Bulvárfilozófia vagy igazi bölcselet? – Puzsér Róbert Metafizika című könyvéről
Hibái és hiányosságai ellenére Puzsér Róbert olyan könyvet tett le most a magyar kultúra asztalára (a bulvár és a közélet bolhacirkuszát messze maga mögött hagyva), amely nemcsak nagyot puffant, de valóban fajsúlyos, magvas, az olvasó teljes lényét igénybe vevő, biztos kézzel megírt, inspiratív mű – írja Tornai Szabolcs. Vendégszerzőnk maga is író, legutóbbi műve egy filozófiai regény (Szófia címmel tavaly jelent meg), végigolvasta hát Puzsér Róbert Metafizika című új könyvét, hogy megmutassa, mivel állt elő „korunk éjsötét médialovagja”. Kritika.
A jó öreg Pannónia szúrós tekintetű és mennydörgő hangú polihisztoráról, Puzsér Róbertről a kiscsoportos ovisokig bezárólag mindenki tudja, hogy mindenhez ért, úgyhogy senki sem lepődött meg azon, hogy kiderült – Mit kiderült? Immanentotranszcendentális és transzcendentoimmanentális bizonyossággá lett! – : korunk éjsötét médialovagja a metafizika hétfejű sárkányával is néhány kardcsapással el tud bánni. Puzsér egyszer már bizonyította, hogy a bölcselet és a misztika egyaránt a kisujjában van, erről tanúskodik Forrás című opusa, amely idestova másfél évtizede, 2008-ban látott napvilágot. Csakhogy a régi és a friss kötet között akkora a különbség, mint a lekváros buktáját mosolyogva kínálgató, virágos kötényes Marika néni és egy csapat begyorsítózott, Martens bakancsban toporzékoló skinhead között. Míg előbbi egy visszafogott, szerény és szép fotókkal illusztrált, szinte tenyérnyi könyvecske, utóbbi nem annyira nyomdaipari termékre, mint inkább ormótlan fekete téglára hasonlít. Ha ezzel valakit fejbe vágnak, annak annyi. Ha valaki a lábára ejti, egy életre lesántul. Úgy tűnik, a hiperkritika megszállott harcosa nemcsak szellemi táplálékkal látta el híveit, hanem másfél kilós fegyverrel is.
De hagyjuk a vásári szarkazmust, evezzünk haladéktalanul a sophiaticum vizeire, s csak arra összpontosítsunk, mit rejt magában a Fekete Lovag Fekete Bibliája. Koromfekete lapokon csupa fehéren izzó nagybetűvel nyomtatott tündökletes passzusokat, amelyek arra hivatottak, hogy a világvége felé vakon tántorgó tömegek bús szívébe az utolsó pillanatban a fénylő igazságot belepecsételjék. Vajh mi az a világot alapjaiban megrengető, mindent eldöntő első mondat, amellyel a nagymester az egész kozmoszt megváltó magnum opusát – a röpke bevezetőt letudva – útjára indítja? A mondat imígyen hangzik: „Az akarat minden létezés alapja.” Ezután pediglen következik a metafizikai voluntarizmus zanzásított, de vitathatatlanul nagyszerű kifejtése.
Csakhogy itt valami nem stimmel. Nekünk az oviban Szófia néni azt mesélte, hogy az akaratmetafizika első nagy kidolgozója egy bizonyos Artúr bácsi volt, becsületes nevén Arthur Schopenhauer, aki Frici bácsira, Friedrich Nietzschére is nagy hatást gyakorolt. Kedves lovag bácsi, miért tetszett metafizikai plágiumot elkövetni? Talán azért, mert ha a Fekete Lovag úgy adja elő az akaratmetafizikát, mintha azt ő maga találta volna ki, akkor az igazán nagyot durran, Artúr bácsira pedig néhány köldöknéző filoszon kívül már senki sem emlékszik?
