Így kellene bánni a hétköznapi épített örökséggel: a Normafa Síház felújítása
Az 1930-ban épített egykori menedékház a Normafa ikonikus épülete, de elsősorban a fekvése és a funkciója miatt. A Szabó Levente és Bartha András tervei szerint elkészült felújítás műemlékhez illő gondossággal őrizte meg az időközben vendéglővé alakult ház értékeit, az érzékeny bővítés pedig váratlanul erős kortárs építészeti élményt kínál a fák árnyékában. Tökéletes megoldás született ezen a kiemelt, Budapest identitását meghatározó helyen, amit még jobban értékelhetünk, ha összevetjük a szintén nemrég átadott Szaniszló-réti Engesztelő Kápolna esetlenségével.
Mi ebben a truváj? – tehetnénk fel a kérdést a felújított Normafa Síház láttán. A truváj az, hogy minden apró részlet tökéletes, pont olyan, amilyennek lennie kell. Nem nagy dolgok ezek: az ablakok osztása – a téglalap alakú nyílásokban háromszor hat kis tábla –, a rusztikus terméskő lábazatok, az oszlopok, a könyöklőpárkányok, a nyitott tornác, a rombusz alakú lapokból rakott palatető a hagyományos hófogókkal. Ahogy ezen a házon minden, de tényleg minden hibátlanul jó, a nyílászárók profilozása, az ablakkeretezések, a vakolatból húzott párkány, a felületek, az anyagok. És az ember hamarosan elkezdi látni a finom részleteket, mert a tornác feletti kúpos tetőszakaszon az egyedi méretre vágott palalapok merészen csavarodnak fel egészen a záróbádogozásig, és ugyanezek a palalapok keskeny téglalapra vágva szegélyeket alkotnak a tetőgerincen és a lefutó éleknél. Mert a szélső tengelyben lévő, a többitől eltérő ablaknak különös története van, amit majd elmesélünk – de elmeséli maga a ház is, ha odafigyelünk rá. Mert a két új bejárati ajtó a homlokzaton egyedüli kortárs gesztusként jelzi a funkcióváltást, és finoman megnyitja a belső teret az utca felé áttört rácsozatával.
És akkor még csak az Eötvös útra néző homlokzatról beszélünk, meg sem kerültük a házat, amely hátrafelé izgalmas kortárs bővítést kapott. Szemből az épület látszólag alig változott a nagy felújítás után. A jó felújításokra jellemző, hogy eszünkbe sem jut, mindez másként is lehetne, az épület történetisége érintetlen, arról a korról mesél, amelyben született, de közben a jelent is jól szolgálja. A meggyőző eredmény mögött azonban rengeteg tudás, odafigyelés és gondosság van, elég előszedni egy néhány évvel ezelőtti fényképet, hogy lássuk, az épület nem egészen így nézett ki korábban. A felújítás eltüntette a jellegét csorbító kisebb-nagyobb szépséghibákat, például a félköríves tornác utólagos beüvegezését vagy a bal oldali épületrész tetőtérbeépítését a hullámos ablakokkal, amely az egykori erdész szolgálati lakás számára készült a 80-as években. Nem volt a Síház korábban se nagyon kiforgatva magából, de azért messze nem érvényesült ilyen jól az az egyszerű, korai modern-rusztikus építészeti karakter, ami annyira szerethetővé teszi.
A törtfehér szín a kortárs ízlésnek tett engedmény. Nem tudjuk, hogy milyen volt az eredeti színezés, de már a 60-as évek elejéről fennmaradt olyan színes felvétel, amin a homlokzat tompa terrakotta színű, az ablakok keretezése és a főpárkány pedig sárga. A 2000-es évek elején a ház még mélyvörös volt, aztán egyszer kifehéredett, és ma valószínűleg megrökönyödést keltene a visszatérés egy merészebb színvilághoz.
