„A Párt retteg” – romló kínai gazdasági mutatók miatt robbanhat a tajvani konfliktus
Magabiztosan nyerte a szombati tajvani elnökválasztást a Demokratikus Haladó Párt jelöltje. Laj Csing-tö nagyobb távolságot tartana a Kínai Népköztársaságtól, Peking komor nyilatkozatokkal reagált az eredményre. Újabb háború fenyeget, mégpedig a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalán? Matura Tamás Kína-kutató szerint nem ilyen vészes a helyzet, de közeleg az idő, amikor Hszi Csin-ping akár erővel is megpróbálhatja visszaszerezni a szakadár kínai tartománynak tekintett szigetet. A Kínával épített különleges magyar kapcsolatról a szakember azt mondja: mi járnánk a legrosszabbul, ha megvalósulna a kormány álma. Nagyinterjú a Peking–Tajpej–Washington–Budapest-tengelyről.
– Niall Ferguson brit történész szerint az Amerika által dominált világrend összehangolt támadások célpontja lett: 2022-ben Oroszország rohanta le Ukrajnát, 2023-ban Irán vazallusai Izraelt, idén pedig Tajvan elleni kínai akciótól tart. A történész 2022 elején megjósolta az ukrajnai háborút; a hétvégi tajvani választás után kezdhetünk aggódni?
– Valószínűtlennek tartok egy fegyveres akciót. Mind tajvani, mind amerikai részről inkább 2027-2028-at emlegetik a lehetséges kínai támadás időpontjaként. Akkor lesz a legaggasztóbb a csillagok állása taktikai szempontból: a térség biztonságát szavatoló amerikai flotta állományából több hajót ki kell vonni, pótlásukra csak a 2030-as évek elején kerül sor, azaz jelentősen gyengül a kínaiakat elrettentő erő. A veszély második eleme inkább stratégiai. Peking úgy gondolja, a Nyugat, illetve az Egyesült Államok hanyatlik, s ennek megfelelően tervez. A harmadik komponens a négy év múlva esedékes következő tajvani kampány, amelyen már csak demográfiai okok miatt is erősödni fog a függetlenségpárti tábor. Az idősebb nemzedékek eltűnésével egyre csökken a magukat kínaiként meghatározó tajvaniak és nő a sziget függetlenségét támogatók aránya. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök negyedik ciklusa kezdetén lesz, 2028 márciusában választhatják meg újra államfőnek. A pártfőtitkárnak érdeke lehet, hogy a keménykezű vezetése miatt halmozódó feszültséget kezelje, és egy nagy nemzetegyesítő akcióval, azaz Tajvan visszaszerzésével erősítse meg hatalmát.
– Keleti szomszédunkban háború dúl, ég a Közel-Kelet, miért érdekeljen bennünket egy kilencezer kilométerre található sziget?
– Részben pontosan ugyanazért, amiért az ukrajnai háború foglalkoztat minket. Európa és Magyarország érdeke, hogy fennmaradjon a szabályokon és értékeken alapuló világrend – még ha az időnként recseg-ropog is –, és a nagyobb hatalmak ne élhessenek vissza korlátlanul erőfölényükkel. Tajvan nemzetközi helyzete ugyan bizonytalan, de belpolitikailag erős és fejlett demokrácia, értékei a nagy távolság dacára is hasonlóak a mieinkhez. Morális feladatunk ezen értékek támogatása. Mindemellett gazdasági érdekünk is a stabilitás fenntartása.
Felmérhetetlen károkat okozna Magyarországnak egy térségbeli konfliktus, mert az európai és magyar külkereskedelem igen jelentős része halad át ezeken a vizeken.
Nem csupán a Kínával, Tajvannal, Dél-Koreával és Japánnal folytatott közvetlen kereskedelmünkre kell itt gondolni, hanem a más országokon keresztül közvetetten hozzánk érkező kelet-ázsiai árucikkekre is. Beleértve az alkatrészeket és egyéb olyan termékeket, amelyek elengedhetetlenek a hazai termelés és fogyasztás fenntartásához. A minap a pozsonyi külügyminisztériumban konzultáltam e kérdésről, és még a magyarnál kisebb, Kínától jóval kevésbé függő szlovák gazdaság képviselői is attól tartanak: egy összecsapás Kelet-Ázsiában teljes gazdasági ágazatokat állítana le az országban. Szóval ebben a globalizált világban meglepően fontos számunkra, mi történik Tajvan környékén.
