Hrutka Róbert: Ha az emberek nem állnak ki a meggyőződésükért, ez a világ könnyen elszabadulhat
Hrutka Róbert nevét sokan az általa szerzett filmzenékről ismerik, de a Valami Amerika, a Magyar Vándor, a Kincsem, a Toxikoma zeneszerzőjének, aki a Jamie Winchesterrel közös rockzenekarban futott be, egyéni karrierje is kiteljesedett. Játszott punk és rock zenekarban, írt reklámzenéket, épített fel irodalmi estet, énekelt saját dalokat, komponált zenét baletthez, az alkotói kedv pedig most új formát is teremtett, Grecsó Krisztiánnal közös Ajtók című oratóriumát a Szegedi Dómban mutatták be ősszel. Többek között arról is beszélgettünk vele, mit keres a dalaiban Isten, miért vállalta, hogy megírja az előválasztás kampánydalát és hogy lett ünnepelt zenésszé egy süket kisfiúból.
– Honnan jön a Hrutka név?
– Szlovák eredetű. Az őseim kimutathatóan egy helyről származnak, rajta is vannak a templom falán egy 1604-ből származó táblán, egy Péteri nevű kicsi falucskában. Gondolom, betelepített tótok voltak. Ezt könnyű volt kideríteni, mert a falut körülbelül hét család alapította és köztük voltak ők is. Mint kiderítettük, lehetséges, hogy egy helyről származunk Hrutka Jánossal, a válogatott labdarúgóval. Édesanyám nagyon szépen táncolt és énekelt, de se neki, se édesapámnak semmi köze nem volt a zenéhez, a családban tehát hiába keresi a zenei érdeklődés gyökerét.
– Ehhez képest elég sok úton közelített a zenéhez, több hangszeren és énekelni is tanult gyerekkorában. Hogy vették észre, hogy van affinitása a zenéhez?
– Sokat köszönhetek a szüleimnek, mert minden hangszert megkaptam, amire vágytam. Az első egy szájharmonika volt, de nagy dolognak számított akkoriban, hogy volt egy kis orgonám, egy kis akusztikus gitárom, és amikor már majd belebetegedtem abba, hogy gitározhassak, vettek nekem egy 3500 forintos, csehszlovák elektromos gitárt is. Azért is nagy dolog, hogy támogattak ezirányú érdeklődésemben, mert korábban úgy tűnt, ha van valami, ami nem jöhet össze nekem, az a zenei pálya. Kisgyerekként sok időt töltöttem kórházban, szinte teljesen elment a hallásom, megműtötték a füleimet. Két-három éves koromban hosszú ideig úgy éltem, mint egy múmia, be volt fáslizva az egész fejem, csak a szám, szemem látszott ki. El lehet képzelni, ha egy kisgyerek ilyen sokat van kórházban efféle problémákkal, mennyire befordul. Mivel gyenge volt a hallásom, nem tudtam rendesen beszélni sem, innen erednek bizonyos beszédhibáim, amelyek még ma is megvannak. Emlékszem, hat és fél lehettem, amikor az utolsó vizsgálaton egy nagydarab doktorbácsi megvizsgált, és azt mondta, meg fogok tanulni beszélni, de a hallásom már nem lesz jobb.
„Maximum nem lesz zenész” – mondta búcsúzáskor. Ezzel a mondattal léptem ki a kórházból.
A lábadozás idején azonban sok időt töltöttem a nagymamámnál, ahol volt egy régi, fatőkés, kicsit hamis hangversenyzongora, amit gyakran püföltem akkoriban. Valószínűleg így alakulhatott ki a belső hallásom, ami máig elég fejlett, mert nagyon gyorsan tanulok hallás után. Ennek is köszönhető, hogy paradox módon a zene lett az egyetlen kapu, amivel aztán rá tudtam nyitni a világra, a színpad pedig az a hely, ahol levetkőztem a gátlásaimat.
– A hallása helyreállt?