Hogy mi történhetett volna ezzel az épülettel egy gyengébb tervező kezén, abba nem jó belegondolni. A Síházhoz hasonló épületek ugyanis a legritkább esetben olyan szerencsések, hogy az ország egyik legjobb műemlékes építésze vegye őket gondjaiba. Szabó Levente (Hetedik Műterem) korábban olyan projekteken dolgozott, mint a budai Régi Városháza a Szentháromság téren – amiért 2019-ben Icomos-díj járt –, a soproni Várkerület rehabilitációja, a Móricz Zsigmond téri Gomba vagy a reformáció emlékműve a Kálvin téren. Tervezőtársa Bartha András volt (Studio Konstella), akivel korábban a budai Városházán is együttdolgozott. Az, hogy egy 1930-as hegyi menedékházat, ami nem tartozik az építőművészet körébe, nem kiemelkedő alkotás, még csak nem is műemlék hivatalosan, szóval egy jó minőségű hétköznapi házat ők állítsanak helyre, tulajdonképpen felüllövés: mintha egy nagyon profi bútorrestaurátor nekiállna a nagymama kredencének.
De indokolt a felüllövés két okból is: egyrészt a Síház a fekvésénél és a funkciójánál fogva Budapest fontos épülete, aminek a városképi szerepe messze túlmutat az építészeti nívóján.
Hasonló színvonalú házakból elég sok van Magyarországon, de csak ez az egy áll a Normafa tetején, azon a helyen, ahonnan a legszebb kilátás nyílik Budapestre, és ahova tömegek mennek fel kirándulni minden hétvégén. Másrészt a nagymama kredence igenis megérdemli, hogy jó kezekbe kerüljön, mint ahogy az ilyen hétköznapi-jó épületek sem azt a bánásmódot érdemlik, amit általában kapni szoktak. A tisztességes felújításhoz nem kell(ene) kiemelkedő építész, de ez annyira ritkán – majdhogynem soha – nem történik meg, hogy szükség van Szabó Levente és Bartha András példaadására. Kell, hogy valaki megmutassa: mennyire értékes ez az egyszerű építészet, ami valójában mély történelmi hagyományokból táplálkozik, de közben a maga idejében korszerű volt, ráadásul a tájhoz és a helyhez illő. A sokat emlegetett nemzeti hagyomány igazából ezekben a házakban rejtőzik, kár, hogy többnyire gondolat és habozás nélkül, szakmányban teszik őket tönkre.
Az Eötvös út és a Konkoly-Thege Miklós út T-alakú kereszteződése már akkor fontos pontja volt a tájnak, amikor még közel s távol nem állt a környéken semmilyen épület. Az Eötvös út elődje, a városból a János-hegyre vezető ösvény itt találkozott a Budakeszi és Budaörs felől érkező, a környék népe által használt utakkal (a budaörsi országútból lett később a Konkoly-Thege Miklós út, a budakeszi országút már csak ösvény formájában él tovább). Ahol ezek az utak felértek a gerincre, ott a hegy egy kisebb lankás rész után meredeken szakadt le Buda irányába. Ez a leszakadás a Nagy-Normafa-lejtő, aminek a Síház tulajdonképpen az ellaposodó csúcsán áll. A meredély peremén nyújtogatta az ágait az égnek 1927-es pusztulásáig a névadó viharbükk, a Normafa. A szép kilátásnak köszönhetően a hegytető már a reformkorban népszerű kirándulóhellyé vált, de csak 1910-től kezdték el az emberek téli sportolásra használni a hegyoldalt, miután elindult a fogaskerekű téli üzeme. Ezután lesiklópályákat alakítottak ki a hegy keleti meredek oldalán, de csúszkálásra használták a lankásabb déli lejtőt is, amit most a néhány éve kialakított parkoló foglal el a Konkoly-Thege út megszűnt felső szakaszának helyén.
