„Mi az én küzdelmem ahhoz képest, amit ezek a gyerekek az életükért vívnak?” – milliókat érnek a jótékonysági sportoló által lefutott kilométerek
Debrecentől a Kékes csúcsáig futott ősszel Nádudvari Péter és ezzel a 162 kilométeres ultramaratonnal három németországi gyógykezelés árát gyűjtötte össze Marcinak, egy hat éves recski kisfiúnak, aki agydaganatban szenved. Nem ez a jótékonysági sportoló első vállalása, és nem is az utolsó, de az már biztos, hogy a róla készülő film középpontjában ez a történet áll majd. Arról, miért kell futni a milliókért, hogyan indult el a küldetése útján, hogyan tapasztalta meg a saját bőrén, milyen fogyatékossággal élni, és hogy mi ad értelmet a betegségben elhunyt gyerekek tragikusan rövid életének, személyes tapasztalatai alapján beszélt nekünk a futó, aki a hétköznapokban gyógypedagógusként dolgozik egy debreceni felekezeti intézményben.
– Kis híján 6 millió forintot sikerült összegyűjtenie a legutolsó kampányával. Elégedett?
– Persze, annál is inkább, mert kezdetben nem akartam túl merészet álmodni, úgyhogy először csak kétmilliót, aztán négyet tűztem ki célul, ez a hatmillió viszont már három kezelés ára. Néha ennek ellenére egy kicsit tehetetlennek érzem magam, mert lehet, hogy hiába gyűjtök össze akármennyi pénzt, ez még nem jelent garanciát a gyógyulásra. A srác élete az égiek kezében van, a pénz csak eszköz arra, hogy esélyt teremtsen. Persze az esély önmagában is sokat jelent egy ilyen helyzetben.
– Előfordult, hogy az ön által gyűjtött pénzből elvégzett kezelések ellenére elvesztettek egy gyereket?
– Volt már ilyen, de ezt a szülők gyászára való tekintettel nem közöltem a nyilvánossággal.
– Az emberben nagy a kísértés, hogy félrenézzen, amikor a közösségi médiában olyan bejegyzéssel találkozik, amely súlyosan beteg gyerekekre hívja fel a figyelmet. Nehéz szembesülni az ilyesmivel. Önnek sosem kellett megküzdenie ezzel az érzéssel?
– Nem, de lehet, hogy ez azért van, mert orvos édesanyám és szociális munkás édesapám mellett az anyatejjel szívtam magamba a szociális érzékenységet és a segítő tevékenységek iránti affinitást. A tudat, hogy körülöttem élnek fogyatékkal élő emberek, mindig része volt az életemnek.
– Sőt, korábban a fogyatékkal élők sorsát a saját bőrén is megtapasztalhatta…
– Koraszülöttként jöttem a világra a hét és feledik hónapban. Nem sok esélyt adtak nekem a túlélésre, az Apgar skálán 10-ből 1 pontot kaptam, tehát voltaképpen halva születtem. Életem első két évében rengeteget voltam kórházban, de aztán az égiek támogatásának hála mégis szépen fejlődtem, azt hiszem, ezért is tudom sokra értékelni, hogy ép, egészséges ember lettem. Nemrég egy cikkemben megvallottam, hogy gyerekkoromban beszédhibákkal küzdöttem, hadartam, dadogtam és motyogtam, nem artikuláltam szépen, tehát
pontosan tudom, milyen, amikor furán néznek az emberre azért, mert kicsit máshogy működik. Ezért is szeretnék segíteni azokon, akik szintén fogyatékossággal élnek.
– Szülőként még nehezebb szembenézni a gyerekek szenvedésével. Akkor sem változott a hozzáállása, amikor apa lett?
– Sőt, ez erősítette az együttérzést bennem. Egy szülő sok esetben nyilván érzékenyebben reagál egy ilyen történetre, mint akinek nincs gyereke, engem ugyanakkor ez plusz motivációval tölt el, hiszen folyamatosan szembesülök vele, mekkora kiváltság az, hogy az én gyerekeim egészségesek. Az egészség nem jár nekünk alanyi jogon, és mivel én kiváltságban részesülök, ráadásul van lehetőségem segíteni azokon, akik nem egészségesek, úgy érzem, bele kell állnom a kihívásba.
