Háborút nem, csak új stratégiát hoz – Tajvanon lesz az év első fontos választása
2024 tele lesz világraszóló fontos választásokkal, az elsőt rögtön január 13-án, Tajvanon rendezik. A kérdés, hogy hatalmon marad-e a függetlenségpárti vezetés, amire a népi Kína háborús uszítóként, Amerika pedig szövetségesként tekint. Vagy nyolc év után újra olyan elnök és kormány jön, amely az egy Kína elvet képviseli. Kultúrharc és némi etnikai feszültség is van a háttérben.
Január 13-án több mint 20 millió tajvani polgár szavaz majd az ország következő elnökéről és a parlamenti képviselőkről. A világsajtó hetek óta izgalomban van, a kommentárok részben arról szólnak, hogy ha Pekingnek, azaz a kommunista Kínának nem tetszik majd a választás eredménye, akkor egy nagy lépéssel közelebb kerülünk a harmadik világháborúhoz: azaz Kína katonai támadást indíthat Tajvan ellen, az Egyesült Államok beavatkozhat Tajvan védelmében, és a világ két legerősebb országa, két atomhatalom közvetlen konfliktusba kerül, annak következményei pedig az ukrajnai háborúnál is sokkal borzalmasabbak lesznek.
A helyzet valószínűleg nem ennyire drámai. Ha a nyolc éve hatalmon lévő progresszívek győznek, akkor a kínai–tajvani viszony biztosan nem javul, de a komolyabb szakértők szerint háborút akkor sem indítana Kína – legalábbis a következő néhány évben ez nem valószínű.
A Pekingből érkező fenyegetések inkább a választási kampány részei: a kommunista hatalom igyekszik megijeszteni a tajvani választókat, hogyha nem váltanak kormányt, akkor veszélybe kerülnek.
A konfliktus megértéséhez érdemes röviden áttekinteni, hogy micsoda Tajvan. A második világháború után Kínában polgárháború dúlt a kommunisták és a köztársaságpártiak között, utóbbiakat a Kuomintang nevű párt képviselte. A 40-es évek végére a kommunisták győztek, és a Kuomintang, közel 2 millió szimpatizánsával együtt, Tajvan szigetére menekült. A kommunisták és a köztársaságiak is úgy tartották, hogy ők Kína egyetlen legitim vezetői, és csak idő kérdése, hogy az uralmuk alatt egyesül a szárazföld és a sziget.
A helyzet az 1970-es években gyökeresen megváltozott: Washington a kommunista Kínát ismeri el azóta Kínának, Tajvant pedig nem tekinti hivatalosan önálló államnak. Ez a nemrégiben elhunyt Henry Kissinger ötlete volt, hogy Pekinget és Moszkvát leválassza egymásról, ami nagyon fontos lépés volt a hidegháború alakításában.
Tajvan válaszul olyat húzott, ami miatt a mai napig elválaszthatatlan partnere a nyugati világnak, és ami miatt akkor is számíthat Amerika védelmére, ha a világpolitika nagy stratégiai játszmájában egyébként elvesztené Washington érdeklődését: megépítette a világ legnagyobb és legfejlettebb csipgyárát, a TSMC-t. A cég termékei a mai napig nélkülözhetetlenek a legfejlettebb számítógépek gyártásához, de piacvezető a telefonok és egyéb kütyük beszállítójaként is. Kicsit leegyszerűsítve:
ha a TSMC-t lebombázzák, akkor öt évig nem lesz új iPhone-ja senkinek.
Ha pedig a pekingi vezetés megkaparintaná, akkor Kína monopolhelyzetbe kerül a csúcstechnológia gyártásában, és mindenkinek minden követelését teljesítenie kell, aki csak fejlett gépet akar magának. Elsősorban nem is a telefonok gyártása a legfontosabb tét, hanem a mesterséges intelligencia legfejlettebb gépeihez való hozzáférés.
Hogy a helyzet bonyolultabb legyen, az említett iPhone-okat (és sok más elektronikai terméket) a népi Kínában szerelik össze, sok esetben tajvani csipek felhasználásával. Tajvan pedig rengeteg élelmiszert és nyersanyagot importál Kínából. Akármilyen feszült is a politikai viszony a sziget és a szárazföld között, eléggé egymásra vannak utalva ahhoz, hogy egy esetleges háború óriási károkat okozzon mindkét oldalon.
