Akkugyárak után lítiumkutak: Magyarország is beszállna a kitermelési versenybe
Novemberben uniós elvi megállapodás született a kritikus fontosságú nyersanyagokról, amelynek keretében felpörgetnék a klímacélok megvalósításához szükséges anyagok, köztük a villanyautók akkumulátoraihoz felhasznált lítium kitermelését Európában. Ahogy az akkugyáraknál, a papíron szép célkitűzés itt is felvet környezetvédelmi aggályokat. Olyannyira, hogy egy héttel az egyezség előtt mondott le a portugál kormányfő egy védett kultúrtájat fenyegető lítiumbánya korrupciós ügye miatt. A kérdés Magyarországon is aktuálissá válhat: bár külszíni fejtés itt nem fenyeget, a kormány és a Mol elképzelései szerint a hazai vizekből lehetne kinyerni lítiumot. Ez elvileg zöldebb megoldás, csak kérdés, megoldás-e egyáltalán. Háttér.
„A lítium és a ritkaföldfémek folyamatosan átveszik az olaj és a gáz helyét a gazdaságunk vérkeringésében. A ritkaföldfémek esetén az ötszörösére fog emelkedni az európai kereslet 2030-ig. Ez jól jel, mert azt mutatja, hogy az Európai Zöld Megállapodás jó úton halad. A kevésbé jó hír az, hogy a piacot egyetlen ország uralja. Mindent meg kell tennünk, hogy ne kerüljünk ismét olyan függőségbe, mint az olaj és a gáz esetében” – jelentette ki Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke tavalyi évértékelő beszédében.
Természetesen Kínára gondolt – arra a Kínára, amellyel kapcsolatban a spanyol EU-elnökség ősszel kiszivárgott munkadokumentuma megjegyezte: súlyosabb függőségbe taszíthatja Európát az elektromos autókban használt lítium-ion akkumulátorok ellátásában, mint amennyire Oroszországnak voltunk kiszolgáltatva a szénhidrogének piacán. Kína az akkumulátor-értéklánc szinte minden szintjén erős pozíciókkal bír: itt zajlik a fontosabb nyersanyagok feldolgozásának nagy része (bizonyos anyagok esetében a 100%-a), a katódok és anódok termelésének 80-90%-a, az akkumulátorcellák előállításának több mint kétharmada.
Ahol kevésbé domináns Kína, az a nyersanyagok kitermelése (leszámítva a grafitot, ahol az). Ez persze nem jelenti, hogy Európa itt nincs függő pozícióban: a lítium beszerzésében nagyrészt Chilére és Ausztráliára támaszkodik. A villanyautók motorjaihoz és a szélturbinák mágneseihez használt ritkaföldfémek (főképp neodímium, szamárium, diszprózium) esetében pedig a kitermelésben is Kína az egyeduralkodó, 98%-ban elégíti ki az uniós keresletet.
Brutális nyersanyagéhség
Mindeközben a kereslet a zöld átmenet, mindenekelőtt a közúti közlekedés elektrifikációja miatt rohamosan nő. Az EU-ban 2035-től tilos lesz fosszilis üzemanyaggal hajtott, belső égésű motoros személyautót eladni. Az akkumulátorok iránti kereslet 2030-ig a 14-szeresére nő majd, aminek Európa közel az ötödéért felel majd. A villanyautók gyártásához az EU-nak 2030-ig 18-szor annyi lítiumra és 5-ször annyi kobaltra lesz szüksége, mint ma, a klímasemlegesség 2050-es céldátumáig pedig 60-szoros, illetve 15-szörös a jósolt növekmény.
Hogy orvosolja ezt a függőséget, az Európai Bizottság márciusban új uniós jogszabályra tett javaslatot a kritikus fontosságú nyersanyagokról (Critical Raw Materials Act, CRMA). A jogszabályról november közepén született politikai megállapodás az Európai Parlament és az EU Tanácsa között, amely ambiciózus célszámokat tűz ki az ellátási láncok diverzifikálására. 2030-ig a meghatározott kritikus nyersanyagokból az EU-nak idehaza kell biztosítania a kitermelés legalább 10%-át és a feldolgozás 40%-át, hazai újrafeldolgozásból kell fedeznie éves fogyasztásának negyedét. További cél, hogy a feldolgozás bármely szakaszában egy harmadik országból származó behozatal se haladja meg az EU éves fogyasztásának 65%-át.
