„Radikalizálódom, tehát vagyok” – a magyar külpolitika három nagy ellentmondása
A nemzetközi sajtóban arról folyik a vita, Orbán Viktor vajon nyert vagy veszített a múlt heti európai csúcson, amikor nem akadályozta meg a csatlakozási tárgyalások elindulását Kijevvel, viszont meggátolta jelentős pénzügyi segítség nyújtását. Sokkal fontosabb azonban ennél, hogyan kerülhetett abba a helyzetbe a magyar politika, hogy egyedül maradt 26 másik EU-tagállammal szemben. Vajon mindenki velünk jön szembe az autópályán? Elemzés a magyar külpolitikáról, amely állítólag a magyar állam egyik legsikeresebb terméke, mégis nagy költségekkel jár.
„Ez egy vaskos öncsalás” – tavaly nyáron mindössze négy szóban született meg a magyar külpolitika egyik legtalálóbb jellemzése. Nem is egy megveszekedett ellenzékitől, hanem a korábbi fideszes képviselő-államtitkártól, az akkor még Magyar Nemzeti Múzeum-főigazgató L. Simon Lászlótól. A kultúrpolitikus a tusnádfürdői nyári szabadegyetemen beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Demeter Szilárddal. Utóbbi felmérésekre hivatkozva mondta azt, hogy az európaiak többsége a legfontosabb politikai kérdésekben a magyar kormányt támogatja, mire L. Simon az idézett mondattal válaszolt. Hozzátette: azok az emberek, akik elvben a magyar kormánnyal értenek egyet, „azokat a kormányokat választják meg, akik a magyar kormánnyal szemben fogalmazzák meg kritikáikat, és nem természetes szövetségeseink, szerte az Unióban”.
Talán soha nem volt olyan aktuális a magyar külpolitika értékelése, mint éppen most. Az Európai Unió állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács múlt hét csütörtöki-pénteki ülésén nem tudott dönteni Ukrajna támogatásáról. Ugyan a 27 tagállamból 26 vezetője támogatja, hogy 2027 végéig összesen 50 milliárd euró hitelt és közvetlen támogatást kapjon a kijevi kormány, de mivel Orbán Viktor miniszterelnök ellenezte azt, nem született döntés. Soha ilyen nagy horderejű határozatot nem gátolt még meg a magyar kormány. A magyar kormányfő azt is ellenezte, hogy megkezdődjenek az uniós csatlakozási tárgyalások Ukrajnával, a döntést azonban nem vétózta meg. Híradások szerint Olaf Scholz német kancellár javaslatára a voksolás alatt kiment a tanácsteremből meginni egy kávét, így egyhangú döntés születhetett.
Az uniós csúcs óta a magyar és a nemzetközi sajtóban záporoznak a megfejtések, hogy ki „nyert” és ki „veszített” a döntésekkel: vajon az uniós tagállamok a csatlakozási tárgyalások esetén megkerülték a makacs magyart? Vagy éppen ellenkezőleg: Orbán Viktor képes volt akaratát a teljes EU-val szemben érvényesíteni, és immár ő az uniós politikai tér egyik legfontosabb szereplője?
A sok pró és kontra érv között azonban elsikkadt egy fontos szempont. Nevezetesen: miként alakulhatott ki olyan helyzet az EU-ban, hogy 26 tagállam egységes álláspontjával szemben egyedül marad Magyarország?
Erre a kézenfekvő magyarázat, hogy rajtunk kívül mindenki rosszul látja a helyzetet.
Menczer Tamás külügyminisztériumi államtitkár legalábbis azzal indokolta az ukrán csatlakozási tárgyalások ellenzését, hogy az ellentétes „Magyarország és Európa érdekével is.” E megfejtés szerint a 26, demokratikusan megválasztott európai állam- és kormányfő nincsen tisztában az EU érdekével, azt kizárólag a magyar kormány látja helyesen. Ha nem elégedünk meg a levezetés intellektuális igényességével, s eggyel tovább lépünk, rögvest felvetődik a kérdés: ha mindenki szembejön velünk az autópályán, nem lehet, hogy mi autózunk frontálisan a forgalommal?