– Kínai szempontból nem vagyunk máris alkalmas pillanatban? Amerikát lefoglalja Ukrajna és a Közel-Kelet, illetve a közelgő elnökválasztás…
– Emlékezzünk arra, hogy 2022 februárja előtt fél évvel az amerikaiak folyamatosan figyelmeztettek az orosz készülődésre. Látták a csapatösszevonásokat és nem hittek a hadgyakorlatokról szóló moszkvai meséknek. Tajvan esetleges megtámadása nagyságrendekkel nagyobb feladat: katonai szakértők becslése szerint minimum 600 ezer katonát kellene átdobni a 150 kilométer széles tajvani szoroson. Ez még kínai mércével is hatalmas tömeg, a felkészülést legalább fél évvel a támadás előtt el kell kezdeni. Az amerikai és a tajvani hírszerzés árgus szemekkel figyel még olyan apróságokat is, hogy a kínai katonáknak kiadják-e a szabadságot. A híradások alapján nincsenek jelei egy inváziónak. Tudható az is: a kínai haditengerészet hajói jelenleg az említett sokszázezres tömegnek a töredékét tudnák átszállítani a szoroson. Peking viszont ügyesen trükközik, mert tíz éve minden civil kompot tankokat elbíró rámpákkal lehet csak forgalomba állítani. Márpedig e hibrid, polgári–katonai eszközállomány méretének felbecsülése roppant nehéz.
– Ha nincs esélye az agresszív kínai fellépésnek, miért kongatják sokan Nyugaton a vészharangot?
– Ennek egyik oka a kínai retorika keményedése, illetve a kínai–nyugati kapcsolatok elromlása. A koronavírus-járvány előtt évente átlagosan háromszor utaztam Kínába, négy év szünet után nemrég Sanghajban jártam egy EU–Kína-konferencián. Megdöbbentő volt, ahogy az idősebb kínai szakértők üvöltve adták elő az orosz álláspontot az ukrajnai háború kapcsán. Fiatalabb ottani kollégák négyszemközt azt is mondják, hogy az idősebb generáció mélyen átéli az állami propagandát.
– Pedig az európai kereskedelmi kapcsolatok nem éppen rosszak. Például: Kína hét éve folyamatosan Németország legfontosabb partnere, 2022-ben közel 300 milliárd eurót tett ki a kétoldalú árucsere. Ha ilyen élénk a forgalom, igaza van a magyar kormánynak, amely szerint képmutatás a Nyugat Kína-aggodalma?
– Ez szalmabábérvelés. Soha egyetlen nyugati ország, az Egyesült Államok sem mondta, hogy egyáltalán nem szabad Kínával üzletelni. Kevésbé a kereskedés, mint inkább a magyar kormány részéről ezzel együtt járó politikai csomag a problematikus. Hiába élénkek a gazdasági kapcsolatok Berlin és Peking között, a németek nem szoktak Kínával kapcsolatos közös uniós álláspontot vétózni, míg mi emberijogi kérdésekben vagy a Dél-kínai-tenger kapcsán gyakran élünk ezzel a fegyverrel. Az is érthetetlen, hogy miért Magyarország az egyetlen uniós tagállam, amely beengedi a Huaweit a kormányzati gerinchálózatba. Pedig
az Orbán Viktor aláírásával ellátott hatályos Nemzeti Biztonsági Stratégia is leszögezi: a legfejlettebb infokommunikációs beruházások területén veszélyes a Kínának való kitettség.
– Ön mivel magyarázza Budapest, mondjuk így, megengedő Kína-politikáját?
– Itt kevésbé a kormány, mint inkább a miniszterelnök személyes meggyőződéséről van szó. Úgy látom, hogy Orbán Viktor Kína-politikája az elmúlt lassan 14 évben három részre osztható. Az első időszakban, 2010 és 2015 a miniszterelnök végtelenül pragmatikusan politizált. Feladta az 1998-2002 közötti ciklus Kína-ellenes vonalvezetését, amikor még a dalai lámát is fogadta. 2011-ben Budapest adott otthon az első Kínai–Közép-Európa-találkozónak, amely olyan jól sikerült, hogy a rákövetkező évben a lengyelek házigazdaságával létrejött a 16+1 együttműködés Kína és térségünk államai között. Ez részben gazdasági szükségszerűség is volt, az IMF-et elküldtük, a válság miatt nyugati partnereink is kínlódtak, teljesen logikus volt a kínai reláció fejlesztése. Akkoriban hozzánk hasonlóan minden közép-európai ország igyekezett növelni a kétoldalú kereskedelmet. Az akkori magyar politikával az ég egy adta világon semmi baj nem volt – azt leszámítva, hogy nem sikerült.
