„Égek a hideg krematóriumban” – nemzetközi szenzáció az újrafelfedezett magyar holokausztregény
A zsidók elleni népirtásról szóló egyik első kelet-közép-európai tanúságtétel volt a délvidéki Debreczeni József 1950-ben Belgrádban kiadott Hideg krematórium című naplóregénye. Hiába jelent meg még utána kétszer is Jugoszláviában, illetve Szerbiában, a könyvet a szélesebb közönség még Magyarországon sem ismerhette. Most tizenhárom nyelven lát napvilágot a regény, amely dokumentatív stílusával, valósághű ábrázolásával maradandó hatást gyakorol az olvasóra. A holokauszt január 27-i emléknapja előtt vettük kézbe a sokáig szinte ismeretlen remekművet. Recenzió.
„– Pesti vagy? – Bácskai. – Engem Pestről cipeltek el. A negyvennégyesről szedtek le a Keletinél. Farkas volt a nevem. Doktor Farkas.
Én is megmondom egykori nevem. Mióta itt vagyok, először. Kezet fogunk.”
Keményen kopogó párbeszéd, amelyet a személyiség szétrombolásának tudatosítása („Farkas volt a nevem”; „Én is megmondom egykori nevem”) tesz drámaivá. A két embert csak számokkal jelölik a koncentrációs táborban, korábbi életük, nevük a lágervilágban lényegtelen. E kis dialógusban benne van szinte minden, amitől Debreczeni József, az 1978-ban Belgrádban elhunyt újságíró, író-költő Hideg krematórium című munkája a népirtás egyik legfontosabb irodalmi tanúságtétele. A holokauszt január 27-i emléknapja előtt vettük kézbe a sokáig szinte ismeretlen remekművet. Nyolcvan évvel azután, hogy 1944-ben Debreczeni Józsefet Bácstopolyáról deportálták, a könyv tizenhárom nyelven (angolul, csehül, finnül, franciául, hollandul, katalánul, magyarul, németül, olaszul, oroszul, portugálul, románul és spanyolul) jelenik meg. A művet több híres író is méltatta, a Harcom című hatkötetes regényfolyamról idehaza is jól ismert Karl Ove Knausgård szerint a Hideg krematórium „rendkívül erőteljes és mélységesen humánus beszámoló a táborok borzalmairól”.
A magyarul a Jelenkor kiadó gondozásában megjelent kötet kapcsán akkor sem túlzás felfedezésről beszélni, ha a Hideg krematórium korábban megjelent már és irodalomtörténeti értékelések is születtek róla. Először 1950-ben adták ki Újvidéken, amikor a „láncos kutya Tito” ellen vívott verbális háború miatt a haláltáborok világát Kelet-Közép-Európában az elsők között feldolgozó szépirodalmi mű Magyarországra nem juthatott el. Az 1975-ös második kiadás a legrangosabb délvidéki magyar irodalmi elismerést, a Híd-díjat hozta meg a szerzőnek. Ám a Hideg krematórium a negyedszázaddal korábbinál szabadabb szellemi viszonyok ellenére sem keltett szélesebb visszhangot Magyarországon. Vagy bárhol másutt. Aligha csodálkozhatunk ezen, hiszen a zsidóság deportálása és legyilkolása helyett inkább „a fasizmus áldozatairól” beszélő szocialista kánon nem tudott mit kezdeni Debreczeni könyvével. Persze nem csak az övével. Két évvel a második kiadás előtt, 1973-ban a Magvető kiadó elutasította Kertész Imre Sorstalanságát, amely majd csak két év múlva jelenhetett meg a Szépirodalminál – kritikai elismerést kiváltva, de közönségsiker nélkül. Végül Debreczeni könyvének harmadik magyar kiadására megint csak Újvidéken került sor 2015-ben, a korábbiaknál jóval kisebb példányszámban.
Itt volt az ideje tehát, hogy a magyarországi és a nemzetközi közönség is megismerhesse ezt az egyedülálló beszámolót.
Nem túlzó a jelző annak fényében, hogy a holokauszt szépirodalmi feldolgozásai könyvtárakat töltenek meg? A honfiúi lelkesedéssel aligha vádolható jeles brit zsidó újságíró, Jonathan Freedland is a könyv egyediségét hangsúlyozza a Hideg krematórium friss kiadásának utószavában. „Most mégis kezünkben a könyv – és megérte várni rá. A holokausztbeszámolók gazdag tára egyre bővül, Debreczeni mégis egyedülálló értéket nyújt. Egyrészt, mert egy érett, felnőtt ember visszaemlékezése – megannyi beszámoló szükségszerűleg kizárólag gyermekkori emlékekből építkezik –, másrészt egy szakmabeli, rendkívül gyakorlott megfigyelő munkája.” A londoni Times kritikusa egyenesen Primo Levi munkáihoz hasonlította Debreczeni írását.