A Válasz Online ezért most a magyar külpolitika három legnagyobb ellentmondását veszi górcső alá, hogy megértse: miként képes 2023 végén Magyarország saját érdekeit érvényesíteni és másokkal együttműködni?
1. Mindig győzünk, de alig bírunk felszínen maradni
Adódik a felvetés, vajon mennyire eredményes az a külpolitika, amelynek komoly energiát kell fordítania mások számára természetes dolgok elérésére – lásd a visszatartott uniós forrásokat. De említhetjük a közérdekű vagyonkezelői alapítványok által fenntartott egyetemek hallgatóinak ügyét is, akik jelenleg nem vehetnek részt az Erasmus-programban, a kutatócsoportok pedig az európai tudományos együttműködés legfontosabb hálózatából, a Horizontból kerültek ki. Jogos kritizálni az Európai Bizottságot, amiért a nagypolitikában semmilyen mértékben nem involvált diákokon csattan az ostor, de a kérdés megint csak az: hogyan fajulhatott idáig a helyzet és mi ebben a magyar kormány felelőssége?
Kormányzati értékelés szerint természetesen szó sincs kudarcról, soha ilyen erősen nem védték és képviselték a magyar érdekeket. Fideszes politikusok és háttéremberek a miniszterelnök és az ország ismertségének növekedését egyenértékűnek veszik a magyar érdekek védelmének sikerességével. Kétségkívül igaz, hogy Orbán Viktor nevét nemcsak Európában, hanem globálisan is többen ismerik, mint azt az ország mérete indokolná. Ráadásul a magyar kormányfő az Európai Tanács rangidőse; Mark Rutte holland miniszterelnök várható távozása után Orbán Viktor lesz a legrégebb óta hivatalban lévő európai kormányfő. Külföldi útjain minden polgár tapasztalhatja, hogy ma már a miniszterelnök a legismertebb hazánkfia – más kérdés, hogy a Puskás–Orbán-csere vajon minden alkalommal kedvező felhanggal jár-e együtt.
Az egyéni komfortérzetnél is fontosabb azonban, hogy a nagy közös nemzeti projekt, azaz egy minden értelemben fejlődő, partnerei által tisztelt Magyarország eszméjéhez vajon közelebb visz-e a jelenlegi külpolitika? Erre a válasz általában nem egyértelmű, hiszen hiába az ismertség, küzdenünk kell olyasmikért, amiket az összes többi ország magától értetődően megkap. Általában ezen a ponton lép be az európai közhangulatra való hivatkozás. Ez viszont, mint azt L. Simon László is helyesen észrevételezte, sokszor önbecsapásnak bizonyul. Lassan egy évtizede, a migrációs válság és Angela Merkel katasztrofálisnak bizonyult Willkommenskulturja óta kimondva-kimondatlanul az a magyar kormányzat stratégiája, hogy a migrációs kérdésben hozzá hasonlóan vélekedő pártokat választanak meg az európaiak, s így sikerül belülről átformálni az EU-t. Orbán Viktor elgondolásában kiemelt szerep jutott Olaszországnak. Amint azt Bernard-Henri Levy francia filozófusnak 2019-ben elmondta, Olaszországnak kell vinni a zászlót, mert egy nagy alapító tagállamot nem lehet úgy büntetni különutasságáért, mint Magyarországot.
Azonban Olaszország az iskolapéldája annak, hogy az ideológiai szövetséges sikere sem garantálja hazánk pozíciójának javulását.
