Mi lesz, ha Sztálin elvtárs meglátja? – Nemcsak építettek, bontottak is a szocializmus Budapestjén
Sztálin híd, Marx tér, Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, Május 1. Ruhagyár, Népköztársaság útja, Úttörő Áruház, Felszabadulás és Moszkva tér. A jövőben egyre kevesebben fognak emlékezni arra, miket jelöltek ezek az elnevezések, ahogy arra sem emlékszünk majd, miért akarta lebontatni Rákosi Mátyás a Batthyány téri templomot, hogy hol kívántak neki mauzóleumot felállítani, hogy miért csináltak légvédelmi bunkert a kettes metró Kossuth téri állomásán vagy hogy miért kezdődik 70-essel a trolik számozása. Hogy ne merüljenek feledésbe a szocializmus abszurdnál abszurdabb intézkedései, Szívós Erika mindenre kiterjedő tanulmányban gyűjtötte össze őket. Ezzel zárul majd a Budapest Főváros Levéltára által kiadandó monográfia, amely a város születésének 150. évfordulója alkalmából készül és amely a tervek szerint jövő novemberben jelenik majd meg. A levéltárral együttműködésben indított Budapest-történeti sorozatunk utolsó adása következik.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Miért találóbb a vasfüggönyre a nejlonfüggöny kifejezés, és honnan ered ez a kifejezés?
Szívós Erika: Egy magyar származású, Norvégiában élő kutató, Péteri György invenciója volt, aki 2004-ben publikált egy tanulmányt egy általa szerkesztett tematikus folyóiratszámban; az volt a tanulmány főcíme, hogy Nylon Curtain, azaz nejlonfüggöny. A lényege ennek a fogalomnak az átjárhatóság. Korábban a vasfüggöny-paradigma tartotta a vonzásában – vagy a fogságában – a kutatókat. Azt feltételezte a történészek, társadalomtudósok többsége, hogy a hidegháború évtizedeiben átjárhatatlan fal választotta el egymástól a keleti blokkot és a nyugati országokat; nagyon-nagyon minimális, szinte lehetetlen volt az átjárás a két blokk között, és alig közvetítődtek hatások a kettő között. A kétpólusú világrendben tehát éles volt a szembenállás, és minimális volt a kétfajta világrend kapcsolata egymással. A 2000-es évek eleje óta egyre többen viszonyulnak kritikusan ehhez a megközelítéshez. Egyre többen hangsúlyozzák azt, hogy Sztálin halála, 1953 után elindult az olvadás, aminek következtében közeledett egymáshoz a két blokk és Sztálin utódja, Hruscsov számára fontossá vált az, hogy a kétfajta rendszer között legyen kapcsolat, legyen egyfajta baráti versengés. Idővel megnyíltak, legalábbis korlátozott értelemben, a határok is; egyre inkább lehetségessé vált az utazás magánemberek számára, de különböző szakemberek, művészek, értelmiségiek, tudósok számára is, például ösztöndíjak, munkalehetőségek révén. […] A korábbi vasfüggöny-paradigma kritikájaként az is megfogalmazódott, hogy nem feltétlenül helyes kétpólusú világrendről beszélni, hiszen az úgynevezett fejlődő országok, a korábban harmadik világnak, ma már inkább Globális Délnek nevezett országok köre is ott van; a világnak ez a része igazából nem tartozik sem a nyugati pólushoz, sem pedig a szocialista országok keleti pólusához, hanem egyfajta harmadik pólust képvisel. A szocialista világ és a fejlődő országok között legalább annyira intenzívek, sőt intenzívebbek voltak a kapcsolatok a ’60-as, ’70-es években, mint Kelet és Nyugat között. Erről sem szabad elfeledkezni, amikor az éles Kelet-Nyugat szembeállítást bíráljuk.
A Magyar Építőművészek Szövetsége kongresszusán – Révay iránymutatásának megfelelően – nyilatkozatban ítélték el a modern építészetet, en bloc. „Nem csúnya, kapitalista bérkaszárnyák kellenek nekünk, de nem is az amerikai tervezők hóbortjait majmoló formalista épületek. Tükrözzék épületeink is a szocializmus felé haladó népünk öntudatát, ízlését” – írta a Szabad Népben 1949-ben megjelent útmutatás. Milyen volt ez az ízlés? Milyen elvek mentén dolgoztak, dolgozhattak a kor nagy építészei és hogyan alakult a város arculata a kezük között?
