Búcsú az érzelmes funkcionalistától: Finta József építészetéről
A 88 éves korában elhunyt Finta József épületei nélkül Budapestet el sem tudnánk képzelni, de rajzai, urbanisztikai gondolatai is maradandó értéket képviselnek. Nevéhez köthető, bár messze nemcsak az ő hibája az 1960-as évek talán legsúlyosabb városépítészeti tévedése, a Duna-parti szállodasor, de azt is ő mutatta meg, hogy lehet érzékenyen beilleszteni nagy kortárs épületeket vagy akár egy plázát a történelmi városszövetbe. Kevesen tudják, hogy ő tervezte Dunaújváros első, skandináv ihletésű modern lakóházát a szocreál után, hogy megérte egyik meghatározó épületének a lebontását, és hogy fotózás helyett vázlatfüzettel a kezében járta Európa nagyvárosait. Nekrológ.
Bőven benne járunk a 21. század harmadik évtizedében, de ha megkérnénk a járókelőket az utcán, hogy mondjanak két nagy jelenkori magyar építészt, a legtöbben még ma is Makovecz és Finta nevét említenék. Noha munkásságuk belenyúlik a mostani évszázadba, mindketten ízig-vérig az előzőhöz tartoztak, annak is az utolsó harmadához, ahhoz az időszakhoz, amit a késői szocializmus és a rendszerváltás korszakának nevezhetünk. És tegnap óta mindketten az építészettörténet hasábjain élnek tovább: tegnap Finta József is elment, 88 éves korában. Kivételesen hosszú, eredményes építészi pályafutás volt az övé, és hosszú, eredményes, szép élet. Ezt mutatta a barátok, kollégák, pályatársak szeretete, a rengeteg elismerés, amit megkapott, a közéleti ismertség, és hogy már életében a legnagyobbaknak kijáró tisztelet övezte.
A közgondolkodás szeret ellentétpárokban gondolkodni: Arany és Petőfi, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Goethe és Schiller. Nagy figurák, akik egyszerre alkottak, és akik ellentétes végleteket testesítenek meg. Finta és Makovecz is ilyen ellentétpár. A késő modern magyar építészetben ellentétes alapállásokat testesítenek meg: Makovecz a nemzeti építészet sajátos útját kereste, Finta a legjobb minőségben hozta a világban uralkodó trendeket. Makovecz építészete romantikus és ideologikus volt, a mélyet, az ősit, a szerveset kereste, Fintáé gyakorlatias, a megrendelő igényeit, a korszellemet visszatükröző. Makoveczet pályája során időnként mellőzték, háttérbe szorították, Finta minden korszakban sikeres volt, mindig nagy állami és magánmegbízásokat kapott.
Makovecz a modern válságát, zsákutcáját érzékelte, és abból egyéni kiutat keresett, Finta figyelte, hogy mi történik a világban, és látszólag optimizmussal követte a kortárs építészet fejlődését.
Mint minden leegyszerűsítés, természetesen ez is részigazságokra épül, és bizonyos mértékig megtévesztő, de segít elhelyezni alakjukat az építészet történetében.
Amikor majd a 20. századi magyar építészet történetét száz-kétszáz év múlva az egyetemeken tanítják, Finta és Makovecz együtt lesznek ennek a néhány évtizednek a meghatározó alkotói. Annyira uralták a terepet, hogy rajtuk kívül sokáig szinte nem is látszott más. Amikor Makevecz meghalt, Finta „az elmúlt félévszázad egyetlen igazi magyar építész mesterének” nevezte – de azért hozzátette: „az épített világról vallott felfogásunk különbözősége ellenére”. Szívesen hangsúlyozta, hogy a Magyar Művészeti Akadémiát együtt alapították, és egy késői interjúban azt mondta, mindig is jóban voltak, „talán a hetvenes éveket leszámítva”. Életükben persze tudtak keményebben is fogalmazni, Finta esztergomi élményfürdőjét például Makovecz 2005-ben úgy kommentálta, hogy „egy vasbeton dolog, ami olyan sok pénzbe kerül, hogy csak nagy kínnal tudják majd befejezni.”