Kína évek óta rengeteget költ arra, hogy csipgyártásban önellátó legyen, ezt az Egyesült Államok és szövetségesei igyekeznek akadályozni, ahogy csak tudják. Például tavaly óta Kína nem vásárolhat olyan gépeket, amelyek a legfejlettebb csipek gyártásához szükségesek – ilyen eszközöket jelenleg kizárólag a holland ASML készít, de a fejlesztéseikhez ők is jórészt amerikai tőkét használnak. Tajvanon is az ASML berendezésein alapul a csipgyártás. Ha Kína egyszer utoléri a nyugati technológiát, akkor Tajvan már nem lesz annyira fontos a nyugati világnak. Egyelőre még nem tartunk itt, a kínai szempontból legoptimistább becslés szerint is mintegy 10 év lemaradásban van a népi Kína technológiája, bár az olló záródik. A Nyugat ezt a problémát érzékelve igyekszik felzárkózni, Amerika és az EU is szeretne saját területén új, és az eddigieknél fejlettebb csipgyárakat telepíteni, de ez időigényes és nagyon költséges terv.
Ebben a helyzetben a tajvani választás tétje világpolitikai szempontból leginkább az, hogy évtizedes távlatokon belül ki milyen igényekre hivatkozhat majd. Ez messziről nézve szimbolikus kérdésnek tűnhet, de vannak példák arra, hogy egyszeriben a gesztusok fontossá válnak: azzal, hogy az Egyesült Államok soha nem ismerte el a balti államok Szovjetunió általi bekebelezését, jogalapot teremtett a 90-es évek elején a függetlenségük elismerésére, aminek nyomán nagyon gyorsan darabjaira hullott a Szovjetunió.
Kínának az a hosszú távú érdeke tehát, hogy fenntartsa azt a helyzetet, amiben Tajvant nem tekinti a világ önálló országnak, és Tajvan maga sem kiáltja ki a függetlenségét (hanem az igazi Kínaként tekint magára), és így a megfelelő időben gyakorlatilag is magához csatolja a szigetet. Ebből a szempontból jobb partner számára a jelenleg ellenzékben lévő, egyébként jobboldali Kuomintang, amely maga is az egy Kína elvét vallja, és ugyan kapitalista alapon képzelné az egyesülést, de szintén óhajtja azt. A jelenlegi tajvani vezetés, az egyébként baloldali Progresszív Párt viszont Tajvan különállását képviseli.
Ez kulturális és valamennyire etnikai szinten is megjelenik: a progresszívok legfőbb szavazóbázisa az a csoport, amelynek ősei a 17.-18. században települtek be Kínából, nem a mandarin az anyanyelvük, és Tajvant szuverén államalakulatnak tekintik. A Kuomintang ezzel szemben mindig is azt az identitást képviselte, hogy a sziget Kína része, és a hidegháború alatt olyan diktatúrát tartott fenn, amiben csak a mandarint ismerték el hivatalos nyelvként, és az iskolákban a teljes Kínát érintő tananyagot oktattak. E politikából ered, hogy az ország hivatalos neve nem Tajvan, hanem Kínai Köztársaság. A 90-es években kezdődött demokratizálódás ezt a kultúrharcos-etnikai viszályt mára részben elmosta, de a pártok identitásában máig tetten érhető a szárazföldhöz és a nyelvhez való viszonyulásban az ellentét.
A legnagyobb vita a két párt és az elnökjelöltjeik között arról szól, hogy milyen legyen a viszony Kínával.
A Kuomintang szerint oldani kell a feszültséget, nem érdemes Pekinget provokálni, mert a gazdasági fejlődés és a biztonság záloga a jó viszony. A Progresszívak kormányzása alatt megszűnt a közvetlen kapcsolat a pekingi és a tajpeji vezetés között, néhány kereskedelmi embargó is érvénybe lépett, és rendszeressé váltak a látványos kínai hadgyakorlatok a sziget körül. A Progresszív Párt a szuverenitás erősítését hirdeti, még ha akkora többségre belátható időn belül nem is számíthat, amivel átírhatná az alkotmányt, hogy kikiálthassa a függetlenséget.
