Mesterjátszma: mesterségesen előidézett skizofrénia
Vegyünk egy kiló ötvenhatot, kevés további 20. századi magyar traumát, ezt egy tepsi pszichotrillerbe beleöntjük, megszórjuk egy kis Stefan Zweig novellával, 180 fokra bedugjuk a Nemzeti Filmintézet sütőjébe és meg is kaptuk a Mesterjátszma című alkotást. Kritika Tóth Barnabás filmjéről. Süveges Gréta vizsgamunkája a Válasz Műhely, lapunk újságíró-iskolája számára.
Még mindig nem tudunk elszakadni 1956 művelődési házak színpadára kívánkozó ábrázolásától. Jobb-rosszabb kőszínházi színészi játék, bőrkabát, svájcisapka, egy ifjú titán és szelíd, szép barátnője. Mintha ’56 csak a szerelem és a ballonkabát szűrőjén át lenne értelmezhető. De mit tehetünk? Fogyasztjuk ’56-ot úgy, ahogy kapjuk.
Felvillan Budapest omladozó bérházainak vágóképe: 1945 óta a város tökéletes díszlete bármilyen háborús vagy nyomort ábrázolni kívánó alkotásnak. Egy-egy harckocsi, néhány forradalmi elhivatottságból rohanó fiatal és meg is van teremtve az utcai harcok miliője. Ennek ellenére vagy ezzel együtt elfogadható a keretezés, ami alapján az ember azt gondolná, történelmi filmet fog nézni, hiszen annyira erős tematikai felütést nyújt. 1956 október-novemberének egy utcai harcjelenete az indítókép, a sakktábla a vezérmotívum (a jó és a rossz harca), illetve az a tárgy, ami összeköti az eseményeket, és logikai kapcsot jelent a tér-idő-cselekmények láncolatában. A történések akciófilmként peregnek, és ezt tulajdonképpen nem is bánjuk: nagyon díszletszagú, de popcornnal és kólával pont jól csúszik.
A történet alapjául Stefan Zweig osztrák író novellája szolgál. A bécsi születésű Zweig pacifista, zsidó és világpolgár volt, a fasizmus előretörését szülőhazájában viszolyogva figyelte. Az 1930-as években először Angliában telepedett le, majd az európai háború elől egészen az amerikai földrészig menekült. A náci Németországban elég hamar leszedték könyveit a polcokról. Emigrációja 1942-ben, Brazíliában elkövetett öngyilkosságával ért véget. Utolsó alkotása, a Sakknovella – eredeti nyelven is Schachnovelle – nyomtatásban már csak a halála után jelent meg. A művet a korszak egyik fontos, fasizmusellenes írásaként értelmezik, amit a Gestapo által több mint egy évig fogságban tartott Louis von Rothschild báró története ihletett. A dúsgazdag üzletembert a nácik tulajdonképpen túszként tartották fogva a bécsi Hotel Métropole egy szobájában, elzárva a külvilágtól, minden emberi érintkezéstől. Miután családja hosszas egyezkedés után lemondott vagyonának nagy részéről a nácik javára, a bárót elengedték.
Ezzel szemben a novellában az elbeszélő New Yorkból Rio de Janeiroba tart egy óceánjáró hajón, ahol találkozik egy pszichoterrorral megkínzott rabbal, aki osztrák jogász volt és jelentős uralkodói vagyonok őrzéséért és átmentéséért felelt, diszkréten a háttérbe húzódva. Őt fogja el a Gestapo, zárja el a világtól, és lesz egy véletlen hozzá kerülő, legendás sakkjátszmákat tartalmazó könyvnek köszönhetően tulajdonképpen dilettáns sakkozó, aki életében nem játszott még igazi partnerrel. A hosszú hajóúton összeméri erejét a Czentovic nevű, bánsági parasztfiúból lett anyagias és kíméletlen világklasszis sakkmesterrel.
A film csupán nagy vonalakban tekinthető a novella adaptációjának. Egyik főszereplője egy megkínzott pap, aki az ÁVH fogságában sakkal üti el az idejét, de idővel szinte beleőrül az önmagával folytatott játékba. Ez a megkínzott pap Ausztria felé tart a vonaton, ahol belebotlik a nyitójelenetben megismert menekülő szerelmespárba és az őt korábban vallató ÁVH-s tisztekbe is. A felpörgő események és akciódús jelenetek hatására fokozatosan engedjük el a hitelesség kérdését és a ragaszkodást a novellához, és adjuk át magunkat a történelmibe oltott, egyre jobban kitartott feszültségekkel dolgozó pszichotrillernek.
