„Százan voltunk, négyen éltük túl” – exkluzív riport Ukrajna titkos orosz hadifogolytáborából
Mindössze a világsajtó négy médiuma nézhette 2023 végén, milyen az élete az ukrajnai háborúban hadifogságba került oroszoknak. A négyek egyike a Válasz Online volt. A titkos nyugat-ukrajnai fogolytáborban beszélhettünk orosz börtönből a donbaszi frontra került gyilkossal – világossá vált: az „ágyútöltelék” kifejezés nem csak a középkor sajátja – és Putyin tavalyi mozgósításának egyik kárvallottjával. Álltunk az első elítélt háborús bűnös és megnyomorodott katonák ágyánál, aztán a rabokkal együtt kanalaztunk ebédre borscsot. Az ukránok azonban remélik: hamarosan egyiküket sem látják. Így kaphatnák csak vissza az orosz területen raboskodó ukrán katonákat. Riport.
„Velük mindig emberségesen kell bánni és őket különösen (…) a nyilvános kíváncsisággal szemben megvédeni” (részlet az 1929-es genfi egyezményekből)
A baskír sóhajtott. Értette ő, mit kérdezünk. Csakhogy egyszer haza fog jutni. És ha kimondja, hogy csalódott az orosz hadseregben, az élete kerülhet veszélybe. Megint. Pedig tudta, mi a hadsereg: huszonhét éve sorkatona volt. Most meg csak nézett maga elé. A meglőtt lábából kiálló szegecseket szuggerálta. Hátha azoktól elillanunk.
Mihailt már a védelmi minisztérium toborozta, nem a Wagner. Egy orosz börtönből. Storm-Z. Így nevezik a fegyencek egységeit.
*
Nem börtön – hadifogolytábor. Valahol Nyugat-Ukrajnában. Ennyit írhatunk le. A bekötőút menti helységben hozzászoktak az ilyesmihez: hatalmas ispotálya még a Monarchia idején épült, a közeli telek – riportunk helyszíne – pedig az ukrán büntetés-végrehajtási intézményrendszer része volt. 2022. február 24-ig. A teljes értékű invázió kezdete után a rabokat máshová szállították. Ez lett az orosz hadifoglyok első tábora.
Hatalmas kegyben van részünk: 2023 decemberére a világsajtó mindössze négy médiuma kapott lehetőséget intézménylátogatásra. Egy amerikai, egy lengyel meg egy japán óriás mellett még mi, a mindössze tízfős független magyar lap. Mindenkit ugyanaznapra várnak. Szeles, de napos idő. Az ellenőrzés és a szabályok ismertetése okozta szorongást villogó karácsonyfa oldja. A piszoárt nem lehet lehúzni, de legalább van.
„Éppen elég” – ad felvilágosítást a létszámról a Kijevből küldött hivatalos személy. Szép hosszú nevű munkáltatója van: Hadifoglyokkal Való Bánásmód Koordinációjáért Felelős Parancsnokság (KSPPV). 2022. március 11-én hozta létre a háborús szükség. A hivatalos személy Petro Jacenko író-újságíró. Lvivi születésű. Jobbparti Ukrajna legnagyobb napilapjánál, az Ekszpresznél dolgozott; tizenegy könyve jelent meg. 2020-as kötete, a Szojuz Radjanszkih Recsej (Szovjet Holmik Szövetsége) 2021-ben az év gyerekkönyve lett a BBC-nél. Tavaly nyáron mozgósították. Ő dönthetett, hol szolgál. Az ünnepelt gyerekkönyvszerző a KSPPV-t választotta. „Tudtam, hogyan kell beszélni azokkal, akik úgy döntöttek, megszállnak, megölnek minket és eltörlik a kultúránkat. Érdekes volt szemtől szembe kérdéseket feltenni nekik. Újságíróként pedig tudtam, mire lehet szüksége az ide látogató – kizárólag elismert médiumnál dolgozó – kollégáknak.” Mondjuk is, mire van szükségünk: hosszabban szeretnénk beszélni egy orosz börtönben toborzott fogollyal, meg egy olyannal, akit a 2022 szeptemberében kezdődött oroszországi részleges mozgósítás alatt hívtak be. Ígéretet kapunk: vannak ilyenek, beszélhetünk velük.