– Miért kell valakinek kiköpnie a tüdejét egy futóversenyen ahhoz, hogy mások adakozzanak? Hiszen aki segíteni szeretne, megteheti anélkül is, hogy kilométereket fogadna örökbe. A jótékonysági futás pusztán figyelemfelkeltés?
– Egyfelől az, hiszen ahogy említette is, nap mint nap belefutunk olyan posztokba, amelyekben ilyen-olyan célokra próbálnak pénzt gyűjteni, és a napi huszadik ilyen bejegyzést már nyilván nem olvassák el az emberek. A jótékonysági futás, vásár vagy koncert egy plusz tényező, amire az emberek jobban felfigyelnek, de nem csak ez a haszna. Egy gyerek gyógyulásának támogatása innentől kezdve nemcsak a saját családjának, ismerőseinek lesz fontos, hanem az én ismerőseimnek is. Nekem számtalanszor mondták már, hogy azért segítenek, mert ismernek és kedvelnek, ezáltal tehát bevonhatunk új embereket is az adományozásba.
– Hogy indult el ezen az úton?
– Tizenkét éve történt. Akkoriban volt egy nehéz időszak az életemben, amiből azzal az elhatározással igyekeztem kijönni, hogy tudatosan felépítem az önbecsülésem, önbizalmat szerzek. Ilyenkor mi jut az ember eszébe? Az, hogy hőstetteket hajtson végre. Ezzel kivívhatom a környezetem elismerését, plusz bennem is kialakul az elégedettség, hiszen sikerült valamit elérnem, amit kitűztem magam elé. Így kezdtem el a sporttal komolyabban foglalkozni. Megvolt az első maraton, egy Balaton-átúszás, lenyomtam egy 124 kilométeres túrát, több mint 6000 méteres szintemelkedéssel és a tüneti kezelés következtében a lelkem, úgy tűnt, meg is gyógyult. Egy idő után viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez csak rólam, az én testi-lelki jóllétemről szól, ami egyértelműen fontos, de ezt így mégsem lehet összeegyeztetni azzal, amire felesküdtem: a rászorulók segítésével. Így találtam rá egy ismert alapítvány felhívására, amelyben jótékonysági sportolókat kerestek. Jelentkeztem és az első kampányomat, egy maratont súlyosan beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásáért teljesítettem. Azóta szinte minden évben harcba szállok valakiért.
– Hogyan dönti el, hogy kiért fut?
– A debreceni telephellyel is rendelkező Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány önkéntese vagyok. A szervezet által támogatott gyerekek közül választom ki azt, akin segítek a futásaimmal. Nagyon nehéz feladat meghozni a döntést, sokakkal beszélek előtte és a saját intuíciómra is hallgatok, ez egy hosszú folyamat.
Amikor 30-40 gyerek szívszorító történetével szembesülök és tudom, hogy valaki mellett döntenem kell, a többieken pedig nem tudok segíteni, mindig abban bízom, hogy nekik más nyújt majd segítő kezet.
Futottam már autista illetve értelmi fogyatékossággal élő gyerekek zenei táboroztatásáért, az utóbbi években pedig súlyosan beteg gyerekek gyógykezeléséért, életkörülményeik javításáért küzdök.
– Megismerkedik azokkal, akiknek az életéért ringbe száll?
– Ez attól is függ, mennyire laknak távol tőlem. Marcival például akkor találkoztam először, amikor teljesítettem a Debrecen–Kékestető távot. Kéz a kézben futottunk be a célba. Felemelő pillanat volt. A szülőkkel persze mindig intenzíven tartom a kapcsolatot, ami nagyon fontos, mert ez nagyon érzékeny téma, nem mindegy, hogy hogyan kommunikáljuk. Mindig egyeztetek velük egy-egy fontosabb cikk megjelenése előtt.
– Munkaidőben súlyos, halmozott fogyatékossággal élő gyerekekért küzd, akik ugyan nem gyógyíthatók, de fejleszthetők. A velük való munka is hoz sikerélményeket?