Aki ellátogat Százhalombattára, abban az érdekes élményben lehet része, hogy egymás mellett láthatja őket, mégpedig a legjobb formájukban. Templomot tervezni a kortárs magyar építészetben hálás feladat, mert talán ebben az épülettípusban van a legkevesebb gyakorlati megkötöttség és a legtöbb emelkedettség, ez kínálja a lehetőséget a legtisztább építőművészetre. A szocializmusban nagyra nőtt olajvárosban csak a rendszerváltás után épültek új templomok. Szinte egyszerre, 1995-96-ban bízták meg a katolikusok Makoveczet, hogy a modern főtérre tervezzen nekik egy Szent Istvánnak szentelt istenházát, a reformátusok pedig Fintát, hogy egy sarokkal arrébb tervezze meg az ő templomukat. A két épület az organikus és a posztmodern magyar templomépítészet legtisztább példája lett, közelségük pedig összehasonlításra csábít. Harminc év múltán nemcsak a tagadhatatlanul lényegi különbség látszik, hanem a mélyebb hasonlóság is: egy korszak alkotásai, ugyanazokra a problémákra keresnek válaszokat, elsősorban a tradíció és modernitás viszonyára. Mindkettő arra törekszik, hogy a modernitás szakadása után valahogy újrakovácsolja a megszakadt folyamatosságot, anélkül, hogy a múltba próbálna visszatérni.
Hasonlóságuk és különbözőségük megmutatkozik a rajzaikban is. Mindketten gyönyörűen rajzoltak, sőt időnként nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a rajzokban még tisztábban mutatkozik meg a művészi szándék, mint az épületekben, ahol az anyagi valóság és a funkcionális kötöttségek gúzsba kötik az alkotót. Finta nagy műveltségét, egyéni látásmódját nagyszerűen mutatják a rajzai, amelyekből több önálló kiállítást is rendezett. A rajzok nem kizárólag az építészi munka melléktermékei voltak. Ha utazott – márpedig rengeteget utazott, mert a high-tech modern hívének ismert Finta szerette Európa történelmi városait, Párizst, Velencét, Rómát –, akkor fényképezés helyett öt-tízperces könnyű vázlatokat készített egy kis, bőrgerincű füzetbe. Katedrálisok, ódon terek, városházák, Szantorini sziklái: csupa kis remekmű. De már a 80-as évektől rajzolta Erdélyt is, Kalotaszeg eltűnő világát, csűröket, parasztházakat, dombhajlatokat. Mennyire nem „fintás” téma, mondhatnánk, pedig nagyon is fintás, hiszen erdélyi volt maga is, tekintélyes kolozsvári értelmiségi családban született 1935-ben. A háború elől költöztek szülei Magyarországra, de kötődése Erdélyhez mindvégig megmaradt, és ez a háttér magyarázza református hitét és határozottan észak-európai orientációját is.
„Nagyon sokáig laktam templomok mellett, a rokonságom fele református lelkész volt, így igyekeztem elemezni magamban a protestantizmus lényegét” – emlékezett vissza a százhalombattai templom tervezésére, ami különösen fontos munka volt számára, mert templomokra szinte sosem kapott megbízást (ellentétben Makovecz-cel, akinek a munkásságában ez meghatározó volt). Fintát nem erről az arcáról ismerték.
Ne kerülgessük azonban a forró kását. Finta életműve a mából nézve zavarbaejtő. Meggyőzően és szépen tudott beszélni az építész hitvallásáról, a városról mint organikus egészről, de maguk az épületek – és mi számítana igazán egy építésznél, ha nem a házak –, szóval maguk az épületek sokszor mintha nem állták volna ki az idő próbáját. Vagy ki tudja, az eltelt idő talán még túl szűkös, hiányzik a távolság, túl közel vannak ezek a házak, és túl közel van a kor, amiben létrejöttek.