*
Az első beléptető zsilipnél várakozni kell. A betonfalon szemelvények az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából. Ukránul van, angyal díszíti. Fölötte pengésdrót. Berreg a kapu, bent vagyunk. Két hadifogoly a járdát takarítja. Azzal a jellegzetesen posztszovjet, rövid nyelű seprűvel. Mellettük a Szent Miklós-kápolna. Nincs miseidő, alighanem nekünk nyitották ki. Hogy lássuk, itt ilyen is van.
A bevezető reprezentációnak még nincs vége. Megtekintjük a foglyok személyes tárgyait rejtő zsákokat meg a nekik járó mintaszettet: egy rend rabruha, tisztálkodó készlet, két pár cipő, papucs, sapkák.
A nagy dolgok két ajtóval beljebb kezdődnek.
*
A kórházfolyosón sok az ajtó. Mögöttük megnyomorodott hadifoglyok. Mint a baskír. A katonásdit játszó íróasztal-stratégákat néhány perc alatt kijózaníthatná a látvány: a háború ez – nem díszszemlék meg kenyeres-sós köszöntés.
A szegecselt lábúak még jobban jártak. Ők talán újra fognak tudni járni. Amputált lábú társuk révülettel a szemében olvas valami verseskötetet. Egy 30 év körüli srác megfeszített erővel tornássza át magát a tolószékből az ágyba. Szemben velük fejtorzó. A repeszroncsolta arcból amit lehetett, összeöltöttek. Amit meg nem – ott lyuk tátong.
A tévészoba is tele csonkabonkákkal. A gleichschaltolt ukrán hírfolyamot, a telemaratont nézik. Riport egy herszoni orosz rakétatámadásról, gyerekek is megsérültek benne. Csend van. Ötvenen lehetnek, a kopasz fej–mankó arány egy az egyhez közelít. A szomszéd szobában sakkparti. Ha a lesántult nézők még nem is, az európaibb kinézetű orosz már sejti, hogy még pár lépés, és mattolja távol-keleti rabtársát. Végül ledől a király. Győz a sötét.
*
Sorakozó. Ebéd. A foglyok százasával érkeznek a kantinba. Az oda vezető lépcső előtt hármasával állnak az ukrán dicsőségfalnál. Az Ukrán Felkelő Hadsereget vezető Roman Suhevicstől az ellentmondásos megítélésű Sztepan Banderán át Jana Klocskova úszóbajnokig tart az ív. Ha ellen is áll az ember, valami azért átszüremlik ebből, ha hónapokon át vágja vigyázzba magát előtte. Éhesen ráadásul.
A konyhán dolgozó foglyok fegyelmezetten porciózzák a menüt. Borscs hús nélkül, húsgombóc főtt tésztával, savanyú káposzta meg egy kiadós vekni kenyér. Helyben sült. Nem a Gundel, de korrekt ebéd. Végigesszük velük mi is, jólesik. A kukták illedelmesen jó étvágyat kívánnak. Evőeszköz csak kanál van. Ez csörömpöl a fémedényeken.
Nagyjából húsz percük lehet megenni. A váltás ebédszázad már az ajtó előtt toporog. Akkor jöhetnek, ha minden asztaltól felálltak, és kimondták a varázsszót – ukránul: „Djakuju za obid!” (Köszönöm az ebédet!)
*
Anatolij
„Én vagyok itt a főszakács! Ízlett a húsgombócom? Jöjjön megint!
41 éves vagyok, eredetileg rosztovi. Az orosz büntető törvénykönyv 105. cikkelye alapján tizenkilenc évet kaptam emberölésért. Kilenc és felet ültem le belőle. Bent nem vertek. Voltak hiányosságok, de nagyjából rendben volt. Csak állami tévét nézhettünk.
A Storm-Z-be kerültem a börtönből. Hat hónapra írtam alá április 9-én. Korábban a Wagner is járt ott. Prigozsin személyesen. Akkor még félelmetesnek tűnt. Aztán amikor a védelmi minisztérium jött kétszer-háromszor, már mentem. Ők már nem toboroztak, hanem egy alezredes meg egy tábornok ajánlatot tett. Be sem mutatkoztak, csak felolvasták, mik a feltételek, és megkérdezték, ki akar a frontra menni.
