Két püspök és egy haldokló ember – az eutanáziavitához
Karsai Dániel nem akar meghalni. A közhiedelemmel ellentétben Karsai Dániel nagyon is élni szeretne. Legalább nyolcvan éves koráig. Csak éppen nem élhet. Ötvenig sem. A halálos beteg alkotmányjogásznak köszönhetően 2023 adventjén nem csak újsághasábokon és Youtube-stúdiókban, de buszon, villamoson, kocsmában is fontos morális szempontokat felvető, az emberlét lényegét érintő kérdésről vitáznak épp hazánk fiai és lányai. Az eutanáziakérdés bonyolult, rengeteg szempontja van – valójában azonban egyszerű is. Vélemény.
„Mindig azt gondoltam, ha majd eljön az idő, kiugrom az ablakon. Most, hiába jött el a pillanat, az ablakig sem tudok egyedül elmenni.” (Kertész Imre)
Székely János szombathelyi megyéspüspök cikkét közölte a Magyar Kurír. „A valódi segítés nem a halálba segítés, nem létezik gyilkos szeretet” az írás címe, amely csupán négy nappal azután jelent meg, hogy Fabiny Tamás evangélikus püspök Karsai Dánielnek írt elismerő, támogató magánlevele nyilvánosságra került.
Székely János ellenben nem írt magánlevelet Karsai Dánielnek, sőt, cikkében le sem írja a halálos beteg alkotmányjogász nevét. Ha az ember nem itthon élne, a sorok olvastán fogalma sem lenne arról, miért és miért épp most született egyáltalán ez az írás. Nos, azért, mert hosszú idő után valóságos, az emberlétet érintő vita bontakozott ki Magyarországon. A katolikus püspöknek persze nincs könnyű dolga: míg Fabinyt nem kötik dogmák és messzi tanítóhivatalok, alakíthatja a véleményét a valóság is, a katolikus nem mehet szembe egyháza hivatalos tanításával – ám egy emberi gesztusra még Kósa Lajos is képes volt a héten, amikor egy órán át beszélgetett Karsaival. A Fidesz alelnöke is fenntartotta közben álláspontját, nem támogatja a Karsai életvégi döntésének kivitelezését lehetővé tevő jogszabály-módosítást – ám ez, mint látjuk, tényleg nem zárja ki, hogy egyúttal együttérzéséről biztosítsa a szenvedőt. (Hogy mérésekre alapozott politikai számítás vagy valóban az emberség vitte rá erre Kósát, az ebből a szempontból mellékes.)
Székely cikke viszont éppen azért fontos, mert a döntéshozatalra képes Fidesz egy praktikus szempont mellett („veszélyes ajtókat nyitnánk ki az eutanázia legalizálásával” – erre az érvre később még kitérünk) jól láthatóan világnézeti alapon utasítja el a kezdeményezést. A magát keresztényként meghatározó kormánypárt vélhetően keresztény alapon – aligha Allahra, a Mikulásra vagy a vakszerencsére utalt például Gulyás Gergely, amikor így beszélt: „A mi álláspontunk az, hogy az emberi életről nem az embereknek kell végső soron rendelkezni. Ez mind a halálbüntetésre igaz, mind az eutanáziára”.
Keresztény álláspont persze senkit sem tud kötni a kérdésben – olyan ugyanis egységesen nem létezik.
Fabiny Tamás például így írt Karsainak: „Ilyenkor érzi az ember, hogy azok az – akár teológiai – elméletek, amelyeket korábban meggyőződéssel vallott, elhalványulnak. Az eutanáziával kapcsolatos nagyon összetett kérdésben személyesen sok a bizonytalanság bennem, de az Ön tevékenységének megismerése segít abban, hogy korábbi véleményemen változtassak.”
Székely püspök cikke tehát nem a keresztény álláspontot tükrözi, hanem az egyik keresztény álláspontot: az egyértelműen elutasítót. Azt, amelynek alapján vélhetőleg a Fidesz is elutasítja az eutanázia engedélyezését. (Ez már csak azért is erős feltételezés, mert érveinek egyike-másika Kósa Lajosnál és Gulyás Gergelynél is előkerült.)
