Ukrán filmes katonanő: „Pechünk van a rohadt szomszéddal, de szabadok lettünk”
Pechünk van a rohadt szomszéddal, de szabadok lettünk – összegzi Ukrajna elmúlt tíz évét Alisza Kovalenko. Az ukrán dokumentumfilmes, akinek harmadik alkotásával indult az idei Verzió Filmfesztivál, maga is megjárta a frontot; kisfiának leveleket írt és videónaplót vezetett, ha nem térne haza. Végül túlélte a harkivi harcokat, és befejezte Nem tűnünk el című moziját, amelyet sorra mutatnak be a nagy európai fesztiválokon. Jelent-e többletet egy magyarországi vetítés? Miért fogott fegyvert édesanyaként? Hogyan változatta meg a saját sorsát meg a filmjéét 2022. február 24., és hogyan képzeli a béke első napját? Interjúnk.
A veterán ukrán sportújságíró és Himalája-mászó, Valentin Scserbacsov elhatározza, a 2014 után frontvonalba került keletukrán területeken gyerekeket toboroz, és a legelhivatottabbaknak életük élményét adja: elviszi őket Nepálba, az Annapurna alaptáborába. E ponton lép a képbe Alisza Kovalenko dokumentumfilmes, aki az ötfősre szűkült élcsapat mindennapjait veszi filmre. A Luhanszk megyei ipari szürkeségen egycsapásra átszüremlik a remény: talán van kiút a meddőhányók árnyékából. Legalább egy hegymászás erejéig. Szigorú bányászszülők, kétkedő nagyikák, bányászklubi karácsony, menthetetlen posztszovjet hanyatlás, s közben a két állandóság: a Himalája reménye az öt tini lelkében meg a fegyverropogás. Mindezt az teszi igazán nyomasztóvá, hogy tudjuk, a film ukrajnai helyszínei a forgatás óta orosz megszállás alá kerültek. A Nem tűnünk el festményszerű képeivel lényegében az utolsó átfogó dokumentálása a végső pusztulás előtt még úgy-ahogy ketyegő luhanszki életnek. S ezen a szorongáson az annapurnai napfelkelte csak néhány pillanatra old valamennyit, mert a legvégén megtudjuk: a film öt főszereplője közül hárman menekültté váltak – volt, akinek Kovalenko segített kijutni –, kettőről 2022. február 24-e óta nem tudni.
Talán nem véletlen: az idei – már a 20. – Verzió Filmfesztivál november 22-i nyitányán Alisza Kovalenko Nem tűnünk el-jét játszották a Corvinban. A rendező, aki 2022 tavaszán maga is harcolt a harkivi fronton, a megnyitó után még néhány napot Budapesten töltött. Lapunk ekkor találkozott vele.
– Nagy dolog lehet, ha a filmje nyit meg egy fesztivált. Ukrán filmrendezőként magyarországi fesztivált nyitni is az?
– Pont az itteni politikai klíma miatt voltam különösen boldog, hogy a Nem tűnünk el a nyitófilm. Egy olyan országban, ahol nem feltétlenül Ukrajna-párti a kormány meg a közhangulat. Ismertem már a Verziót, tisztában voltam az emberi jogi szemléletével meg a közönség – és a panaszkodó magyar filmes kollégák – hozzáállásával is. Éles kontrasztban állnak a sajtóban megjelenő Magyarország-képpel. Még akkor is, ha más európai városokhoz képest itt láttam a legkevesebb ukrán zászlót a házakon.
– Hová tenné a Nem tűnünk el-t az életrajzában?
– A harmadik filmem. Rengeteg átalakuláson ment keresztül. Reményt közvetítő alkotásnak indult: gyerekek valóra váltják az álmukat, közben pedig feltárul a Donbasz másik – nem depresszív – arca. Aztán először az ötletgazda, Valentin Scserbacsov „esett ki”, mert fontosabbnak tűnt a tinik életét bemutatni. Utána pedig
a teljes értékű háború rúgta fel a dolgokat: világos volt, hogy nem szólhat csak az álmok megvalósításáról, hiszen bármilyen szépség tűnik is fel, tudjuk, hogy mára elpusztult.
Mindez azonban a javára válik a filmnek, és az elkészültének három éve alatt én is másképp kezdtem gondolkodni – a szépség, az élet, az álmok meg az országunk törékenységéről. Mi, kijeviek nem éreztük a közelgő veszélyt. Kinevettem a francia férjemet, amikor felvetette, hogy vizet meg konzerveket kellene vennünk. Ám azt, ami 2022. február 24-én kezdődött, a Donbaszban élő főszereplők sem hitték volna. Így lett amolyan összukrán történet a filmből: mindannyiunkról szól.
– Valahogy így működik az ember: „5 kilométerre tőlünk lőnek, de a mi házunkig már csak nem ér el a baj!”