Hogy mivel motiváltak? A tiszta lappal. Eltörölték volna a büntetést, új életet kezdhettem volna. Hat hónap, és otthon lehettem volna. Már ha túlélem. Megmondták pár ismerős keresztnevét, akik amnesztiát kaptak. Tehát tudok olyanról, aki kapott. A kétezer fős büntetőtáborból, ha jól emlékszem, százhatvanan jöttünk el harcolni. Pénzt a hat hónap lejárta után ígértek, 205 ezer rubelt [800 ezer forintot] egy hónapra.
Kéthetes kiképzést kaptunk a luhanszki területen. Sátrakban aludtunk egy mezőn. Helyiekkel nem találkozunk. Inkább fizikai képzés volt: mesterlövészeknek, lövészeknek. Nem vagyok már tizenöt éves, pontosan tudtam, hová megyünk. A második csecsen háború alatt voltam sorkatona, azóta elmúlt az idő, úgyhogy mintha Rambo lettem volna! De több mint kilenc év rabság után olyan jó volt látni mezőt meg folyót!
Május 17-én vittek a Bahmut melletti Kliscsijivka lövészárkába. Már ki volt ásva. Nem volt kapcsolatunk a reguláris orosz erőkkel, sem a légierővel. Az orvos az lett, aki tudott kötözni vagy injekciót beadni. Még a kiképzés alatt mutattak rá egyikünkre, hogy vezesse az egységet, de hivatalos parancsnokunk nem volt. Annyit tettek, hogy megmutatták az árkot, azt mondták, akörül kell tartani a védelmet, majd távoztak. Nem tudtuk, kit kell hívni, ha baj van. Voltak politikai tisztek, de nem csináltak semmit. Fegyvert Kalasnyikovot kaptunk. Egy tárral.
Május 20-án estem fogságba egy ukrán roham alatt. Az volt a harmadik napom a fronton. A reggel még csendes volt, aztán lövöldözés kezdődött, és tizenöt perc alatt – nagyjából délután kettőre – vége is volt mindennek. Hál’istennek, időm sem maradt ölni. Azt nem tudom, mi történt volna, ha visszavonulunk. Százan voltunk, négyen éltük túl. Nekem a tüdőm sérült súlyosan, de még láthatták, hogy lélegzem és életben vagyok. Az ukrán katonaorvos látott el, aztán egy kórházba vittek, ott tértem magamhoz. Az ukránok? Nem, nem virágokkal fogadtak. Ez most valami vicc?
Jobbak itt a körülmények, mint otthon. Már ha a fogságot nézzük. Megvan mindenünk: ruha, étel. Nem, nincsenek fasiszták. Nem akarok visszamenni a frontra! Haza akarok menni a három gyerekemhez. Telefonon szoktunk beszélni. Csak velük, az anyjukkal nem.”
Anatolij
„Én vagyok itt a főszakács! Ízlett a húsgombócom? Jöjjön megint!
41 éves vagyok, eredetileg rosztovi. Az orosz büntető törvénykönyv 105. cikkelye alapján tizenkilenc évet kaptam emberölésért. Kilenc és felet ültem le belőle. Bent nem vertek. Voltak hiányosságok, de nagyjából rendben volt. Csak állami tévét nézhettünk.
A Storm-Z-be kerültem a börtönből. Hat hónapra írtam alá április 9-én. Korábban a Wagner is járt ott. Prigozsin személyesen. Akkor még félelmetesnek tűnt. Aztán amikor a védelmi minisztérium jött kétszer-háromszor, már mentem. Ők már nem toboroztak, hanem egy alezredes meg egy tábornok ajánlatot tett. Be sem mutatkoztak, csak felolvasták, mik a feltételek, és megkérdezték, ki akar a frontra menni.
Hogy mivel motiváltak? A tiszta lappal. Eltörölték volna a büntetést, új életet kezdhettem volna. Hat hónap, és otthon lehettem volna. Már ha túlélem. Megmondták pár ismerős keresztnevét, akik amnesztiát kaptak. Tehát tudok olyanról, aki kapott. A kétezer fős büntetőtáborból, ha jól emlékszem, százhatvanan jöttünk el harcolni. Pénzt a hat hónap lejárta után ígértek, 205 ezer rubelt [800 ezer forintot] egy hónapra.