– A baloldali hallójáratom szűkebb, de ezt megtanultam kompenzálni és nem akadályoz semmiben, hiszen a zenéhez nem csak fizikai, hanem belső hallás is kell, meg egyfajta érzékenység. Ma már nem harmóniákban meg dallamokban gondolkodom, az érzések, amik bennem vannak, azonnal átalakulnak zenei témákká, csak oda kell ülnöm a hangszerhez és lejátszani őket. Ha leülök és megpengetem a hangszeremet, az mezei hanghullámokat, rezgéseket produkál. De amikor ezek a koncertteremben, vagy otthon, a kanapén ülve eljutnak a befogadóhoz, ő az érzelmeivel kódolja ki őket, így születik meg az élmény. Mivel nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenkinek megfelelni, ennek ellenére törekszem erre. Hiszek abban, hogy elsősorban az érzelmekre kell hatni.
– Erre pedig a filmzene a legjobb terep, ott nem kell visszafognia magát a zeneszerzőnek, nyugodtan dolgozhat széles gesztusokkal, lehet olykor akár túlcsordulón érzelmes is. Előfordult olyan, hogy egy film közben azt érezte, nagyon más zenét írt volna hozzá?
– Sokszor így nézek filmet. Megpróbálom kitalálni, hogy ki írhatta a zenéjét, aztán felteszem magamnak a kérdést, hogy meg tudnám-e jobban csinálni. Persze csodálatos zeneszerzők vannak…
– Kik a kedvencei?
– A nagyok közül hozzám Hans Zimmer iskolája áll a legközelebb. Nem azért, mert ő is azt az utat járta be mint én – zenész volt, otthon gitározgatott, reklámfilmekhez csinált zenét, aztán jöttek a filmek –, de nagyon tetszik, hogy elkezdte bátran vegyíteni a modern és a klasszikus, a szimfonikus és a szintetikus hangzást. Abban különbözik nagyon sok zeneszerzőtől, hogy erős karaktereket próbál megteremteni, megjegyezhető, markáns dallamokat. Én is hosszú ideje figyelek arra, hogy ha valamit komponálok, azon rajta legyen a névjegyem és
nagyon jólesik, amikor felhívnak a zenésztársaim azzal: „ezt ugye te írtad?” Ez sokkal nagyobb dicséret, mintha csak egyszerűen azt mondják, hogy jót csinálok.
– Hosszú út vezetett idáig, hiszen tisztességgel végigjárta a szamárlétrát. Mennyi kompromisszumot kötött ezalatt?
– Komolyabb kompromisszumot soha nem kellett kötnöm. Ezt talán a nagyok barátságának köszönhetem. Elég fiatalon bekerültem a legnagyobb magyar zenészek mellé. Emlékszem, amikor Tolcsvay Laci mellett gitároztam és egy alkalommal, amikor Erdélybe mentünk játszani, azt mondta: „te nagyon jó úton jársz, csináld a saját zenédet, de nagyon fontos, hogy olyan dalokat, szövegeket írj, amiket életed végéig felvállalhatsz.” Ez akkor belém égett. A pályám kompromisszumos része – amiből egyébként nagyon sokat tanultam és aminek részben a karrieremet is köszönhetem –, talán az volt, amikor reklámfilmekhez írtam zenét. Nagyon szerencsés voltam, mert rendkívül nagy világcégeknek dolgozhattam, mint például a Coca-Cola. De ha egy ilyenbe belecsap az ember, nincs megállás. Később, amikor emellett már írtam filmzenéket, dalokat is egy-egy előadónak, előfordult, hogy egyszerre két stúdiót béreltem és két hétig minden nap reggeltől estig ott voltam, néha „hetvenkét óráztam”, egészen addig, amíg el nem eredt az orrom vére és álmatlanul feküdtem az ágyamban. Az már kompromisszumos volt. Akkor beláttam, hogy ebből vissza kell venni, ha életben akarok maradni. Ennek ellenére azt is nagyon szerettem csinálni, mert bármit megtehettem. Csodálatos kihívásokat kaptam és azokkal dolgoztam, akikkel csak akartam. Ha úgy tetszett roma zenekarra, ha úgy tetszett, nagy szimfonikus zenekarra komponáltam, ráadásul előfordult, hogy olyan rendezővel alkottam, aki Los Angelesből repült ide hozzám, és előző nap még Hans Zimmerrel dolgozott együtt. Ez nekem akkor, fiatal suhancként nagy dolog volt.