Nézzük hát meg, mennyire állja meg a helyét a katolikus püspök eutanáziaellenes érvelése!
*
Ha egy beteg gyermek születik, a szülei szíve azt diktálja, hogy szeressék, segítsék őt minden lehetséges módon. Ha egy idős hozzátartozónk beteg, szeretnénk minden módon mellette lenni, kifejezni a szeretetünket, enyhíteni a fájdalmait. Nem azon gondolkodunk, hogy jobb volna talán, ha nem élne.
Jó esetben így van, ahogy a püspök írja. Csakhogy Karsai kezdeményezése nem szól olyasmiről, amit ez a kis példabeszéd sugall – hogy ugyanis itt akkor majd bárki eltehetné láb alól az alzheimeres nagymamát, ha már feleslegesnek ítéli a létét. A kérdés csupán az, hogy
a teljes cselekvőképességgel bíró, dönteni képes ember saját akarata érvényesülhet-e a saját életével és halálával kapcsolatban.
Egy elkerülhetetlenül a teljes bénulás felé tartó, fulladásos kínhalállal távozó embertársunk kéri, hogy még mielőtt ez a megítélése szerint emberhez méltatlan állapot beállna, legyen legális lehetősége arra, hogy távozzon az élők sorából – felügyelten, orvosi segítséggel, minthogy akkor már nem lesz képes arra, hogy önkezével vessen véget az életének. Sőt, már most sem képes. De nézzük a püspök következő, ehhez kapcsolódó érvét!
Ha valaki egy vonat elé akarja vetni magát, természetes, hogy odafutunk, és megakadályozzuk. Milyen torz is volna az a társadalom, ahol azt mondanánk, hogy ez az ő döntése, nem szabad ebben őt senkinek sem megakadályoznia.
Első látásra ez az érv bizony megáll. Valóban: a közösség, az állam mindent megpróbál elkövetni ma is, hogy megakadályozza az öngyilkosságokat, s erre erőforrásokat is biztosít: sokan láthatták már a fővárosban, ahogy a híd tetejéről szed le embert a tűzoltó. Van azonban néhány óriási különbség a hozott példák és Karsai esete között, amelyek a látszólag valid érvelést itt is kioltják.
Karsai Dániel ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – nem akar meghalni. Karsai Dániel nagyon is élni szeretne. Legalább nyolcvan évig. Csak éppen nem élhet. Ötvenig sem.
Amikor a tűzoltó leszedi az öngyilkosságra készülőt a Szabadság híd turulja mellől, azzal tényleg életet ment. A pillanatnyilag mindent sötéten látó, életét eldobni készülő polgártársunk évtizedeket élhet még. Karsai azonban halálos beteg. A kérdés sajnos nem az, meghal-e fiatalon. A kérdés csupán az, úgy hal-e meg, hogy számára az legalább elfogadható, vagy nem úgy. Csupán halála módjáról dönthetne tehát, ha változtatnának a jogszabályon – korai halála fájdalmas tényéről nem. Ezt a kérdést betegsége már eldöntötte helyette.
Érzi érvelése gyengeségét a püspök is, hiszen így folytatja:
Egyesek persze azt mondhatnák, hogy más egy súlyos, gyógyíthatatlan beteg esete. De valóban annyira más? A lelki sebek és fájdalmak nem lehetnek néha sokkal súlyosabbak, mint egy testi betegség?
Lehetnek is akár, bár ezt igen nehéz mérni, csak mégis hogy jön ez ide? A lelkibeteg esetében a közösségi beavatkozást a segítségnyújtás lehetősége és a jó élet reménye motiválja, indokolja. Az a feltételezés, hogy az illető éppen nem látja át saját helyzetét, nem beszámítható, valójában nem meghalni akar, hanem olyan gondjai vannak, amelyeket nem tud megoldani. Ha mégsem tud túljutni rajtuk és elviselhetetlen a lelki szenvedése, akkor viszont sajnos el fogja dobni magától az életet – hiszen, ha testileg egészséges, lehetősége van rá bőven. És bizony joga is van rá. Ahogy Karsai fogalmazott a Kósa Lajosnak átadott póló feliratában: „élni jog, nem kötelesség”. Hiába lőtt vissza szellemesen Kósa azzal, hogy szerinte élni „jog és kötelesség”, a hatályos jogszabályok alapján egyszerűen nincs igaza. A btk. szerint ugyanis az öngyilkossági kísérlet nem büntetendő. Márpedig ami nem tilos, azt szabad.
