A társadalmi és társas bűnökről – válasz Mike Károly reflexióira
Bizonyos történelmi katasztrófákban a keresztényeknek igenis lehet kollektív felelősségük – állítja Görföl Tibor. A Vigília főszerkesztője vitatja Mike Károlynak a kizárólag egyéni bűnösséget és felelősséget hangsúlyozó állításait, amelyet a közgazdász Fabiny Tamás Júdás-könyvére adott reakciójában, cáfolatkísérletében megfogalmazott. Vita.
Nem feltétlenül szerencsés, ha valaki egyházi méltóságot próbál védelmébe venni: ma talán túl sokan vannak kitéve támadásoknak és bírálatoknak ahhoz, hogy éppen olyan személyek mellett álljon ki az ember, akik eleve meglehetősen nagyfokú védettséget élveznek. Nem is Fabiny Tamás személyét szeretném védelmembe venni, akit egyébként egyházi vezetőként, keresztény gondolkodóként és közéleti személyiségként egyaránt igen nagyra becsülök, hanem a Júdásról írt könyvét, annak is az alapvető megközelítésmódját. Júdás személyes felelőssége és a mienk című írásában Mike Károly ezt a megközelítésmódot illeti bírálattal. Reflexiói tiszteletet parancsoló következetességet és morális tartást tükröznek, mégsem tudok egyetérteni velük.
Írásának központi gondolata szerint a „zsidó-keresztény kultúra” (így, idézőjelben, mégpedig joggal) a „személyes felelősség kultúrája”, ezért pedig elfogadhatatlan a kollektív bűnösség képzete, amely Fabiny Tamás könyve szerint joggal vonatkoztatható az „áruló” Júdás alakján keresztül az egész zsidóságot negatív színben feltüntető kereszténységre. Ha van bűnösség és felelősség a zsidókkal szemben tanúsított (finoman szólva) méltatlan keresztény bánásmóddal kapcsolatban, az csakis személyes, egyedi lehet. Úgy vélem, ez a meggyőződés nem tartható.
Nagyjából negyven éve széles körben használatossá vált a keresztény teológián belül a strukturális bűn, az intézményesült bűn, a társadalmi és a társas bűn, a bűnös szituációk fogalma. A kifejezések olyan vétkességet jelölnek, amely ugyan az egyéni felelősségek és bűnök hatására, mégis az egyénektől függetlenedve fejt ki kártékony hatást. Ennek értelmében „a bűn nem csupán személyes valóság, hanem bizonyos körülmények között intézményekbe is szerveződik, strukturális bűnné válik”, fogalmaz például Patsch Ferenc, a Rómában oktató jezsuita teológiaprofesszor. Maga a kereszténység is elismeri tehát, hogy az egyéni vétkeken kívül a vétkességnek társadalmi és társas dimenziója is van, amely kollektív felelősséggel terhel meg közösségeket.
Rendkívül beszédes, hogy 1984-ben a katolikus egyház legfőbb tanbeli intézménye (a Hittani Kongregáció) még óvakodott a bűnösség társas és intézményi kiterjesztésétől, két évvel később, 1986-ban viszont már úgy fogalmazott, a társadalmi intézmények „gyakran hajlamosak arra, hogy az emberi akarattól viszonylag független mechanizmusokként rögzüljenek és megkövesedjenek, ezáltal megbénítsák vagy eltorzítsák a társadalmi fejlődést, és igazságtalanságot okozzanak” (Libertatis conscientia kezdetű dokumentum, 74. pont). Ezek az előzmények szükségesek voltak ahhoz, hogy 2000-ben II. János Pál pápa bocsánatot kérjen a katolikus egyház kollektív vétkeiért. Ez a néhány példa talán meggyőzően igazolja, hogy maga a kereszténység igenis számol az egyéni vétkességen túlnyúló, sőt attól viszonylag független bűnös mintákkal, struktúrákkal és mechanizmusokkal. Mennyire mellbevágó volt jó egy évvel ezelőtt Fridolin Ambongo Besungu kongói bíboros segélykiáltása, aki az Egyiptomban rendezett COP27 előtt arra figyelmeztetett, hogy az éghajlatváltozás a kollektív, strukturális vétkesség legkegyetlenebb megnyilvánulása napjainkban (az már más kérdés, hogy hányan szívlelték meg elkeseredett szavait).
Erre persze nyugodtan azt válaszolhatja valaki, hogy a katolikus egyház talán hajlik a társas vétkesség efféle hangsúlyozására, de a hagyományos individuális és egyénközpontú protestantizmustól idegen ez a felfogás. Mégis jellemzőnek tartom, hogy a II. világháború után éppen egy protestáns gondolkodó, Karl Jaspers boncolgatta legmélyrehatóbban a kollektív bűnösség problémáját. Ismeretes, hogy Jaspers igen körültekintően igyekezett eljárni. Különbséget tett bűncselekményekhez kötődő, politikai, morális és metafizikai vétkesség között: az elsőt náci bűntettekhez kapcsolta; a második lényegét abban jelölte meg, hogy a náci állam minden állampolgára vétkes az államszervezet kialakulásában és az állami károkozásokban, s ezért kollektíve terheli a jóvátétel felelőssége; morálisan az az egyén vétkes, aki valamilyen formában kiegyezett a náci rendszerrel; metafizikai vétekről pedig akkor lehet szó, ha sérül az emberi szolidaritás. Jaspers nézetei nem arattak átütő sikert, de ma sem teljesen haszontalanok. Felhívják a figyelmet a differenciálás szükségességére (nem mindegy például, hogy ki mikor és milyen körülmények között lett tagja a náci pártnak), és a kollektív vétkességet nem kívánják az egyéni felelősség rovására hangsúlyozni.
Ha valaki történetesen csak legyintene Karl Jaspersre, érdemes áttekintenie, milyen bocsánatkéréseket fogalmaztak meg protestáns egyházak kollektív, társas vétkességük miatt. A számos eset közül mindössze kettőt említek. 2017-ben a Németországi Protestáns Egyház bocsánatot kért az egykori Német Délnyugat-Afrikában elkövetett szörnyűségek miatt, és kollektíve felelősnek vallotta magát a namíbiai népirtásért. 2021-ben Christian Stäblein protestáns püspök bocsánatot kért a nemi identitásuk miatt diszkriminált emberekkel szemben tanúsított egyházi bánásmód miatt, és egyházát felelősnek vallotta a hátrányos megkülönböztetésért.
Mindabban, amit e helyütt röviden megpróbáltam összefoglalni, nem esett szó a zsidóságról. Már csak azért sem, mert Mike Károly írásának sem a zsidóság, hanem a kollektív vétkesség és felelősség az elsődleges tárgya. Ugyanakkor kifejezetten a zsidósággal kapcsolatban szinte parttalanul lehetne sorolni azokat a katolikus és protestáns nyilatkozatokat, amelyek a keresztény közösségek múltbeli hibáit veszik számba a zsidókkal szemben tanúsított viszonyulás szempontjából. Ezért sem állja meg a helyét az a kijelentés, mely szerint a kollektív keresztény felelősség tétele egyenértékű a Júdásért adott zsidó „bűnvallomás” igényével – Júdás alakja, ahogyan Fabiny Tamás könyve részletesen igazolja, kollektív személlyé alakult a történelem során, és idővel magát az egész zsidóságot képviselte, így hát Júdás megítélése azonos volt a zsidó nép megítélésével, miközben Júdás a zsidóságon belül természetesen nem vált efféle kollektív szereplővé.
Nyitókép: Hieronymus Bosch triptichonjának poklot ábrázoló részlete (Leemage via AFP)
Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