A célokat részben kereskedelmi megállapodásokkal szeretné elérni az EU (Chilével már kötött is ilyet), de fontos szerepet kap a bányászat is. Noha egyes kritikus nyersanyagokból (például szilíciumfém vagy nikkel) esetében már jócskán teljesül a megcélzott arány, pont az elektromos autókhoz használt anyagoknál rosszul állunk. Az európai autógyárak a 2030-as eladási céljaikhoz szükséges nyersanyagszükséglet alig ötödére tudtak eddig megállapodásokat kötni, és mérföldekkel vannak lemaradva ezen a télen az amerikai Tesla és a kínai BYD mögött.
Mégiscsak jobb itt bányászni, mint Kongóban
Az európai lakosság ugyanakkor nem feltétlenül ért egyet az EU vezetőivel abban, hogy fel kell pörgetni a villanyautókhoz szükséges nyersanyagok helyi bányászatát. Legalábbis az a része nem ért egyet, amely a kitermeléshez kiszemelt területek közelében él.
Idén januárban bombaként robbant a hír, hogy a svéd állami bányavállalat, az LKAB Európa legnagyobb ritkaföldfém-lelőhelyére bukkant az ország legészakibb városában, Kirunában, nem messze a világ legnagyobb vasércbányájának alagútrendszerétől. A lelőhely mintegy egymillió tonna ritkaföldfém-oxidot tartogat, ami jó pár évre elegendő lenne az európai igények kielégítésére, miután 10-15 év múlva beindulhat a termelés (jelenleg évi 18 ezer tonnát importálunk, jórészt Kínából).
Kirunában működik a néhány tízezres svédországi számi (lapp) közösség parlamentje is. A képviseleti szerv elnöke kevésbé lelkes. „Aggasztó, hogy az EU olyan szűz területként kezeli Svédország északi részét, amelyet a zöld átmenet nevében gyarmatosítani és iparosítani kell” – idézi az Investigate Europe oknyomozó portál Håkan Jonssont.
A számik szerint a ritkaföldfém-kitermelés terve annak a kizsákmányolásnak a folytatása, amely a vasércbányászattal már 130 éve folyik. „Kiszárították a tavakat, ahol horgásztunk, elvették a területeket, ahol a rénszarvasaink legeltek, a falvainkat is el kellett költöztetni” – nyilatkozta egy számi aktivista.
Ám mivel Kirunában a bányászatnak nagy hagyományai vannak, és a lappok kevesen vannak, a ritkaföldfém-eldorádót aligha fogják megakadályozni. A lap ír két olasz faluról is a piemonti Alpokban, ahol egy ausztrál bányavállalat kobalt (valamint nikkel és ezüst) kitermelésének lehetőségét vizsgálja. Az egyik, elöregedő és elnéptelenedő faluban üdvözölnék a bányát és az új munkahelyeket, a másikban a nyugalmukat és a turizmust féltik a teherforgalomtól.
A kobalt legnagyobb részét Európa (és a világ) jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaságból importálja. A kongói kobaltbányászat évek óta viták és lelkiismeretfurdalás tárgya Nyugaton, mivel nemcsak környezetpusztító, de a bányászok gyakran embertelen körülmények között, éhbérért dolgoznak, és időről időre felmerül a gyerekmunka alkalmazásának vádja is. Georgia Meloni kormányának gazdasági minisztere erre azt mondja: „Mégiscsak jobb Olaszországban kobaltot bányászni, mint Kongóban.” Adolfo Urso 30 éve bezárt bányák újranyitását hirdette meg tavasszal, bár a gyakorlatban ebből még semmi sem valósult meg.
