Kapitalista-e a lepke és végül miért a víz az úr? – a gazdaság is természetelvűen működik
A pénz sok szempontból hasonlatos a vízhez. Mindkettő hajlamos például elfolyni – írja lapunknak küldött vendégcikkében Ungvári Gábor közgazdász, aki azonban nem ragad meg a bonmot-k szintjén: mélyelemzésében a gazdasági és a természeti rendszerek hasonszőrűségének meggyőző példáit adja. A REKK Vízgazdasági Csoport elemzője szerint nem jó helyen keresgélünk, amikor növekedés- és profitellenes tudati változásoktól várunk megoldást sokasodó klímagondjainkra. Ungvári azt is megmondja, inkább hol kellene inkább keresgélnünk. Mégpedig elméleti megalapozottsággal, azokból levezethető gyakorlati következményekkel. A tudományos igényű szöveg, amelyet a ZöldVálasz podcast legutóbbi epizódja ihletett, nem minden pontján könnyű és nem is rövid olvasmány, de nagyon megéri eljutni a végéig.
Nagyon fontos beszélgetés hangzott el a Zöld Válasz legutóbbi adásában. Szabó László tőzsdei alapkezelő és bivalytenyésztő osztotta meg felismeréseit arról, hogy a gazdaságban és egy természeti erőforrásokra figyelő gazdálkodásban tapasztaltak mennyire szoros hasonlóságban állnak egymással. Ebből jutott arra az igencsak üdvözlendő következtetésre, hogy elvétjük a lényeget, ha nem teszünk egyenlőségjelet aközött, amit a közbeszédben kapitalizmusnak hívunk és aközött, ami a természetben zajlik. Mindebből persze nyugtalanító kérdések vetődnek fel: jó helyen keresgélünk-e, amikor növekedés- és profitellenes tudati változásoktól várunk megoldást sokasodó klímagondjainkra.
Az egymástól távolinak tartott világokból származó autentikus tapasztalatok fényében – a korábbi adások kissé egyoldalú gazdaságértelmezései után – végre kimondatott ebben a podcastadásban:
a verseny evolúciósan kódolt ösztönünk.
A természetben nem idilli együttműködés zajlik, hanem a kemény külső kényszerek hatására megkötött alkukat látunk működni, amelyeket a felek a feltételek változása esetén kíméletlenül módosítanak – a maguk javára. Továbbá az is kimondatott, hogy igen, új korlátokat ismert fel az emberiség, ám a megoldás nem abban az irányban keresendő, hogy le tudjuk-e szoktatni magunkat az ösztöneinkről. Arra érdemes koncentrálni, hogy a felismert korlátok keretei között tudjuk-e tartani ezt az egyébként a kreativitást és a jólét növelésének lehetőségét is felszabadító folyamatot. Szerintem a természet működésének ezen csodás részletei pont abban adnak megerősítést, hogy létükkel (kiválasztódásukkal) bizonyítják: az idő végtelenségében kicsiszolódott és teret nyert sikeres stratégiák végső soron azok, amelyek az egyéni mellett a kölcsönös előnyök kiaknázását is megteremtik. A gazdagítva gazdagodás az evolúcióban sikeres viselkedés. Ebbe az irányba mutat a műsorban részletesebben tárgyalt talajmegújító gazdálkodás is.
Két, az adásban elhangzott felvetéshez tennék részben helyesbítő észrevételt, hogy felvillantható legyen a mikro- mellett egy makrogazdasági párhuzam is a természeti és a gazdasági rendszerek működése között.
Első helyesbítő észrevétel: elhangzott az ajándékozáson alapuló társadalomszervezési elv szembeállítása a kapitalizmussal, avagy a kölcsönösség szembeállítása az egyéni önzéssel. Mintha a kölcsönösség miatt az ajándékozás morálisan magasabb státuszban lenne. Ezzel ellentétben a kapitalizmus keretei között kibontakozott gazdaság sokkal nagyobb mértékben alapul a kölcsönösségen, mint az említett történeti társadalmak. A munkamegosztás lehetősége nem mást biztosít, mint kölcsönös részvételt az új érték előállítására irányuló együttműködési folyamatban. A különféle képességeket és szolgáltatásokat nyújtani tudók és az ezt hasznosítani akarók egymásra találását lehetővé tevő piacok létrejötte és fennmaradása jelzi ennek az intézményesült együttműködési formának a sikerességét a kevesebb képességet és lehetőséget felszabadítani képes, ajándékozós rendszerrel szemben. A kapitalista piacgazdaság erőforrás-szervezési technológia, amelyet aztán nagyon sok, különböző értékrendet magáénak valló társadalom épített be (jól-rosszul) a saját társadalomszervezési folyamataiba.