Felkapott lettem, de hamar rájöttem, hogy erre gyorsan rámehet az ember.
Sokat dolgoztam azért, hogy szabad legyek és megengedhessem magamnak, hogy csak azt vállaljam el, amit igazán szeretnék. Hamar rájöttem: nem akarok szemetelni magam után. A gondolatok sem tűnnek el a térben, sőt amikor lejátszunk egy hangot, az is nyomot hagy az univerzumban. Ha létezik az az erő, ami ezt képes érzékelni, akkor ő tudja, mit teszünk, mint gondolunk a világról. Amikor ez tudatosult bennem, úgy döntöttem, már csak olyasmit igyekszem csinálni, ami maradandó. Hosszú ideje megtehetem, hogy csak a művészetnek éljek, például kortárs és klasszikus költőket zenésítsek meg. Ez missziónak is tekinthető, de a sors valahogy mindig meghálálja ezeket a döntéseket, és amiről azt gondolja az ember, hogy csak egy kis irodalmi est lesz, egyszerre kinövi magát és megtöltjük vele – ugyanúgy, mint annak idején a Jamie Winchesterrel közös zenekarral –, a Müpát vagy annál is nagyobb tereket.
– A múlt héten barátságból zenélt egy szájjal alkotó festő kiállításán, most az Országos Vérellátónak írt kampánydalának felvételén dolgozik…
– Az ember nem tud mindent elvállalni, hiszen egy ilyen projekt legalább két hét munka, de kötelességem segíteni a szép kezdeményezéseket. Félek, hogy a mérleg elbillen az adok-kapok oltárán, és van sok olyan felkérés, amire nem mondhatok nemet. Bár mostanában rájöttem, hogy ezt is meg kell tanulnom, mert így mások dolgai mindig fontosabbak lesznek a sajátaimnál. Kicsit most magamnak is adok lehetőséget. Írtam majd’ három albumnyi anyagot. Az elsőn csak egyedül játszom a saját gitárdarabjaimat, a másodikra nagyrészt a saját verseimet zenésítettem meg, de egy-két dal erejéig felkértem a legkedvesebb barátaimat, Bereményi Gézát és Grecsó Krisztiánt is, hogy írjanak nekem verseket ehhez az anyaghoz. A harmadik egy rockosabb lemez, ami még a fiókban vár. Akármilyen jó a dalszerzés, rá kellett jönnöm, hogy a legszebb izgalom mégis az, amikor ott ül az ember a színpadon és már a harmadik szám után érzi, sikerült-e megvalósítani, amit akart. Annyit játszottunk Jamie-vel 2008-ig, minden koncerten rengeteg ember előtt, hogy amikor elváltak útjaink, azt gondoltam, én már csak itthon ülök majd, és filmzenéket meg dalokat írok előadóknak reggeltől estig. Vagy balettzenét, amit azóta szerencsére meg is valósítottam a Győri Balett társulatával. De fél év után egyszerre úgy éreztem: atyaúristen, be vagyok ide zárva! Először nem tudtam, mi hiányzott, de aztán rájöttem, hogy az a pillanat, amikor az ember felmegy a színpadra. Az, amit csak ott kaphatunk meg. Ez nem hiúsági kérdés, de benne van az is, hogy a zeneszerzés egy névtelen történet. Ma már, amikor a filmek végén lekeverik a stáblistát, még a neved sincs kiírva, lemezek már lassan nincsenek is, csak interneten jelennek meg, minden olyan személytelenné válik.
Amikor viszont ott vagyok a színpadon és a saját dalaimat játszom, abból akkora erőt meríthetek, ami akár hetekig is kitart.
De ki is lehet esni a ritmusból, ha az ember sokat kihagy. Néha el kell utaznom valahová, hogy feltöltődjek, de egy hét kimaradás után majdnem egy hónapba telik, míg vissza tudok állni a normál tempómra.
– Az kapcsolja ki, ha nem foglalkozik zenével? Az ember azt gondolná, hogy épp akkor tud kikapcsolni, ha a kezébe kap egy gitárt és elsüllyed ön körül a világ.