Kéthetes kiképzést kaptunk a luhanszki területen. Sátrakban aludtunk egy mezőn. Helyiekkel nem találkozunk. Inkább fizikai képzés volt: mesterlövészeknek, lövészeknek. Nem vagyok már tizenöt éves, pontosan tudtam, hová megyünk. A második csecsen háború alatt voltam sorkatona, azóta elmúlt az idő, úgyhogy mintha Rambo lettem volna! De több mint kilenc év rabság után olyan jó volt látni mezőt meg folyót!
Május 17-én vittek a Bahmut melletti Kliscsijivka lövészárkába. Már ki volt ásva. Nem volt kapcsolatunk a reguláris orosz erőkkel, sem a légierővel. Az orvos az lett, aki tudott kötözni vagy injekciót beadni. Még a kiképzés alatt mutattak rá egyikünkre, hogy vezesse az egységet, de hivatalos parancsnokunk nem volt. Annyit tettek, hogy megmutatták az árkot, azt mondták, akörül kell tartani a védelmet, majd távoztak. Nem tudtuk, kit kell hívni, ha baj van. Voltak politikai tisztek, de nem csináltak semmit. Fegyvert Kalasnyikovot kaptunk. Egy tárral.
Május 20-án estem fogságba egy ukrán roham alatt. Az volt a harmadik napom a fronton. A reggel még csendes volt, aztán lövöldözés kezdődött, és tizenöt perc alatt – nagyjából délután kettőre – vége is volt mindennek. Hál’istennek, időm sem maradt ölni. Azt nem tudom, mi történt volna, ha visszavonulunk. Százan voltunk, négyen éltük túl. Nekem a tüdőm sérült súlyosan, de még láthatták, hogy lélegzem és életben vagyok. Az ukrán katonaorvos látott el, aztán egy kórházba vittek, ott tértem magamhoz. Az ukránok? Nem, nem virágokkal fogadtak. Ez most valami vicc?
Jobbak itt a körülmények, mint otthon. Már ha a fogságot nézzük. Megvan mindenünk: ruha, étel. Nem, nincsenek fasiszták. Nem akarok visszamenni a frontra! Haza akarok menni a három gyerekemhez. Telefonon szoktunk beszélni. Csak velük, az anyjukkal nem.”
*
Ebéd után munka. A műhelyben puffanások hallatszanak. A foglyok fémcsövek körül sürgölődnek, hogy néhány szakszerű rögzítéssel rattan bútort varázsoljanak belőlük. A kész terméket az Ukrajna nagyvárosainak bevezetői útjai mellől ismerős Epicentr áruházlánc veszi meg.
Egy másik szakasz szabadtéri munkán, nekik a hálókörletüket látjuk. Az egyik emeletes ágy előtt megáll bennünk az ütő, amikor kiolvassuk felső szint lakójának nevét: Vagyim Sisimarin. Az első orosz háborús bűnös, akit elítéltek. A 2000-es születésű harckocsizó tavaly májusban kapott életfogytiglanit, miután beismerte, hogy lelőtt egy 62 éves ukrán civilt, Olekszandr Selipovot a Szumi megyei Csupahivkában. Az ítéletet másodfokon 15 évre enyhítették.
Sisimarin katalizálja a Petro Jacenkóhoz intézett kérdésünket: „Hogy embereknek tartom-e őket? Jó kérdés. Sokan civileket öltek. Amikor kilépek innen, azt érzem, kezet akarok mosni. De nem utálom őket, nincs bennem erős ellenérzés feléjük. Ugyanolyan emberek voltak, mint mi, de az orosz propaganda zombivá tette őket. Sajnálat viszont nincs bennem. Hiszen felnőtt emberek: eldönthették, mit tesznek, és mit nem. Többségük érti is, miért tette, amit tett. Ha fegyvert kapnának, azonnal megölnének minket. Viszont itt bent mindenki passzív. Nem tudom, önvédelmi stratégia-e, vagy otthon is így viselkednek-e. Mindegyikük a saját jelentéktelenségét hangsúlyozza. Meg azt, hogy ők semmiről nem döntenek. Hogy akaratuk ellenére mozgósították őket.”
*
Roman
„Krasznaja Poljanán dolgoztam. Szocsi mellett. Anyám hívott, hogy elkezdődött a mozgósítás, behívóm érkezett. A második csecsen háború alatt voltam tüzér – ezért küldhették. Mondtam anyámnak, hogy dobja ki. Vagy hatszor jött ilyen papír, de egyszer sem tudták kézbesíteni.