– A kínai behozatal a tíz évvel ezelőtti kétmilliárd dollárról 2022-re tízmilliárdra nőtt, azaz élénkül a kereskedelem. Mi ez, ha nem siker?
– Igen ám, de a magyar kivitel kétmilliárd dollár körül stagnál, azaz a legfontosabb cél, a magyar export növelése megoldatlan. Ráadásul a kivitel elsöprő részben az itt lévő multicégektől származik. Erről különben aligha a magyar kormány tehet. Kína gyárt mindent, mit tudnánk nekik eladni? A franciáktól, németektől, hollandoktól eltérően nincs luxustermékünk, autónk, csipleolvasónk. A magyar–kínai kapcsolatok második szakasza 2015-tól 2021-ig tartott, amikor már megjelennek ideológiai elemek a retorikában, de kínai működőtőkét nagyobb arányban idecsábítani még így sem sikerült. Ez megint csak nem a magyar kormány hibája. Egész Közép-Európa küszködött, mert a kínaiakat alapvetően a csúcstechnológiai cégek, a nagy piacok, a know-how izgatta, olyan mifelénk meg alig volt. A kínaiak akkoriban panaszkodtak is, az őket érdeklő cégeket már évtizedekkel korábban eladtuk a nyugatiaknak.
– A kínai akkumulátorgyárak tömeges idetelepülése tehát szintlépés?
– Igen, most léptünk a magyar–kínai kapcsolatok új szakaszába. Nagyon jelentősen megugrott a kínai működőtőke-állomány, a tavaly ideérkező 10 milliárd dollárból hétmilliárd egyedül a debreceni CATL-gyár. Viszont fel kell tennünk az alapkérdést, hogy mennyire jó mindez a magyar gazdaságnak, illetve az országnak.
– A magyar kormány szerint a kínaiakkal kialakított szoros kapcsolat nélkül az akkumulátorüzemek máshova települnének.
– A kínaiak racionális emberek. Kommunikációs kiszolgálás nélkül is befektetnek, ha megéri nekik. De vajon nekünk, magyaroknak mennyire érik meg ezek az akkumulátorgyárak? Győrffy Dóra elemzéseiből is tudjuk, túl sok magyar hozzáadott érték nincs ezekben a beruházásokban. Importáljuk a technológiát, a gyártósorokat, a vendégmunkásokat, a szükséges energiát. A vizet, ami pedig egyre nagyobb kincs, viszont mi adjuk. Benyomásom szerint a magyar a kormányzat zsákutcába manőverezte magát: annyira fontos a magyar exportnak az autóipar, hogy az ütemtévesztés a teljes ágazatot tönkreteszi. Ez kétségkívül igaz, csak erre vajon az-e a jó megoldás, hogy még inkább hozzákötjük magunkat az autóiparhoz a diverzifikálás helyett?
– Pedig diverzifikálunk, hiszen kevésbé függünk a hanyatló Nyugattól!
– Az akkumulátorgyárak termékei ugyan milyen autókba kerülnek? Németekbe! Ugyanúgy a német cégektől függünk továbbra is, csak közbeiktatunk még egy problémás partnert.
– Kína az?
– A nyugatiakhoz képest mindenképpen. A kínai cégek sokszor nincsenek hozzászokva az európai jogi környezethez, környezetvédelmi és egyéb szabályokhoz – lásd a Budapest–Belgrád vasút ügyét, ahol a kínai fél képtelen EU-konform biztosítóberendezést szállítani.
– Megint a német példát kell említenem. Ha a németországi Türingiában lelkesen fogadják a kínai CATL akkugyárát, mi a probléma ugyanezen cég debreceni beruházásával?
– Fontosak az arányok. Az arnstadti gyár harmadakkora területen, negyedakkora összegből épült, jóval kisebb lesz a vízfelhasználása, komoly társadalmi párbeszéd előzte meg a beruházást, a közismerten szegény német állam a magyar kormányzati támogatás tizedével támogatta a gyár létrehozását. Ráadásul oda telepítenek kutatás-fejlesztési részlegeket, hozzánk meg nem. Németország számára előnyös, hogy a nagyméretű, potenciálisan veszélyes, de az ő autógyárai érdekét szolgáló üzemeket kiszervezik a hinterlandba, ahol jóval kevésbé veszik szigorúan a környezetvédelmi előírásokat.