A miniszterelnök négy éve még Matteo Salvinire számított, idővel azonban Giorgia Meloni lett az elsőszámú harcostárs. Legalábbis papíron: 2022-es megválasztását követően Meloni már kifejezetten vigyáz arra, hogy csökkentse az érintkezési felületeket a magyar kormánnyal, Ukrajna ügyében pedig esze ágában nem volt letérni a mainstream vonalról. De kormánya 2022 végén azt is megszavazta, hogy függesszék fel Magyarországnak járó uniós források egy részének folyósítását. Hasonlóan járt el az a Robert Fico, aki a szlovák választási kampányban még „ukrán fasisztákról” értekezett, aztán persze ő is követte a „más a választási program, más a kormányprogram” ősi politikusi igazságát, és megszavazta a csatlakozási tárgyalások amúgy jelképes elindítását. (Például a békében élő Szerbia tíz éve folytatja tárgyalásait és még mindig messze van a csatlakozástól.) Hiába tolódott erőteljesen jobbra az európai közvélemény a migráció ügyében, hiába lett ez a belpolitikát alakító egyik legfontosabb kérdés számos európai országban Svédországtól Németországon át Franciaországig, csak nem akar összeállni az EU-t alapjaiban átformáló „lázadók internacionáléja”. A Fidesz például máig nem talált és az európai parlamenti választásig vélhetően már nem is fog frakciót találni az Európai Parlamentben.
Merthogy Marine Le Penék fogadnák az Identitás és Demokrácia (ID) nevű radikális csoportban, de ebből eddig a respektábilitás maradékait óvó magyar kormánypárt nem kért. A Meloni és a lengyel PiS által fémjelzett Európai Konzervatívok és Reformistákkal (ECR) biztatóan indult közeledés közben megfeneklett. Jelzésértékű volt, hogy az ECR és Meloni pártja római nagy dzsemboriján, az Atrejun múlt héten nem volt jelen vezető fideszes politikus, holott 2019-ben Orbán Viktor még beszédet is mondott. (Elon Musk techmilliárdos, Rishi Sunak brit és Edi Rama albán miniszterelnök viszont tiszteletét tette.) Bár a jobbközép Európai Néppárttal (EPP) való szakítás idején a Fidesz háza táján az volt a vezérmondás, hogy a pártcsalád nemcsak balra tolódik, de „puhasága” miatt el is jelentéktelenedik, a valóság kissé másként fest. Az elmúlt időszakban tartott választásokon néppárti maradt a görög miniszterelnök, illetve az EPP megszerezte a svéd, a finn, a luxemburgi és a lengyel kormányfői pozíciót is. Azaz a Fidesz eldobta magától az egyik legfontosabb uniós érdekérvényesítési eszközt, a jobbközép pártcsaládot – és nem talált helyette mást.
2. Radikális érdekérvényesítés, de csökkenő nemzetközi rokonszenv
„Valójában a legsikeresebb politikai termékünk a nemzetközi vizeken éppen az, hogy Magyarország, bár csak tízmilliós ország, akkora a GDP-je, amekkora, annyi a katonája, amennyi, és mégis önálló külpolitikát folytat, illetve képes önálló külpolitikát folytatni” – mondta Orbán Viktor december elején a Magyar Külügyi Intézet születésnapján. A miniszterelnöki gondolatok alapján kizárólag az ugyanebben a beszédben „radikálisnak” nevezett külpolitika nevezhető önállónak. E logika alapján a kelet-közép-európai, hasonló méretű, elhelyezkedésű, társadalmi berendezkedésű, gazdasági fejlettségű államok nem saját legitim nemzeti érdekeiket próbálják összecsiszolni másokéival az európai uniós színtéren, hanem pusztán alkalmazkodnak és képtelenek szuverén külpolitikai érdekérvényesítésre. „Radikalizálódom, tehát vagyok” – ez lehet a magyar külpolitika krédója. Mivel a kormányfő is érzékeli, hogy e külpolitikával kapcsolatos leggyakoribb vád az elszigetelődés, említett beszédében kijelentette: erről szó sincs, hiszen „intenzív nyugati kapcsolatrendszer, dübörgő keleti és déli nyitás. Gyorsaság, akcióképesség, kereskedés, beruházások és konnektivitás. Ezt hozza magával mindaz, amiről eddig beszéltem, és nem elszigeteltséget.”
Rokonszenves külpolitikai program, csakhogy a valóság kissé másként fest itt is: a magyar külpolitikában évek óta nincs semmiféle kiegyensúlyozottság Kelet és Nyugat között.