A szerb–ausztrál lítiumháború
A legnagyobb figyelem nem a ritkaföldfémeket és a kobaltot, hanem az akkumulátorokhoz a legnagyobb volumenben szükséges lítiumot kíséri. Noha Szerbia még csak EU-tagjelölt, tanulságos a küzdelem, ami évek óta zajlik Európa egyik legnagyobb lítiumlelőhelye körül.
A nyugat-szerbiai Jadar folyó mentén még 2004-ben fedezett fel óriási lítiumkincset a világ egyik legnagyobb bányavállalata, a brit–ausztrál Rio Tinto. 2021-ben 2,4 milliárd dolláros óriásprojektet jelentettek be, amelynek eredményeképp évente 58 ezer tonna lítiumot termeltek volna ki – ezzel Szerbia egy csapásra a világ egyik lítiumnagyhatalmává vált volna, megelőzve Chilét és felzárkózva Ausztrália mellé, és mindez 4%-kal járult volna hozzá a szerb GDP-hez.
Noha nem külszíni fejtésről lett volna szó, hanem föld alatti alagútrendszerekben termelték volna ki az üledékes kőzetekben lerakódott lítium-karbonátot, elementáris erejű tiltakozás bontakozott ki: a helyi gazdák a megélhetésüket és a terület vízbázisát féltették, és kifogásolták, hogy 145 hektár erdőt akartak kivágni a projekt kedvéért.
2022 elején tízezres tüntetések rázták meg Szerbiát, a mozgalmat támogatásáról biztosította Novak Đoković, akit COVID-oltás hiányában ekkor nem engedtek elindulni az Australian Openen a Rio Tinto otthonában, Melbourne-ben.
A szerb kormány végül meghátrált, visszavonta a Rio Tinto engedélyét, de meglehet, csak taktikai a visszavonulás. A Danas című belgrádi lap épp a napokban tárta fel, hogy a szerb kormánypárt a december 17-én esedékes parlamenti választás után újra felmelegítheti a bánya ügyét, miután szeptemberben New Yorkban találkozott Aleksandar Vučić elnök és az Európai Bizottság klímaügyi alelnöke, Maroš Šefčovič, és szerb–uniós szándéknyilatkozat született egy akkumulátoripari stratégiai együttműködésről.
Kultúrtáj vs. külfejtés
Portugáliában épp azelőtt okoztak belpolitikai botrányt a zöld átmenethez kapcsolódó beruházások, hogy megszületett a kritikus nyersanyagokról szóló EU-s politikai megállapodás. António Costa miniszterelnök november 7-én jelentette be lemondását, nem sokkal azután, hogy a rendőrség razziát tartott a lakhelyén, és őrizetbe vették a kabinetfőnökét.
A politikus távozását hozó akció egy olyan korrupciós nyomozás része, amelynek keretében lítiumkutatási programokkal és egy zöld hidrogén óriásprojekttel kapcsolatban vizsgálódnak a hatóságok. Az egyik gyanús ügy minden jel szerint Savannah Resources nevű brit cég észak-portugáliai lítium-projektje, amelynek keretében
négy nyíltszíni bányát hoznának létre Covas do Barroso környékén. Az alig 200 lelkes faluban egzisztenciális veszélyként élik meg a dombjaikat fenyegető tervet, ami nem csoda: a falu az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete által Európában számon tartott 10 globális jelentőségű mezőgazdasági örökség egyike.
A festői kultúrtáj az EU legnagyobb lítiumkészletét rejti, ahonnan évi 25 ezer tonna lítium-hidroxidot termelne ki a Savannah – ez félmillió villanyautó akkujához lenne elég. Európában ma egyébként csak Portugáliában termelnek ki lítiumot, viszonylag szerény mennyiségben, és ezt is a kerámiaipar használja fel, nem az akkugyártás. Ahogy Ausztráliában és Szerbiában, itt is kőzetekből nyerik ki a fémet, illetve annak hasznosítható vegyületeit.
A vízből veszi ki – Magyarország is?