– Ebben is van igazság. Általában élvezem, amit csinálok, de valóban kikapcsol, ha – ahogy most is, hogy befejeztem a Valami Amerika sorozat tíz részének zenéjét, bár már benne vagyok három másik projektben – van egy lélegzetvételnyi szünet, amikor felvehetem a gitárt vagy leülhetek a zongorához és saját ötleteket írhatok. Dalokból, szövegekből rengeteg van a fiókomban, de ha valakinek írok egy dalt, nem onnan merítek. Egy előadó akkor lesz hiteles, ha a sajátjának érzi azt, amiről énekel. Nem kell látnom vagy ismernem ahhoz, hogy érezzem, a gondolatok, amikről énekel, adott esetben nagyon távol állnak tőle. Sok ilyet hallok a rádióban.
– Tés dala is ilyen személyes ismeretségből született?
– Ezt a kis települést Lackfi Jánosnak köszönhetően ismertem meg. Ő mutatta be a helyi kórus tagjait, akik, mivel szeretnek énekelni, összejárnak. Szerettek volna egy saját történetet létrehozni, tulajdonképpen a településük himnuszát írtuk meg. Az ember sokat kap, amikor bekerül egy ilyen közösségbe alkotótársnak.
– Egy kommentben valaki megköszönte, hogy „a legkisebb zugokba is elviszik a kultúrát” az alkotótársakkal. Gondolom, nem szorul rá a haknikra. Mi viszi mégis el a kis kultúrházakba?
– Haknit soha életemben nem csináltam. A hakni nem attól hakni, hogy csak száz fő előtt játszol. Egy stadionban is hakni íze lesz az egésznek, ha rutinból le akarod tudni.
Ha elmegyek valahova, akkor valamit ott akarok hagyni önmagamból és ugyanúgy játszom, mintha az életem koncertje lenne, és ha csak százan vagy százötvenen ülnek a nézőtéren, az is ugyanolyan öröm, mint óriási színpadokon játszani, ahol a fény már néha elhomályosítja az ember tisztánlátását.
A kisebb tereket is szeretem, mert látom az emberek arcát. Fantasztikus érzés megnyerni, érzelmileg vezetni a közönséget, és felemelő látni, amikor valakinek kicsordulnak a könnyei az első sorban… Ugyanolyan nehéz megcsinálni egy kis koncertet, mint egy nagyot.
– Bár a fiatal zenészek ma újra egyre szívesebben énekelnek magyar nyelven, igényes dalszöveg jóformán csak versmegzenésítés formájában születik. Ön viszont mintha célul tűzte volna ki, hogy a könnyen emészthető, dallamos könnyűzene mellé igényes mondanivalót is társít.
– Erre tudatosan törekszem. Gondoljon bele, a V-Motorock feloszlása után, huszonegynehány évesen bekerültem Lerch Istvánék mellé a Supergroupba, tehát közvetlenül hatottak rám ennek a generációnak a dalai. Mindig evidens volt számomra, hogy kell legyen mondanivalója a szövegnek. Lehet, hogy furán fog hangzani a számból, de annak idején egy punk zenekarból indultam innen, Óbudáról. Az itteni játszóterekről nőtt ki az alternatív zenei élet színe-java akkoriban. Rengeteg zenekar indult innen, ahogy az én első bandám is, a Kretens. Mivel nem volt, aki énekelt és gitározott volna, beálltam a fiúk közé. Az első punk zenekarok között voltunk, és a miénk egy különösen intellektuális bandának számított. 14-15 évesen még Juhász Gyula kötettel a hónunk alatt mentünk le a játszótérre. Gimnazista koromban rajongtam Pilinszkyért, annyira szerettem, hogy megfogadtam, soha nem nyúlok hozzá. Később aztán félredobtam ezt a fogadalmamat, amikor hallottam, hogy mások is megpróbálkoztak vele.
– Ön szerint van helye a kulturális élet szereplőinek a politikában?
– Ezt nyilván azért kérdezi, mert megcsináltam az előválasztás kampánydalát, az Élni hívlakot.
– Azért.