Erre mondják, hogy a kapitalizmusnak sok arca van, de ez nem igaz: mára sokféle közösség alkalmazza eltérő céljai megvalósítására ezt az erőforrás-szervezési technológiát.
Ezen a szinten az evolúciós verseny már nem a gazdaságszervezés mikéntjéről szól, hanem arról, hogy a különböző társadalmak milyen mértékben tudnak hozzájárulni a jobb élet megvalósításához az egyénekben rejlő képességek és vágyak kibontakoztatásával (erről szól például Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász a „Szabadság, mint fejlődés”-koncepciója és a Világbank Human Development Index-e). Ott lesz a legmagasabb a jólét (és ezt akár GDP-ben is mérhetjük), ahol a legtöbben tudnak a legjobb tudásukkal belépni a társadalmi munkamegosztás minél sokszínűbb és kiterjedtebb piacaira. A kapitalizmust tehát a piacokhoz való sokkal tágabb hozzáférés, a kölcsönös előnyök létrehozásában való részvétel szétterjedése, pont a kölcsönösség új minősége jellemzi.
A társadalmak között a kiteljesedés lehetőségén alapuló versenyhez szervesen kapcsolódik a felismert korlátokhoz való alkalmazkodás képessége vagy képtelensége, mint hasonlóan erős szelekciós tényező. Egy másik, szerintem komolyabb félreértésre lehetőséget adó kérdés pedig éppen a teendőkkel kapcsolatban hangzott el a Zöld Válasz adásában. „…Vállalati, kormányzati intézkedések, amelyek aztán kifejtik a hatásukat…” – hangzott a válasz.
Csakhogy ezt a hatáskifejtést célszerű nem készpénznek venni. Sok kérdésben nem kellene feltalálni a spanyolviaszt. Hosszan lehetne sorolni, hogy akár az EU-ban mi mindennel kapcsolatban van elfogadott és érvényesítendő jogszabály (tehát intézkedés), amelyek a legégetőbb klímakihívásokhoz való alkalmazkodást eredményezhetnék. Azonban még ebben az elitklubban sem formálják át feltétlenül az új jogszabályok a mindennapokat. Az OECD próbálja ezzel a nagyon lényeges szemponttal szembesíteni a világot. A vízügyi irányítás és szervezés alapelveinek (Principles of water governance) témájára fókuszáló jelentéseik például egyértelműen megmutatják, hogy a vízkrízisek ugyan természeti indíttatásúak, de jellemzően szakpolitikai kudarcok eredményének tekinthetőek. Tehát nem a jogszabályok és egyéb intézkedések megfogalmazása, megszavazása hiányzik, hanem ezek megvalósítási folyamata eredménytelen. Konklúzió:
feszítő környezeti problémáinkra a megoldásokat nem a társadalom átszabásának területén kellene keresnünk (mint például a növekedés kiiktatása, tulajdonjogok megváltoztatása), hanem a jogérvényesítés konkrét elakadásainak felszámolása terén.
A siker nagyban azon múlik, hogy az adott társadalom képes-e a kialakult napi gyakorlatokat és szokásjogokat legitim eszközökkel (új szabályokkal) kiegészíteni. Nagyon szűk a tehát a sikeres intézményépítés ösvénye, nagyban azon áll vagy bukik, hogy van-e működő és stabil jogrend. Ha van, az eredménye már néhány évtizedes távlatban is kimutatható. Ez, a verseny terét alakító szabályok összességének fejlődése a társadalmi szukcesszió, amely sok szempontból analóg a természeti szukcessziós folyamatokkal.
Persze tudom, az ilyen fogalmak (szukcesszió) kínaiul vannak, tehát: némi magyarázat következik. A szukcesszió fogalma annak felismerése, hogy az evolúciós folyamatok nemcsak egyedekről, hanem szerveződési szintekről is szólnak. Különböző szintjei lehetnek annak, amilyen teljesítmény mellett egy rendszer meg tudja őrizni belső folyamatainak stabilitását a külső feltételek változása közepette, legyen ez akár természeti, vagy társadalmi rendszer. Ezek, a műsorban érzékletesen bemutatott rendszeranalógiák megalapozzák a szemléleti továbblépést, az erről való gondolkodást. Ha új, eddig nem tapasztalt kihívásokat akarunk megoldani, elkerülhetetlen, hogy a probléma lényegét jól leíró fogalmakat használjunk. A gazdasági és természeti rendszerek hasonszőrűségének megfoghatóvá tétele szerintem mérföldköve az eddigieknél hatásosabb klímakezelési próbálkozásoknak.
