Orra bukunk, ha mindig a rövid távú érdeket követjük – Romsics Gergely az összeomlás történelmi tapasztalatáról
A külpolitikai elit sok esetben szűklátókörű és indokolhatatlanul optimista volt, de a történelmi Magyarországot egy hibátlan kurzus sem tudta volna megmenteni – mondja podcastunkban Romsics Gergely. A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa óriási történészi vállalkozás végére ért: Összeomlás és útkeresés című új könyvében az I. világháború végétől Trianonig mutatja be és értékeli a magyar külpolitikai gondolkodást. Podcastunkból kiderül: az oroszok felé húzás abszolút idegen a magyar hagyományoktól, és mindig válságjelenségként jön elő, a mai külpolitikának pedig nem előzménye a Bethlen István-i realizmus. Utóbbi ugyanis tisztában volt az ország méretével és az európai hatalmi rend játékszabályaival.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A műsor ezúttal Youtube-csatornánkon is meghallgatható.
Részletek a műsorból:
Az I. világháborús összeomlás közbeni és utáni magyar külpolitika egyetlen, nagy kudarctörténet?
Mi lett volna a siker? Ha a történelmi Magyarország egyben maradása, akkor azért azt hiszem, hogy a kétségtelenül azonosítható politikusi hibák, szerencsejátékos húzások és csőlátás ellenére első helyen azt kell kiemelnünk, hogy a történelmi ország olyan korszakban ért véget, amikor ezek a soknemzetiségű államok eleve rendkívül instabillá váltak, és a felbomlás szinte elkerülhetetlen végkimenetel volt. […] Amikor a szomszédos nemzetállamok jelentős kisebbségei élnek Magyarország területén, sőt egész nemzettestek is, amelyek önálló államra vágynak, akkor sem az ő elnyomásuk, sem pedig a nemzetiségi jogok biztosítása nem garantálhatja a sikert. A mélyben ható történelmi erőkkel próbáltak ugyanis szembeszállni. […] A történelemnek volt egy nagyon világos iránya a 19. század második felében, és ennek az iránynak bizonyos értelemben az első világháború vége volt a végkifejlete. Nagyon messze kerültünk egy olyan lehetséges Európától, amelyben a történelmi Magyarország fennmaradhatott volna.
A külpolitika irányítói „utóbb indokolatlannak bizonyuló optimizmussal szemlélték a körülöttük zajló folyamatokat” – írja. Ez volt a kudarcuk egyik oka?
Minél többet foglalkoztam egy-egy korszak, egy-egy politikai garnitúra irományaival, megértve lassan a gondolkodásmódjukat, annál kevésbé tartottam őket – hogy így mondjam – butának. Ott van az I. világháború: Olaszország belépett, de kivédtük, belépett Románia, kivédtük, Oroszország összeomlott, Belgrádot és Bukarestet megszálltuk – ezek után a magyar elit nem minden alap nélkül gondolhatta, hogy győztünk. […] Persze igaz, hogy a külpolitikai vezetés nem igazán látott túl Bécsen és Berlinen, a nyugati fronton zajló folyamatokat nagyon súlyosan alulárazták és nem értették, mit jelent az Egyesült Államok hadba lépése. Igaz, hogy bizonyos értelemben szűklátókörűek és indokolatlanul optimisták voltak.
Utóbbi két motívumnak megvannak a mai magyar párhuzamai? Ugyanazokat a hibákat követjük el?
Nagy erőkkel zajlik a mai magyar külpolitikának az a fajta pozicionálása, amely azt mondja, hogy mindenki érdekalapon működik, és ami nem a közvetlen érdekről szól, az nem is igaz. […] De csupán azzal, hogy azt mondjuk, mindenki érdekkövető, valójában nem mondtunk semmit. Senki se akarja lábon lőni magát. Más kérdés, hogy mi ez a bizonyos külpolitikai érdek. Milyen időtávon gondolkodom, mennyire bízom más partnerekben, hiszek-e abban, hogy megéri adott esetben nem maximalizálni a rövidtávú hasznot hosszabb távú hasznok érdekében?
Bethlen István miniszterelnök rendkívül nehéz pályán mozgott. Az ő realizmusa azt jelentette, hogy a nagyhatalmak diktálják az európai rendet, nekünk pedig ki kell fürkésznünk, mit tudunk e rend javára felkínálni, és milyen hasznot húzhatunk belőle a megdöntése nélkül.
Visszatérő motívum a magyar külpolitikai gondolkodásban az orosz vonzalom, és messze nem csak a Tanácsköztársaságnál. Miért?
A magyar külpolitikai gondolkodásnak nem éppen ez a hagyománya – hanem az Oroszország-fóbia. Már a XVIII. század végétől meg lehet találni búvópatakokban a lenyomatait; a francia felvilágosodással és a brit parlamentarizmussal szemben Oroszországot autokratikus, elnyomó, felvilágosulatlan, középkori rendszernek tekintik. „Északnak” hívják, az észak pedig sötét, hideg. […] Hogy mikor fordulunk mégis Oroszország felé? Valójában akkor, amikor óriási kudarcok érik a magyar külpolitikai gondolkodást, és a nagy hagyományok megrendülnek.
Mit üzennek a könyvében olvasható több mint 100 éves történetek a mai külpolitikai gondolkodásnak?
Az biztos, hogy ha valaki képes becsatornázni a hosszabb távú logikákat a politikai tervezés folyamatába, akkor védettebb lesz a radikális orra bukásokkal szemben. […] Nagyon könnyű belecsúszni abba a beszédmódba, ahol minden erőpolitika, minden puszta hatalmi politika. A maximum haszon mindig rövid távú és mindig abból jön, ha csalok. Ha nem tartom be a megállapodást, hogyha megtagadom, ha azt mondom, hogy nem is úgy volt stb. […] Európában az elmúlt száz évben és különösen az elmúlt hatvan évben elég komoly erőfeszítések történtek, hogy az európai politikai közösségen belül újradefiniáljuk az érdek fogalmát, és elmozdítsuk egy minél hosszabb távú, minél kooperatívabb módon értelmezett érdek felé. Egyszerűen azért, mert a hosszú távú békés együttműködés mindenkinek hasznosabb, mint bármilyen rövidtávú önérdek.
Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