De ne ragadjunk le ennél az apró botlásnál – hiszen ez korántsem metafizikai bukás! – mivel ez csupán a robusztus könyv első fejezete. Összesen 22-ből áll, méghozzá mágikus összhangban a Tarot lapjaival, hovatovább a könyv oldalpárjainak bal oldalán mindig egy-egy Tarot-illusztráció látható. A Nyugat legnagyobb okkultistája, Aleister Crowley, akit hívei és követői az Új Világkorszak Urának tekintettek, elsárgulna az irigységtől, ha Puzsér könyvét elolvasná, s nyomban elégetné a Tarot-ról írt firkálmányát, a Thoth könyvét. Hiszen a 22 fejezetben – Akarat, Boldogság, Család, Drog, Egység, Félelem, Gravitáció, Halál, Isten, Játék, Krisztus, Lélek, Mérték, Nemiség, Otthon, Pénz, Rák, Szellem, Tudat, Utazás, Vallás, Zene – benne foglaltatik a létezés minden rejtelme. A Puzsér által közölt egyik kardinális igazság így hangzik: „A test halandó. A személy mulandó. A lélek örökkévaló. Az ember ennek megfelelően lehet halandó, mulandó vagy örökkévaló attól függően, hogy a lényét melyik létsíkra teszi fel. A testazonosság halál. A személyazonosság elmúlás. A lélekazonosság öröklét.” Ez bizony vitathatatlanul ősi bölcsesség. Ahogy Puzsér azon kettős kinyilatkoztatása is ősi bölcsesség, hogy „Az ember otthona a szabadság… Az ember otthona az öröklét.” Ugyanígy ősi bölcsesség az is, amikor az embert vízcsepphez hasonlítja, a végső isteni valóságot pedig tengerhez, amelyből a vízcsepp származik, és amelybe a vízcsepp vissza fog térni – noha ez sem a Fekete Lovag leleménye, hanem a brahmanizmus egyik legősibb és legismertebb hasonlata az Átman-Brahman azonosságról.
Puzsér már-már költőien szárnyal, amikor ezt írja: „Az én burkából kiszabaduló Töredék-Isten egyesül a mindenség alapját képező Egy-Istennel.” Csakhogy nekünk az oviban Szófia néni azt mesélte, hogy Hamvas Béla bácsi ezt így fogalmazta meg a Mágia szútra című művében: „az ember nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz”, s Béla bácsi gondosan megjegyezte, hogy ezt a gondolatot bizony Feri bácsitól, a német Franz Baadertől vette át. Vajh a Fekete Lovag miért nem jelezte ezúttal sem, hogy kölcsöngondolatról van szó?
És úgy egyáltalán: a lovag bácsi miért nem jelezte, hogy a könyve nagyrészt nem más, mint a tradicionális metafizika – ovisok kedvéért: a szakrális irodalom – lényegének újrafogalmazása?
A puzséristák, a puzsériánusok és a puzsérológusok nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a puzsérizmus – amely a puzsériádából (dörgedelem) és a puzsérológiából (eszme) áll – a metafizikai tradíción nyugszik, belőle táplálkozik. Köztudomású, hogy a metafizikai tradíció feltárásában és közreadásában a tradicionalista gondolkodók kulcsszerepet játszottak, élükön René Guénonnal és Julius Evolával, magyar részről pedig Hamvas Bélával és László Andrással. Következésképpen Puzsérnak el kellene ismernie, hogy csak azért tudta kinyilatkoztatni, amit kinyilatkoztatott, mert mindezt több ezer éve már kinyilatkoztatták. Másrészt a tradicionalisták közvetítő szerepét nem kellene lebecsülnie, s még kevésbé kellene hű fegyverhordozójával, Farkas Attila Mártonnal, alias FAM-mal együtt szidalmaznia őket – az általuk nagy becsben tartott Béla bácsit kivéve.
Végül még két visszásságra szeretném felhívni a figyelmet. Noha Puzsér Róbert kiváló publicisztikákat ír, s korunk egyik legjobb közírójának tekinthető, akinek a tisztánlátása és a radikalizmusa az egész világon elkélne (bár e tisztánlátás és radikalizmus korántsem azonos a tévedhetetlenséggel), furcsa módon nem ír esszéket. Ehelyett orákulumot játszik, kinyilatkoztat, szentenciózusan fogalmaz, s nem vállalja az esszéírás teljes elmélyülést igénylő, rögös, hosszadalmas útját. Ráadásul az a kinyilatkoztatásos, apoditikus stílus, amelyet alkalmaz, Béla bácsi találmánya. (Puzsér nem utánozza ugyan Béla bácsit, de a hatása határozottan érezhető nála.) Az esszé márpedig azért elengedhetetlen, mert az európai kultúra egyik alappillére, a szabadon élő és gondolkodó szellemi ember legfőbb műfaja, egyszersmind csúcstámadási kísérlet. Puzsér meg olyan, mint az a hegymászó, aki a nyolcezres hegyeket csak félig mássza meg, mert azt hiszi, ő már fél távról, az alaptáborból is annyira jól látja a csúcsokat, hogy szinte már ott is van.