A valóban pragmatikus külpolitikával ellentétben a kormányzat kifejezetten ideologikus és dogmatikus. Többször kifejtett alapvetése szerint a Nyugat hanyatlik és a Kelet emelkedik. E vonalvezetésnek a legékesebb példája Ukrajna, amelynek kapcsán a kritikákból, elítélésekből, békefelszólításokból és tűzszüneti követelésekből soha nem jut a háborús agresszor Oroszországnak, kizárólag a Nyugatnak és az Európai Uniónak. A már-már komikus – ha éppen nem szomorú – stratégia legabszurdabb jelképe, hogy az 1956-os forradalom évfordulóin az „orosz” vagy „szovjet” kifejezés nem hangzik el, ellenben jut bőven kritika a Nyugatnak – nyilván a konnektivitás jegyében. A mostanában a kormányzati kommunikációban sokat emlegetett fogalom szerint egyszerre kell kapcsolódni a világ minden részéhez, így lehet növelni lehet a befolyást a „blokkosodó” világban.
Csakhogy ez az elgondolás még a kormánypárton belül sem arat osztatlan sikert. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke év elején élesen bírálta a „hanyatló Nyugat” és a „konnektivitás” alapvetéseit. „A Nyugat és kihívói kiegyenlített párharca inkább csak a percepciók szintjén létezik, a valóságban közel sem kiegyenlített párharc zajlik: a Nyugat lényegesen jobban áll. Ezért a magyar stratégia kidolgozásánál továbbra is a domináns Nyugatból kell kiindulni. Fontos felvetés, hogy innovációs és általános gazdasági pozícióinkat erősítheti a minél több irányú és minél sokrétűbb konnektivitás. Csakhogy a konnektivitás nem lehet egyedül üdvözítő. Egyfelől nem old meg mindent, másfelől kockázatokat is rejt magában. Hogy miért nem gyógyír mindenre: mert a globális versenyben mindenki féltve őrzi saját technológiáját és tudását.”
A „radikális” magyar külpolitika önképe szerint soha nem látott presztízst és tisztelet szerzett az országnak, s ez nagyban növeli a mozgásteret. Ennek azonban sokkal inkább az ellenkezője igaz. Említettünk már példákat kormányzati és pártszövetségi elszigeteltségről. Most nézzük meg a sokat emlegetett „európai nép” szintjét, amely a legfontosabb hivatkozási alap. Nyomát nem találni Magyarország növekvő népszerűségének, éppen ellenkezőleg: például a hagyományosan baráti Lengyelországban katasztrofális zuhanásnak vagyunk szemtanúi. A tekintélyes CBOS közvélemény-kutató évente megkérdezi a lengyeleket arról, mennyire tartanak szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek más nemzeteket. Amióta az elmúlt három évtizedben ilyen felméréseket végeznek, még soha nem voltak ilyen kevéssé kedveltek a magyarok Lengyelországban. 2022-ben az olaszok után a magyarok indexe a második legnagyobb volt, 2023-ra viszont 18 százalékponttal nőtt az ellenszenv a magyarokkal szemben, míg a rokonszenv 21 százalékponttal csökkent. Mindez nyilvánvalóan az ukrajnai háborúval áll összefüggésben, amely pedig a kormányzati önkép szerint a „szuverén” magyar külpolitika legfontosabb területe. Magyarország és a magyarok megítélésének romlásáról hasonló mérések készültek a velünk számos történelmi-gazdasági szállal összekötött Németországban és Ausztriában. Abban a korban, amikor a soft power egy állam legfontosabb ereje, az ilyesfajta felmérések nem pusztán anekdotikusak, hatásuk lehet akár beruházásokkal kapcsolatos döntésekre is.
