Tévedés, hogy a zene hidat képezhet kultúrák között – az Izraelben élő Besh o droM-alapító vallomása
„A biztonságot garantálni a hadsereg tudja, fegyverekkel, nem a zene vagy a zenész. Ha utóbbi azt hiszi magáról, hogy társadalmi küldetést teljesít, kultúrákat tud összebékíteni – fájdalmasan nagyot téved.” Mindez egy zenész szájából meglehetősen keserű, ám Barcza Gergelynek jó oka van, hogy így lássa: az Izraelben élő, ott rendkívül sikeres magyar zenész testközelből figyeli a háború borzalmait, miközben itthon épp új lemezt készül kiadni az általa társalapított Besh o droM-mal. A hazai világzenei színtér egyik legnagyobb hatású együttese, a magyar dalkincset közép-európai kontextusba helyező zenekar idén már 25. születésnapját ünnepli. Alább nem csupán a Hamász és Netánjáhu eltakarításának szükségességéről esik szó, de cikkünkben debütál az új lemez első száma is. Premier és nagyinterjú.
– Idén nyáron lesz 25 éves a Besh o droM, de a két alapító, ön és a sógora, Pettik Ádám már előtte is zenéltek együtt. Miért nem a Sógor kóma futott be?
– A kilencvenes évek közepétől Izraelben éltem, néha-néha látogattam haza, a Sógor kóma tehát nem volt igazán komoly. Amolyan alkalmi formáció volt arra, hogy ha épp itt vagyok, valamit zenéljünk is a sógorommal.
– Újfent Izraelben él. Ha éppen hazalátogat, akkor játszik a Besh o droM-mal. Ez is hobbizenekar lett tehát mára?
– Dehogy! A Besh o droM jól működő zenekar még így is, hogy a sógorom Bristolban él, én pedig megint Izraelben. Amióta a repülés viszonylag megengedhető, nem akkora probléma ez – tíz éve így csináljuk. Elég sikeres zenészkarriert építettem Izraelben, nem tudok mindig itt lenni, úgyhogy régóta van helyettesem a Besh o droM-koncerteken. Először az egyik tanítványom volt, aztán neki is lett helyettese… nagyformátumú zenészek sora fordult meg nálunk az elmúlt negyed században. Ami a koncerteket illeti, én már szinte vendégzenész vagyok a saját zenekaromban.
– Hova lesz a séta? című, január végén megjelenő új lemezüket hogyan tudták összerakni ilyen „távkapcsolatban”?
– A vázlatokat én Jeruzsálemben gyúrogattam, Ádám meg Bristolban, küldözgettük egymásnak őket neten, csiszolgattuk a dalokat, aztán amikor már jók voltak, mentek a zenészeknek. Nem egyszerű, könnyebb és jobb beülni egy terembe és zenélni, de legalább ma már meg lehet oldani az alkotói folyamatot így is.
– Miért kell megoldani, ha egyszer nem is ebből keresi a pénzét?
– Mert nekem a Besh o droM az ötödik gyerekem. Az önmegvalósításom csúcsa. Tény, hogy csak ebből nehéz volna megélnem. Van is egy Patreon-oldalunk, azon keresztül lehet támogatni a zenekart. Ez arra kell, hogy lemezt tudjunk készíteni. Természetesen köszönetképpen felteszünk a támogatóknak olyan tartalmakat, amelyeket csak ők kapnak meg, január végéig, a lemez megjelenéséig például minden héten megmutattunk nekik egy-egy új dalt, de ez inkább csak gesztus – nem arról szól ez, hogy mit adunk. Önzetlen emberekre van szükségünk, akik havonta egy-két sör árával támogatják az alkotói munkát.
– Ennyire rossz a helyzet?
– A lemezkiadásban nagyon rossz. Vagy mondjuk úgy: átalakult. De jövögetnek a támogatók – hosszabb távon talán tényleg besegít nekünk ez a láb.
– Mára akkor mégiscsak nagyon profin művelt hobbivá vált a Besh o droM.
– Azért annál több, hiszen ami a koncerteket illeti, azért ez egy remekül működő zenekar valódi közönséggel – ami főleg Ádámnak köszönhető. Ő viszi a vállán a projektet a terepen, a koncerteken, és a szervezésben is. Az ő elszántsága nélkül aligha ünnepelhetnénk meg a zenekar 25. évfordulóját idén új lemezzel és lemezbemutató koncerttel.
– Az hol lesz?
