„A magyarság kárára válik” – orosz orientációtól óvott a száz éve született John Lukacs
Önmeghatározása szerint magyar lélekkel, európai szellemmel, angol nyelven, Amerikában írt az 1924. január 31-én született Lukács János, aki John Lukacs néven lett az alighanem legolvasottabb magyar történész. A második világháborúról, Hitlerről, Churchillről, Sztálinról szóló műveivel vált ismertté, Budapest 1900 című könyve pedig a művelt globális elitnek máig olyan, mint a liverpooli legénybúcsúsoknak a pesti romkocsma: bevezető egy titokzatos nép titokzatos kultúrájába. Noha Lukacs a hazai politikáról keveset írt, egyik utolsó közéleti cikkében a paksi bővítés kapcsán a magyarságot az orosz birodalomtól féltette, amelytől szerinte semmi jót sem várhatunk.
Egyszer megadatott eltöltenem egy estét John Lukaccsal. Több mint egy évtizeddel ezelőtt, utolsó hazalátogatásainak egyikén fiatal tisztelőinek szűk köre fehér asztal mellett várta, hogy az előadásokkal, állami fogadásokkal, díszebédekkel, interjúkkal tarkított program után köszönthesse a történész-írót. Izgatottan készültem a találkozásra történelem szakos egyetemi éveim olvasmánylistáinak állandó szereplőjével. Valahogy úgy képzeltem, leszáll közénk a történetírás Olümposzáról a nagybetűs Tudomány: hosszú monológokra számítottam, a múlt John Lukacs-i megfejtésére, műhelytitkokra és módszertani gondolatmenetekre.
Tévedtem.
Az akkor már kilencven éves John Lukacs kedves volt és nyitott, a fárasztó menetrend ellenére kedélyesen csevegett velünk – és nem előadott, kinyilatkoztatott vagy szónokolt. Beszéltünk mindenről, csak éppen szakmáról nem. Mértéktartó borozás közben szó esett családról, cseresznyepálinkáról, borjúpörköltről, tanításról, nőkről, vidéki életről, az amerikai létformáról és a régi magyar világról meg Krúdy Gyuláról. Őt John Lukacs (akárcsak például egy másik Amerikába szakadt jeles honfitársunk, Teller Ede) legkedvesebb írójának, világirodalmi szintű alkotónak tartotta. Úgy képzelem, Krúdynak is kedvére lett volna a történész figurája.
Lukácsot könnyű kézzel írt, mégis különleges zeneiségű beszélyeinek egyikében alighanem derűs táblabírónak ábrázolta volna.
Tudnivaló, a tisztség a régi, 19. századi Magyarországon nem pusztán igazságszolgáltatási pozíciót, tiszteletbeli rangot is jelentett. Megkapták érdemdús leszerelt huszárkapitányok, derék vármegyei levéltárnokok, a helyi múzeum alapításáért és a környék régészeti feltárásáért akadémiai tagsággal jutalmazott filozopterek meg hűséggel szolgált országgyűlési követek. A Krúdy által sokszor megírt „régi jó táblabírák” világát kedély jellemezte, de nem bratyizás. Bizonyos formákhoz és hagyományokhoz való ragaszkodás, de nem merevség és l’art pour l’art konzervativizmus. A tekintély finom elismerése, bokacsattogtatás nélkül. Irtózás a kivagyiságtól, a lármázó ideológiai ürességtől. De mindenekelőtt műveltség, körültekintés és a világ dolgaival kapcsolatos óvatosság. Meg annak tudata, hogy mindenki csak szem a már meghaltak és meg sem születettek végtelen láncában.
Mindez John Lukacsra, az éppen száz évvel ezelőtt ezen a napon Lukács Jánosként született történészre is igaz volt. Meg sem lepődtem, amikor nemrég arról olvastam, Lukácsnak pennsylvaniai kúriájában asztalosműhelye volt. Magára valamit is adó régi magyar vidéki úriember becsületbeli ügynek tartotta, hogy méhesében, rózsalugasában, könyvkötő- vagy asztalosműhelyében két kezével is alkosson.