A harmadik visszásság Puzsér tudatfelfogásában érhető tetten. Szerinte a tudat pusztán epifenomén – ovisok kedvéért: járulékos jelenség –, mégpedig káros epifenomén. Mint a Tudat című fejezetben írja, „a tudat: eredendő bűn, amely az embert az édenből kiszakítja, és kárhozati helyzetbe taszítja”. A tudat tehát szerinte átok, csapás, labirintus. Aztán rámutat arra, hogy „a tudattal terhelt élet testileg a kiszolgáltatottság, szellemileg a zavarodottság, lelkileg az elveszettség állapota”, másrészt arra, hogy „a tudat mélyrétegében halál, magány és bűn terül el – ez a hármas állapot képezi az ember létének eredendő drámáját: megváltásra szorul”.
Ezzel szemben szerinte az értelem áldás, „szikra az isteni tűzből, amely az embert a kárhozatból kivezeti, és kozmikus rangra emeli”. Igen ám, de ennek teljességgel ellentmond, amikor három fejezettel később, az utolsó fejezetben megállapítja: „gondolkodni annyi, mint börtönben élni”. A legmeghökkentőbb kijelentése pedig ez: „Az ember az eredendő bűn köréből a tudat nélküli állapot elsajátításával léphet ki – ez azonban nem tudatlanság, hanem tudattalanság.” Majd ezt a magyarázatot adja: „a tudattalanság tudatfelettiség, amelynek módja a legmagasabb tudat állapotának az éber elsajátítása – ez az üdvösség.” A zűrzavart tovább tetézi, hogy a Puzsér az embert három részből állónak tartja: test, lélek, szellem. Pedig az ember: test, lélek, szellem, tudat. Puzsér szerint az ember nem a szellemével, még kevésbé a tudatával, hanem a lelkével kapcsolódik a végső isteni valósághoz, ám ennek teljességgel ellentmond, amikor elismeri, hogy „az ember helyzete mégis különleges, mert a létezők és élők sorában egyedüliként szerzett tudomást a testéről, a szelleméről és a lelkéről, így azokat megművelheti”. Tehát a zűrzavart még tovább tetézve, az általa károsnak tekintett tudatot egész művében egyetlen egyszer azért értékesnek ítéli.
A Fekete Lovag kinyilatkoztatásával szemben a metafizikai helyzet a következő, legalábbis nekünk az oviban Szófia néni ezt mondta. Ha az embernek nem volna tudata, nem tudna önmagáról és a világról, nem tudna a szelleméről, vagyis a gondolkozásáról, nem tudna a lelkéről, nem tudna a testéről, nem tudna az öntudatáról, vagyis nem tudna az égvilágon semmiről. A tudat tehát egyáltalán nem járulékos jelenség. A tudat az elsődleges. A tudat mindent megelőz és meghalad. A tudat a metafizikai zéró, az üresség. A tudat a Tarot-ban a Bolond, akinek – mint Béla bácsi írta – nincsen száma, s aki játékon kívül áll.
A tudat a szabad és örök szemlélő. A tudat a transzcendens tükör. Nem az akarat tehát minden létezés alapja – a metafizikai voluntarizmus önmagában félrevezető –, hanem a tudat.
Úgy tűnik, Puzsér nem hajtotta végre a tudati fordulatot, a tudat önmaga felé fordítását (metanoia, conversio), s a külső és a belső tudattartalmainak a káprázatában él. Ahogy Szókratész-Platón szemléletesen ábrázolta, feltehetően ő is a barlangban lekötözve az árnyjátékokat bámulja a barlang falán, vagyis szinte minden tudattartalmát valóságosnak hiszi, ezeknek a rabja. Lehetséges, hogy Puzsér vak a saját tudatiságával szemben? Lehetséges, hogy nem tudja, mi az éberség? Ráadásul ugyanígy hisz a fejében karattyoló kis hangnak, amely egész nap kinyilatkoztat és ítélkezik, s amely a világ láthatatlan zsarnoka lett. Ó, ez az állandóan karattyoló kis hang hogy imád kinyilatkoztatni! Ő mondta annak idején, hogy „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige”, majd a 20. században szintén ő mondta, hogy „a nyelv a lét háza”, s hogy „világom határai megegyeznek nyelvem határaival”. Mindent a belső kis hang mond, ír és parancsol évezredek óta. Szakadatlanul hozza létre a tudattartalmakat, és a könyveket is ő írja.
Hibái és hiányosságai ellenére Puzsér Róbert mégis olyan könyvet tett le a magyar kultúra asztalára (a bulvár és a közélet bolhacirkuszát messze maga mögött hagyva), amely nemcsak nagyot puffant, de valóban fajsúlyos, magvas, az olvasó teljes lényét igénybe vevő, egész lelkét, szellemét és tudatát megszólító, biztos kézzel megírt, szuggesztív és inspiratív mű.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