– Ez adaptáció is egyben. Képtelenség örökké stresszben élni. Kijevben sem mennek már az emberek óvóhelyre, ha riadó van. A szülőhelyemen, Zaporizzsjában sem. Pedig az tényleg a frontvonal, onnan délre egy megszállt megyerésszel. Nem arról van szó, hogy helyes-e, vagy nem: az agy alkalmazkodik, másképp nem bírná.
– Hogy nézett egy átlagos kijevi 2022 előtt a Donbaszra? 600 kilométerre volt a front, messzi problémának tűnhetett.
– Voltak, akik éreztek érte felelősséget, mások számára viszont mintha nem is létezett volna: „Nem az én világom, messze van, szeparatisták meg oroszok lakják, nem érdekel.” 2022 előtt a saját bátyámmal is sokat vitatkoztam róla. Nem értette, miért megyek mindig vissza, de február 24-e után elnézést kért, és jelentkezett önkéntesnek az evakuációhoz.
– És miért ment mindig vissza? Tényleg rettentő depresszív hely.
– Felnőttként valóban a szürkeség látszik, de a tinikkel együtt tudtam nevetni és álmodni. A Donbasz nem pusztán lepukkant ipari övezetet jelent, hanem a benne lakó embereket. A világot már teljesen másképp látó fiatalokat. Az ő energiájuk meg tudná változtatni a Donbaszt. Én is ilyen voltam gyerekként a 90-es években: mindenhol szegénység, a szüleim éhbérért dolgoztak a Zaporizssztalban, minket meg pajzsként védtek a saját álmaink. Hogy jobbá tudjuk tenni a dolgokat.
Nem volt nehéz megtalálni a párhuzamot a filmem főszereplőivel. Azzal a különbséggel, hogy az ő életüket – már több mint a felét – a háború is nehezíti.
– Az egyik jelenetben két kisgyerek beszélget egy temetődombon: „50 év múlva ezek a falvak nem lesznek már.” Nem kellett ennyit várni, mert 2022-ben majdnem egész Luhanszk megyét megszállták az oroszok. Film ez vagy az utolsó normális idők krónikája?
– Amikor felvettük, az a jelenet mást jelentett: lehetséges-e a fiataloknak újra kitalálniuk magukat, miközben a környezetből, ahol felnőttek – a bányákból – pár éven belül semmi nem marad? Ukrajna ugyanis korábban megígérte, hogy 2035-ig bezárja a szénbányáit. A teljes értékű háború ezt a folyamatot gyorsította fel, ám anélkül, hogy bármilyen lehetőséget hagyott volna nekik. Dermesztő belegondolni, micsoda sivatag maradhat ebből a régióból: a háború miatt szakszerűtlenül bezárt bányákban keletkező víz addig szennyezheti tovább a környéket, míg végül tényleg semmi nem marad belőle.
– Édesanyaként 2022. február 24-e után fegyvert fogott és a frontra ment. Miért?
– Egy donbaszi vonaton ültem egy katonával, amikor hallottuk a hírt február 24-én hajnalban. Elveszettnek éreztem magam, tele voltam kérdésekkel. Tenni akartam valamit, és amikor megérkeztem Zolotébe – ahol a gyerekek azon a temetődombon a falujuk jövőjéről beszélgettek – hirtelen nem az lett a fontos, hogy befejezzem a filmet. Filmet csinálni ugyanis idő és reflexió kérdése. Az meg ott cselekvés kérdése volt. Az azonnali cselekvésé. Először evakuálni a filmem szereplőit, aztán pedig megvédeni a hazámat.
– Nem is volt kiképezve!
– Sok önkéntes volt így. Nekem legalább volt tapasztalatom 2014-ből, amikor egy hónapot voltam a keleti front legveszélyesebb szakaszain: Piszkiben meg a donecki reptéren. Megtanultam ezt-azt: Kalasnyikovval lőni, lövészárkot ásni, kúszni benne. Több ismeretem volt tehát, mint a legtöbb bajtársamnak. Ráadásul a parancsnokot is ismertem 2014-ből. Nem volt kérdés, csatlakozom-e hozzájuk. Tapasztalt és tapasztalatlan srácok – de mind lelkesek. Persze más volt, mint 2014-ben: akkor a pozícióharc dominált, de nekünk (ellen)támadni kellett a harkivi fronton. Az tényleg olyan volt, mint egy hollywoodi mozi: extrém.
– Pontosan mi volt a dolguk?
– Az első napokban az oroszok nagyon közel jártak Harkiv ipari zónáihoz. A megszállt falvakra előbb a tüzérségünk lőtt rá, mi pedig utána mentünk be. Szektorról szektorra haladtunk előre: tüzérség-gyalogság, tüzérség-gyalogság. Peremoha falu határában ért minket súlyos orosz bombázás. Az egységünk két szárnya, a bal és a középső megsemmisült. Minket, a jobbszárnyat az erdőbe vezényeltek, túléltük. Vissza kellett fordulnunk, teljes felszerelésben 7-8 kilométert gyalogolni az éjszakában a mezőkön, miközben fölöttünk orosz drónok repültek.