– A legjobb volna a Fonóban.
– Kedvenc helyünk. Arra a koncertre azért hazajön?
– Persze. Az igazán fontos koncerteket igyekszünk úgy szervezni, hogy pénteken legyenek, amikor nekem Izraelben ugye a sábbát miatt biztosan nincs koncertem.
– Na de fellépni pénteken? Azt szabad?
– Minthogy nem vagyok vallásos, persze. Nekem szabad.
– Ha nem a vallás, mi vitte Izraelbe?
– Amikor a ’90-es évek közepén először kiköltöztem, fiatal voltam és elég zűrös ügyeim voltak itthon, de főleg a leendő feleségem után mentem. Izgalmas időszak volt: távol rokonoktól, ismerősöktől alapítottunk ott családot. Két gyerekünk született akkor, két zenekarral is elkezdett nekem beindulni a szekér, ám amikor a feleségem a kicsikkel látogatóban volt itthon, azt mondta a telefonba, inkább visszaköltözne, hogy közel legyünk a családhoz. Semmi gond – mondtam és hazavezettem a kocsit, amellyel évekkel korábban kimentünk. Ez ’99-ben volt.
– Elég gyorsan meg is csinálta itthon a szerencséjét: a Besh o droM már abban az évben hatalmas sikert aratott.
– Jókor voltunk jó helyen. Egyrészt Ádám is, én is tele voltunk alkotó energiákkal, másrészt a balkáni zene már hódított itthon és Nyugaton is: a világzene nagy felfutásának időszakát éltük. Rögtön az első évben sikeres Sziget-koncertünk volt, meghódítottuk Magyarországot, a második évben meg már külföldön turnéztunk. Iszonyú körülmények között, de menő helyeken.
– Honnan jött az ötlet, hogy a magyar népzenét balkánival, funkkal meg szinte bármivel keverjék?
– Sehonnan. Nem gondolkodtunk stílusokban, egyszerűen csináltuk, ami jólesett. Utólag persze már képes vagyok analizálni a történetet. Kelet-Európa nekem mindig be volt akadva. Magyarországra mindig mondják, hogy nem Balkán, de nem is Európa. Nagyon izgalmas határvonalon vagyunk, engem pedig ez mindig izgatott. Hogy mennyire, arra akkor jöttem rá, amikor Izraelben már sokat játszottam és egy ottani zenekarral turnéztunk. Bukaresti állomásunkon döbbentem rá, mennyi a hasonlóság a román főváros és Budapest között. Egész gyerekkorunkban úgy gondoltunk pedig Bukarestre, hogy az már aztán tényleg a harmadik világ. Amikor átléptük a román határt, úgy éreztük, mintha Ázsiába kerültünk volna. A Közel-Keletről odautazva ezért lepett meg nagyon, hogy onnan nézve mennyivel inkább a hasonlóság látszik. Hasonló a történelem, a kulturális környezet.
– Nem lehet, hogy mi is Balkán vagyunk a mélyben? Az umcaumca, a lakodalmas világa…
– Van ebben valami, de a mai balkáni popzene már nem umcaumca. Az egész Földközi-tenger térségére igaz, hogy az áltörök popzene tarol: a manele Romániában, a chalga Bulgáriában, a tallava Albániában. Izraelben is hasonló a popkultúra. Ez Magyarországon nincs.
– Kis Grófo első slágere a román manelekirály Nicolae Guta egy az egybeni koppintása, de Azahriah zenéjében is jócskán vannak nyomai a balkáni, törökös, arabos vonalnak.
– Bizonyára így van, de ezek már azután történtek, hogy én újra Izraelbe költöztem. Nem követtem ezeket a fejleményeket, Azahriah zenéjét sem ismerem. Számomra mindenesetre az volt érdekes kezdetektől fogva, hogy a tradicionális magyar dalok – amelyeknek a nagy részéről persze gyakran kiderül, hogy moldvaiak – hogyan kapcsolhatók össze ezzel a balkáni hagyománnyal. Az új lemezen is ezt tesszük, a magyar dalkincset helyezzük közép-európai összefüggésbe.
– A magyar népdalkincs honnan volt meg önnek?