Testileg egészséges ember tehát a mai jogszabályok alapján is dönthet a saját élete végéről, alkotmányban rögzített önrendelkezési joga ugyanis kiterjed erre.
Erre szokott jönni az érv (természetesen nem egyházi személyektől, inkább kocsmaasztaloknál), hogy „hát akkor legyen Karsai is öngyilkos, oszt’ jónapot”. Ez viszont azért téves teljesen, mert – amint fent már vázoltunk – Karsai nem akarja eldobni magától az életet. Nagyon is szereti azt, ameddig van benne szerethető számára. Csakhogy tudhatóan olyan állapotba fog kerülni akár hónapokra is, amit jelenlegi megítélése szerint nem szeretne átélni. Hiába lesz a szelleme teljesen ép (betegsége ilyen), teljesen le fog bénulni. Arra szeretne csupán lehetőséget kapni, hogy ha valóban úgy érzi akkor is, amikor ez bekövetkezik, hogy így inkább nem folytatná, joga legyen távozni. Ugyanannak a jognak az érvényesítéséhez pedig, amely a testileg egészséges embert, mint láttuk, megilleti, neki akkor már segítségre lesz szüksége. Az a felvetés, hogy „De miért nem ment ki Svájcba eutanáziára, amíg még képes volt vezetni?” meg azért értelmetlen és igazán életellenes, mert azt várná el, hogy haljon meg akár évekkel azelőtt, hogy elviselhetetlennek ítélné a saját állapotát. Hogy haljon meg, amikor még jól van. De haladjunk tovább a püspöki érvek mentén!
Miért van az, hogy a Föld 195 országa közül eddig csak 13-ban engedélyezték az aktív eutanáziát (teljesen: Belgium, Hollandia, Luxemburg, Portugália, Spanyolország, Kolumbia, Új-Zéland; részlegesen, az öngyilkosságban való segítségnyújtást – a méreganyag megvételét, odavitelét stb. –: Ausztria, Finnország, Németország, Svájc, Kanada, az USA hat állama)? Miért van, hogy a WHO úgy nyilatkozott, hogy a palliatív kezelések mai fejlettsége mellett okafogyottá vált az eutanázia engedélyezésének kérdése?
Székely nemsokára megadja a választ is, addig azonban kitérnénk a palliatív kezelésekre, már csak azért is, mert Kósa Lajos is ezzel érvelt: hogy ezt kell fejleszteni, meg a hospice-szolgáltatást. Valóban kell, nagyon is kell, ezzel tökéletesen egyetértünk. Ezek szerint a magyar kormány nem ért egyet Kósával. Az ugyanis a Karsai által indított strasbourgi perben azt állítja, hogy Magyarországon ma is mindenkinek rendelkezésére áll a megfelelő ellátás. A valóság ezzel szemben az, hogy a palliatív ellátásra szoruló haldoklók döntő többsége borzalmas elfekvőkben hal meg. Ám ennek a témának amúgy sincs köze Karsai ügyéhez. Neki ugyanis nem az a baja, hogy nem forgatják majd át rendesen, ha lebénul, vagy nem táplálják infúzióval. Ő azt nem szeretné, ha emberhez méltatlan körülmények között kellene élnie.
A hospice-fejlesztés amúgy fontos céljának emlegetése jelen esetben tehát olyan, mint amikor kenyeret adnánk annak, aki szomjas és inni kér.
De haladjunk tovább!