A 2019-ben elhunyt történész katolizált budapesti zsidó asszimiláns családból származott. Túlélte a világháborút, a munkaszolgálatot, a vészkorszakot; az akkor még Pázmány Péterről elnevezett budapesti tudományegyetemen hallgatott történelmet. Hamar átlátta, hogy az épülő új világban neki, a polgári család már gyerekként Angliában bentlakásos iskolában tanult sarjának nem sok esélye lesz. Egy évvel a háború vége után, 1946-ban emigrált az Egyesült Államokba. Előbb a Columbia Egyetemen oktatott, majd 1947-től egészen 1994-es nyugdíjba vonulásáig egy pennsylvaniai exkluzív katolikus lányfőiskola, a Chestnut Hill College történelemprofesszora volt. Vendégoktatóként tanított neves keleti parti egyetemeken, így a Johns Hopkins-on, a Columbián, a Princetonon. A rendszerváltást követően számos alkalommal járt Magyarországon, előadott az ELTE-n, a CEU-n, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pedig díszdoktorrá avatta. Több mint harminc könyve közül közel húsz az anyanyelvén is olvasható, időnként magyar lapokban is publikált. A legtöbb emigránstól eltérően már gyerekkorában jól elsajátította az angol nyelvet, melynek elegáns művelője lett. Egy szakmai konferencián egyszer
olyan írónak nevezték, aki történelemmel foglalkozik. Sértésnek szánták, ő dicséretnek vette.
Több mint hetven évet átívelő amerikai pályafutását a rá jellemző, egyszerre tömör és könnyed stílusban egyszer így fogalmazta meg: „Írok magyar lélekkel, európai szellemmel, angol nyelven, Amerikában. Szép logikusan hangzik. Talán igaz.”
Kerülte a konzervatív címkét, némi eszmei frivolitással reakciósnak nevezte magát. Tudva, hogy ezzel éppenséggel a progresszió által a legmegátalkodottabbnak tartott emberfajta pozíciójába helyezi magát. „A reakciós mérlegeli a jellemet, de gyanakvással tekint a propagandára; hazafi, de nem nacionalista; híve a tradícióknak és a konzerválásnak, vagyis a régi állapotok fenntartásának, de nem híve a konzervativizmusnak; őrzi és védi a föld ősi adományait, és fenntartásokkal fogadja a technológia »áldásait«; a történelemben hisz, nem pedig az evolúcióban. Aki a huszadik század második felében reakciós, az minden lehetséges szakmai és társadalmi szempontból hátrányban van. De elkönyvelhet néhány előnyt is, ami a nyugati civilizáció mostani szomorú hanyatlása mellett bizony Isten áldása. A reakciós példának okáért felismeri, hogy az »időszerűvé vált eszme« (Victor Hugo avítt, tizenkilencedik századi kifejezését idézve) sokszor fabatkát sem ér. Ez a fajta szkepticizmus persze reakció az eszmék nagyrészt mechanikus és közönséges propagandaeszközökkel való terjesztésére a huszadik században.”
John Lukacsot pályafutása kezdetétől éppen ez, a huszadik századi tömegtársadalmak politikája, egyén és sokaság viszonya foglalkoztatta.
Ahogy a róla portréfilmet is készítő Muszatics Péter fogalmazott a Vigíliában megjelent 2009-es esszéjében: Lukacs antikommunista volt, de „tudta, hogy az oroszok részéről a kommunista retorika csupán tartalom nélküli szólamok sora. (…) Felismerte, hogy az államok geopolitikai, katonai, gazdasági érdekei számítanak, és az ideológiák csupán a tömeg manipulálására szolgálnak, hogy a történelem tanulmányozása nem független a történész személyiségétől és korától, az őt körülvevő és befolyásolni – korlátozni – kívánó ideológiáktól.”
Lukacs számára egyértelmű volt Marx tételének hamissága: alap és felépítmény tana (az emberek hite és gondolatvilága pusztán gazdasági helyzetük továbbmagyarázása) a valóságban fordítva működik. Az addigi évezredes európai hagyományhoz már nem kapcsolódó Marx követői kétely nélkül a spekuláció, azaz az ideológia csapdájába estek. Lukacs úgy vélte, bizonyos szempontból nehezebb megfejteni a fasizmus és a nácizmus hatásának okát. Arra jutott, a 19. század végén az addigi materialista és pozitivista gondolkodással szemben visszahatás alakult ki; ez a reakció Németországban szülte meg egyik legszélsőségesebb és legprimitívebb válfaját, a nemzetiszocializmust. A történész legjelentősebb munkái közül a legtöbb a második világháborúról szól: az 1940 alig három hónapját vizsgáló A párviadal, majd az Öt nap Londonban. Lukacs utóbbiban azt a sorsdöntő néhány napot vizsgálja, amikor a brit elit a legközelebb állt a Hitlernek való behódoláshoz. A kiegyezés helyett a harc folytatása Lukacs szerint szinte kizárólag Winston Churchill elszántságán, rendíthetetlenségén és taktikai érzékén múlt. Úgy látta, ez a helytállás is bizonyította, milyen sokat számíthat a tömegek korában egyetlen ember jelleme, gondolkodása.
A konok konzervatív brit miniszterelnök Lukacs talán legkedvesebb történelmi személyisége volt.
