45 ezer forintnak megfelelő, 2 millió rúpiás fizetésért. Az ügynökségi díjat az otthoni fizetéséből két és fél év alatt kereshette volna meg, ha nem költ magára semmit ezalatt. Úgyhogy a rokonaitól kért kölcsön, a tágabb család szedte össze a magyarországi kalandhoz neki a pénzt.
Hari az ügynökségi ígéretek alapján úgy számolt, hogy Magyarországon legalább 300 ezer forintot fog keresni, és ebből 50-et költ majd ennivalóra és általában az életre, 250 ezret pedig félretesz, az első fél évben az adóssága törlesztésére, utána pedig magának, a nősülési tervéhez. Ehhez képest az utolsó fizetési papírján, amelyet megmutatott nekünk, az állt, hogy
116 131 forintot kapott kézhez októberi munkájáért, amit kiegészítettek még 40 ezerrel, amit előlegként már korábban odaadtak neki, azaz 156 ezer forint nettó bérhez jutott összesen – a feléhez ahhoz képest, amit ígértek neki.
És október még nem is a legrosszabb hónapja volt júniusi érkezése óta. (Hogy ez a helyzet hogyan alakulhatott ki, arról lesz még szó.)
A háromgyerekes Nabil banki hitelt vett fel, hogy Magyarországra jöhessen dolgozni – jelzálogot tett a kis földjére, amit örökölt, és a motorkerékpárjára is. Azt mondta, ha a motort elveszti, azt még elviseli valahogy, de ha a földet is, akkor teljesen nincstelen lesz. A gyerekeit Nabil anyja, a nagymama neveli, azért jött Európába, hogy a gyerekek jobb körülmények között élhessenek. Otthon teherautósofőr volt, építkezésekre szállított anyagot. Azt remélte, hogy Európában is sofőrködhet majd. Ezt meg is ígérte neki az ügynökség, de aztán mégsem így alakultak a dolgok. Nabil még semmit sem tudott törleszteni a jelzáloghiteléből, és ez nagyon aggasztja.
Dewi az egyetlen nő az interjúalanyaink közül. Ő a 60 milliós ügynökségi díját kétharmad részben a szüleitől kapott kölcsönből fizette, a maradékot pedig az előző külföldi munkájából spórolta össze: Szingapúrban volt takarítónő, mielőtt Magyarországra szegődött. Januárban érkezett Magyarországra, de alig keresett még valamit. Volt, hogy másfél hónapig egyetlen fillért sem kapott, mert egyáltalán nem kapott munkát, és volt olyan hónap, hogy csak 90 ezer forint járt neki. Őt is 300 ezer forint körüli fizetéssel kecsegtették Indonéziában.
Kindari tapasztalt külföldi munkavállaló, magyarországi útja előtt több mint három évig dolgozott egy kókuszolajat előállító üzemben Malajziában. Őt az ottaninál jóval magasabb fizetés lehetősége vonzotta Európába, de nagyot csalódott: a pénz se volt annyi, mint ígérték neki, és az árak is jóval magasabbak, mint Malajziában. „Itt 700 forint egy kiló rizs” – háborgott. Ő fizette négyük közül a legtöbbet, 65 millió rúpiát.
A közvetítési díjon kívül mindannyiuk poggyászába egy kiló élelmiszert rakatott az indonéz ügynökség: fűszereket, rákszirmot többek között, amelyeket rögtön a Liszt Ferenc repülőtéren át kellett adniuk a cég itteni emberének. Vélhetően éttermeknek mentek a csomagok. A szállításukért semmit sem kaptak a vendégmunkások, pedig nehezen szorítottak helyet a pakkoknak, hiszen 1 kilónyi hely is sokat számított, amikor egyetlen bőrönddel érkeztek legalább két évre a világ másik végére. A kikényszerített futárkodásokkal évente több száz kiló egzotikus élelmiszerhez jut valaki Magyarországon.