A Normafa népszerűsége ellenére a hegyen nem volt szinte semmilyen infrastruktúra a síelők számára, kivéve a régi Normafa panzió büféjét (a mai Normafa Hotel helyén). 1927-ben mégis egész más megfontolásból kezdett a főváros azon gondolkodni, hogy építkezik a hegytetőn: a fővárost még a két háború közötti időszakban is vámhatár választotta el az ország többi részétől, amelynek átlépésekor a behozott áru után vámot kellett fizetni. A vámhatár és a közigazgatási határ azonban nem esett pontosan egybe, ami sok kellemetlenséget okozott, ezért abban az évben egymáshoz igazították őket, és a város vezetése elhatározta, hogy tizennégy új vámőrséget épít. Az egyik helyét a Normafánál jelölték ki, mivel a Budaörs felől érkező országúton a parasztok még mindig hoztak be terményeket a városba. Lamotte Károly alpolgármester ötlete volt, hogy az új vámház legyen egyben menedékház is, ahol a síelők télen megpihenhetnek, felmelegedhetnek.
Az épület 1929-ben kiadott engedélyezési tervei fennmaradtak, de a tervezők nevét nem lehet a dokumentumon kiolvasni (egy másik hasonló hegyi vámház a Szépjuhásznénál épült fel a Budakeszi úton, ez mára családi házzá alakult). Jól látszik viszont, hogy az egységes megjelenés ellenére mennyire szétvált a házban a két funkció: az épület kétharmadát a menedékház foglalta el, aminek két bejárata volt a félköríves veranda két oldalán. Az egyik ajtó a férfi, a másik a női mosdóhoz vezetett, a tornác mögött egy nagyobb szoba melegedőként szolgált. A jobb oldalon egy közlekedőből nyílt az épület jobb szélét elfoglaló síraktár, ahol a Normafára rendszeresen járó síelők tagsági díj ellenében a felszerelésüket tarthatták, így azt nem kellett mindig felcipelni. A funkciók felsorolásából kiderül: büfé egyáltalán nem volt az épületben, a síelők a magukkal hozott uzsonnát ehették meg a melegedőben, vagy azt, amit a Normafa panzió melletti filléres büfében vettek. Az 1930 decemberében megnyitott síházat a Budapest Sport Egyesület üzemeltette 1948-ig, a szocializmusban több gazdája volt, végül az 1970-es évek elejétől a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság vette át.
Az épületet hagyományosan Normafa menedékháznak hívták, a Síház név csak az 1960-as évek közepén jelent meg, és hamarosan felváltotta a régebbi elnevezést. Az épület funkciója érdemben nem változott a rendszerváltozást követő évekig. Rövid kihagyás után 1994 őszén már egy magánbérlő nyitotta újra, míg korábban csak télen üzemelt, ettől kezdve egész éves nyitva tartással és – története során először – büfével várta a látogatókat. Noha kezdetben törekedtek a síház jelleg megőrzésére, a változás nagyjából egybeesett azzal, hogy a klímaváltozás miatt a síélet visszaszorult a Normafán. Ahogy lassanként megszűntek a pályák, és egyre kevesebb havas napon lehetett síelni, az épület egyszerűen vendéglővé alakult.
Az épület bal szárnya szolgált vámházként, és a menedékházzal ellentétben ennek bejárata a túloldalról, hátulról nyílt. Legénységi szoba, WC, kamra és pénztárhelyiség volt benne, a pénztár a szélső ablaktengelyben helyezkedett el, amelynek homlokzatát kissé visszaugratták, hogy fedett tornácot képezzenek, nagyjából úgy, mint egy kisebb korabeli vasútállomásnál. Az épület homlokzata emiatt aszimmetrikus volt, ami a kettős funkciót tükrözte. A vámfizetés 1949-ben szűnt meg, ezután a tornácot befalazták, és a pénztárablak helyére egy kisebb, a többitől eltérő ablak került. A 2010-es évek közepén az ablak helyén ajtót nyitottak, és üzlethelyiséget alakítottak ki hegyi sportok bázisa néven. És mindezt tudva válik érthetővé az a nagyon finom megoldás, amit a helyreállítás során alkalmaztak: a szélső tengelybe ismét ablak került, de a fal enyhe beugrása megidézi az egykori vámpénztári tornácot. Az épület története olvasható maradt, az enyhe aszimmetriára a figyelmes látogató bizonyára magyarázatot keres (jó lenne egy tábla, ami ebben segít), de a különbség nem annyira feltűnő, hogy megtörje az összkép harmóniáját.