A legtöbb nekrológ azt a tényt emelte ki, hogy Fintánál jobban egyetlen építész sem nyomta rá a bélyegét a főváros arculatára az elmúlt fél évszázadban. Ez tagadhatatlan: ha sorra vesszük Budapest 1969 és körülbelül 2005 között megszületett, városképet meghatározó épületeit, azokat többnyire Finta József tervezte. A teljesség igénye nélkül:
- Hotel Duna Intercontinental (1969), ma Budapest Marriott Hotel a korzón
- BME Diákkollégium (1981), ma Schönherz Kollégium, Irinyi József utca
- Forum Hotel (1981), ma InterContinental Budapest Hotel a korzón
- Hotel Novotel Congress (1982), Alkotás utca
- Hotel Taverna (1985), ma Mercury Budapest City Center a Váci utcában
- Hotel Liget (1990), ma Ibis Budapest Heroes Square a Dózsa György úton
- Nemzetközi Kereskedelmi Központ (1990) a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán
- Grand Hotel Corvinus Kempinski Budapest (1992) az Erzsébet téren
- Bankcenter (1995) a Szabadság téren
- Rendőrpalota (1997) a Teve utcában
- Westend City Center pláza (2000)
Szinte mind megvannak még, egy jelentős korai alkotás kivételével: a Dózsa György út és a Váci út kereszteződésében álló egykori Hotel Volgát, amely 1971-ben készült el, 2012-ben lebontották. Az 1974-es pozsonyi Hotel Bratislavát egy felújítás teljesen kiforgatta eredeti formájából, és a főműnek tekinthető Duna Intercontinental sem egészen úgy néz ki, mint annak idején, mert a 2007-es felújítás a szálloda homlokzatán jelentős változtatásokat hozott. De összességében Finta épületeit a funkcionális avulás még nem érte el, neveiket váltogatják, de a feladatuknak némi modernizációval tökéletesen megfelelnek. Velünk maradnak még sokáig.
A két nagy Duna-parti szálloda máig erős negatív indulatokat tud kiváltani, és akár léptéküket nézzük (amit nem az építész határozott meg), akár a környezethez való viszonyukat, különös tekintettel az Intercontinental Apáczai Csere János utcai zárt, tömör homlokzatára, akár azt, hogy az új szállodamonstrum kedvéért lebontották a háborút átvészelő Hotel Bristolt, és majdnem a Thonet-udvart is – ez a beépítés mai szemmel védhetetlen, és maradandó sebet ejtett Budapest panorámáján. Ennek a ténynek nem mond ellent, hogy önmagában, a városból gondolatban kiszakítva, az Intercontinental nagyon is kvalitásos épület, a 60-as évek magyar építészetének egyik legjobb, a korabeli nyugat-európai építészettel összemérhető darabja.
A Duna-part beépítése a meghatározó, tanulságos városépítészeti tévedések közé sorolható. Sok város történetében megtalálható egy olyan súlyos, negatív esemény, ami hatásával megváltoztatta az urbanisztikai gondolkodást, és éppen azzal indított el pozitív folyamatokat, hogy megmutatta: milyen károkat lehet okozni. Jellemző, hogy ezek az 1960-as évekhez köthetők, amikor a háború utáni gazdasági fejlődés korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott meg a modernitás előtt, és amikor a technológiai optimizmus, a fejlődésbe vetett hit a legerősebb volt. Az önbizalom és az elbizakodottság korszaka volt ez, és a nagy hibák elkövetésének ideje. New Yorkban a Penn Station (1963) bontása máig sajgó seb, ami szinte egy csapásra megteremtette a hátteret az örökségvédelmi szabályozáshoz, hogy ilyen soha többé ne történjen. Londonban a Euston Arch bontásának (1961) volt hasonló hatása, Párizsban pedig a Tour Montparnasse felépítése (1969-73) nyomán született meg a felismerés, hogy nem szabad a történelmi várossziluettet tönkretenni felhőkarcolókkal. Budapest történetében a Duna-parti szállodák felhúzása hasonló fordulópont: ha úgy vesszük Finta ebben is, mint mindig, tökéletesen szinkronban volt az európai trendekkel. (Bár tényleg hangsúlyozni kell: az épületek léptékéről a politika döntött, az építészeti megformálás ehhez képest szinte részletkérdés.)