– Az iskolából. Millió népdalt tanultunk, elkezdtem furulyázni, aztán hegedülni. Ezen az úton nem kellett sokat lépdelni, hogy felfedezzem magamnak a román zenét, amely a magyarnál is jóval sokszínűbb. Bartók több román dalt gyűjtött, mint magyart – nem véletlenül. Eleinte statikusan tekintettem ezekre a kategóriákra, aztán a moldvai dalokat meghallgatva rájöttem, hogy döbbenetes a hasonlóság. Ami persze nem is döbbenetes:
egymás mellett, sokszor együtt éltek ezek az etnikumok, a dalaik meg már csak azért is hatottak egymásra, mert ugyanazok a cigány zenészek játszották őket
– egyszer magyar, másszor román lakodalomba mentek muzsikálni. Erdélyben a háború előtt a szász és a zsidó zenei kultúra is színesítette ezt a kavalkádot – és azt is ugyanezek a cigány zenészek játszották. Ebben a régióban, ami a kultúránkat illeti, mind testvérek vagyunk – de legalábbis unokatestvérek.
– Ha ez a közeg érdekli és magyarként lehetősége is volt itt élni, miért ment mégis vissza Izraelbe?
– Tizenhárom évig azért itthon voltunk, 2012-ben mentünk el megint. Annak meg sok oka volt.
– Politikai okok?
– Politikai és gazdasági. Addig szépen megéltünk a zenekar koncertjeiből, ami addigra megváltozott, az oktatás hazai helyzete pedig négy gyerek esetében fenntarthatatlanná tette az itteni létünket.
– Az állami iskola elvileg ingyen van itthon.
– Ahhoz, hogy elfogadható minőségű oktatást biztosíthassunk a négy gyereknek, a bejövő pénz nagy részét arra kellett fordítanunk. Gyakorlatilag nem maradt másra.
– Izraelben olcsóbb a suli? Meglepő.
– Izraelben a területileg illetékes központi iskola olyan minőségű oktatást ad, mint itthon az alapítványi, fizetős iskolák. Mi legalábbis ezt tapasztaltuk tizenegy-két évvel ezelőtt. Hogy ma mi itthon a helyzet oktatásügyben, arról nincs tapasztalatom, hiszen nem élek itt és a gyerekeim is felnőttek már, de a hírek szerint most sem rózsás.
– Tudnánk róla mesélni, írtunk erről cikkeket, de maradjunk inkább önnél. Ott folytatta kint, ahol ’99-ben abbahagyta?
– Nem volt kikövezett az út. Sokat segített, hogy Izrael nagyon nyitott, befogadó ország.
– Feltéve, hogy az ember zsidó.
– Természetesen minden állam kivételez, de Izrael például kevésbé, mint a magyar. Ha valakinek Kárpátalján magyar gyökerei vannak, akkor is megkaphatja a magyar állampolgárságot, ha egyébként esze ágában nincs ideköltözni. Izraelben ilyen nincs – ott kell lenned, hogy állampolgár lehess. Ha viszont ott vagy, tényleg nagyon befogadók, nem számít, bevándorló vagy-e, vagy ott születtél.
– Sok palesztin nem így érzi, a Hamászról nem is beszélve. Október 7-e után sem gondolta, hogy rossz ötlet volt visszamenni?
– Soha.
Magyar vagyok, Magyarország mindig a szülőhazám lesz, de lojális vagyok Izraelhez. Többször is megmentette az életemet az az ország.
– Hogyhogy?
– Mint már említettem, a kilencvenes években elég zűrös ügyeim voltak. Amikor kimentem, az magánéletileg és karrierszempontból egyaránt helyre tett. Odakint elég volt játszanom a hangszeremen és máris kaptam lehetőséget, nem kellett tótágast állnom azért, hogy egyáltalán szóba álljanak velem. A második alkalommal családilag voltunk elveszve kicsit. Sötéten láttuk a jövőnket Budapesten. Amikor aztán négy gyerekkel megérkeztünk nem is Jeruzsálembe, hanem vidékre, ahol nem nagyon szoktak bevándorlókkal találkozni, többen segítettek minket ismeretlenül az első hónapban, mint amennyit az összes magyar ismerősünk segített a 13 év alatt, amíg itt éltünk. Pedig nagyjából olyanok voltunk az ottaniak számára, mintha egy baranyai kisvárosba megérkezne a négygyerekes moldvai csángó család, ahol a kölkök nem is beszélnek magyarul.
– Nem beszéltek héberül a gyerekeik?
– Valamit tanultak a budapesti iskolában, de nem, rendesen nem beszéltek. Mi, felnőttek sem tökéletesen. Ehhez képest az iskolában rögtön mutatták nekünk, hol keressünk lakást, hogy a gyerekek abba a körzetes suliba járhassanak együtt. Találtunk is egyet, én meg kipillantottam a szomszéd telken lévő birkákra meg tehenekre és annyit mondtam: itt szívesen dolgoznék. Másnap már ott dolgoztam.