Világszerte azonban a legtöbb lítium forrását a telített sósvizek jelentik. Dél-Amerika „lítium-háromszögében”, Chilében, Argentínában és Bolíviában, az Atacama-sivatag és környéke sós síkságjain a lítiumban gazdag talajvizet óriási medencékbe szivattyúzzák, ahol több hónapos vagy akár éves folyamat során lepárolják. Mivel ez a víz elpárolog, és semmilyen erőfeszítést nem tesznek a visszaforgatására, fennáll a veszély, hogy kiszáradnak a környékbeli legelők és vizes élőhelyek, ami fenyegeti a fészkelő madarakat és a hagyományos pásztorkodást – hívja fel egy környezetvédelmi tanulmány a zöld villanyautókat vezető európaiak figyelmét.
Lítiumtartalmú sósvizek azonban nemcsak a sósivatagok alatt vannak, hanem jóval mélyebben máshol is – és itt jön a képbe Magyarország. Az elmúlt években egyre több figyelem irányult a nem konvencionális sósvizes lítiumforrásokra: a termálvízre (geothermal brine) és olajkísérő vízre (oilfield brine). Lítiumban gazdag geotermikus lelőhelyek Európában elsősorban a német-francia határon, a Felső-Rajna-völgyben, illetve Magyarországon vannak. Amint a tavaly ősszel elfogadott Nemzeti Akkumulátoripar Stratégia 2030 leszögezi:
„A Mol által végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy Magyarország rendelkezhet lítiumban gazdag geotermikus lelőhelyekkel, így a jövőben képessé válhat legalább a belső kereslet kielégítésére.”
Hogy a kormány komolyan gondolja a kitermelést, azt Steiner Attila energiaügyi államtitkár a nyári 73. bányásznapon is megerősítette: „az ország területén lévő nyersanyagkincset ki kell termelni, mert otthagyni bűn.” Itt beszélt először részletesebben a Mol is arról, hogy a Békés megyei Pusztaföldváron jövőre próba lítiumkitermelést indítanak, vannak olyan hazai olajkutak ugyanis, amelyekben olyan magas a felszínre törő olajkísérő víz lítiumkoncentrációja, hogy érdemes lehet megpróbálni lítiumot leválasztani belőle egy új technológiával.
Mint lapunk a Moltól megtudta, a „Lítium-Projekt” előkészítése már 2019-ben elindult vízminták elemzésével, ennek ellenére a projekt még mindig olyan korai szakaszban van, hogy egyelőre lehetetlen megbecsülni, nagyságrendileg mennyi lítium kitermelésére lehet alkalmas Magyarország, és hogy valóban alkalmas lehet-e a készlet legalább a hazai akkugyárak keresletének kielégítésére. Ugyanakkor az olajtársaság csak a szénhidrogén-kitermelésnél egyébként is felszínre hozott olajkísérővíz hasznosítását tervezi, más hazai termálvizekét nem.
Az óvatosság oka, hogy az a technológia, amivel a mély sósvizekből ki lehet nyerni a lítiumot, még tesztelés alatt áll, és egyáltalán nem biztos, hogy nagy volumenben gazdaságosan bevethető. Ez az úgynevezett direkt lítiumleválasztás (DLE), ami kémiai szűrésen alapul. Vagyis nem szükségesek hozzá az ikonikus látványú, hatalmas dél-amerikai lepárló medencék, sőt kifejezetten minimális a területigényük.
A lepárlással szemben továbbá ez egy körforgásos eljárás: a víz nem párolog el, hanem a lítium leválasztása után visszasajtolják a kőzetbe. Ráadásul ha olyan meleg termálvizet hoznak a felszínre, ami energiatermelésre is alkalmas, a teljes folyamat karbonsemleges módon valósulhat meg.
Ennek ellenére a Felső-Rajna-völgyben már vannak aktivisták, akik aggódnak a geotermikus lítiumláz miatt – írja a Politico. A fúrásnak rossz a híre arrafelé: 2006-ban egy bázeli mélygeotermikus projekt 3-as erősségű földrengést okozott; 2019-ben pedig a Strasbourg melletti Vendenheimben történt hasonló eset. A baden-württembergi zöldminisztérium szerint teljesen alaptalan a félelem: a lítiumban gazdag termálvizet nem kemény kőzetrétegek közül veszik ki, így földmozgást sem okozhat az eljárás.