A volt vámőrségi szárny később a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság erdészének a szolgálati lakása lett. A tetőtérbeépítést Makovecz Imre tervezte, aki akkoriban az erdészet építésze volt. Számára ez teljesen gyakorlati feladat lehetett, és a két íves tetőablak egyáltalán nem illett a házhoz, nagy nyereség, hogy most sikerült megszabadulni tőlük. A félköríves nyitott verandát már jóval korábban, valószínűleg a menedékház átadása után néhány évvel beüvegezték, hogy nyerjenek még egy meleg helyiséget. Az épület összképén ez is sokat rontott. A Síház utoljára Normakert vendéglő néven működött, de 2019-ben a Pilisi Parkerdőtől a XII. kerületi önkormányzat vagyonkezelésébe került, amely a Normafa rehabilitációjának részeként belevágott a felújításába. A felújított épület üzemeltetője az a Csókay Bence, aki több belvárosi helyet működtet, és az új pihenőbe áthelyezett régi rétesest is az ő egyik vállalkozása tartja fenn.
Az épülettörténetből kiderül, hogy a vendéglővé alakulás valójában nem most, hanem már közel harminc éve bekövetkezett, de a mostani átalakítás célja az volt, a szűkös régi házat olyan módon bővítse, ami segíti a fenntarthatóságát. A bővítés ténye kétféle problémát vet fel: az egyik – mint minden ilyen esetben – az új és a régi viszonya. Ez építészeti kérdés. A másik a Normafa zöldterületeinek ügye, a tíz éve folyó rehabilitáció megítélése, és általában a területhasználat nehezen megkerülhető problémái.
Érdemes az építészettel kezdeni, mert az magától értetődő: Szabó Levente pavilonja kivételesen szép kortárs választ ad a bővíthetőség kérdésére.
A fák között megbújó pavilon széles üvegfelületekkel megnyílik a környező táj felé, ezáltal szinte behozza a természetet a nagy belmagasságú, nyitott fedélszékes vendégtérbe.
A pavilon homlokzatainak fölső része vörösfenyőből készült zsindelyborítást kapott, ami néhány év alatt az eső és a hó hatására megszürkül, és beleolvad a Normafa természeti környezetébe. A pavilon megfogalmazása szoborszerű, két átellenes sarka ívesen lekerekített, ami finoman aszimmetrikus játékosságot kölcsönöz az építménynek. Ugyanez a szimmetria-aszimmetria jelenik meg a telepítésben is, mivel a pavilon középen van ugyan, a régi épület középrizalitja mögé fűződik fel, de egy keskeny, üvegezett folyosóval kapcsolódik oldalt a volt vámházi szárnyhoz. Pont azon az egyébként is erősen bolygatott oldalszárnyon érintkezik a Síházzal, ami eleve más funkcióra épült (és ahol említettük, hogy valaha a vámház külső-hátsó bejárata volt). Ezen az oldalon az épület elé bekerült még egy tömör fával burkolt toldalék, ami elrejti a működéshez szükséges gépészetet, és gazdasági bejáróként is szolgál. Fontos részlet ez, mert amikor a tervező nem számol az ilyesmivel, akkor óhatatlanul zúgó gépsor és lomtár lesz a ház mögött – márpedig a Síház hátsó oldala legalább olyan lényeges, mint az első.