– A menő zenész birkákkal meg tehenekkel?
– Áthidaló megoldás volt, valami munka kellett. Fél évet töltöttem az állatokkal, de a harmadik hónapban már nagy amfiteátrumokban zenéltem mellette. Reggel kitakarítottam a birkákat, aztán kocsiba ültem és mentem fellépni. Izraelben, ha az ember akar dolgozni, ha nem finnyáskodik, a helyére kerül. Én még magasabb polcra is kerültem az ottani zenei életben, mint amit remélni mertem.
– Netanjahuhoz is lojális?
– Dehogy. Ő az ország megbízott ügyintézője, nem több. Nem hozzá kell lojálisnak lenni. Az országhoz kell. Izraelben az ideológia és a biztonság nagyon erősen elválik egymástól. A társadalom 99 százaléka lojális például a hadsereghez. Ideológiafüggetlenül. Én is. Ez nem bal- vagy jobboldali kérdés, hanem biztonsági. Ha nincs hadsereg, meghalunk – ennyire egyszerű. Ezért bízunk a katonáinkban és elfogadjuk, hogy a lehető legjobban igyekeznek tenni a dolgukat. Amit a hadsereg csinál, az szent. Az viszont, hogy a politikusok mit csinálnak, más tészta.
– Most hosszú háborúról hallunk, Netanjahu erről beszél…
– Persze, hogy erről beszél. Ameddig ez az állapot tart, addig tudja, hogy hatalomban marad.
– Az, hogy tavalyi a terrorakció összejött a Hamásznak, az ő felelőssége?
– Sok mindent Netanjahu sem tudott, de amúgy persze. Felelős mindenki, aki pozícióban volt október 6-án, szóval ez a garnitúra takarodjon szépen haza, ha a háborúnak vége. Nagyjából így látja ezt az izraeli többség is, de most éppen háborúban áll az ország, ami nem a legalkalmasabb helyzet a vezérkar hazaküldésére.
– Korábban gyakran szerepelt közös arab–zsidó koncerteken. Ezek a történtek után is folytatódnak?
– Az Iszlám Múzeum szervezésében most év végén is játszottam egy ilyen kevert projekttel, de először életemben elgondolkodtam azon: talán most nem kellene arab dalokat játszani. Fordított eset gyakran előfordult korábban is: hogy arab zenészek lemondták a szereplést kiemelt rendezvényeken, mert a közösségük, családjuk nem nézte volna jó szemmel a zsidókkal való közösködést. Minthogy azonban a szervező ragaszkodott hozzá, megcsináltuk a koncertet. A helyzet egyébként nagyon hasonló ahhoz, amilyen a Covid alatt volt. Az utolsó negyedévben több mint ötven koncertet mondtak le, ahol játszottam volna.
– Ennyire rossz a biztonsági helyzet?
– Nem erről van szó. Egyszerűen senki nem tart koncertet, esküvőt, bár micvót, semmit. Traumás állapotban van a társadalom. Ha nincs is hivatalosan kimondva, ez a nemzeti gyász időszaka. Az embereknek ilyenkor nem jut eszükbe ünnepelni, bulizni. A tévében reggeltől estig belpolitikai hírek mennek, háborús elemzések, túlélők visszaemlékezései az október 7-i mészárlásokról, vagy tegnap elesett katonák rokonai beszélnek. Nem az a hangulat, amelyben lakodalmat akar tartani az ember. A Corona időszaka legalább termékeny volt: alkottam, zenét írtam. Most nekem sem volt kedvem hangszerhez nyúlni.
– Három éve arról írt, hogy a zenének nincs társadalmi hatása, teljesen felesleges, kizárólag szórakoztatásra jó. Elég keserű felismerés egy zenésztől.
– Az, de sajnos így látom. Amit mi csinálunk, az a Maslow-piramis csúcsa. Ha az alsóbb szinteken minden megvalósult, akkor ez az önmegvalósítás, a kiteljesedés jelent valamit. Ha azonban a testi biztonságod nincs garantálva, az egész semmit sem ér. Azt garantálni pedig a hadsereg tudja, fegyverekkel, nem a zene vagy a zenész.