– Direkt formában szerintem nincs értelme bevinni a politikát a zenébe, mert az ember beskatulyázza magát, vannak viszont olyan ügyek, amiket nagyon fontos felvállalni. Ilyen a szavazásra való buzdítás is, mert ha az emberek nem állnak ki a meggyőződésükért, ez a világ könnyen elszabadulhat. Erről már egy nagylemeznyit írtam burkoltan, és annak ellenére, hogy Isten is benne van ezekben a szövegekben, próbáltam azt is beleírni, hogy ez egy nagyon kemény világ és hogy észnél kell lennünk. Mert hiszem, hogy pár jó hang elég ahhoz, hogy megváltozzon a világ. A zene pont olyan, mint az élet. Megírjuk, eljátsszuk és nem marad utánunk semmi, csak a dal. És nekem ebbe a dalba belefér az, hogy elmondjam: állj ki a véleményedért és halld meg a tiszta hangokat! Van, hogy felül kell bírálni a politikát, mindegy, melyik oldal van hatalmon, és ha szükséges, legközelebb a másiknak is ugyanúgy nekiugrik az ember. Egyébként egyetlen újságnak és tévének sem nyilatkoztam, pedig rendesen bombáztak mindenhonnan. Egy szó, mint száz, nem bántam meg. Civil szervezetek kértek fel és én elfogadtam. Egyébként nem áll tőlem távol a kritikai hang, végülis lázadó punk voltam annak idején, akinek volt aktája 14 évesen az állambiztonságiaknál. Igaz, akkor még csak belekeveredtem a dolgokba és mindent a zene miatt csináltam, de ma már úgy érzem, az is fontos, hogy ha tehetjük, ne hagyjuk elszabadulni a dolgokat.
– Isten sokszor felbukkan a dalaiban, ez a felnőtt fejjel megtért ember hitvallása?
– Nem megtérésnek nevezném, egyszerűen csak történtek olyan dolgok az életemben – amelyekről nem tudok beszélni –, amelyek hatására istenfélő lettem. Annyi ponton lökdösött valami a „jól végződik minden” felé, hogy egyszerűen nincsenek többé kétségeim.
Nagyon egyértelműen ott állt mellettem valaki, akinek ezt minden nap meg kell köszönnöm.
Nem járok templomba, alkalmasint vitába is szállok Istennel, és amit érzek vele kapcsolatban, azt felvállalom a szövegeimben is. Néha olyan ez, mint egy misszió, amit nem én irányítok.
– Ehhez a misszióhoz kapcsolódik a szeptemberben a Szegedi Dómban bemutatott Ajtók című oratórium is, amit Grecsó Krisztiánnal közösen írt?
– Amikor felkért minket a Lautitia kóruscsalád és a görögkatolikus Kocsis Fülöp érsek, azt mondtam Krisztiánnak, ez nem jöhetett véletlenül, és hálát adtam Istennek. Ifjúsági oratóriumot az ember nem azért ír, mert szeretne gazdag lenni belőle, viszont valahogy nagyon jólesik egy ilyet megalkotni. Lehet, hogy nem ez a lemez fog a legnagyobb példányszámban elfogyni, de ki tudja, mit indít el abban, akinek megkarcolja a lelkét. Az Ajtók annyiban különbözik a hagyományos énekelt zenekari művektől, hogy mi ezt zenés irodalmi kórusműnek nevezzük, mert a klasszikus zenétől a népzenén át a modern zenéig vezeti a hallgatót, van benne próza és vers kórus kísérettel. Olyan, mint egy irodalmi est, csak a zenei körítés még magasabbra emeli az elhangzó gondolatokat. Még nagyobb figyelmet kapnak ezek a sorok azáltal, hogy alázattal a mondanivaló alá zenélünk. Ilyet eddig még nem csinált senki rajtunk kívül.
– Játszott punk és rock zenekarban, írt reklám- és filmzenéket, épített fel irodalmi estet, énekelt saját dalokat, komponált zenét baletthez. Mindent megvalósított, amit akart?