A hátsó homlokzat fordul ugyanis a Nagy-Normafa-lejtő, a város és a kilátás felé. Ez a hátsó homlokzat korábban alárendelt jelentőségű, egyszerű megformálású volt, de ugyanolyan gondos helyreállítást kapott, mint a főnézet. Azáltal, hogy a pavilon a ház oldalszárnyához tapad, szabadon maradt a meghatározó középrész, ahol a bontás során előkerültek az eredeti, négyzetes formájú nyílások. Ezek régen ablakok lehettek, de most ajtóként lettek helyreállítva, ami növeli a ház nyitottságát (a hátsó homlokzatról egyáltalán nem maradt fenn régi fotó). A tervező még egy merész gesztussal élt: egy nagyméretű nyílással megnyitotta a homlokzatot a kert és a panoráma felé. A nagy ablak mérete és formája egyértelműen jelzi a korát, de a hátsó homlokzat bőven elviselt egy ilyen bevágást annak érdekében, hogy a régi épületben helyet foglaló vendégek is kapjanak valamit abból az élményből, amit a pavilon kínál.
A pavilon és a régi ház kialakult egy intim hangulatú, három oldalról zárt udvar, ami nyáron teraszként szolgálhat az étteremnek, a negyedik oldalon viszont megnyílik a Normafa erdős világa felé. Bravúros ez a tájolás, hiszen pont ez az oldal az, ahol a Nagy-Normafa-lejtő és a kilátás a legszebben kinyílik: amit itt látunk, az a jól sikerült tájba illesztés tanítanivaló példája. Minden pont ott van, ahol lennie kell, és ahova a terepadottságok alapján kívánkozik. A jól sikerült tájba illesztés mércéje, hogy mennyi földmunkára van szükség, és hogy az építkezéshez változtatni kell-e a talaj természetes kontúrján. Annál harmonikusabb egy épület viszonya a környezetéhez, minél kevésbé van erre szükség; a Síház bővítésénél talajt mozgatni gyakorlatilag nem kellett.
Egyetlen áldozata volt ennek a bővítésnek: egy festői régi rönkház, ami pont ott állt, ahova az új pavilon került. A rönkház történetéről, egykori funkciójáról nem tudni semmit, de a megjelenése alapján elég régi, talán két háború közötti építmény lehetett, és egy 1944-es légi felvételen már egyértelműen kivehető a menedékház mögött egy kis házikó formája. Jó lett volna ezt a régi rönkházat, a Hegyvidék alpesi-kárpáti építészeti hagyományainak szerény tanúját megőrizni, a közelben egy másik pontra áthelyezni, de ez nem történt meg. A szétbontott gerendák éppen ezekben a hónapokban rohadnak el a szabad ég alatt a volt Budai Sport Hotel területén. Egy másik apróság, ami innen előkerült, viszont szerencsére megmaradt: egy alacsony vörös mészkő hasáb egyik oldalon a H.P. betűkkel, a másikon az 1933-as évszámmal. Ehhez hasonló háromszögelési pont áll a Kis-Svábhegy tetején, és a megmaradása azért is örömteli, mert tulajdonképpen ez a kő jelzi a Normafa mint magaslat csúcsát.
A Síház pozíciója a Normafán az 1970-es évektől nagyon negatív módon változott meg. A korábban szabadon álló, körüljárható, előre-hátra nyitott épület körül a Pilisi Parkerdő kerítéseket húzott fel. Az épület fás udvara megközelíthetlenné vált, és teli volt mindenféle lommal, míg a hátsó mögött réteses és lángosos bódék sorakoztak. A kirándulóhely legszebb része, maga a Normafa vált ezzel rendetlen, zavaros, rosszul kialakított hellyé. Az épület mögötti rész azért is különösen értékes, mert a hegytető itt még sík – nem véletlenül lehetett ide szépen elhelyezni egy pavilont. Ahol korábban a bódék és a kerti asztalok álltak, az már a lejtő kezdete, ahol minden építmény szinte lecsúszik a hegyről – ezt a részt egyszerűen vissza kellett adni a természetnek. A réteses, lángosos bódék átkerültek a felszámolt autóparkoló helyére a Síház mellé, a Zugligeti Egyesület alapítójáról, ’Sigray Pálról elnevezett ’Sigray-pihenőbe, ahol bőven van tér a Normafa vonzerejéhez évtizedek óta szervesen hozzátartozó vendéglátásnak.