Ha utóbbi azt hiszi magáról, hogy társadalmi küldetést teljesít, kultúrákat tud összebékíteni – fájdalmasan nagyot téved.
– Önt vagy a gyerekeit nem hívják be?
– A gyerekeimet már leszerelték, és fel vannak mentve a tartalékosi szolgálat alól is, a feleségem egyszer ezt kérte tőlük születésnapjára – bár egyikőjükben most fölvetődött, hogy mégis bevonul. A kicsik nem voltak katonák, úgyhogy egyikünk sem érintett ilyen szempontból. A volt iskolatársak, a jelenlegi haverok viszont igen. Ők vannak bent Gázában, ők esnek el leggyakrabban: a 19-23 éves korosztály.
– Jóbarátjának testvére, akit október 7-én rabolt el a Hamász, meglett végül?
– Megszökött a fogságból, aztán tévedésből izraeli katonák lelőtték. Harmadmagával. Akkor éreztem, hogy ennél borzalmasabb már nem lehet. 28 éves volt. A szüleiket is ismerem: régebben zenéltünk nekik a Beri kibucban, és most is, miután kitelepítették őket, hogy segítsük elviselni az elrabolt fiuk utáni aggódást. Állati helyes, baloldali, békeszerető emberek. És az anyuka még így is azt üzente a katonáknak: velük van, nem haragszik, mindent a legjobban csinálnak, tartsanak ki.
– A Hamásszal is békülnének?
– Október 7-én Hamász a holokauszt utáni történelem legnagyobb zsidóirtását hajtotta végre. Velük nem békülünk, őket meg kell semmisíteni. Gáza lakosságáról eddig is tudtuk, hogy szerencsétlenek, megvezetettek és kihasználtak, most, hogy a Hamasz őket is durván beáldozta, ezt talán maguk is felismerik. Megszakad a szívem az ártatlan áldozatokért, az ő haláluk is egytől egyig a Hamász lelkén szárad.
– Jól fel is háborodott azon, hogy a nemzetközi sajtó és nyomában a 444 a palesztin szempontokat sem egészen így igyekezett bemutatni.
– Ma már talán jobb a helyzet. Az első hónapban nem tudtak hova igazodni a magyar újságírók, akik – tisztelet a kivételnek – olyan médiumokat vettek alapul, mint a CNN, a BBC, különösen pedig a Guardian. Magyar újságírói szemmel ezek a források korrektnek tűnhetnek, sokszor azok is – kivéve, ha Izraelről van szó. Akkor elképesztően elfogultak, gyakran Hamász-propagandát is lehoznak, mindenféle ellenőrzés nélkül. Azért volt bosszantó, hogy ezektől veszik át a cikkeket Magyarországon, mert az izraeli sajtó szélsőjobbtól szélsőbalig korrektül megírja a tényeket. S ez mind hozzáférhető angolul.
– Izraeli forrás jelen esetben nyilván elfogult…
– Persze, értem, hogy a gázai emberek helyzetéről nem a Times Of Israel-ből akar tájékozódni az európai újságíró, de amikor ehelyett egyenesen a Hamász közleményeit idézik és az al-Dzsazírából emelnek át híreket, akkor az ember agyvize azért felforr. Az egyik oldalon egy demokratikus ország sokszínű sajtója van, a másikon pedig egy terrorszervezet központosított, diktatórikus kommünikéi.
– A magyar kormány mindenesetre gyorsan kiállt Izrael mellett. Örült?
– Igen. Izrael nincs abban a helyzetben, hogy válogasson, ki segítsen neki mondjuk vétókkal.
Azon lepődtem meg csupán, hogy ismerőseim, akik számára az ukránok harca igaz honvédő háború volt az első pillanattól, most megkérdőjelezték Izrael ugyanezen jogát.
– A magyar kormány kettős mércéje ugyanez, csak fordítva: Izraelnek joga van megvédeni magát, az ukránokat viszont inkább ne nagyon támogassa a Nyugat… Az úgy jól van?
– Nincs. A helyzet a valóságban: Ukrajna is, Izrael is honvédő harcot folytat és mindkét országnak joga van megvédenie magát. Mindegy, mit mondanak magyar, izraeli vagy bármilyen politikusok, civil szervezetek vagy az ENSZ. Ahhoz, hogy lássuk a valóságot, elég, ha nyitva tartjuk a szemünket. Persze most azért a fülüket is hegyezzék, hiszen nemsokára itt a vadonatúj Besh o droM-lemez!
Nyitókép: Kardos Gábor
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