Két, egymásnak ellentmondó folyamat érzékelhető a tajvani társadalmon belül. Egyrészt harminc éve nő azok száma, akik elsősorban tajvaninak, és nem kínainak tekintik magukat. 1991-ben még 17,6 százalék mondta magáról, hogy tajvani identitása van, 25,5 százalék, hogy kínai, 46,4 százalék, hogy mindkettő és 10,5 százalék megtagadta a választ. 2020-ban viszont már 64,3 százalék mondta magát tajvaninak, 2,6 százalék kínainak, 29,9 százalék mindkettőnek és 3,2 százalék hallgatott. A kérdést négyévente teszik fel hasonló módszertannal Csengcsi Egyetem kutatói, és mindig egyre többen mondják magukat tajvaninak. Ez a progresszíveket erősítené, elvben. Csakhogy közben az is látszik, hogy a lakosság nagyobb része fél a háborútól, és szívesebben venné a békülést Pekinggel, ez pedig a Kuomintang sikerét vetítené előre, elvben.
A csavar az, hogy a békülékeny tábor megosztott. A Kuomintang jelöltje (Hu Ju-hi) egykori rendőrfőnök és Új-Tajpej volt polgármestere) mellett egy feltörekvő új párt, a Néppárt is indul harmadikként az elnökválasztáson, amelynek jelöltje a főváros 2022-ben leköszönt polgármestere (Ko Ven-je). Ő is békülékenyebb lenne Kínával, mint a progresszívek, és a felmérések szerint a Kuomintangtól visz el szavazókat, főleg fiatalokat.
Így a progresszívek jelöltje (az eddigi alelnök, Laj Cseng-tö) vezeti a közvélemény-kutatásokat, méréstől függően 3-6 százalékponttal, miközben a többség valamelyik visszafogottabb jelöltet támogatja, hiszen utóbbiak együtt 50 százalék felett állnak. A választás viszont egyfordulós, és ez egyelőre a progresszíveknek kedvez, bár elég magas azok aránya, akik azt mondják, hogy még nem döntöttek. Illetve a két óvatosabb jelölt támogatói tömegével állhatnak át az esélyesebb mellé a helyi politológusok szerint. Hogy ez megtörténik-e, azt már nem láthatjuk a választásig, mert január 3-a óta tilos kutatási eredményeket publikálni a választási törvény értelmében.
További kérdés, hogy a parlamentben bármelyik pártnak lesz-e a többsége a kormányzáshoz. Tajvan félelnöki rendszer, az államfő a parlament jóváhagyása nélkül is kinevezhet miniszterelnököt, azonban az egyes törvények elfogadásához már a képviselők is kellenek, azaz érdemben nem lehet kormányozni elegendő mandátum megszerzése nélkül.
A mostani szoros állás nyomán előfordulhat, hogy az elnöknek nem lesz elég képviselője a parlamentben, és ebben az esetben döntő lehet, hogy a feltörekvő Néppárt kit támogat majd.
A képviselők többségét egyéni körzetekből, a győztes mindent visz elv alapján választják (73 mandátum), de van listás szavazás is, arányos rendszerben (34 mandátum), illetve az őslakos (nem kínai) kisebbség, akik a lakosság 3 százalékát sem teszik ki, további 6 képviselőt juttathatnak be a parlamentbe. E bonyolult rendszer alapján nagyon nehéz tippelni, hogy melyik pártnak hány képviselője lesz.
A mostani választás Tajvan hosszabb távú jövőjét határozhatja meg. A kérdés, hogy a teljes függetlenséget kitűző, az önálló tajvani identitás erősítése irányába megy-e tovább az ország, vagy a kínai vonal erősödik, azzal az elképzeléssel, hogy egyszer, valahogy a szigetnek és a szárazföldnek egymásra kell találnia. Bárki is győz, Tajvan nem tagozódik be a népi Kínába a következő néhány évben; de olyan radikális gesztus sem várható, ami azonnali katonai támadásra ingerelhetné a pekingi vezetést. Ahogy az sem biztos, hogy a Kuomintang győzelme esetén Peking teljesen elégedett lesz, és nem lesznek további hadgyakorlatok, fenyegetések a szigettel szemben. Hiszen Tajvan sorsa nemcsak kínai ügy, hanem része az amerikai–kínai vetélkedésnek, amely évek óta egyre csak élesedik.
Nyitókép: tajvani katonák a himnuszt éneklik egy invázióellenes gyakorlatozáson az északnyugat-tajvani Hszincsuban 2023. szeptember 21-én (fotó: MTI/EPA/Ritchie B. Tongo)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