Mindenesetre
Finta meghatározó munkái az 1980-as évektől pont az ellentétes utat keresték: a városszövet továbbírásának, finom kiegészítésének a lehetőségeit.
Ez annál figyelemreméltóbb, mert szinte mindig nagy léptékben alkotott, ahol ez sokkal nehezebb feladat, mint a kis méretű projekteknél. Két épületet érdemes kiemelni: a József Attila utca sarkára tervezett Nemzetközi Kereskedelmi Központot és a Westendet. Az előbbi egy régóta üresen álló saroktelekre készült pont a rendszerváltás évében, 1990-ben, városképileg meghatározó, érzékeny helyen, szemben az Andrássy út indításával. A telekre minden oldalról nagy rálátás nyílik, két oldalról historizáló-szecessziós épületek sora határolja, mögötte a bazilika kupolája, tornyai jelentenek meghatározó városképi hangsúlyt. Finta a kimondottan nagy házat mintaszerű gondossággal illesztette be az épületsorba, a szó szoros értelmében begyógyítva a háború ejtette sebet; ablakosztása, tagolása, íves díszítéssel ellátott főpárkánya a szomszédos történeti építészet motívumaiból merít, és ezért nem válik idegenné a környezetében, miközben egyértelműen saját korának képviselője. Az épület a sarkon szelíden befordul, egy töréssel megnyílik a telek belseje felé, ezáltal tömege nem tűnik olyan nagynak, az erős tagoltság és a Bajcsy-Zsilinszky úti oldalszárny eltérő megformálása miatt már-már több háznak tűnik. De Finta nemcsak illeszkedik, hanem merész is: az épület közepét toronyszerű, kupolában záródó kitüremkedéssel emeli ki, ami odatesz az utcasarokra egy erős hangsúlyt, ahogy azt a historizáló korszak (ma már jórészt hiányzó) sarokkupolái tették. A Nemzetközi Kereskedelmi Központ megérdemelné, hogy az első posztmodern épület legyen, amit műemléki védelem alá helyeznek. A maradandó érték itt olyan világos, egyértelmű, ami a közelmúlt alkotásai között a párját ritkítja.
A Westenddel (valamint a hozzá kötődő, megvalósulatlan tervekkel a Nyugati körüli területekre) Finta a 21. század egyik meghatározó városépítészeti problémájára keresett megoldásokat. A volt vasúti területek rehabilitációja, a vasútvonalak várost kettévágó hatásának megszüntetése a világ legtöbb nagyvárosában kulcskérdéssé vált az elmúlt évtizedekben, amire a szabad területek üzleti alapú, de jó léptékű beépítése, a használatban maradó sínek fölött az épület lábakra állítása nemzetközi összehasonlításban is érvényes válasz. Hogy a Westend óriási tömege ellenére mennyire mértéktartó ez a beavatkozás, azt ma is érzékelhetjük, ha végigsétálunk a Váci úton, ahol a terézvárosi oldalon ennek köszönhetően alakult ki olyan jó, sőt jobb arányú beépítés, mint szemben, az újlipótvárosi szakaszon. A Westend előtt (és részben után is, sajnos) csak dobozszerű, a környezetüktől elzárkózó plázák épültek, amelyek halott tereket teremtettek maguk körül. A Westend oldala végig megnyílik üzletekkel, vendéglátóhelyekkel a Váci út felé, ahol a széles járdákkal és a meghagyott zölddel, valamint a műemlék Sóház mögötti kis parkkal élhető városi korzó jött létre. És akkor még nem is beszéltünk a tetőkertről, ami ebben a méretben a legjelentősebb Magyarországon, és a legközelebb áll ahhoz, hogy valódi, magasba emelt parkként tekinthessünk rá.