Ennek az átszervezésnek köszönhetően a Nagy-Normafa-lejtő teteje megszabadult a bódéktól, a Síház bővítése önmagában nem vesz el annyi területet, amit ne kompenzálna bőven a terület megnyitásával járó nyereség. De van itt egy lényeges megkötés: ennek az egésznek csak akkor volt értelme, ha az üzemeltető nem rakja (újra) tele bódékkal a területet. Azért kapott a Síház bővítést, hogy az étterem abban működjön, nem azért, hogy idővel elfoglalja az egész környéket. Az első aggasztó jel, egy kirakott pult máris megjelent, megtörve a térszervezés harmóniáját. Mindenki emlékezhet rá, hogy a mostani felújítás előtti két évben a Síház akkor már megnyitott udvarát pultok és food truck kocsik barikádozták el, és megindult egy kifejezetten rossz értelemben vett bulinegyedesedés. Magyarországon a közterületek használata mindig a balkáni zűrzavar felé konvergál, az önkormányzatok hathatós támogatásával. Nem fogadnánk rá, hogy a Normafán nem ez történik megint két éven belül.
Az a finom érzékenység, amivel a Síház közvetlen környezetét kezelték, egyáltalán nem jellemző a Normafa rehabilitációjának/átépítésének más elemeire.
Általában majdnem minden, ami a hegytetőn mostanában elkészült, tájépítészeti szempontból közhelyes, elhibázott, már-már meglepően fogalmatlan.
Ennek apró, de annál jellemzőbb tünete, hogy a Síház jobb oldalán futó ösvény kellős közepébe sikerült beépíteni pár játékot, szabályosan eltorlaszolva azt a természetes utat, amin az ember kimenne a lejtő széléhez. A Hegyvidéki Önkormányzat által megbízott tervezők rendre városi parkba illő, az erdei környezettől idegen megoldásokat alkalmaznak, mint az Eötvös Loránd park fölösleges szökőkútja, vagy a ’Sigray-pihenő nevetséges kis gyepes dombocskái. Botrányos minőségű lett az egykori buszforduló „zöldítése”, ahol a területet gyakorlatilag nem adták vissza a természetnek, hanem a sittre némi földet és gyeprácsot terítve rendezvényteret alakítottak ki. A Jánoshegyi út alsó szakaszának visszaszűkítése elfogadható módon elkészült, de az autóforgalomtól mentesített Kopp Mária sétányban (ez az Eötvös út átkeresztelt felső szakasza) nincs semmi sétányszerű, aszfaltsivatag maradt, pedig az ígéret eredetileg az volt, hogy egészen a Normafa út torkolatáig barátságos kialakítást kap. Ha a tervezők jártak volna fenn a hegyen, és nem csak helyszínrajzról ismernék, talán észrevették volna a Székesfővárosi Vízművek bájos, századeleji kis kőépületét is a bokrok között, összegraffitizve a Jánoshegyi úttól pár lépésre – ez a környék dísze lehetne, ha kiszabadítanák.
Az igazi katasztrófa azonban a Konkoly-Thege úti parkoló. 2019-ben a sajtóban éles polémia folyt arról, hogy szabad-e létrehozni Natura 2000-es területen, rengeteg fa kivágása árán egy új nagyparkolót, ami a felszámolt régihez képest alig van távolabb a tömegközlekedéssel egyébként jól ellátott kirándulóhelytől. Ettől az egykori vitától függetlenül látszik, hogy mennyire elhibázott volt a terület átszervezése: a parkoló felkúszik egészen a Normafa Síház küszöbéig, és ezáltal az épület nem a természetben áll, ahogy kellene, hanem a parkoló szélén (mint ahogy az egykori országúti kereszteződés sem érzékelhető többé). Ha csak egy kicsit szűkebbre veszik a parkolót, és hagynak egy fás, zöld sávot a Síház előtt, már egészen más lenne a látvány; ehhez nagyjából húsz helyről kellett volna lemondani, ami csúcsforgalomban úgysem számít. A tervezőknek azonban még azt sem sikerült megoldani, hogy az egykori útkereszteződésben álló, 228-as számú, történelmi határkövet valahogy méltó pozícióba hozzák.