Nem ezt ígérték nekik
Ugyan nem egyszerre érkeztek Lombok szigetéről, de mindannyian ugyanazon az ügynökségen keresztül jöttek Magyarországra, és mindannyian legalább 300 ezer forint (13,4 millió rúpia) fizetésre számítottak. Úgy tudták, hogy egy magyarországi gyárban dolgozva, túlórákat is vállalva ez teljesen reális fizetés. Arról, hogy Magyarországon jelentős különbség van a nettó és a bruttó bér között, semmit sem tudtak.
A három férfinak azt mondta az indonéziai ügynökség, hogy „most éppen nincs gyári munka” Magyarországon, de ha vállalják, hogy mezőgazdasági idénymunkára szegődnek el, akkor fél év múlva áthelyezik őket egy gyárba. Ebbe mindannyian belementek.
Hónapokkal később értették meg velük a magyar munkaerő-kölcsönzőnél, hogy Magyarországon nem lehet vendégmunkásként állást változtatni. De akkor már rég itt voltak. Mindenkit konkrét szakmára, azaz FEOR-szám alapján dokumentáltak a munkaerő-kölcsönzőnél, így kaphattak könnyített beutazási ügyintézést, és ezen nem lehet változtatni. Az állítás valójában csak részben igaz: lehet FEOR-számot váltani, csak a kölcsönző cégnek ezt külön kell engedélyeztetnie a magyar hatóságoknál. Például a sofőrnek érkezők esetében mindig el kell intézni ezt a változtatást, mert csak itthon letett vizsga után kaphatnak sofőr állást a vendégmunkások, így eleve nem hozhatják be őket azzal a FEOR-számmal, amivel foglalkoztatják majd őket.
Hiába panaszkodtak az indonéziai ügynökségnél, ott mindig türelemre intették őket: „majd megoldják, majd lesz más munka”. De sosem történt semmi. Amikor a magyar munkaerő-kölcsönzőt kérték, hogy gyárba mehessenek, akkor lerázták őket, hogy ezt jogilag nem lehet elintézni.
Dewi egy mirelit rántottcsirkét gyártó üzembe szerződött, ám érkezésekor vették csak észre, hogy nő, erre a papírjait intézők nem voltak figyelemmel. A gyárba viszont kizárólag férfi munkatársakat vártak. Dewi így került később egy gombatermesztő üzembe. Utána megint nem volt munkája, és a munkaerő-kölcsönző 20 ezer forintot adott neki egy hónapra, azt javasolva, hogy a többi indonéz a szállásán adjon neki enni. Arra viszont figyelmeztették, hogy ha teherbe esne, akkor azonnal felbontják a szerződését és hazaküldik.
Más forrásból hallottunk olyan Fülöp-szigeteki nőről, akit valóban elbocsátottak a munkahelyéről, amint kiderült, hogy gyereket vár. Ez ugyan nincs benne a szerződésekben, és a magyar munkajog szerint egyáltalán nem törvényes, de általános gyakorlat, hogy hazaküldik Magyarországról a terhes vendégmunkásokat.
Gyárba vágytak
Hari, Nabil és Kindari először búzát idegenelt, aztán kukoricát címerezett, majd vetőmagnak való kukoricát válogatott, végül pedig mezőgazdasági raktárakat takarítottak. Nyugat-Magyarországon ezekre a szezonális mezőgazdasági munkákra már nem lehet helyi embert találni. Aki vállalná, az inkább Ausztriában és Németországban végez hasonlót.
Mindannyiuknak az volt a legnagyobb baja, hogy a munka kiszámíthatatlan volt. Csak azokra a napokra kaptak fizetést, amikor éppen volt munka, holott nekik fix fizetést és állandó munkát ígértek, amikor Magyarországra szerződtek.
Azt ígérték nekik, hogy a magyarországi gyárakban a túlóráért 50 százalékkal magasabb órabér jár, ezt is ki akarták használni, de a mezőgazdasági idénymunkában ilyen lehetőségük nem volt. Volt hónap, hogy a harmadát sem keresték meg annak, amit ígértek nekik.