De mit is jelent ez a hasonszőrűség? Azt, hogy
a gazdaság is természetelvűen működik.
De vajon hol vannak az analógia határai? A hasonszőrűség megragadására a műsorban többször elhangzott a mikroökonómia fogalma, mint az egyedek szűkös erőforrások között hozott döntéseinek „tana”. Ha ebben a fogalmi keretben írjuk le, a két rendszer egyedeinek viselkedése igen hasonló jellegzetességeket mutat. Vajon ha két rendszer legalsó, földhözragadt szintje hasonló elveken épül fel, a magasabb szerveződési szintjeik esetében is megfogalmazhatók analógiák? Ebben az esetben ugyanis a jobban megértett rendszer működési jellegzetességei alapján kereshetünk fogódzókat a másik rendszer működésének értelmezésére. A víz kérdései egyszerre közgazdasági és természeti kérdések, a tanulmányozásukkal eltöltött, mára több mint két évtizednyi elméleti és terepi tapasztalat alapján én arra hajlok, hogy az analógiák keresése a két rendszer működési elvei között magasabb szerveződési szintek esetén is helytálló lehet.
A gazdaság szuperrendszerének jellegzetességeivel a közgazdaságtudományban a makroökonómia foglalkozik (egyrészt az államok, de a világgazdaság szintjén is). Van-e a természetnek szuperrendszere, magasabb szerveződési szintje? Természetesen van, ezek a Föld különböző természetierőforrás-ellátottságú (adottságú) területein kialakult ökoszisztémák, élőhelyek, amelyek együttesen alakítják a globális anyag- és energiaáramlási folyamatokat és gyakorolnak hatást az időjárásra. Vajon a klímaváltozás épp kibontakozó folyamata mennyiben tekinthető a mikroökonómiai folyamatok (egyéni szinten zajló döntések összegződő hatása) következményének? A mikro- és makroökonómiai jelenségek közötti összefüggések feltárása komoly közgazdasági vívmány, ez nyitotta meg az utat a gazdasági ciklusok és válságok folyamatának alakíthatósága előtt.
Mára nyilvánvaló, hogy a gazdasági ciklusok kialakulását nem lehet elkerülni, de a lefutás szélsőségei csillapíthatók.
Minden egyes válság a társadalmi-gazdasági összetettség újabb és újabb elemére világít rá az éppen megszakadó kapcsolatokból fakadó hatások megtapasztalása árán.
A gazdasági válságok kezeléséről szóló gondolkodás makroökonómiai elméletek sorát hívta életre. Az akadémikus vitákban vannak a monetáris vagy a fiskális megoldások elsődlegességét vallók, a gyakorlatban rendszerint ezek kombinációi kerülnek alkalmazásra. A gazdasági válságok során megnyilvánuló szélsőséges helyzetek nem egyetlen kiváltó okra vezethetőek vissza, hanem a válság során szétszakadó összetett kapcsolatrendszerek hiányjelenségei öltenek új jellegzetességeket. A szélsőséges helyzetek csillapításához ez utóbbiak kezelésére is szükség van. A gazdaság makroszintű stabilitásának helyreállításánál a kiváltó ok kezelésével egyenrangú szükséglet tehát a leépült gazdasági kapcsolatok helyreállítása vagy újak növesztése. Valószínűsíthetően a szélsőséges klímaesemények gyakoribbá válása, mint makroszintű jelenség esetében sem csak a szén-dioxid-koncentráció növekedése az egyetlen kezelendő hajtóerő a stabilitás visszanyerése érdekében. Ha körbenézünk – leépülő kapcsolatok és a szélsőséges helyzeteket tovább élező hiányjelenségek után kutatva – a növényzet vezérelte szárazföldi vízkörforgás teljesítményének csökkenése húzódik meg a szélsőséges jelenségek sokasága mögött.
A pénz sok szempontból hasonlatos a vízhez. Mindkettő hajlamos például elfolyni.