3. Elveket vallunk, de bármikor feláldozzuk őket
„Az ideológiai alapú politikát az okos országok találták ki a félnótásoknak” – szólt Orbán Viktor bonmot-ja még 2014-ből, amellyel azt jelezte: értékeknek nincs helyük a külpolitikában. Kétségkívül igaz, hogy a doktriner ideologizálás már sok bajt okozott: elég Irak egész Közel-Keletet destabilizáló 2003-as amerikai inváziójára utalni. A pragmatizmus, amely nem beszél arról, kik vagyunk mi és mit tartunk fontosnak, viszont könnyen vezet erkölcsi nihilhez, a legrandább diktatúrákhoz való dörgölőzéshez. Illetve nem ad választ arra az alapvető kérdésre sem: ha a morálnak, az igazságnak, a szolidaritásnak nincs szerepe a nemzetközi kapcsolatokban, azokat kizárólag haszonelvűen érdemes szemlélni, ugyan miért segíti Budapest például az erdélyi magyarok oktatását és kultúráját? Az állam a közmegegyezés és saját értékei alapján tartja fontosnak például a határontúliak megmaradását, pedig ebből semmi közvetlen haszna nem származik.
Más kérdés persze, hogy szükség esetén ők is gyorsan feláldozhatók a Nagy Geopolitikai Összefüggések oltárán.
Robert Fico szlovák miniszterelnök korábbi kormányzását aktív magyarellenes politika jellemezte a kettős állampolgárság betiltásától a restriktív nyelvtörvényig. 2009-ben például az akkor ellenzéki Fidesz élesen bírálta Bajnai Gordon szocialista miniszterelnököt, amiért egyáltalán szóba állt a szlovák kormányfővel. Változnak az idők: az őszi parlamenti választáson a magyar kormány nyíltan szurkolt Robert Ficónak. De felvethető az is: ugyan miért tart fenn a magyar kormány üldözött keresztényekért felelős államtitkárságot, ha az „ideológiai alapú politika” a félnótás országok sajátja? Ebből a perspektívából a hitelvi szolidaritás felesleges cafrang, amely gátolja a pragmatikus döntéshozatalt. Vagy éppen rámutat az ellentmondásokkal teli külpolitikára, amely aktívan keresztényellenes országokkal próbálja minél szorosabbra fűzni a kapcsolatokat.
Nyilvánvalóan nem kell egy Törökország méretű és fontosságú országgal fenntartott viszonyt vallásdiplomáciai megfontolásoknak alárendelni, ám mégiscsak furcsa Európa legkereszténydemokratább kormányának szoros kapcsolata a politikai iszlám alapján álló Erdoğan elnökkel. E kapcsolat annyira kifejlődött, hogy a hivatalos doktrína szerint Magyarország a „Berlin–Moszkva–Isztambul háromszögben” helyezkedik el. Pedig a ma újfent Budapestre látogató Erdoğan török elnök azt az ideológiát képviseli, amely a magyar kormány szerint a leginkább fenyegeti Európát. Ankara részéről ez nem pusztán szájkarate: aktívan finanszíroz Európa-szerte a nyugati világot gyűlölő mecseteket, hitszónokokat, szervezeteket, a 2020-as hegyi-karabahi háború idején pedig a török titkosszolgálat, a MIT Szíriából „importált” zsoldosokat, hogy az azeriek oldalán harcoljanak a keresztény örmények ellen. Azerbajdzsán azóta elvégezte a munkát, idei offenzívájával végleg felszámolta az ősi keresztény hegyi közösséget. A keresztényeket elvben oltalmazó magyar kormány nemhogy tiltakozott volna, a miniszterelnök még sok sikert is kívánt Alijev azeri elnöknek Hegyi-Karabah „stabilizáláshoz”.
A kijelentés jól jelzi: nincs olyan érték, elképzelés vagy érdek, amit a kormányzat ne áldozna fel pillanatnyi, akár kommunikációs előnyökért. Így is lehet persze külpolitikát folytatni, csak aligha érdemes. Idővel ugyanis a partnerek a nagy pragmatizmust megbízhatatlanságnak veszik – és úgy is állnak hozzá.
Nyitókép: Orbán Viktor kormányfő telefonon megbeszélést folytat Hszi Csin-ping kínai elnökkel a Karmelita kolostorban 2021. április 29-én. Balról Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