És itt jön a film erőssége. Hajduk Károly játssza a papot, akit a körömletépős, alvásmegvonásos kínzás helyett az ÁVH pszichológiai terrorral próbál szóra bírni. Gyenge lábakon áll a dolog, hogy az ÁVH miért folyamodott volna ilyesfajta kifinomult vallatási eszközökhöz, amikor sokkal egyszerűbben is megtudhatták volna tőle a kincs rejtekhelyét, de ezen inkább ne akadjunk fenn. A zseniális színészi játékot produkáló Hajduk Károly B. urának ugyanis elhisszük, hogy kitart és nem árt be semmilyen kollégát. Azt is elhisszük, hogy a fizikai kínzást is bírná, és ha kell, meg is halna, csak hogy ne szolgáltassa ki közösségét az ÁVH-nak. És ennek a B. úrnak azt is elhisszük, hogy beleőrült az önmagával való sakkozásba, akármennyire küzdött is józan eszének megőrzéséért a cella magányában.
Mácsai Páltól, a filmbéli ravasz ÁVH-s tiszttől már megszoktuk a finom úriember modoros gonoszságait. Hol a kritikus pszichológus, hol Lucifer ő – megy ez neki. Hajduk Károly játékának azonban ujjongunk, ahogy eljátssza a finom árnyalatait ennek a kétségbeesett fogolynak, aki hol ura, hol zavart kergetője önmaga józanságának. Az ő alakjának és Lisztes Linda nagyszerű vágásainak köszönhetően hideg futkos az ember hátán, ahogy lassan kitisztul a kép: hogy a vonat, amin utazunk a Nyugat felé, nem más, mint egy képzeletbeli jármű a magyar 20. századon át, és hogy minden utasa tulajdonképpen halott, akik hol elkövetői, hol áldozatai voltak a holokausztnak, a második világháborúnak és az 1956-os felkelésnek.
„Hiába hagyjuk el Magyarországot, az jön utánunk.” Hangzik el a fiatal pár lány tagjának szájából a tételmondat. No, igen… A vonattal, a rajta utazókkal, akik a 20. század közepi magyar társadalmat hivatottak bemutatni, nagyot és izgalmasat vállal a rendező. Látunk a fiúk elvesztése miatt öngyilkosságot elkövető idős házaspárt, orthodox zsidó férfiakat egy kocsiban, bőrkabátos, rosszarcú ÁVH-s tiszteket egy másikban, átlagpolgárokat, jobb- és kevésbé jómódúakat. Erős villanások ezek a színpadiasnak ható díszletek és jelmezek között, amelyekben Tóth Barnabás rendező zanzásította a 20. század máig feldolgozatlan traumáinak szereplőit, az akkori magyar társadalmi csoportokat. De ahhoz mégis csak felszínes maradt, hogy azt gondoljuk, itt többről van szó, mint egy látványos, de tartalommal nem eléggé megtöltött gesztusról.
A filmnek talán ez a legnagyobb gyengesége: ragaszkodott a történelemi kerethez, miközben akkor működött leginkább, amikor a zsánerében is megjelölt pszichotrillerként sodorta a szálakat. Egy kevésbé tolakodó történelmi keretezéssel jobban tudtam volna örülni a pszichotrillernek. Vagy egy sokkal erősebb, kevésbé színpadisan megdolgozott történelmi akciót jobban élveztem volna, ha a mondandójába beleállva közölt volna valamit feldolgozatlanságról, áldozatok és elkövetők nyomoráról, történelmi traumatizáltságról. Jó példa erre az A végső hadművelet (2018), amely annak is izgalmas, akit Adolf Eichmann elfogása érdekel Argentínában, és annak is, aki pusztán látni akar egy jól megcsinált történelmi akciófilmet.
A sütőből kivettünk egy jó magyar pszichotrillert, kevésbé jó történelmi keretezéssel és kellően drámaira vett szerelmi szállal. A film alkotói biztosra mentek a fiatal ötvenhatos párral és a Zweig-novella szerkezetével. Ha ez lenne az év legrosszabb filmje, megnyugodhatnánk a magyar film jövőjét illetően. Csak kár, hogy a történelmi szálat erőltetik, miközben mintha arról még mindig nem tudnának pontosabban fogalmazni, mint a kissé leegyszerűsítő jó és rossz harcáról. Mindez azonban jól tükrözi az általános magyar emlékezetpolitikai viszonyokat. Felszínes, a komplexitást kerüli, és tulajdonképpen nem mer szembenézni a múlttal.
Nyitókép: JUNO11 Pictures
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