Ez a hasonlóság úgy fordítható le a pénz esetében: nem olyan egyszerű elrendezni, hogy akkor és ott legyen megfelelő mennyiségben, ahol és amikor szükség van rá egy beruházási, majd termelési folyamat során. Egy cég pénzügyesei lényegében ezt a pénzlogisztikai folyamatot végzik a termelés szűkös erőforrásával. Egy cég saját tőkefelhalmozási képessége és az ország pénzügyi intézményrendszerének érettsége (szukcessziós szintje) együtt alakítja egy adott gazdaságban, hogy mennyire tud sikeres lenni a pénzügyi erőforrások allokációs tevékenysége, mekkora gazdasági kilengések közepette tudják stabilan biztosítani a termelés zavartalanságát. A növényzet számára (az egyszerűség kedvéért, ezen az éghajlaton) a víz az a szűkös erőforrás, amelynek az igény szerinti rendelkezésre állása a kulcskérdés a növény túlélése szempontjából. A szűkös erőforrás igény szerinti rendelkezésre állása ebben az esetben két dolgot és időszakot jelent. Egyrészt a tavaszi növekedés során jelentkezik, ami a biomassza-termelést szolgálja. Ennek révén az egyedek egymás ellenében, a maguk számára próbálják biztosítani a napenergiát (ennek a versenynek öldöklő voltát mutatja be gyönyörűen Attenborough Green Planet sorozata).
Másrészt, a vízigény a párologtatási szükséglet kielégítésére szolgál, hogy a megszerzett kedvező pozícióból fakadó kitettség a Nap sugarainak a későbbiekben ne perzselje szét a növényt, hanem a számára még elviselhető tartományban tartsa a hőmérsékletét. Egy fa éves vízfelhasználásának csupán néhány százaléka megy biomassza-építésre, míg a többi párologtatásra szolgál. Ez utóbbi lehet a nagyságrendekkel nagyobb kihívás a növények számára. Egy nyári napon egy négyzetméter földfelületre beeső napenergia nagyjából 5-7 liter víz elpárologtatását kényszeríti ki, amely energiából így minimális marad a felszínközeli melegedés táplálására. Az evolúciós sikeresség abban mérhető, hogy a vegetáció a felhalmozott nedvességtartalékból milyen hosszan képes elkerülni a kiszáradást. A természetes szukcesszió előrehaladása ennek a vízkészlet-szabályozási képességnek a javulását tükrözi/bizonyítja. A szukcesszió magasabb szintjén az élő rendszer magasabb biomassza-produkcióra és nagyobb tartalékképzésre is képes, összetettebb és sokszínűbb kapcsolatrendszert éltető szintre jut. Minden egyes négyzetméteren kérdés, hogy a vegetáció ott milyen sikeres a növényi életfolyamatok fenntartásában, amivel közvetett módon csökkenti az erről a négyzetméterről felszabaduló hő nagyságát. A rendszerszinten érzékelhető hatások szempontjából egyszerre számít tehát, hogy milyen kiterjedésű a vegetációval borított terület és milyen magas egyenként és összességében a szukcessziós szint, azaz a szűkös erőforrás allokációjának képessége.
Ha azzal a szemmel nézünk rá a szárazföldek felszínére, hogy az elmúlt néhány ezer év töretlen tájátalakítási folyamatának eredményeképpen szinte mindenhol felszámoltuk, elsilányítottuk a felszíni hőtermelődésnek gátat szabó, nagy hatékonyságú és magas szervezettségű élő rendszereket (visszavetettük a természet szukcessziós szintjét), még ha „zöld” is maradt a terület, érzékelhető a tartalékképzés hiányában elkerülhetetlenül bekövetkező melegedés léptéke.
Víz és párologtatás hiányában az ugyanarra az egy négyzetméterre beeső napenergia teljes mértékben hővé alakulna a felszínen.
Az éppen aktuális környék jellemzőitől függ, de ez a párologtatási képesség egy nyári napon akár 10-15 Celsius-fok különbséget is jelenthet a napi hőmérséklet maximumok között (ennyire nem mindegy, hogy azt a négyzetmétert magas szukcesszióval bíró vegetáció takarja vagy épp egy városi hősziget gyomrában van). A felszínközeli hőmérsékleti csúcsok kialakulására ezek a folyamatok tehát jelentős hatást gyakorolnak.