– Igen, bár ezen a területen a siker fogalmát másképp kell értelmezni, mint egy többségi iskolában. Én már annak is nagyon örülök, ha a gyerekek jól érzik magukat a foglalkozásaimon és ezt ki is mutatják, közben pedig bizonyos képességeik, készségeik észrevehetően fejlődnek. Különböző módszerek segítségével fejlesztjük őket, én a két szenvedélyemet, a zenét és a sportot is a gondjaimra bízott gyerekek szolgálatába állítom. Ők képtelenek a verbális kommunikációra, a zene viszont olyan érzelmi szférákat nyit meg közöttünk, mint semmi más. Előfordul, hogy egy gyereket annyira hatalmába kerít a zene, hogy már-már kiugrik a székből, úgy táncolna, énekelne. Ezek mindig nagyon megindító pillanatok.
– Magyar szakot is végzett, három nyelven beszél, korábban multinál dolgozott, miért helyezkedett el végül mégis gyógypedagógusként egy felekezeti intézményben?
– Középiskolai magyartanár sohasem akartam lenni, pedagógusként mindig inkább a gyógypedagógia érdekelt, de nem bánom, hogy foglalkoztam ilyesmivel is, mert ez a végzettség ma sokat segít a cikkírásban, amivel nagyjából két és fél éve rendszeresen foglalkozom. A covid járvány nekem is nagyon kemény időszakot hozott. Elhagytam egy multit, és már hónapok óta kerestem munkát egy másiknál, de a szakmai tapasztalat és a nyelvtudásom ellenére nem akart megtalálni egyik állás sem. Kezdtem úgy érezni, a Jóisten talán más területre akar terelni engem. Jelentkeztem egy gyógypedagógiai állásra, amire egyből fel is vettek. Közben elküldtem a CV-met különböző lapokhoz és két helyre is felvettek külsősnek, így kezdtem el írni a Büntető című sportportálnak és a WMN-nek.
– Volt, hogy nem csak futást, de az Ironman kihívásainak teljesítését is vállalta a kampányaiban. Ezek komoly sportteljesítmények, amiknek nem lehet edzés nélkül nekimenni. Hogy szakít időt a felkészülésre?
– Kora reggel, fél 5 körül kelek, olyankor írom a cikkeimet, utána munkába megyek, délután, este pedig várnak a saját gyerekeim, így az Ironmant, ami 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és 42,2 kilométer futásból áll, csak addig tudtam csinálni, amíg nem volt családom. A láb viszont „mindig kéznél van”, a futás sokkal rugalmasabban végezhető sport, előfordul például, hogy befutok a munkahelyemre reggel, és ezzel a 10,5 kilométeres távval egy edzést le is tudok aznapra. Bent lezuhanyozom, átöltözöm és kezdődhet a nap, így nem veszek el időt a családtól.
– Mi jár a fejében futás közben?
– Attól függően, milyen hosszú maga a futás, vannak különböző fázisok. Marciért egymás után három ultramaratont is letoltam: péntek délután-este meló után 44 kilométert, másnap 67 kilométert, vasárnap pedig 51 kilométert, több mint 1000 méter szintemelkedéssel, így jött ki a 162 km Debrecen és a Kékes csúcsa között.
Egy ideig működik, hogy az ember podcastet, zenéket hallgat, imádkozik vagy az élet dolgain elmélkedik, de amikor már túl vagyok 50-60 kilométeren, akkor leérek a Maslow-piramis aljára.
Ha éhes vagyok, eszem, ha szomjas vagyok, iszom, ha fázom, felöltözöm, ha melegem van, levetkőzöm. Ilyenkor már nincs más a szemem előtt, csak hogy beérjek a célba.
– Meddig tart ez az állapot?
– Amíg be nem futok.
– És onnantól?
– Mindig más. Vagy eufória, vagy fáradtság, vagy egy korsó sör…
– Olyan is előfordult, hogy a beteg kisgyerekkel együtt futott?