Freedland véleménye rímel a Magyar irodalom története jugoszláviai magyar irodalomról szóló részének értékelésére. Bori Imre irodalomtörténész 1982-ben Debreczeni József legfontosabb munkájának nevezte a Hideg krematóriumot, amelynek nagy erénye a valósághoz való hűség. Szerinte a regény érzelmi állásfoglalás, szenvedélyes felháborodás nélkül, éppen a dokumentatív előadásmóddal gyakorol maradandó hatást.
Debreczeni könyvének olvasóját már az első lapokon megragadja az említett valósághoz való hűség és a dokumentatív előadásmód. Szembeötlő az újságírói profizmus, a részletek iránti érzékenység, a megfigyelt gesztusokból, helyzetekből kibomló nagykép. „Férfiak. Öregek és fiatalok. Bámész kisdiákok, kócos kamaszok. Férfiak, meglettek, öregedők, aggastyánok. Rohannak, rohannak. Két nap óta nem volt módjuk szükséget végezni. Lábukat szétvetik, leguggolnak. Kuksolnak szenvtelenül, állatiasan. Tócsákba gyűl a vizelet. Körülöttük a vadonatúj egyenruhákba öltöztetett, fűzöld tábori csendőrök nem veszik le a szemüket róluk. A frissen borotvált arcokon egyetlen vonás sem mozdul. Nem emberek. Nem azok már a guggolók sem. Azt hiszem, valahol Kelet-Európában, a virágos erdőszélen, a vasúti töltés mentén ment végbe a csodálatos metamorfózis. Ott lettek állatokká a leólmozott pokolvonat emberei. (…) Ebben a pillanatban állítottak bennünket először négykézlábra” – olvashatjuk rögtön a regény elején a pokolba való alászállás krónikáját.
Debreczeni soha nem veszíti szem elől tárgyát, a vele és körülötte történő események rögzítését; emberfeletti erőfeszítéssel összpontosít feladatára.
Olyannyira, hogy más, holokausztról szóló visszaemlékezésekkel, naplóregényekkel szemben a főhős előélete és családja csak utalásszerűen jelenik meg. A szöveg a marhavagonban indul, mintha a főhős korábbi életére is rácsapták volna a súlyos ajtót. Az előélet, a képzettség, a személyiség, a jellem érdektelen abban a világban, amelyet a felfoghatatlan szenvedés és a kínhalál ural.
A Hideg krematóriumot olvasva az oktatás, a filmek révén rögzült információkat, ténybeli és vizuális tudásunkat is át kell értékelnünk. Debreczeni Józsefet a magyar hatóságok vagonírozták be, Bácskából Auschwitzba vitték, túlélte a szelektálást, a rabszolgamunkát, az éhezést, a tífuszt, a táborról-táborra vándorlást, hogy végül a betegek-haldoklók dörnhaui lágerében, a „hideg krematóriumban” érje a felszabadulás. A főszereplők mégsem a nácik. Német katona, SS-legény alig tűnik fel a könyv lapjain: a filmekben megszokottaktól eltérően az erőszakot javarészt nem parancsokat recsegő tisztek, farkaskutyákat táncoltató szadista egyenruhások alkalmaznak. Hanem rabok, akik a feneketlen éhezés világában egy kis kenyérért, levesért vagy egyéb előnyért maguk vállalkoznak a hozzájuk hasonlóan szerencsétlenek fegyelmezésére, besúgására, kínzására, verésére és gyakran meggyilkolására. A nácik csak kívülről felügyelik és manipulálják a rendszert, akkor lépnek közbe, ha muszáj. Egyébként hagyják, hogy a minden értelemben piszkos munkát az egymásnak ugrasztott rabok végezzék el.
Beszédes, ahogy Debreczeni megörökíti az első appelt, azaz tábori sorakozót: „Néhány häftling lép elénk. Mozgásuk öntudatos, csíkos jelmezük ragyogóan tiszta. Fényesre kefélt, jó félcipőket viselnek. (…) Égszínkék karszalagjukon cifrán hímzett betűk, mint a házi áldáson: Blockälteste. Csupa dölyf, csupa parancsoló öntudat valamennyi. Blockältesték. Magyarul blokkparancsnokok. Külsőleg éppen olyan deportáltak, mint a többi. De csak külsőleg. Itt volt az első találkozásom a fejesekkel: a lágerarisztokráciával, e nyomorúságos világ nyomorúságos isteneivel.”