Az angolul valamennyire beszélő Kandari egy alkalommal röviden elbeszélgetett az egyik birtokossal, akinek a földjén dolgoztak, amikor az illető megjelent, hogy ellenőrizze a munkát. Megkérdezte tőle a gazda, hogy mennyit kapnak, mire Kandari elmondta, hogy 1240 forintot óránként. A gazda erre azt mondta neki, hogy ő 3800-at fizet a munkaerő-kölcsönzőnek utánuk, és nagyot sóhajtott. A gyárakban dolgozó vendégmunkások esetében a különbség jóval kisebb, ott jellemzően a munkabér 40-60 százalékát teszik rá szolgáltatási díjként a kölcsönző cégek a munkások bérére.
A munka a földeken kifejezetten nehéz volt, főleg, hogy nem kaptak munkaruhát. Abban a pólóban, nadrágban és cipőben mentek nyáron a földekre, amiben érkeztek, és azok hamar szétszakadtak. Ahogy az alábbi, az egyikük által készített videón látszik, még kesztyűt sem kaptak minden esetben.
„Reggel volt, hogy térdig ért a víz, úgy kellett dolgozni, aztán jött a hőség, akkor azért volt nehéz. Nem kezeltek minket emberként” – állította Kindari . Mind a négyen arra panaszkodtak, hogy a napi kétszer 10 perc és egyszer 25 perc pihenőidejüket rendre megkurtította a munkavezető, bizonyos Joci. „Gyorsan, gyorsan, gyere, gyere már!” – utánozták Jocit, aki iránt nyilvánvaló gyűlölettel viseltetnek mindannyian. Mindhárom férfit felháborította, hogy a földön vagy útpadkán ülve kellett megenniük a magukkal hozott napi élelmet.
Hari ebédjét az egyik ilyen alkalommal elgázolta egy munkagép. Kérte, hogy vigyék vissza, hogy ételt vehessen magához, mire a magyar munkavezetők kinevették, és azt mondták neki, ha akar, hívjon taxit, és azzal menjen a szállására ételért. Hari – aki elég jól tud angolul – jelezte, hogy ha nem ehet egész nap, akkor nem tud dolgozni, de erre azt mondták neki, ha nem dolgozik, akkor nem kap pénzt se, és még büntetést is levonnak a havi fizetéséből.
Büntetéseket rendszeresen levontak a munkásoktól, a legtöbbször azért, mert néhány percet késtek a kora hajnali találkozóról, amikor az említett Joci kisbusszal ment értük. Az indulás 3:30 és 5:30 között volt esedékes, mindig előző délután derült ki, hogy másnap mikor.
„Akkoriban, amikor a földekre jártunk, huszonketten laktunk a szálláson, de csak két vécé volt, egyben a fürdőszobával. Sokat kellett várni, nagyon korán kelni, hogy elkészüljön mindenki indulásra. Elég ha valakinek hasmenése volt, többet volt a vécén, késés lett belőle, és 2 perc késésre már levontak 5000 forintot. Hónapon belül második alkalommal már 10000-et.”
Nyáron előfordult, hogy 17 órán át voltak a földeken, de ennél jóval kevesebb órát fizettek ki nekik, mert amikor egyik területről a másikra vitték őket a kisbusszal, az az idő nem számított bele a munkaidőbe. Az utazgatásokkal néha a nap fele is elment. Előfordult, hogy 13 órát voltak kint, de csak 6 óráért kaptak pénzt. Máskor viszont azt mondták, hogy aznapra nincs munka, és olyankor egyáltalán nem kaptak fizetést. Volt olyan hónap, amikor Hari összesen csak 40 órát dolgozott, és ennek megfelelően nagyjából ötvenezer forintot kapott kézhez. Mind elment ételre. A szállásért és a rezsiért nem kellett fizetni.