– Igen, de az teljesen másmilyen. Amikor futókocsiban tolom a gyereket, fizikai és mentális értelemben is legalább 150 százalékosan fel kell készülnöm a távra. Azért nem csak száz százalékosan, mert olyankor nem csak magammal kell foglalkoznom. Ha a gyerek éhes, szomjas, meg kell etetni, itatni, vécéztetni kell, ha mentális mélypontra kerül, onnan ki kell rángatni. Biztatom, szórakoztatom, alkalmanként hülyéskedek vele vagy rigmusokat skandálok neki. Ilyenkor sokkal többet kell bírni, mint magát a távot. Itt nem eshet be az ember félholtan a célkapun, olyan állapotban kell lennem, hogy végig számíthasson rám.
– A gyerekek mit érzékelnek a versenyből a futókocsiban?
– Nekik ez nagy ajándék, hiszen nagyjából ugyanazt élhetik át, mint egy ép sportoló. Ők is részesülnek a verseny megannyi áldásából, nekik is szurkolnak, ők is hallják a hangos, motiváló zenét, ők is résztvevők és ők is kapnak oklevelet vagy érmet a végén. Ez hatalmas lehetőség számukra, hiszen
a futókocsinak hála a versenypályán eltűnik a különbség ép sportoló és beteg gyerek közt, aki abban az állapotban, amiben van, képtelen sportolni.
– Hogy tudja feldolgozni, hogy nem tud mindenkin segíteni?
– Ez a nehéz része a dolognak. A barátaim, akikkel erről beszélgetni szoktunk, rendre azt mondják, gondoljak inkább arra, akin segíteni tudok. Ha egy gyerek rossz állapotban van, az nyilván engem is megvisel, de közben motivál is arra, hogy tegyek érte. Az elkeseredettség destruktív energiáit igyekszem konstruktív energiává alakítani.
– A gyerekei fölfogják, milyen küldetést visz a vállán?
– Kezdik érteni. Eddig csak azt látták, hogy futni megyek, most már azt is tudják, hogy miért. Az utóbbi időben például rendszeresen érdeklődtek Marci után. Szeretném, ha megismernék a világnak ezt a részét is, és ha értékelni tudnák, hogy nekik megadatott, hogy nem egy gyerekotthonban nőnek fel, nem fogyatékossággal élők és nem betegek. Jó lenne, ha értékelni tudnák azt, hogy a szerencsés kiváltságosok közé tartoznak.
– Mivel gyakran kell szembenéznie vele, gondolom, nem söpri szőnyeg alá a halál kérdését. Hogy dolgozza fel?
– Egy szerettünk halálát szerintem nem lehet feldolgozni, meg kell tanulnunk együtt élni vele. Amikor a gyerekek dédszülei mentek el, úgy fogalmaztam, elköltöztek a Teremtőhöz. Láttam már olyat nem egyszer, hogy egy gyerek 8-10 év küzdelem után meghal leukémiában vagy daganatos betegségben. Erre sok ateista azt mondja, ez igazságtalan helyzet, amire nincs bocsánat. Én úgy gondolom, a Jóisten valamiért azt akarta, hogy ő eltávozzon. Sokan azt kérdezik, mi értelme volt, hogy a gyerek évekig harcolt, a szülők rengeteg energiát, pénzt, reményt fektettek a gyógyulásába és végül mégis elvesztették? De Isten útjai kifürkészhetetlenek. A mi értelmünk nem képes befogni az ő szándékait, és ha mi nem is látunk magyarázatot, ő tudja, miért alakította így a dolgokat.
– Segít a szülőknek a hit egy ilyen helyzet elfogadásában?
– Nem mindig. Az, hogy valaki hívő, csak egy faktor, de sokat számít az is, ki milyen személyiség. Van, aki hívő emberként is dacol.
– Persze, hiszen egy ártatlan gyerek szenvedésére keresztény szemmel sem talál az ember felmentést…
– Értem, az viszont tény, hogy amíg az a gyerek köztünk van, addig türelemre, kitartásra, bölcsességre, áldozatkészségre tanít a létezésével. Azáltal, hogy az ő harcát megéljük, támogatjuk, mi is más emberekké válunk. Ha pedig így nézzük, rájövünk, hogy mégse volt hiábavaló az élete, a küzdelme és az eltávozása. Nem egy olyan beteg gyerekkel találkoztam, aki a küzdelmes és tragikusan rövid élete alatt hihetetlen nagy bölcsességgel gazdagította az ismerősei, rokonai életét.