Aztán gondok adódtak otthon, haza kellett mennem Taganrogba. Ott aztán kezembe nyomták a behívót: »Vagy aláírsz, vagy mész a börtönbe.« Július 10-én aláírtam. Fizetést egyszer kaptam, 195 ezer rubelt, bár a kormányzó 300 ezerről beszélt.
Először Juzsno-Szahalinszkba vittek kiképzésre egy ottani táborba. Vért vettek, szívritmust néztek. Aztán Barnaul mellé, Alejszkbe mentünk. Ott már nem volt kiképzés – illetve annak volt, aki akarta. Volt, aki kapott golyóálló mellényt, más meg nem. Tüzérnek kellett volna lennem, ehelyett egy közönséges rohamcsapatba osztottak be. Rosztovon keresztül kerültünk egy luhanszki gyakorlótérre – ahol esőben ki sem mentünk lőni.
A luhanszkiak 123. dandárjába osztottak minket. Azt mondták, »ti oroszok nem mentek a front közelébe, itt vannak a donyecki meg a luhanszki alakulatok, mögöttük lesztek«. 18-19 éves fiúk tették le akkor az esküt, három nap után dobták is őket a frontra.
Aztán minket is. Egy Bilohorivka melletti lövészárokba kerültünk. Egy hét után, augusztus 17-én az egészet lerohanták az ukránok. Foszforbombákkal, kazettás lőszerrel, lengyel aknavetővel. Egy madárka is fölénk szállt – madárka, így hívják a drónt, ugye? Nem volt lőszerünk, nem volt rádiónk. »Ki kell innen jutnunk« – mondtam a parancsnoknak, de ő azt mondta, üljünk ott tovább. Végül tizenöt perc alatt mindenki fogságba esett. Még csak ellen sem álltunk, mert nem volt semmink.
A háború? Senkinek nem jó. Nem akartam idejönni. Ha haza is kerülök, önszántamból biztosan nem jövök vissza. A vélemények Oroszországban is különböznek: van, aki akarja a háborút, más meg nem. De nem úgy kezdődött, hogy tengernyi ember akarta. Akárhogy végződik, ez politika, arra meg nincs szükségem. A parancsnokaink olyasmiket mondtak, hogy itt oroszokat esznek. Hülyeség.
Még a választás előtt be kéne ezt fejezni, akár Putyin lesz az elnök, akár nem. Sok a halott.”
Roman
„Krasznaja Poljanán dolgoztam. Szocsi mellett. Anyám hívott, hogy elkezdődött a mozgósítás, behívóm érkezett. A második csecsen háború alatt voltam tüzér – ezért küldhették. Mondtam anyámnak, hogy dobja ki. Vagy hatszor jött ilyen papír, de egyszer sem tudták kézbesíteni.
Aztán gondok adódtak otthon, haza kellett mennem Taganrogba. Ott aztán kezembe nyomták a behívót: »Vagy aláírsz, vagy mész a börtönbe.« Július 10-én aláírtam. Fizetést egyszer kaptam, 195 ezer rubelt, bár a kormányzó 300 ezerről beszélt.
Először Juzsno-Szahalinszkba vittek kiképzésre egy ottani táborba. Vért vettek, szívritmust néztek. Aztán Barnaul mellé, Alejszkbe mentünk. Ott már nem volt kiképzés – illetve annak volt, aki akarta. Volt, aki kapott golyóálló mellényt, más meg nem. Tüzérnek kellett volna lennem, ehelyett egy közönséges rohamcsapatba osztottak be. Rosztovon keresztül kerültünk egy luhanszki gyakorlótérre – ahol esőben ki sem mentünk lőni.
A luhanszkiak 123. dandárjába osztottak minket. Azt mondták, »ti oroszok nem mentek a front közelébe, itt vannak a donyecki meg a luhanszki alakulatok, mögöttük lesztek«. 18-19 éves fiúk tették le akkor az esküt, három nap után dobták is őket a frontra.