A Síházzal szinte egyidőben elkészült egy másik épület, amely ugyancsak a természeti tájba illeszkedésre törekedett, de jóval kevesebb sikerrel: ez a Szaniszló-réten emelt Világ Győzelmes Királynője Engesztelő Kápolna. Jórészt közadakozásból, de az önkormányzat támogatásával épült fel a kis szakrális építmény, aminek a szükségességét sokan megkérdőjelezték alig pár lépésnyire a Szent Anna-kápolnától, a Nemzeti Park kellős közepén. Az 1940-es években gyökerező, 2012-ben Köteles László komlóskai polgármester vezetésével újjáéledt katolikus Engesztelő Mozgalomnak azonban a Szent Anna-rét tagadhatatlanul kiemelten fontos helye, a zarándoklatok fő célpontja, mivel a mozgalom alapítója, Kovacsics Mária Natália nővér 1940-ben kimondottan azt a kinyilatkoztatást kapta a neki látomásokban megjelenő Szűz Máriától és Jézustól, hogy a Szent Anna-réten építsenek Istennek templomot.
A templom meg nem épülésének fordulatos és izgalmas története van, az alapkövét kétszer is letették, először 1944. december 8-án, majd Mindszenty József hercegprímás 1947. szeptember 25-én. A két dátum önmagában is elárulja, hogy a kápolna miért nem épült fel a maga idejében: először Budapest ostroma tette lehetetlenné a megkezdett építkezés befejezését, majd a kommunista hatalomátvétel jött közbe. A második templomépítési kezdeményezéshez készült részletes tervek máig fennmaradtak: ezeket Natália nővér részvételével Hermány Géza építész készítette, és egy tornyos kis neoromán kőtemplomot mutatnak, határozottan történeti stílusban, belül gazdag díszítéssel. Ha meglenne, bizonyára a maga természetességével simulna bele az Anna-rét körüli zöld tájba, és mindenkinek magától értetődő lenne, hogy ott áll – de nincs meg, és kétségtelenül megváltozott a társadalmi környezet is, amiben egy ilyen templom felépülhet.
A mozgalom sokáig ragaszkodott hozzá, hogy a kápolna az eredeti tervek szerint, az 1944-ben kiválasztott – Natália nővérnek kinyilatkoztatott – helyszínen épüljön fel, vagyis ott, ahol ma a Szent Anna-kápolna áll. (Az eredeti kis kegykápolnát 1952-ben a sztálinista rendszer lerombolta, 1992-ben a Salamin család építette újjá, de nem pontosan abban a formában, amilyen volt, és nem is egészen ugyanott. A mai kis dobozkápolna nagyjából ott áll, ahova az Engesztelő Kápolnát tervezték, az Anna-rét szélén.) A mozgalomhoz csatlakozó települések egy-egy kőtömböt adományoztak az építkezéshez, ezek is ott hevertek sokáig a környéken, de annyi pénz soha nem gyűlt össze, hogy a kápolna felépülhessen.
2018-ban a Hegyvidéki Önkormányzat ötletpályázatot írt ki egy szabadtéri miséző- és emlékhely létrehozására. Ez azt is jelentette, hogy elvetették az 1947-es templomterv megvalósítását, mivel azt mérete miatt a természetvédelmi szempontokkal már nem tartották összeegyeztethetőnek, és kinyitották a helyszín kérdését is. A Natália nővér által kiválasztott helyen, ahol a Zugligetről felérkező zarándokút kiér az Anna-rétre, ugyanis több nagy fa áll, amelyek kivágása felháborodást váltott volna ki. Éppen ezért jó ötletnek tűnt a kápolnát „áttolni” a szomszédos Szaniszló-rétre, amelynek meghatározó tájképi eleme egy hat öreg vadgesztenyefa által alkotott liget.