– A kínai vezetés miként tekint Magyarországra? Különleges elbánásban részesülünk, amiért érdekeiknek megfelelően vétózunk uniós külpolitikai állásfoglalásokat?
– Fontos nekik a magyar viszony, a tízmilliós népességünk által indokoltnál egy polccal feljebb vagyunk. A magyar vétók lehetőséget adtak a nyugatiaknak hogy akár őszintén, akár képmutatóan felhánytorgassák Pekingnek az EU-n belüli feszültségkeltést, miközben sokszor az ötlet Budapesten születik.
A kormány a vétóival kevésbé a kínaiaknak akar kedvezni, inkább a nyugatiakat froclizza.
Ezt azért is gondolom, mert 2019-ben egy pekingi utam során helyi szakértők elmondták: köszönik a magyar vétókat a kínai emberi jogi helyzet, vagy a Dél-kínai-tenger kapcsán, de muszáj ezt csinálni? Kiderült, hogy nem Kína kérte a szívességeket. Mi találjuk ki a pekingi szándékokat, és a saját harcos imázsunkat erősítve blokkolunk minden adandó alkalommal. Ez a miniszterelnök szempontjából persze sokáig racionális, súlynövelő külpolitika volt. Orbán Viktor politikai tehetségével ki tudta használni a 2020-ig pénzbőséggel együtt járó világgazdasági fellendülést. Ahogy a gazdaságban, úgy a külpolitikában is kegyelmi időszak volt a 2010-es évek, ám Trumppal, Coviddal, az ukrajnai háborúval, a fokozódó kínai–amerikai vetélkedéssel ennek vége. Világosan látszik, hogy az amerikaiak nemcsak nálunk, a világon mindenütt elkezdték a szövetségeseiknek feltenni a kérdést: kivel is vagytok?
| Matura Tamás jogi és közgazdasági diplomát szerzett, doktori dolgozatát 2021-ben védte meg a Budapesti Corvinus Egyetemen, ahol jelenleg adjunktus; korábban a Magyar Külügyi Intézet munkatársa volt. A Közép- és Kelet-Európai Ázsiai Kutató Központ alapítója és a European Think Tank Network on China kutatói hálózat magyar alapítótagja. Kutatási területe az EU–Kína-kapcsolatok és a kínai befolyás Közép-Európában. |
– Mi a bajuk? A maga szintjén a magyar kormány az amerikaiakhoz hasonlóan érdek-, s nem értékalapú politikát folytat.
– Az értékalapú politika szembeállítása az érdekalapú külpolitikával hamis dilemma. Persze, végső soron a nagy országok mindig használják az erőt. De ez nem „vagy”-, hanem „és”-kérdés. Világszinten a Magyarországhoz hasonló államoknak érdekük, hogy amennyire csak lehet, a világpolitika maradjon értékalapú. Nekik csak ebben az esetben van esélyük befolyásolni a folyamatokat. Ha ugyanis az értékek lényegtelenek, csak a nyers erő számít, akkor a legtöbb állam súlytalan – nemcsak mi, de mondjuk Dánia vagy Finnország is. Sőt, az Európai Unió nagyobb tagállamai, egy Franciaország és Németország is azt mondja ma már, hogy a multilateralizmus, az értékeken alapuló intézményrendszer megtartása számukra nemzetbiztonsági érdek, mert az EU vagy az ENSZ nélkül ők is eljelentéktelenednek.
– Kína közelgő összeomlását nyugati elemzők már többször megjósolták, ám az még várat magára. Ön is rendszeresen publikál az ország bajairól, de ezek felnagyítása mintha vágyvezérelt gondolkodásról tanúskodna.
– Valóban karriereket építettek a kínai összeomlás megjósolására. A kínai–amerikai Gordon Chang például 2001-ben The Coming Collapse of China (Kína közelgő összeomlása) című könyvében 2011-re tette a politikai-gazdasági káoszt. Amikor nem jött be, rezzenéstelen arccal jelölt ki új céldátumot. Nagyon óvatosan kezeljük hát az időről időre azóta is felröppenő hangzatos jóslatokat. Kína nincs a szakadék szélén, de nagyon komoly problémákkal küzd. Egyik elemzésemben Japánt említettem példaként, amely 1989-1991 között lényegében összeomlott, de az azóta eltelt 30 évben is a világ harmadik-negyedik legnagyobb gazdasága volt. Ám a hetvenes évek szárnyalása, amikor Amerika rettegett a japán gazdasági szupererőtől, már csak emlék.