Szívós Erika: Ez volt az a korszak, amikor az úgynevezett szocialista realizmus dominanciája érvényesült. Azért fontos tisztázni, hogy mit is értünk szocialista realizmuson az építészetben, mert én úgy tapasztalom, hogy nagyon sokan használják ezt a kifejezést manapság helytelenül. Például a ’60-as, ’70-es évek panellakótelepeire és az akkori középületekre is használják a szocreál jelzőt, ami semmilyen értelemben nem helyes. Az építészetben a szocreál egy sok szempontból tradicionális elemeket felvonultató stílus volt Sztálin életében a Szovjetunióban, ami aztán a szovjet blokk országaiban is kötelező stílus lett 1948-49-től kezdve. Sajátossága, hogy minden jegye hagyományosabb, mint a két világháború között kialakult nemzetközi modernizmusnak az a letisztult és nagyon egyszerű formavilága, amit például a Bauhaushoz szoktunk társítani. A szocreál példái klasszicizáló épületek, hagyományos, sátortetős épületek épületszobrászati díszítéssel, kőkeretes ablakokkal, oszlopokkal, timpanonokkal. Egy szocreál lakótelepen a házak gyakran szabályos utcákat alkotnak, a házak aljában üzletekkel. […] A szocreál kötelezővé válása nem független attól, hogy Sztálin személyes ízlése is ennek a stílusnak kedvezett. Ő nem különösebben szívelte a nemzetközi modernizmusnak azt a szellemiségét, ami az 1920-as, ’30-as években kialakult, nem ismerte el ennek a felfogásnak az erényeit, illetve előnyeit és a klasszicizáló monumentalitást tartotta igazán követendő stílusnak. Ezt kellett tehát átvenni Magyarországon is. A dolog iróniája az volt, hogy azok a magyar építészek, akik ezt aztán gyakorolták, vagy akiknek ezt gyakorolniuk kellett – azaz akiknek szocreál stílusban kellett tervezniük – az 1949-et követő néhány évben, az esetek nagy részében egy korábbi korszakban szocializálódtak és ők maguk korábbi munkásságukban egyértelműen a modernizmus elveit követték. Nagyon sok olyan épület fűződött a nevükhöz már a két világháború között, amelyek egyértelműen a húszas-harmincas években kialakult nemzetközi modernizmusnak voltak a termékei. Gondolok itt olyan építészekre, mint mondjuk Preisich Gábor, aki az 50-es évek elején egyébként Budapest főépítésze volt, vagy Major Máté. A szocreál elfogadása és a szocreál gyakorlása, az, hogy nekik ilyen épületeket kellett tervezniük néhány évig, egyértelműen rájuk erőltetett stílusdiktátum volt, amivel ők korábbi felfogásuk vagy saját ízlésük szerint nem feltétlenül azonosultak volna. A dolog további iróniája az, hogy a modernizmus helyett nem sikerült Budapesten egyik pillanatról a másikra bevezetni a szocreált. Vannak nagy beruházások, különböző középületek, lakótelepek; ezek kivitelezéséhez idő kell. Ha mondjuk egy színtisztán modernista épületet elkezdtek építeni 1948-ban, akkor az lehet, hogy csak 1950-ben vagy ’51-ben lett kész, amikorra Révai József és más kommunista politikusok szabályosan kiátkozták a nemzetközi modernizmust, de az adott épületet akkor is abban a stílusban fejezték be, mert menet közben már nem lehetett változtatni.
Nemcsak építésről, rombolásról is beszélhetünk ebből az időszakból. Ki akarta lebontani és hogyan próbálták megmenteni a Batthyány téri Szent Anna templomot és kolostorépületet? És mi minden tűnt el végleg ebben az időszakban?
Szívós Erika: Ezeknek a bontásoknak és rombolásoknak nagyon sokszor – a Rákosi-korszakban különösen – tényleg volt ideológiai oka, állt mögöttük olyan motiváció, hogy egyes, városképileg nagyon hangsúlyos helyen álló, vagy domináns egyházi épületektől meg kell szabadulni. Hogy a múlt átkos örökségétől, azoktól a történelmi lakóépületektől, amelyek a korábbi, úgymond spekulációs bérházépítés termékeiként épültek meg, meg kell szabadulni. És ha ehhez volt valamilyen ürügy, például az, hogy az adott épület megsérült a háborúban és nagyon költséges lenne helyreállítani, akkor ez jó ok volt arra, hogy lebontsák. Ami azt a konkrét egyházi épületkomplexumot illeti, amire a kérdése vonatkozott: nem tudom, mennyire bizonyított, hogy azt tényleg Rákosi Mátyás kezdeményezésére készültek lebontani. A városi legenda szerint az volt a baj a Batthyány téri épületegyüttessel – a Szent Anna templommal és a közelében található más műemléképületekkel –, hogy ha a Jászai Mari térhez közeli pártház ablakából kinézett az ember, úgy ferdén átellenben pont ezt az épületet látta. A városi legenda szerint Rákosi Mátyás amiatt aggódott, hogy ha majd egyszer Sztálin elvtárs ellátogat Budapestre és kitekint a Dunára, akkor mit fog látni ott szemben. Egyrészt a Várban a templomsziluetteket, másrészt meg srégen szemben a Batthyány tér mentén az egyházi épületeket. Állítólag ezért kezdeményezte a lebontásukat. Prosinger Lívia írta meg ennek a történetét. […]. Tulajdonképpen műemlékvédelmi szakemberek lobbitevékenysége döntötte el végül a dolgot, akiknek sikerült elérniük azt, hogy az épületegyüttes mégiscsak megmaradjon. Egy másik változatban él ugyanez a történet a Mária Magdolna templommal kapcsolatban, ami a Várnegyed északi végében állt. Állítólag azt is ugyanilyen okokból akarták volna lebontani, és ahogy azt Mészáros Ábel tanulmányában leírja, ott is történtek törekvések arra, hogy mégiscsak megmeneküljön a templom. Végül épp a torony maradt meg a templomból, az, ami a várossziluett szempontjából a leglátványosabb volt az egész épületből. Ehhez képest a templomhajót, ami annyira nem zavarta volna a „szocialista Budapest” látképét, lebontották.
Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