Hogy mennyire nem volt jó ötlet, azt most bárki megnézheti élőben: minden tekintetben suta kis épület született.
Az ötletpályázaton három koncepciót jutalmaztak rangsorolás nélküli egymilliós pályadíjjal, ezek közül az egyik, a Studio Nomad nevű csapat munkája találta meg azt az egyetlen utat, ahogy ezen a helyen, ezzel a történelmi háttérrel, de a természet iránti érzékenységgel, minden károkozás nélkül ki lehetett volna alakítani egy méltó szabadtéri misézőhelyet. (Már ha eltekintünk attól, hogy a Hegyvidéki Önkormányzat a Szaniszló-rétet közben hóágyúzással, meglehetősen energiafaló módon megpróbálja sífutópályaként is hasznosítani a klímaváltozás ellenére, ami a szabadtéri misézéssel bizarr kombinációt alkot.)
A Studio Nomad valószínűleg látta azt, amit a többi pályázók nem: hogy ez nem építési hely. Nem pusztán a természetvédelmi megfontolások miatt, hanem mert a lejtős, keskeny hegyi rét közepére nem helyezhető el úgy épület, hogy az elfogadható hatású legyen. Ha egy pillanatra félretesszük a fakivágások problémáját, még a Natália nővér által választott helyszín is sokkal jobb lenne ennél. Az önkormányzat végül egy negyedik ötletet, Márkus Péter és Koczka Kristóf koncepcióját választotta ki továbbtervezésre, amely a hat fából álló liget mögé helyezett el egy aprócska, garázs méretű kápolnát, a fák alatt pedig a kőtömböket elrendezve alakította ki a misézőhelyet.
A továbbtervezés során a koncepció tovább nyomorodott, és végül egy egyszerű kis nyeregtetős betonépület lett belőle, alul-felül szerelt mészkőlapokkal burkolva, az oldalán ugyancsak kőburkolatos haranglábbal. A Világ Győzedelmes Királynője Engesztelő Garázs sajnos se nem méltóságteljes, se nem bájos, a korábban festői szépségű rét harmóniáját megtöri, az anyaghasználata, megformálása ügyetlen – letisztult, építészeti magazinok címlapjára kívánkozó kortárs minimalizmus akarna lenni, de ahhoz csak annyiban hasonlít, mint a Moncsicsivé restaurált spanyolországi Jézus-festmény az eredetihez. A felépítése nem ad hozzá semmit a misézőhelyhez, mert annyira pici, hogy a beltérben misét tartani úgysem fognak pár embernek, ha viszont sokan vannak, a feladatot egy szabadtéri oltár is ugyanúgy ellátná.
A kudarc azonban nem kizárólag, sőt nem elsősorban az építészeti tehetség hiányából fakad: magával a helyszínnel van baj. A facsoport felől nézve, ahol még van egy kis sík terület, egész elfogadható a kép, de utána a domb azonnal lejteni kezd, vagyis itt egyszerűen nincs természetes építési hely. A kápolnácska ezért maga alá kapart némi földet, és ráült az így kialakult mesterséges terasz tetejére: ettől az egész építési gesztus vált hamissá, önleleplezővé. Az építészet ugyanis csak akkor tud a tájba illeszkedni, ha a tervezője mélyen, vagy legalább mint a régi, névtelen építők, ösztönösen érti azt a természeti környezetet, amiben az alkotását organikus módon elhelyezi. A Normafán most egyszerre két frissen elkészült példa is mutatja, hogy ez hogyan működik és hogyan nem.
Nyitókép: a felújított Normafa Síház (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