Kína továbbra is a világ második legnagyobb gazdasága lesz, de az már nagy kérdés, feláll-e valaha a dobogó első fokára.
Négy-öt évvel ezelőtt másokkal együtt azt gondoltam, az ország hamarosan lehagyja az Egyesült Államokat. 2018-ban sokan 2027-2028-ra tettük az időpontot, amikor Kína nem csak vásárlóerő-paritáson, hanem nominálisan is a világ legerősebb gazdasága lesz. Ez később kitolódott 2032-33-ra, és az idei becslések már 2045-ről beszélnek, de arról is feltételes módban.
– Miért?
– Gazdasági, politikai és demográfiai okok is állnak a lassulás mögött. Törvényszerű, hogy egy idő után ellaposodik a görbe. Lehet évente nyolc-tíz százalékkal növekedni egy főre jutó kétezer dolláros jövedelemnél, azonban ez jóval nehezebb a mostani tizenkétezer dollár esetében. Amikor Teng Hsziao-ping 1979-ben meghirdette a Reform és Nyitás politikáját, Kína egy főre jutó GDP-je 50 százalékkal volt kevesebb, mint Indiáé. Ma az ötszöröse. Az állam társadalmi szerződést kínált: „mi, a Párt vezetői szállítjuk az évi 8-10 százalékos növekedést, cserébe ti távol tartjátok magatokat a politikától”. Ráadásul Csiang Cö-minen keresztül Hu Csin-taóig lassú, de folyamatos gazdasági liberalizálódás zajlott. Azonban az extenzív növekedéssel az a gond, hogy egy idő után kifullad, át kellene állni az intenzív növekedésre.
– Már nem többet, hanem jobban kellene gyártani, dolgozni?
– Így van. Szokták a kínai gazdaságot exportvezérelt gazdaságnak nevezni, ami nem egészen pontos, mert valójában állótőke-beruházásról van szó. Rengeteg állami pénz valóban a kivitel támogatására ment, de legalább ennyit fordítottak infrastruktúra-építésre. Például a 2009 és 2020 közötti beruházásoknak köszönhetően ma már a világ szuperexpressz-vonalainak kétharmada Kínában van. Csakhogy a kínai államvasút jelenleg 900 milliárd dollárnyi hitelállománnyal rendelkezik, ami teljesen fenntarthatatlan. A 2008-2009-es gazdasági válság idején az exportpiacok megreccsentek, a szakértők a tudásalapú gazdaságra való átállást javasolták. A Párt hajlott erre, csak olyannyira fetisizálta az elmúlt évtizedekben a GDP-növekedést, hogy az ilyen váltásokkal óhatatlanul együtt járó időszakos növekedésiütem-lassulástól rettenetesen fél. Hszi Csin-ping idején ráadásul az addig következetes gazdasági liberalizáció is visszafordult. Amikor Kína egyik leggazdagabb emberét, Jack Mát a hatóságok fél évre eltüntetik, az világos jelzés mindenkinek. A rendszer már a TikTokon százmilliós követőtáborral rendelkező celebektől is tart. Előfordult népszerű, bírálatot megfogalmazó színésznőkkel, hogy eltűntek és amikor előkerültek, a Pártot éltető önkritikus videókat töltöttek fel a világhálóra. Hszi központosító politikája egybeesett a gazdaság lassulásával, ami ellen szteroidokat vetettek be. Márpedig ezeket tudvalevőleg nem lehet sokáig büntetlenül szedni.
– A kínai gazdaságban az infrastruktúra-beruházás a szteroid?
– Igen, csak ezzel az a baj, hogy a megtérülési rátája nulla. Kínában felhúzták például a világ legmagasabb hídját, amely a semmiből a semmibe vezet, de az építés évében kétségkívül növelte a GDP-t. Az államadósság a nemzeti össztermék 61 százaléka, első látásra tehát Kína sokkal jobban teljesít az Egyesült Államoknál. Ám ha ehhez hozzáadjuk a jelentős részben állami kézben lévő vállalatokat (például az említett vasúttársaságot), illetve a lakosságot, akkor a kínai eladósodottság a GDP 300 százalékát teszi ki; Amerikában ez 249 százalék. A kínai állami vállalatok pedig előnyt élveznek a hitelezésnél, ami klasszikus problémához vezet: aki nagyon olcsón kap tőkét, az hajlamos felelőtlenül gazdálkodni vele. Említettem már a japán példát. Ott 1990 és 2016 között az átlagos évi GDP-növekedés 0,7 százalék volt. Hasonló adat Kína számára beláthatatlan következményekkel járna. A Párt retteg attól, hogyan reagálna a gazdaság lefékezésére az a társadalom, amelynek már a második generációja szokott hozzá a folyamatos növekedéshez.