Ők jóval többet többet megélnek, mint az ép társaik, sokkal mélyebb a lelki életük, hiszen, amin keresztülmennek, azt mi, egészséges emberek elképzelni sem tudjuk.
De nem mondom, hogy bennem nincsenek kérdések. Hiszek Istenben és hiszem, hogy nem ok nélkül történnek a dolgok, amiket tapasztalok, ugyanakkor bennem is vannak kételyek, hogy miért pont most, miért így történnek a dolgok körülöttem.
– Egy kampány messze nem „csak” a futásból áll, rengeteg háttérmunkát is igényel. Nem lenne egyszerűbb beállni egy giga alapítvány mögé?
– Dehogynem, és a legtöbben ezt is teszik, én viszont azokon szeretnék segíteni, akiken még senki nem segített, ezért járom a magam útját. Az az alapítvány, amelyikkel együttműködöm, nem kap akkora figyelmet, mint a nagyok. Ugyanakkor amit csinálok, az nem one man show. Hiába futnék, ha nem támogatnák pénzadománnyal az ügyeket, amikért harcolok, de a kampányok felépítéséhez is rengeteg segítséget kapok ismerősöktől, barátoktól. Egy nagyon kedves barátom marketing cége eddig kisfilmekkel, fotókkal segítette a küldetésemet, most pedig egy filmet forgatnak minderről. Ez a tervek szerint tavasszal több moziban is látható lesz. Azért ennyire sikeresek a kampányaim, mert egyre többen állnak mellém. Egymagam ennek a töredékére sem lennék képes.
– Sikerült felépítenie az önbecsülését? Mára meg van elégedve magával?
– Úgy érzem, igen. Amikor elkezdtem, nem hittem volna, hogy valaha képes leszek milliókat gyűjteni, de remélem, ez nem a végállomás, és lesz lehetőségem még több gyereken, még nagyobb összegekkel segíteni. A legutóbbi két alkalommal már nem versenyre jelentkeztem, hanem saját vállalásokat tettem. Minden kampánynak van egy története, ami leképeződik az útvonalban is. A kárpátaljai kislányért például, akiért másfél éve futottam, azért mentem el az ukrán határig, mert jelképesen hazavittem magamammal oda, ahol reményeim szerint béke és egészség várta. Marcika Recsken lakik, ahonnan gyakran csodálja a Kékes csúcsát, én pedig úgy gondoltam, ez méltó célpont lesz. Marci a gyógyulás csúcsa felé törekszik, én pedig az ország legmagasabb pontja felé futottam, segítve őt a küzdelemben.
– Honnan ez az elszántság?
– Nem tudom, honnan veszem mindehhez az energiát. Nehéz magamról beszélni, az ügyekről sokkal könnyebb… Hiszen mi az én erőfeszítésem ahhoz az éveken át tartó küzdelemhez képest, amit ezek a gyerekek az egészségükért, az életükért vívnak? Most tartok egy kis szünetet, mert nyár végén, ősszel szeretnék újra futni valakiért, és ha túl sűrűn kezdenék kampányba, ráunnának az emberek. Egy ilyen kampány soktényezős játszma.
– A gyerekek szüleinek a film beharangozójában elhangzottak alapján sokkal többet jelent egy ilyen kampány a puszta millióknál. Mi mindent?
– Azt, hogy rengeteg ember melléjük áll, és többé nincsenek egyedül ebben a küzdelemben. Sokszor elmondják, milyen nagy erőt ad nekik, hogy a gyerekük sorsa ennyi mindenkit érdekel. Lehet, hogy én hívom föl a figyelmet a jó ügyre, de az, hogy valaki beáll mögé, már mindenkinek a saját döntése. Mindig azon gondolkodom, hogyan tudnám még hatékonyabban csinálni mindezt, a legtöbbet mégsem mi tudunk hozzáadni egy gyerek gyógyulásához, hanem az égiek.
Nyitókép: Nádudvari Péter a debreceni nagytemplom előtt 2024. január 8-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