Vonták tőlük a tb-t is, kaptak tb-kártyát is, mégis, amikor egy indonéz munkatársuknak fájt a foga, a magyar munkaadók nem törődtek a panaszával. Végül a magyar munkatársai vitték el az illetőt fogorvoshoz, ahol 100 ezer forintot fizettettek vele a kezelésért. Kindari tapasztalata szerint aki beteget akart jelenteni, azt megfenyegették, hogy a hiányzást levonják a fizetéséből. Elvben orvosi igazolással nem vontak volna le a bérükből, de ahhoz semmilyen segítséget sem kaptak, hova menjenek orvoshoz, és nyelvtudás nélkül hogyan adják elő a panaszukat. Esélyük sem volt ezt egyedül megoldani.
Nagyon kedvesek a magyarok
Mind a négyen azt mondták, hogy nagyon tetszik nekik Magyarország, és szívesen maradtak volna, ha megkapják azt a fizetést, amit ígértek nekik.
„Magyarország nagyon jó hely. Nyugodt minden, kicsi a forgalom” – mondta Hari. Ahol voltak magyar munkatársaik, ott jól kijöttek velük. Tőlük kaptak például meleg ruhát, amikor hidegre fordult az idő, mert a trópusi Indonéziából nem hoztak kabátokat magukkal. „Hoztak nekünk ruhákat, és megmutatták, hol lehet használtat kapni” – mondták. Sokszor kaptak a magyar munkatársaiktól ennivalót, a kertjükből hozott gyümölcsöket is.
Az otthoniakkal mindannyian rendszeres kapcsolatban vannak, de egyikük sem panaszkodott nekik arról, hogy átverték őket. „Nem akarom, hogy az anyám sírjon miattam” – mondta Hari. „A gyerekeimnek csak arról beszélek, hogy milyen jó itt, szép minden és nagyon kedvesek az emberek” – mondta Nabil.
Az indonéz ügynökséget sem szidják az otthoniaknak, úgy tűnt, hogy a kultúrájukba nem fér bele a panaszkodás, a kudarc beismerése. Úgy érzik, hogy a sorsukat meghatározó cégek sokkal erősebbek náluk, esélyük sem lehet egy konfliktus esetén.
Egyedül Dewi említette, hogy ha valaki ismerős érdeklődik a magyarországi munkáról, akkor arra azért figyelmezteti, hogy mezőgazdasági munkát ne vállaljon semmiképpen sem. Mindannyian úgy tudják, hogy aki gyárba került, annak jó dolga van Magyarországon.
Úgy érkeztek Magyarországra, hogy leginkább csak azt értették, hogy Európába jönnek, és meglepődtek, hogy miért nem euró a fizetőeszköz. Most azt gondolják, hogy ha nem Joci lett volna a főnökük, akkor minden jól alakult volna, és csak miatta nem sikerült a magyarországi kalandjuk. Joci az őket foglalkoztató munkaerő-kölcsönző embere, aki különböző munkakörökbe úgynevezett projektvezetőként irányította őket.
Ittlétük alatt nem sokat láttak az országból. Győrben, Pápán és Mosonmagyaróváron volt szállásuk, amíg Magyarországon voltak, máshol nem is jártak. Munka után ruhát mostak és főztek, mást nem nagyon csináltak.
Tulajdonképpen legálisan mentek el
Arra egyiküknek sincs pénze, hogy hazautazzon. Ráadásul az adósságukat is görgetik maguk előtt, meg akarják keresni a törlesztésre a pénzt, mielőtt a hazautazáson egyáltalán elgondolkodnának. Hari azt mondta, úgy számol most, ha öt évig dolgozik még Európában, akkor lesz elég pénze az adósságát törleszteni, eleget spórolni az esküvőjére és a visszaútra repülőjegyet venni.