Megírta, hogy Churchill milyen jól ismerte a magyar múltat (tanulmányozta például a Rákóczi-szabadságharc történetét), Trianon után pedig megértő volt a magyar revíziós törekvésekkel. Többször figyelmeztette Roosevelt amerikai elnököt, hogy Magyarország nem Kelet-, hanem Közép-Európa része. Lukacs úgy vélte, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem „lemondott” térségünkről a szovjetek javára a jaltai és a potsdami osztozkodáskor a második világháború végén, hiszen lemondani csak arról lehet, ami birtokunkban van. A nyugati hatalmak sokkal inkább a fait accomplit-val, a szovjetek által elfoglalt területekkel voltak kénytelenek számolni. A térségben (Görögország kivételével) nem állomásoztak brit csapatok, azaz egyszerűen hiányzott a Moszkvával szembeállítható erő. Budapest 1900 című várostörténeti portréja pedig a művelt globális eliteknek olyan, mint a romkocsma a liverpooli legénybúcsúsoknak: bevezetés egy Kelet és Nyugat határán található titokzatos nagyváros és az ott élők világába. Erre akkor döbbentem rá, amikor egyszer egy amerikai újságíró pesti kávéházi találkozásunkat azzal kezdte, a hosszú atlanti repülőúton Lukacs stílusa és tudása olyannyira magával ragadta, hogy alvás helyett is a könyvet olvasta.
John Lukacs történelmi-politikai realitások, kényszerpályák alapos ismerete miatt árnyaltan volt képes szemlélni történelmünk főszereplőit. A külpolitikával összefüggésben egyszer arról értekezett, kevéssé helytálló az Amerikában elterjedt, a magyarok ügyességét hangsúlyozó, „mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki”-kép. „Dehogy ügyes a magyar. Tehetséges, nem ügyes. A politikában a német mellett talán Európa legügyetlenebb nemzete. Temperamentumunk, retorikánk, mind hozzájárulnak ehhez. A velünk rokonszenvező idegen máris fegyvertárs, szövetséges, testvér, rokon, barát: neki mindent elhiszünk. Rákóczi, Kossuth, Károlyi Mihály, Nagy Imre (a példa erre.) Külpolitikai judíciumuk ezért volt végzetesen gyenge. Széchenyi, Apponyi, Bethlen, Teleki: ők jobban tudták.”
Úgy vélte, hogy a magyar nemcsak tehetséges, hanem a történelem eseményei miatt sérült is: ezért, meg a túlzásokra hajlamos nemzeti karakter miatt a politikai elit gyakran rosszul méri fel mozgásterét. Noha aktuálpolitikával kapcsolatban ritkán szólalt meg, éppen tíz évvel ezelőtt a paksi bővítéssel kapcsolatban látnoki szöveget jelentetett meg a Népszabadságban. Korábban jó viszonyt ápolt Orbán Viktor miniszterelnökkel, becsülték egymást, Lukacs 2001-ben átvehette a Corvin-lánc kitüntetést.
Ebben az írásában mégis élesen kritizálta a paksi erőmű orosz technológiával való bővítését, illetve a lépés mögött meghúzódó ideológiát.
Hogy mennyire felzaklatta az ügy, jelzi: írása elején megvallotta, két éjszakán keresztül ezen gondolkodott. Szerinte a miniszterelnök az üggyel választóvonalhoz érkezett, s Paks messze nem a gazdasági következményekről szól. „Olcsóbb lesz-e az áram vagy drágább tíz év múlva, mire a beruházás (ha egyáltalán) elkészül? Drága magyarjaim, ezt nem tudhatjuk, de ha tudnánk is, ez lényegtelen. A kutya farka alá való. Egy ország lényege, sorsa, jelleme nem gazdasági részlet. Egy ország lényegét az teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk.” John Lukacs szerint Szent István döntése óta mi a római kereszténység által formált nyugati világ részei vagyunk, még akkor is, ha a Nyugat sokszor semmit sem vagy keveset tett Magyarországért. „Amikor a magyarság vezetői néha a »Keletet« választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult.” Lukacs azt is hozzátette, egy „nagyorosz birodalomtól” semmit sem várhattunk, ezt Széchenyi István és Kossuth Lajos előre látta. A magyar szellem, értelem, művészet és műveltség lélegzete különben sem orosz, de mégcsak nem is amerikai, hanem nyugati.
Végül Magyarország szövetségi rendszerén belüli elszigeteltsége és a reálpolitikának eladott mind látványosabb orosz függés korában nem lehet megindultság nélkül olvasni John Lukacs politikai-történelmi végrendeletnek is beillő óvását. Eszerint nem szabad az oroszokhoz alkalmazkodni, feléjük sündörögni, mert „az talán végleges teher lehet hosszú időre, és a magyarság kárára válik”.
Nyitókép: John Lukacs portréja 2006 szeptemberéből (fotó: AFP/Leemage)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