Magyar zöldek: elvileg jöhet, de…
Egyelőre a magyar tervek sem verték ki a biztosítékot hazai környezetvédelmi szervezetek és zöldpártok között, de azért óvatosak. A Párbeszéd a Mol projektjéről azt közölte, hogy a felszínre hozott kísérőanyagból a lítium leválasztása „önmagában elfogadható, a kulcskérdés az eljárás során esetlegesen jelentkező járulékos környezeti kockázatok kezelése”.
Az LMP társelnöke, Schmuck Erzsébet lapunknak kifejezetten előnyösnek nevezte, hogy a termálvizes kitermelés meglévő infrastruktúrához (üzemelő vagy felhagyott olajkutakhoz) kapcsolódhat, vagy ha új kutat fúrnak, a geotermikus energia és a lítium kinyerése egyszerre történhet meg. „Összességében az alacsony környezeti hatások és a külföldi függőség csökkentése miatt az LMP elvi szinten támogatja a lítium hazai, termálvízből való kitermelését. A Mol konkrét, pusztaföldvári tervezett kitermelésének értékeléséhez elengedhetetlen az egyelőre nem eldöntött technológia ismerete és a környezeti hatástanulmány” – tette hozzá.
Mindkét párt rámutatott arra is, hogy az igazi probléma bármilyen technológia esetén a környezeti hatóságok gyengesége, amely különösen az akkuipar ellenőrzését engedte ki a kezéből, így a legsürgetőbb feladat egy önálló, erős, megfelelő szakemberekkel és forrásokkal rendelkező környezetvédelmi hatósági rendszer felépítése lenne.
Óvatosak voltak az általunk megkérdezett zöldszervezetek is.
„A lítiumkitermelés felszín alatti víztestek minőségi és mennyiségi állapotára potenciálisan gyakorolt hatása jelenleg kérdéses, ahogy annak országos volumene sem tisztázott – mutat rá a Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője. – Ezt is vizsgálni kellett volna az akkumulátor-iparági stratégia mellől fájóan hiányzó környezeti vizsgálatban, mely dokumentum elkészítését uniós és hazai jogszabályok egyaránt előírják.”
A Greenpeace Magyarország még szigorúbb volt: a Mol részéről zöldrefestésnek tartják, hogy „az elektromos közlekedéshez szükséges alapanyag kitermelését a fosszilisek kitermelésének melléktermékeként biztosítanák”, a konkrét projektről pedig „a remélhetőleg készülő, nagyon részletes környezeti elemzés, hatásvizsgálatok” fényében tudnak majd nyilatkozni.
Tanulságos a 140 civil szervezetet tömörítő Európai Környezetvédelmi Iroda értékelése is az EU-s bányászati ambíciókról. Szerintük a 10 százalékos hazai kitermelési kvóta csak akkor teljesíthető, ha egyúttal csökkentjük a keresletet is, vagyis visszafogjuk a fogyasztást, és inkább az újrafelhasználást, a már kitermelt nyersanyagok körforgásban tartását kellene favorizálni.
Ez azért is fontos szempont, mert akár lesz valami az európai zöld bányászatból, akár nem, attól a chilei lítiumlepárlás és kongói kobaltkitermelés nem lesz szerethetőbb. Az egyik portugál aktivista ezt így foglalta össze: „Még szép, hogy nem akarunk egy bányát 500 méterre a falutól, ez talán érthető – de mi nem csak azt mondjuk, hogy itt ne legyen bánya. Mostanáig a fosszilisokat termeltük ki, most pedig a lítiumot akarjuk. Mit fogunk bányászni legközelebb?”
Nyitókép: lítiumkitermelés a chilei Atacama-sivatagban (fotó: Lucas Aguayo Araos / Anadolu via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