Elvben felmondhattak volna a munkaerő-kölcsönzőnél, ami hivatalosan a munkaadójuk volt, de attól tartottak, hogy ha ezt teszik, akkor az utolsó fizetésüket már nem kapják meg, mert mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva büntetéseket vonnának le a bérükből, míg végül semmi sem maradna. Attól is tartottak, hogy nem sikerül máshova elszegődniük, és pénz meg szállás nélkül maradnak. Ezért inkább elszöktek. Azaz bejelentés nélkül távoztak a szállásukról, és meg sem álltak egy másik posztkommunista országig.
Annyira féltek, mintha tilosban járnának, éjszaka utaztak, szorongtak, minden percet előre kiszámoltak. Holott valójában semmilyen törvényt sem szegtek meg, amikor Pápáról elutaztak és egy másik EU-s országban vállaltak munkát.
Úgy kaptak magyarországi tartózkodási engedélyt, hogy a szerződésükben benne van: ha öt egymást követő napon igazolatlanul távol maradnak a munkától, akkor elvesztik a jogosultságukat, hogy a schengeni zónában maradjanak, és soha többé nem léphetnek be az EU területére. Csakhogy amennyiben ezalatt az öt nap alatt egy másik EU-s tagállamban munkavállalási és tartózkodási engedélyt szereznek, akkor legálisan maradhatnak az EU-ban.
Vendégmunkásokkal foglalkozó magyar vállalkozóktól azt hallottuk, hogy a gyakorlatban még ezt az ötnapos határidőt sem kell komolyan venni, mert ha a magyar hatóságok elvben érvényesítik is öt nap után a kitiltásokat, ezt sok európai tagállamban nem veszik figyelembe, és simán adnak a vendégmunkásoknak tartózkodási engedélyt, ha van, aki munkát ad nekik. Ahová távoztak, az az ország ilyen szempontból igen rugalmas. Ott is komoly munkaerőhiány van, kellenek a betanított munkások, sofőrök, és örömmel veszik a cégek, ha nem nekik kell fizetniük a repülőjegyet, a távol-keleti toborzók és ügynökök díjait, hanem csak úgy betoppannak az emberek. Úgyhogy történetünk négy főszereplője nem sokkal azután, hogy megléptek Pápáról, már megvolt minden szükséges papírjuk az új országban, amivel munkába is álltak, alig két napon belül.
Az országok közötti váltást honfitársaik segítették, akik már ott dolgoztak, ahová érkeztek. WhatsApp-csoportokban, Facebookon mennek az üzenetek, és ahogy egyre több távol-keleti jön a régióba vendégmunkásnak, úgy alakulnak ki az országokon átívelő hálózatok, amelyeken keresztül segítik egymást.
Nincs jogbiztonság
A négy indonéz története arra mutat rá, hogy az ide érkező vendégmunkások mennyire kiszolgáltatottak. Ha átverik vagy kizsákmányolják őket, nincs hova fordulniuk, nem kapnak sehonnan sem segítséget. Nem tudnak magyarul, a kinti ügynökség lerázza őket, az adósság és a hazautazás költsége miatt nem tudnak felmondani. Elvben az indonéz követségtől remélhetnének ilyenkor segítséget, de a valóságban oda is hiába is fordulnak. Pedig a követség engedélye nélkül a kinti toborzóiroda nem közvetíthetne Magyarországra vendégmunkásokat, azaz elvben a képviseleten keresztül jogilag támadható lenne a hazugságokra és lehúzásra építő cég.
Sok esetben nem bánnak velük ilyen cudarul, a magyar munkaadóknak eleve nem érdekük, hogy a vendégmunkásaik külföldre szökjenek, és a munkaerő-kölcsönzőknek is csak a baja van az idegenrendészeti eljárásokkal, amelyeket az eltűntek esetében meg kell indítaniuk.
Azonban visszaélések bármikor előfordulhatnak, és mint látjuk, elő is fordulnak. Ezeket rendszerszinten nem kezeli a magyar szabályozás. Akinek pechje van, és rossz helyre, embertelen projektvezető alá kerül, annak egyetlen esélye marad a szabadulásra: szökés egy másik országba.
Nyitókép (illusztráció): Anadolu Agency/Németi Róbert
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