A pláza mint épülettípus persze önmagában is erősen vitatott és vitatható, de nagyon úgy tűnik, hogy a modern élet elengedhetetlen kelléke. Sajátos elhelyezkedési, megformálási, urbanisztikai kérdéseire Finta a Westenddel korszerűbb választ adott, mint bárki más, és egyben példát is mutatott arra, hogyan lehetne jobban csinálni. Jellemző, hogy bő húsz évvel később felépülhetett az Etele téren egy olyan pláza, aminek tervezői (és/vagy beruházója) ezekből a tanulságokból egy árva hangot sem értettek meg.
A fentiek azt is megmutatják, mennyire nehéz egy olyan életműről beszélni, amelyben egyszerre vannak jelen teljesen eltérő jellegű, stílusú, szemléletmódú épületek. Finta egyszerre nagyon sok minden, és ennek nemcsak a pálya hosszúsága az oka. Makovecz-cel ellentétben, aki a saját egyéni stílusát kereste, és meg is alkotta, „Finta-stílus” nem létezik. Éppen az teszi az életművét izgalmassá, hogy meg lehet rajta tanulni az elmúlt ötven év teljes építészettörténetét, mert mindig az uralkodó korstílusban dolgozott, és mindig nagyon jó színvonalon.
Az ellentmondásosság fő oka, hogy ez a periódus egybeesik a modern építészet nagy válságával, elbizonytalanodásával, ami a 20. század utolsó harmadára tehető.
Több interjúban elmondta, hogy elkötelezettsége a modern iránt abból fakadt, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely az egyetemen még szocreál oktatást kapott. A modern számukra frissességet, lázadást, európai tájékozódást jelentett, ami Finta családi indíttatásával, hátterével is egybevágott. Mindenekelőtt az északi, protestáns világ jelentett számára meghatározó mintát. „Akkor az etalon, amit magyar építész maga előtt láthatott, a finn építészet volt. Ennek megvolt a szolgáló készsége, a funkcionalitása, az emberszeretete és a gyönyörű formaérzék is. Én máig ezt az építészetet tartom a legjobbnak” – fogalmazta meg hitvallását egy interjúban.
Amikor az 50-es évek végén fiatal építészként munkába állt a LAKÓTERV állami tervezővállalatnál, amely harminchat évig a munkahelye maradt, a szocreál már halott volt. Első megbízatása egy dunaújvárosi garzonház építése lett 1961-ben, amiért mindjárt Ybl-díjat is kapott. Ez a szocreál város első modern épülete, amelyen a korabeli skandináv építészet hatása jól érzékelhető. A pálya innen a 60-as évek késői modernjétől a 70-es évek brutalizmusán át vezet tovább – ennek a máig nagyon vitatott megítélésű irányzatnak Finta a Schönherz Kollégium toronyépületével nemzetközi összehasonlításban is igazán karakteres darabját alkotta meg. Aztán jött a posztmodern a 80-as években, és végül a high-tech a 2000-es években az életművet nagyjából lezáró esztergomi Aquaszigetig.
Mi fogja össze ezt a rendkívül változatos, gazdag pályát? Semmiképpen sem a stílus, hanem a szemlélet, amire a legtalálóbb megnevezést maga Finta adta: „Érzelmes funkcionalista vagyok. A házat – működését tekintve – gépnek tekintettem mindig. Olyan technikai produktumnak, amelynek pontosan megfogalmazható feladatai vannak, és feladatainak teljesítésében nem gátolhatja semminemű ellenmozgású érzelmi áttétel. Ám az objektíve megfogalmazható funkciók steril szolgálata még nem eredményez jegyezhető épületet.”
Nyitókép: Finta és Társai Építész Stúdió
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