Miért nyilatkozott úgy a Magyar Orvosi Kamara, hogy az orvos az életre esküdött, ezért nem támogatják az aktív eutanázia bevezetését, és ha ez mégis megtörténne, kérik, hogy azt ne az orvosoknak kelljen elvégezniük?
Nagyon fontos, hogy semmilyen orvost nem kötelezne Karsai indítványa. Ha nem akadna egy sem, aki hajlandó beadni neki a végső injekciót, akkor nem kapná azt meg. Ám hogy akadna önként jelentkező orvos, azt szinte biztosra vehetjük. Erre rávilágít az is, amit Székely a következőkben ír:
Miért van benne a hippokratészi, ősi orvosi esküben (Kr. e. 6. sz. körül), hogy „senkinek halálos mérget nem adok még akkor sem, ha kéri, és nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához”.
Hogy miért van benne, érdekes történeti kérdés, de az eskü régóta nem érvényesül a gyakorlatban. Lehet arról erkölcsi vitát folytatni, hogy ez jó-e, erős érvek vannak amellett, hogy nem. A hatályos magyar jog szerint mindenesetre lehetőség van az abortuszra. Vannak tehát orvosok, akik elvégzik. Ugyanilyen erővel önkéntes alapon beadhatnák az általa kért injekciót Karsainak is, ha úgy érzi, eljött az ideje. S ha már erkölcsi kérdések: az abortuszt és az eutanáziát ebből a szempontból hatalmas szakadék választja el egymástól. Mindjárt kitérünk erre is, a püspöki szöveg folytatása nagyon is lehetőséget ad rá.
Azért van ez így, mert az emberi élet végtelen érték. Az ember nem olyan, mint egy bogár, amit, ha végzetesen megsebesült, eltaposunk, hogy ne szenvedjen.
Valóban: az ember nem bogár. A bogár csak Andersennél tud hetykén az ember elé állni és elmondani neki, mit szeretne – a valóságban sem gondolkodni, sem dönteni, sem emberi nyelveken szólni nem tud. A felnőtt ember pedig, ha ép az elméje, képes ezekre. Ez a példázat márpedig megint úgy tesz, mintha az forogna kockán, hogy mások életéről dönthessen bárki is, ha úgy ítéli meg, hogy annak már úgyis csak teher az élet. Erről szó sincs.
A saját életvégi döntés meghozataláról van szó, kizárólag arról.
Van persze emberi lény, aki mégiscsak a bogárhoz hasonlatos ebből a szempontból: a magzat. Róla mégis mások dönthetnek a hatályos jog szerint is. Még sebesültnek sem kell lennie, hogy elpusztítsák. Ami emberi jogi és erkölcsi szempontból is sokkal súlyosabb ügy, hiszen az érintett feje fölött döntenek éppen elkezdődött élete kioltásáról. Épp mert – a bogáréhoz hasonlatosan – nincs még szándéka és nem is tudja kifejezésre juttatni azt. Jogállamban márpedig elvi szinten sokkal érthetőbb lenne, ha az önkéntesen választott eutanáziát engednék annak, aki senki másról, csak saját magáról döntve kéri, az abortuszt meg nem – a helyzet azonban ma éppen fordított. Egyházi szempontból persze teljesen koherens mindkettő egyenrangú erkölcsi elutasítása (sőt, ebben a logikában az öngyilkosság bűnként való tételezése is) – hiszen aki az életet Istentől származtatja, az nem tehet különbséget. (A legutóbbi időkig volt mondjuk némi koherenciazavar, a halálbüntetést ugyanis csak a jelenlegi pápa, Ferenc jelölte meg explicit módon elfogadhatatlanként, addig megengedhetőnek tartotta az egyház. Ez a zavar viszont ma már nem áll fenn.)
Az emberi életnek sokszor a legutolsó, fájdalmas szakasza a legfontosabb, legértékesebb. Néha ilyenkor mondja ki valaki az élete legfontosabb szavait: „szeretlek”, „bocsáss meg”, „vigyázz rá”, „hiszek”.