– Nem, még egy dolog hiányzik! Régi vágyam egy nagyszabású musical létrehozása. Zenés színházi darabokat írtam már korábban is, de ez eddig kimaradt. Kissé idegen lett tőlem ez a műfaj az utóbbi időben, mivel én az éneklésben és a hangszerelésben is a természetességet keresem. Azok az énekesek és nagy színészek, akiknek a lemezeit írom, szintén teljesen lecsupaszították az énekhangjukat. Még Für Anikó is, aki amúgy a Madáchban óriási volumenű dolgokat énekelt. Ő is rájött: manírok nélkül sokkal közelebb kerülhet a hallgatóhoz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy maníros az, aki óriási vibrátóval énekel, de mindennek megvan a saját stílusa. Bizonyos helyzetekben nagyon jól áll az egyszerű, szép éneklés.
– Für Anikó mellett Udvaros Dorottyának, Tompos Kátyának is szerzett dalokat. Egyik megbízatás hozta a másikat?
– Valahogy úgy. Für Anikó volt az első a sorban, neki köszönhetem Bereményi Géza barátságát. Akkoriban indult be a karrierünk Jamie-vel. Épp egy dzsessz zenekarral játszottam egy dzsessz klubban, ott találkoztunk először. Aztán a sor folytatódott, Bereményinek köszönhetem Udvaros Dorottyát, akit Cseh Tamás emlékére rendezett esteken ismertem meg. Akart pár dalt egy önálló esthez, de mivel Géza sztahanovista, rögtön többet írtunk. Megmutattuk neki, ő pedig nem tudott dönteni, így született egy egész lemez. Aztán a filmes világból ismertem meg Tompos Kátyát, aki akkor robbant be a köztudatba, amikor a Valami Amerika 2-ben énekelt. Elhívtam egy-két unplugged koncertre, csináltunk néhány orosz, cigány sanzont és olyan szépen énekelt, hogy összeállítottunk egy estet a magunk örömére. Amikor meghallgatta a kiadó, mondta, hogy tisztában van vele, hogy nem ebből fog meggazdagodni, de ez csodaszép, legyen belőle lemez. A sors meghálálta azt is. Felvettük és özönleni kezdtek a meghívások, egyszerre azt vettük észre, hogy nagyon sokat játszunk, eljutottunk vele egészen Szibériáig. Kátya beszél oroszul, angolul, franciául, de akkor sem jött zavarba, ha bolgárul kellett énekelni. Belefűztük a műsorba a hazai és a külföldi klasszikus és kortárs költészet legszebb darabjait. Nagyon szeretem ezt a világot, mert a színészek úgy tudják magukban értelmezni a szöveget, hogy az elsőtől az utolsó hangig a markukban tartják a közönséget. Bereményi Géza is ezért énekeltette velük a Cseh Tamás dalokat, melyekben igen nagy mélységek vannak. Hiszem, hogy nem leénekelni kell a csillagos eget, hanem csak megérinteni azt. Az ő előadásuknak valahogy sokkal nagyobb a szöveg hatása, nemcsak a technikára figyelnek, hanem komplex élményt adnak.
– Közelről ismeri a színészek, az előadóművészek világát, nyilván látja azt is, ők mivel küzdenek nap mint nap.
– Nagyon jól látom, mert benne vagyok a szerzők egyesületének elnökségében, ahol próbálunk és tudunk segíteni. Beválasztottak az Artisjus küldöttgyűlésébe, sőt, benne vagyok a szociális bizottságban is, és látom, milyen nehéz küzdelemben vannak az alkotók, főleg a Covid óta. Másképp vannak bajban, akik kimondottan zeneszerzők, és azok, akik fellépésekből élő előadók. Van körülbelül 9000 szerző, de ezek egy részének nem ez a fő foglalkozása. Van egy-két daluk, amit hobbiból írtak és minden álmuk, hogy befussanak. Viszont sok olyan aktív alkotó is van, akiknek ez az életük. Találkoztam olyannal, aki száz éves, végigírta az életét, és most 50 ezer forint segítségért folyamodott.
Mindent elmond ennek az alkotói közegnek a helyzetéről, hogy sokaknak a gyerekenként adható 250 ezer forint éves apanázs, vagy a Covid idején kiutalt 100-150 ezer forintos támogatás is rengeteget számított.