– India után Kína a világ második legnépesebb országa, hogyhogy népesedési bajokkal birkózik?
– Tíz évvel ezelőtt elkezdett csökkenni Kínában a munkaképes lakosság aránya, 2017-ben a munkaképes lakosság abszolút száma, majd 2022-23-ban már a teljes népesség. A Párt 2016-ban felfüggesztette az egygyermek-politikát, bevezette a két- majd háromgyermek-politikát, a legcsekélyebb hatás nélkül. A termékenységi arányszám 1,09, ugyanazok a jelenségek játszódnak le, mint Amerikában, Nyugat-Európában, Oroszországban, Iránban vagy Argentínában. A nők tanulnak, munkát vállalnak és ha akarnak is gyereket, nem feltétlenül többet. Bevándorlásról viszont a pártvezetés hallani sem akar. Mivel a lánymagzatokat sokszor elvetették, ezért 50 milliós férfitöbblet is van az országban.
Derűlátó kínai forgatókönyvek szerint 2100-ban 750 millióan, a pesszimista forgatókönyvek szerint 650 millióan élnek majd Kínában, az ország tehát elveszíti lakossága felét.
Miközben az Egyesült Államok reálisan maradhat a jelenlegi szinten, de növekedhet 450 millióra is. Kínában ráadásul már 2035-ben annyi nyugdíjas él majd, mint az Egyesült Államok teljes lakossága. Összefoglalva: kevésbé az összeomlás, inkább stagnálás a legvalószínűbb, komoly biztonságpolitikai következményekkel. Harminc éve mindenki csak idő kérdésének tartotta Kína világelsőségét. Senki sem tudja, mi történik, ha a Párt egyszer csak arra jut, az idő már ellene dolgozik. Ugyanúgy reagálhat, mint 1941-ben a császári Japán, amely úgy gondolta: most kell megtámadnia az amerikaiakat, mert később már túl erősek lesznek…
– Ön hisz a felemelkedő Kína és a hatalmi helyzetét féltő Amerika közötti elkerülhetetlen háborúban, azaz Thuküdidész csapdájában?
– A világtörténelemben a hidegháború azon kevés esetek egyike volt, amikor két nagyhatalom vetélkedése összecsapás nélkül ért véget. Bármennyire furcsán hangzik, a kölcsönös elrettentésben bízom. Azaz: az atomfegyverek megléte és egy háború várható pusztítása önmérsékletre bírja a feleket. De még a hidegháborúban is nagy szerepet játszott a szerencse. Negyven évvel ezelőtt egy szovjet ügyeletes tiszten múlt az emberiség jövője: Sztanyiszlav Petrov 1983. szeptember 26-án éjjel rájött, az amerikai atomtámadást jelző műszerek tévednek, és nem kezdeményezte a válaszcsapás elindítását. Tajvan kapcsán az elemzők attól tartanak, hogy akár egy kis hiba elindíthatja a láncreakciót. A felkorbácsolt kínai és amerikai nacionalizmus miatt ezt a forgatókönyvet számításba kell vennünk. Mintha az amerikai társadalomnak is szüksége lenne közös ellenségképre – ma már lényegében demokraták és republikánusok csak a Kína-ellenességben értenek egyet. Biden és Trump is nagyon idős, akármelyikük is lesz az elnök, kérdés, bízhatunk-e az ítélőképességükben. Bár Hszi Csin-ping még „csak” 70 éves, de putyinizálódik, azaz teljesen elzárja magát a kritikus véleményektől. És ez óhatatlanul vezet olyan rossz döntésekhez, mint amit Ukrajna kapcsán láttunk 2022 elején. Putyin orosz elnök akkor kis túlzással azt gondolta, hogy sóval és kenyérrel fogadják majd az orosz csapatokat, és Kijev három napon belül elesik. Láttuk, mi lett ebből.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