Valóban, ilyen pillanatok vannak. Karsai Dániel azonban nem fogja tudni kimondani ezeket a szavakat az élete legvégén, ha nem változatnak a hatályos jogszabályokon. Az élete végén semmilyen szót nem fog tudni kimondani – az elmúlt hónapokban is hallhatóan romlott a beszédkészsége. Ez a betegség lebénítja az összes izmát, a beszédhez szükségeseket is. Épp azt szeretné tehát, hogy akkor mehessen el, amikor még el tud köszönni, és része lehet ezekben a fontos pillanatokban.
A keresztény ember is úgy gondolja, hogy joga van mindenkinek arra, hogy méltósággal meghaljon. Nem szabad senkit sem arra kényszeríteni, hogy mesterséges, rendkívüli eszközökkel a lehető legtovább meghosszabbítsa a földi életét. Ha a beteg kéri, engedni kell, hogy természetes halállal meghalhasson, hogy a rendkívüli kezeléseket beszüntessék. Azonban azt gondoljuk, hogy nem helyes, ha az ember élet és halál urává akarja magát tenni. Nem vagyunk a magunk teremtői. Az élet ajándék. Végtelen érték. Nem mérlegelhető véges, emberi szempontok szerint.
Fontos leszögezni: a püspöknek joga van így gondolni ezt. S joga van kifejezésre juttatni, valamint ennek megfelelően élni – és meghalni. Úgy, ahogy ő gondolja helyesnek. Nagyon fontos azonban:
attól, ha Karsainak is lehetősége lenne úgy meghalni, ahogy meg ő látja jónak, az senki más életében nem hozna változást.
Hite alapján bárki dönthetne úgy továbbra is, hogy ha – ne adja Isten – őt is ALS-sel diagnosztizálják, kivárja a teljes bénulást és a fulladásos halált. A képlet tehát egyszerű. A jelenlegi szabályozás szerint Karsai nem halhat meg a neki legkevésbé borzalmas módon, Székely püspök meg igen. Ha módosítanák a jogszabályt, akkor Karsai is, Székely is a számára helyes módon mondhatna búcsút ennek a világnak. Karsai úgy kapna tehát lehetőséget, hogy semmilyen lehetőséget ez nem venne el a püspöktől. Sőt.
Valójában a püspök és a hívek, az eutanáziát Istenbe vetett hitük miatt elutasító keresztények érdeke is az, hogy Karsai követelése teljesüljön. Ma ugyanis a püspök sem tud hite alapján olyan döntést hozni, hogy élete végén nem kér az eutanáziából – hiszen arra nincs is lehetősége. Valódi döntést, hitből fakadót, súlyosat, közössége számára példamutatót akkor tudna hozni, ha egyébként lenne másik opció. Reméljük persze, hogy a püspök sosem kerül ilyen helyzetbe. Annak belátásához, hogy ő és a hívek is jobban járnának a jogszabálymódosítással, ilyen szörnyű helyzet vázolására sincs ráadásul semmi szükség.
Merthogy a meggyőzésre, térítésre is csak akkor nyílik valós terepe az eutanáziaellenes hívőnek, ha egyébként létezik választási lehetőség.
Amikor ma érvel amellett a püspök, hogy az eutanázia rossz – az súlytalan, hiszen az eutanázia amúgy is tilos. Ha nem tilos, akkor viszont valódi feladat az emberek meggyőzése, hogy ne azt válasszák semmiképp. Vagy az orvosok meggyőzése, hogy ne végezzék el. A püspök és a hívek jogát, hogy képviseljék hitüket, meggyőződésüket, s hogy arról másokat is próbáljanak meggyőzni, senki sem kérdőjelezheti meg – mi legalábbis itt, a Válasz Online-nál sosem fogjuk.
Nem tartjuk helyesnek, ha az orvost a társadalom arra predestinálja, hogy életeket oltson ki. Nem tartjuk helyesnek, ha egy gyám dönthet a rábízott, öntudatát már elveszített, gyógyíthatatlan beteg személy élete fölött.