– Ott sem csapott a homlokára, hogy talán segíthetett volna másképp is a hazáján?
– Annyira intenzív volt, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy végre pihenhessek. Ma sem tudom, hogy éltem túl. Akció közben nincsenek egzisztenciális kérdések. Legfeljebb utána – vagy a lövészárokban. Ha az a kérdés, megbántam-e valaha: nem, soha.
Nem volt halálfélelmem – ami probléma, mert a veszélyérzet nem árt –, az viszont eszembe jutott, hány embernek okozok fájdalmat, ha meghalok. Például a fiamnak. Úgyhogy leveleket kezdtem írni neki, hogy legalább annyi maradjon neki belőlem: a döntéseim oka, az érzéseim, a szomorúságom, az álmaim.
– Jól értjük: valamelyik asztalfiókjában van egy napló, amit, ha elesett volna Harkivnál, a fia kapott volna?
– Igen. De filmeztem is. Készült egy videónapló is neki.
– Kitörölte?
– Nem. Ez az új projektem, amin dolgozom; a sok utazás miatt még nem tart ott, ahol szeretném. Annak ellenére, hogy nagyon személyes, valami egyetemesről szól: azokról a szülőkről, akik harcolni mentek – hogyan kommunikáljunk a gyerekeinkkel azok után, amit átéltünk?
– Végül miért tért vissza a frontról befejezni a filmet?
– Az önkénteseket nem illetik olyan jogok, mint a hadsereg katonáit. Pár hónapot még harcolunk fizetés nélkül, de éveket nem tudunk. Az egységünkből emiatt sokan elmentek a hadseregbe, maradhattunk vagy tízen. A 92-es rohamdandárral működtünk együtt. Egy nap aztán Iszkander-rakétatalálat érte a bázisunkat, egy bajtársunk meghalt. Mivel nem hivatásos volt, mi vittük el a holttestét Nyugat-Ukrajnába. A temetés után a parancsnok azt mondta, csatlakozunk a hadsereghez. Hagyott egy hetet gondolkodni. A családommal megbeszéltük a dolgot, a férjem – aki egyben a társproducer – meggyőzött, hogy nem volna fair befejezetlenül hagyni a filmet. Most tud ugyanis üzenni, nem öt év múlva. Azt meg, hogy mi jön utána, eldöntjük, ha itt az ideje.
– A napokban volt tíz éve, hogy elkezdődtek az Euromajdan-tüntetések Kijevben, ezeken szintén részt vett. Egy olyan nemzedék tagja, akiknek a háború már életük egyharmadában napi tapasztalat. Mit értek el vele?
– Polgári nemzet lettünk. Létrejött a civil társadalom és vele megjelent a kritikus gondolkodás. Nemzetként azonosítjuk magunkat, amely demokráciát akar és az európai értékeket követni. A Majdan rádöbbenés volt arra, mit szeretnénk. A méltóság forradalma – életem egyik legszebb pillanata volt. Együtt lehettem olyanokkal, akikkel készek voltunk harcolni ezekért a célokért. Majdan nélkül második Belarusz lennénk, totalitárius állammal, Oroszországnak kiszolgáltatva.
– Két év teljes értékű háború és alighanem 100 ezernél is több áldozat után ugyanaz a kérdés: mit értek el vele?
– Hosszú ez az út. Nem úgy történik, hogy harcolunk, aztán megvan minden. Áldozatot kell hozni. Pechünk van ezzel a rohadt szomszéddal, de így is elértük, hogy szabadok legyünk. Belsőleg is szabadok arra, hogy harcoljunk – harcoljunk a legvégéig.
A Majdan pont erre volt jó: példát adott arra, hogy ha ellenállunk, nyerhetünk. Csakhogy ez most nem sprint lesz, hanem többéves maraton. Fontos, hogy ne égjünk ki, és ne gondoljuk magunkat hősöknek, mert azzal csak a saját határainkat lépjük át.
– Semmilyen háború nem tart örökké. Ez sem fog. Gondolt már az első békés napra?
– Félek rágondolni, mert szomorú nap lesz. Azokra gondolok majd vissza, akik meghaltak. Nem sima győzelem lesz, hanem keserű: sok barátunkat elvesztettük, és még többet el fogunk. Képtelen vagyok úgy gondolni arra a napra, hogy örülni fogok valaminek. Azért sem megy, mert szembesülnöm kell majd az idővel. Ami most nem létezik számomra. Légüres térben vagyok. A múltat képes vagyok látni, a jövőt nem tudom tervezni. Ha pedig mégis rágondolnék, elfogna az az átkozott hamis remény. Úgyhogy inkább vagyok pesszimista, mert akkor legalább van esély valami váratlan csodára. Nincsenek már álmaim – hacsak az nem, hogy képes legyek álmodni megint.
***
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