Aztán minket is. Egy Bilohorivka melletti lövészárokba kerültünk. Egy hét után, augusztus 17-én az egészet lerohanták az ukránok. Foszforbombákkal, kazettás lőszerrel, lengyel aknavetővel. Egy madárka is fölénk szállt – madárka, így hívják a drónt, ugye? Nem volt lőszerünk, nem volt rádiónk. »Ki kell innen jutnunk« – mondtam a parancsnoknak, de ő azt mondta, üljünk ott tovább. Végül tizenöt perc alatt mindenki fogságba esett. Még csak ellen sem álltunk, mert nem volt semmink.
A háború? Senkinek nem jó. Nem akartam idejönni. Ha haza is kerülök, önszántamból biztosan nem jövök vissza. A vélemények Oroszországban is különböznek: van, aki akarja a háborút, más meg nem. De nem úgy kezdődött, hogy tengernyi ember akarta. Akárhogy végződik, ez politika, arra meg nincs szükségem. A parancsnokaink olyasmiket mondtak, hogy itt oroszokat esznek. Hülyeség.
Még a választás előtt be kéne ezt fejezni, akár Putyin lesz az elnök, akár nem. Sok a halott.”
*
A hadifogoly nem olyan sok, mint a halott, de a nyugat-ukrajnai tábor így is tele velük. Elfogásuk után az oroszok az ukrán nagyvárosok börtöneibe kerülnek, átmeneti időre, amíg ki nem kérdezik őket. Ha ez megtörtént – és felszabadulnak helyek –, akkor hozzák csak őket erre a titkos helyre. Itt ugyanis lényegesen jobbak a körülmények. Nemrég új tábor nyílt nekik, az is „megfelelően messze” a frontvonalaktól. Nem véletlenül.
Bár a második világháborúban a halálra éheztetésük dívott milliószámra, és amerikai filmek is szólnak például távol-keleti horrorsztorikról, a hadifoglyok valójában a hadviselő felek értékes cserealapjai. Nemcsak a belőlük kiszedett információ ér aranyat, de a fogságba került ukránok is csak úgy kerülhetnek haza, ha visszatérhet megfelelő számú orosz. 2022. február 24-e óta már negyvennyolc fogolycsere történt – világsajtót bejárt esemény volt a mariupoli Azovsztal védőinek hazatérése –, összesen 2598 ukrán hadifogoly szabadult ki. Az minősített információ, hogy Oroszország ezért hány katonáját kapta vissza. Ahogyan az is, hogy pontosan kiket – akár az első háborús bűnös Sisimarin is hazatérhet, ha a felek úgy alkudnak meg. Az ügyvédje legalábbis ezt valószínűsíti.
Arról is sporadikus információk ismertek csak, Moszkva mennyit tartat be saját börtöneiben a hadifoglyokkal való bánásmódot rögzítő genfi egyezményekből. Ukrajna szerint nem annyit, mint ők, akik beengedik a nemzetközi szervezeteket az ehhez hasonló intézményekbe, akár több napra is. Azt, mi történik a fogságba esett ukránokkal Oroszországban vagy a megszállt ukrán területeken, nyár óta még ennyire sem tudni. Akkor volt az utolsó csere. Karácsony előtti sajtótájékoztatóján Volodimir Zelenszkij ukrán elnök elismerte: lelassult a fogolycserék üteme „Oroszország saját, nagyon speciális okai miatt”. Reménykedett ugyanakkor, hogy hamarosan újrakezdik őket.
Riportunk szereplői addig maradnak Nyugat-Ukrajnában, Petro Jacenko pedig fogadkozik, továbbra is jól bánnak majd velük: „Ezért a különbségért harcolunk ebben a háborúban: hogy nem olyanok vagyunk, mint ők. Mások vagyunk – európaiak. Ha ugyanúgy bánnánk velük, mint ők a mieinkkel, Nyugaton joggal kérdeznék meg, miért támogassák Ukrajnát. És még egy dolog van, amiért érdemes így bánni velük: vissza akarjuk kapni a saját srácainkat. Nem az tesz boldoggá, hogy tele van ez a hely – annak örülnék, ha üres lenne.”
Frissítés 2024. január 3-án 18 óra 19 perckor: vége az augusztus óta tartó szünetnek, a teljes értékű háború eddigi legnagyobb fogolycseréje zajlott le, 230-an (katonák, területvédelmisek, nemzeti gárdisták, határőrök, rendőrök és civilek) térhettek haza Ukrajnába.
***
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András.
***
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