Ezeket mi sem tartanánk helyesnek, de mint már említettük, ilyesmikről szó sincs Karsai kezdeményezésében. Az semmilyen módon nem szól öntudatlan emberekről, akikről mások döntenek.
A földi élet célja az, hogy megtanuljunk szeretni. Arra születünk, hogy ajándékká tegyük az életünket, hogy sokszor fájdalmak között, de kicsiszolódjon bennünk a szeretet tiszta dallama, és így a halál kapuján át majd beléphessünk a Teremtő Isten örök, végtelen szeretetébe, a hatalmas isteni szimfóniába. A szeretet hordozza a másik terhét, keresztjét is. Nem azzal szeret, hogy ráhagy, hanem ha állandóan jelzi: „fontos vagy”, „nem vagy teher”, „betegen is drága a jelenléted”, „nem fölöslegesek a szenvedéseid”, „ne hagyj ránk eutanáziaemléket”. A valódi segítés nem a halálba segítés. Nem létezik gyilkos szeretet.
Még ha mi magunk is így gondoljuk, és hitünk megegyezik a püspökével, akkor is kénytelenek vagyunk hozzátenni: a keresztényi szeretet kifejeződése némileg erősebb Fabiny Tamás Karsainak küldött levelében, mint egy őt meg sem említő, a híveknek és a politikai közösségnek szánt cikkben.
Amellyel ha elvi alapon egyetértünk és hívőként magunk is rossz ötletnek tartjuk az aktív eutanáziát, még abból sem következik, hogy annak minden formáját törvénynek kellene tiltania. Az is csupán annyit jelent, hogy mi nem élünk majd a lehetőséggel, ha úgy alakul, s hogy megpróbálunk meggyőzni másokat is arról, hogy ők se tegyék. Tiszteletben tartva a saját életükkel kapcsolatos saját döntésüket – nem pedig a törvény erejével rájuk kényszerítve azt, ami szerintünk helyes.
Ezért nem állnak meg tehát a jogszabálymódosítás ellen felhozott püspöki érvek.
Azokkal már más a helyzet, amelyek arról szólnak, hogy veszélyes ajtók nyílnának ki az eutanázia legalizálásával. A Karsai és a Momentum által kezdeményezett népszavazás első kérdése a halálos betegségben szenvedőkre vonatkozik – itt kisebb a visszaélés lehetősége. A második kérdés szerint viszont azok a döntésképes, de rossz fizikai állapotban lévők is kérhetnék az eutanáziát, akiknek az állapotában nem várható javulás. Ebből valóban lehetnének olyan szörnyű helyzetek, hogy a magatehetetlen néni, nem akarván terhére lenni a családjának, inkább kéri.
Az állam dolga viszont éppen az, hogy jó és erős szabályozással, ellenőrzéssel minimalizálja a visszaélések lehetőségét.
Ilyen eszköz lehet például a szándék többszöri, időben eltolt kinyilvánításának előírása, a beszámíthatóság ellenőrzése, vagy a motivációk tisztázása.
Persze az intézmények sosem tökéletesek. Történnek velük visszaélések. Mégsem akarjuk megszüntetni őket. Nem mondjuk például, hogy számoljuk fel az igazságszolgáltatást, mert előfordul, hogy ártatlanul ítélnek el valakit. A második kérdés elutasítására mindenesetre erősebb érveket lehet hozni, mint az elsőére, ám még így sem biztos, hogy elég erőseket: nehéz lenne mondjuk egy balesetben megvakult, minden végtagjára lebénult harmincas ember elé állni azzal, hogy bár ezt így nem szeretné folytatni, muszáj neki, még hosszú évtizedekig.
Egy senkit semmire sem kötelező, de lehetőséget biztosító jogszabálymódosítás után mindenesetre igazán szép és fontos szerepe lehetne az egyházaknak is: a családtagokat biztosítani arról, mekkora érték is szerettük élete, segíteni nekik, hogy ezt ki tudják fejezni felé is.
Munkálkodni, hogy senki se akarja itthagyni ezt a világot azért, mert semmilyen szeretet nem veszi már körül.
Nyitókép: Momentum/Bedő Dávid
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