A zenészek még sokkal jobban összetartanak, mint az irodalom vagy a film területén dolgozók. Mi próbálunk összefogni egymásért, de a Covid, a média sajnos nagyon átértékelt bizonyos dolgokat az utóbbi években. Minden azon múlik, ki, hogy jut el a médiába. Pedig a tehetségkutatóknak egy ponton túl nincs sok értelme, mert a végén húsz indulóból egynek sem emlékszel a nevére, mégis nagyjából az egyetlen lehetősége maradt az előadóknak. Az élő zene háttérbe szorul, pedig vannak nagyon jó kezdeményezések, amelyek azonban, mivel nem kapnak reflektorfényt, lehetőséget sem igen tudnak kínálni. Zsűrizni szoktam például az Öröm a zene! döntőiben, ahová saját zenével, saját szöveggel, egyedi gondolatokkal, saját stílussal érkeznek a versenyzők, nem másokat próbálnak utánozni. Ilyen tehetségkutatásra lenne szükség, még sokra. Nekem személy szerint is fájdalmas azt megélni, hogy bár rengeteg lemezt csináltam korábban, a lemezzel való fizikai kapcsolat megszűnt, ma már minden felkerül a netre. Én örülök, hogy végre megtanultam a facebook használatát, nincs instagram oldalam sem, de a fiatalok számára elkerülhetetlen a közösségi média használata, számukra ez az egyetlen lehetőség. Nem véletlen, hogy most már direkt oktatják, hogyan kell menedzselnie magát egy zenekarnak.
– Filmzenék, instrumentális darabok szerzőjeként nem tart attól, hogy a mesterséges intelligencia elorozza ön elől a munkát?
– Egyáltalán nem. Hallottam zenélni és láttam, hogy gyönyörű képeket tud festeni, de érzelmek nélkül lélektelen és semmitmondó lesz a végeredmény. Ma, amikor a média is a személyességen keresztül, érzelmeket generálva adja el az előadókat, láttatva mögöttük az esendő embert, aki szerethető, nem rúghat labdába egy arc nélküli dal. Biztos vagyok benne, hogy bizonyos funkciókat ki fog venni a kezünkből az MI, de garantáltan nem fog nagyobb hatást elérni azoknál az embereknél, akik ott állnak a színpadon.
– Mi a véleménye az Azahriah-jelenségről?
– A Valami Amerika sorozatnak, amelynek én szereztem a zenéjét, ő csinálta a főcímdalát, és úgy látom, jól működik, mint előadó. Visszanéztem az első videóit, azt kell mondjam, azokon ugyanolyan angolszász gitáros zenéket csinált, amilyeneket mi is játszottunk, amikor elindultunk. Látom benne a zenészt és azt, hogy szeretne fejlődni. Ez a hunglish világ jól áll neki, szerethető. Nagyon szimpatikus, hogy a közéleti szerepvállalásban is érzi a felelősségét, mer véleményt formálni. Kell ennél több? Nem ismerem őt személyesen, de úgy érzem, benne van az alázat és a szerénység, megvan a képessége arra, hogy kiemelkedő zenész váljon belőle, amivel másoknak is kitaposhatja az utat.
– Van hatalom ma egy művész kezében? És van helye egy művésznek a hatalomban?
– Mindenkit tisztelni tudok, aki valamit letett az asztalra, akkor is, ha nem ugyanazon az oldalon állunk, de rossz, ha a politika meg tudja osztani az alkotókat. Sok zenésznek, filmes és színházi embernek nagy teher ez. Biztos vagyok benne, hogy szükség van bizonyos szerepvállalásra, de csak a jó ízlés határáig, mert egy ponton túl megosztóvá válhatunk. Én nem fogok senkire sem rosszat mondani. Ugyanakkor vannak olyan témák, amelyekben kötelességünk hallatni a szavunkat. Ilyen a szavazás, a pedagógusok ügye, a társadalmi igazságtalanság kérdései, vagy éppen az, hogy ne legyen betontenger a Fertő tó. Mindenkit tisztelek, aki beleáll ezekbe a kérdésekbe, és szót emel az igazságért.
Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