Úgy tűnhet, a vegetáció helyreállításával a javulás a számítási hiba szintjét sem éri el, nem eredményez változást; ahogy hősies, de teljesen irracionális döntésnek szokott tűnni egy gazdasági válság mélyén a produktivitás javításába fektető cégek tevékenysége is. Mégis, visszatekintve ezeknek a fejlesztéseknek a kiteljesedése, szétterjedése nélkül egy gazdasági válság sem zabolázható meg. A közgazdasági tapasztalat az, hogy a makroökonómiai folyamatok alakulását ezeknek az egyenként jelentéktelen egyedi fejlesztési döntéseknek az összegződő hatása mozgatja.
Ahogy a piacokhoz való szabad hozzáférést, a munkamegosztás (a kölcsönösség) kiteljesedését és a piacok működési feltételeinek szabályozhatóságát biztosítani képes társadalom hosszú távon stabilabb, úgy
a természet kiteljesítésének (gyógyításának) is kihagyhatatlan szerepe van a klímaszélsőségek megzabolázásában, ehhez nem lesz elegendő a légköri szén-dioxid-koncentráció csökkentése.
Minden négyzetméter földfelület víz- és napenergia-kezelési képességjavulása számít tehát a globális folyamatok lefutása szempontjából. (Természetesen az érzékelhető hatások nem rögtön jelentkeznek, lépték-növekedés szükséges új mintázatok kialakulásához, ahogy a gazdasági „clusterek” esetében is.)
Mindebből az következik, hogy érdekünk és feladatunk az élő rendszerek felépülésének segítése a szerveződéseiket szétziláló erőkkel szemben. Ebben a szemléletben egyértelműbben látszik, hogy a kibontakozó klímainstabilitási helyzetek közepette nem elegendő az erőfeszítéseket a melegedésből táplálkozó szétziláló erők gyengítésére koncentrálni (ilyen a széndioxid-kibocsátás csökkentése). Hasonló hangsúlyt kell kapnia az élő természet befolyásolta anyag- és energiaáramlások aránynövelésének is. A vegetáció kiterjesztése és szukcessziós szintjének emelése ugyanis egyszerre biztosítja szén-dioxid elnyelését és a felszínközeli hőképződés megelőzését. Ez a folyamat a táji vízkörforgások intenzitásának a növekedését eredményezi, ezzel pedig növekszik a légkörbe a legmelegebb időszakokban visszaforgatott nedvesség (korábbi csapadék) mennyisége, ami további felszíni hőtermelődést tud megelőzni a szárazföld belsejében. A vegetáció tehát a víz föld és légkör közötti körforgásban tartásával multiplikálni képes egy adott vízmennyiség felmelegedés-megelőző hatását. A természet és a táji vízkörforgások helyreállítása lassú, de önerősítő folyamat. Nagy előnye, hogy ezek egyben lokális alkalmazkodási lépések is, amelyek javítják a szűkebb közösség életfeltételeit.
Habár a természeti folyamatok csak lassan fejtik ki hatásukat és még hosszabb idő, mire sokszorozó hatások lépnek fel, ez önmagában nem indok arra, hogy a figyelem kizárólag a szén-dioxid-koncentráción keresztüli szabályozás kialakítására szorítkozzon.
Már csak azért sem, mert a szén-dioxid-koncentráción keresztüli szabályozás csak teljes globális együttműködés esetén érhet majd el számottevő hatást. Ennek a globális együttműködésnek a megszervezéséhez szükséges társadalmi folyamat pedig igen lassú és buktatókkal teli. Akár a természet felépüléséé. Jobb tehát, ha munkálkodunk egy „B”-terven is közben.
A közgazdászok a gazdasági válságok folyamatainak belső logikáját igazán a lefutásuk után, retrospektív értik meg. A gazdasági folyamatok sebessége erre a saját átéléssel dúsított szintetizáló tevékenységre már egy emberöltő alatt is lehetőséget biztosít. A természeti rendszerfolyamatok egyéni időléptékünkben alig értelmezhetőek, az analógiák feltárása azt a meggyőződést tudja erősíteni, hogy igenis van értelme az első, kis természetgyógyító lépéseket megtenni, még ha messze is vagyunk azoktól a küszöbszintektől, léptéktől, arányoktól, amelyek elérése a regionális folyamatok szintjén is érzékelhető változást fog előidézni. Nem vagyunk teljes mértékben kiszolgáltatva az egyetlen nagy, közös globális megoldás sikerének vagy sikertelenségének.
Mindezt abban a reményben osztom meg, hogy a belátás segíti majd a cselekvést, s a fenti felismerések csökkentik a kiszolgáltatottság érzetét – vele pedig a szorongást.
Nyitókép: a Hosszú-vízesés a Magas-Tátrában 2022. augusztus 13-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