És a „nyomorúságos világ nyomorúságos istenei” közül néhányan még élvezetüket is lelik a hozzájuk hasonló emberek bántalmazásában – hogy aztán egy pillanat alatt a hierarchia alján találják magukat. Mint az egyik Blockälteste, Max, aki egy egész este kiabálja egyenként az Appelen a másnapi elszállításra kijelölt kétezer rab számát – hogy aztán a listában megrendülten szembesüljön azonosítójával. Hiába a túlteljesítés, a gazdáknak tetszeni akaró szadizmus. Mese nincs, a sajátját is ki kell kiáltania. Max azt kapja jutalmul, amit a többiek büntetésül.
A holokauszttal kapcsolatos tudásunkból sokszor hiányzik, hogy mi lett azokkal a gázkamrák gyilkos zuhanyrózsáit elkerülő emberekkel. Márpedig tömegek voltak ebben a helyzetben. Őket rabszolgaként dolgoztatták a mind jobban sarokbaszorított Birodalom táborvilágában, hogy – megintcsak őrjítő abszurditás – segítsenek fenntartani az őket halálra szánó állam hadigépezetét. Debreczeni József az egyik táborban, Fürsteinsteinban az alagútépítő Sänger és Lanninger Rt. „munkavállalójaként” pokoli körülmények között épít hegybe rejtett bunkereket a hadsereg számára. „A Sänger és Lanninger Rt. magánvállalat. Székhelye talán Berlin vagy Düsseldorf. Itt, Fürsteinsteinban népes kirendeltséget tart fenn. Az államnak dolgozik, és részvényeseinek szolid osztalékot fizet. Itt viszont naponta húsz-harminc pária gebed bele a hasznot hozó vállalkozásba. Az egykori Kelet-indiai Társaságot vagy Ceylon ültetvényeseit inkább érdekelte a plantázsain robotoló rabszolga sorsa, mint Sänger és Lanninger részvényeseit a miénk. A cég itteni főhajcsára a főmérnök. Tipikus német; izzik a munkadühtől és a gyűlölettől. Egyformán fontos neki a győzelem – és a profit. Ettől a kettős eszménytől hajtva – hajt ő is.” Elgondolkodtató lábjegyzet a történelmi-emberi tragédiához: a Sänger és Lanninger ma is létezik, alagútépítési tapasztalatait készségesen ajánlja üzleti partnereinek.
A korábban történtek olvasása sem könnyű, de Debreczeni kálváriájának utolsó állomása, a sziléziai Dörnhau beteglágere a poklok pokla.
A más táborokból odaöntött munkaképtelen foglyok a túlzsúfolt barakkokban haldoklók közé kerülnek. A magatehetetlen emberek már a kübliig is képtelenek elvánszorogni, a betegség, a kimerültség, az éhezés és a rettegés delíriumában halnak meg egymás után. Egyesek öngyilkosok lesznek, mások megőrülnek. Mint az a Hangyásznak nevezett görög fogoly, aki a mindent ellepő tetűlárvákat eszi széles nyelvcsapásokkal. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a legyengült test és szellem már-már feladja. „Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem. Égek a hideg krematóriumban.”
Ahogy Debreczeni az egymással kegyetlenkedő rabok, úgy a táboron belüli viszonyok esetében sem fest megszépítő képet: a halál tornácán (szinte) megszűnik az emberi szolidaritás. „Tévednek, akik azt hiszik, a nácik kreálta rabszolgákban maradt még közösségi érzés. Hogy a magunk egyéni sorsától elvonatkoztatva is értékeltük a szabadulás ígéretét. Korántsem. Minden mozzanatot fizikai létünk várható tartamához viszonyítottunk.” Aztán szerencsére önmagát cáfolja meg. Pár oldallal később arról olvasunk, miként éli túl a flekktífuszt egy önfeláldozó magyar orvosnak, Brüll Ernőnek és néhány rabtársnak hála. Ők szereznek Debreczeninek meleg lómájat: a ritka kincsnek köszönhetően kap erőre és éli túl a halálos betegséget.
Debreczeni József feleségét és szüleit megölték, testüket a forró krematórium semmisítette meg. Ő túlélte a tábort, de lényének egy része alighanem örökre a hideg krematóriumban maradt. Könyve azonban örök tanulságként itt van velünk. Érdemes elolvasni.
Nyitókép: túlélő gyerekek az auschwitzi haláltábor felszabadításakor, 1945 februárjában (fotó: VOTAVA/IMAGNO/APA-PictureDesk via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
