„Hűbéres országban élünk” – a Nyersanyag rendezője fillérekből mutatja meg a magyar valóságot
Ha a tavalyi évet Reisz Gábor állami támogatást nélkülöző filmje, a Magyarázat mindenre uralta, az ideit jó eséllyel Boross Martiné fogja. A február 15-én mozikba kerülő Nyersanyagot a Válasz Online munkatársa premier előtti vetítésen láthatta, hogy aztán csak hüledezzen: néhány tízmillió forintból is lehet izgalmas, ráadásul a mai magyar valóságról mélységében szóló játékfilmet forgatni. Nem propagandafilmet ráadásul, amely még a kínos píszíségbe sem csúszik bele: a belvárosi értelmiségi jóemberkedése és annak borzalmas következményei is elénk tárulnak, de a cigányokat kihasználó teljhatalmú polgármester sem egysíkú karakter. S bár a film az összeomlás pillanatában ér véget, a STEREO AKT társulatát vezető, most első nagyjátékfilmjével jelentkező rendező szerint az átmeneti káosz után tisztességesebb rendszert lehetne teremteni. Országosan is. Interjú.
– Mi megkaptuk Demeter Szilárdot, cserébe az erdélyiek Boross Martint?
– Bár ilyen magas pozícióval kecsegtetne a kolozsvári munkám! Nem, szó sincs ilyesmiről.
– Pedig miközben első nagyjátékfilmjének bemutatója közeleg, alig lehet itthon elérni.
– Kicsit összecsúszott ez, valóban: a Nyersanyag február 15-én kerül a mozikba, az Erdély csodái című darabot pedig 16-án mutatjuk be Kolozsváron. Addig pedig hetente többször is ingázom a két város között, itthon általában egy-egy napot vagyok csak.
– Erdély csodái? Végre megdobbant hát a belpesti libsi rendezőben a magyar szív!
– A szívem szerencsére már 35 éve megállás nélkül dobog, ami kétségtelenül szükséges a darab megszületéséhez, ám ez minden más darabomra is igaz. Öt éve úgy alakult, hogy egy kolozsvári magyar és egy román független színházzal is jóban lettem. Több vendégelőadásunk is volt Kolozsváron, de ha jól emlékszem, a románok hívtak meg először, hogy tartsak egy workshopot, amelyen jelen voltak helyi magyar színészek is. Ahhoz a szűkebb értelmiségi réteghez tartozik ez a társaság, akik abban érdekeltek, hogy a falak leomoljanak a két nép között. Noha Kolozsváron nem érzékelhető nyílt konfliktus, még ott is párhuzamos világokban élnek – ezen szeretnének változtatni.
– Ön képezi tehát a hidat a helyi románok és magyarok között?
– Ez így azért erős túlzás. Ők azonban évek óta dolgoznak már ezen a projekten egy pályázatnak köszönhetően.
– Pályázat… Csak nem a Soros???
– Norvég Alap.
– Itthon az ugyanaz! Ezek szerint a románok nem dobták vissza a norvég pénzt, hogy az nekik nem kell?
– Nem, ők használják, mégpedig értelmes célokra. A román Reactor színház nyerte egyébként, tőlük indult a kezdeményezés, hogy dolgozzanak együtt a magyarokkal, kössék össze a két társulatot és azok közönségét.
– Kétnyelvű előadás készül tehát?
– Három. Magyar, román, angol. Két nyelven folyamatosan feliratozva lesz. Áldokumentarista előadást kell elképzelni, amelyben az alaphelyzet hasonló a valósághoz: román és magyar színészek próbálnak együtt dolgozni, együtt élni. A darabban aztán jönnek sorra a gondok, a nagypolitika is megnehezíti a dolgukat: amikor népszavazást írnak ki Székelyföld autonómiájáról, elszabadulnak az indulatok.
– Hogy lehet egy darab áldokumentarista? A színházban a néző pontosan tudja, hogy színházi előadáson van.
– Videóanyagokat keverünk a színpadi eseményekkel, mintha egy valaha volt darab werkfilmjét látnánk a vásznon. Louis Pepe és Keith Fulton La Mancha elveszett lovagja című filmje az egyik előképe a darabnak, amely Terry Gilliam Don Quijote-projektjének werkfilmjeként indul, aztán átfordul dokumentumfilmbe arról, hogyan hiúsul meg egy álom.
– Lesz önből hazaáruló, aki román zsoldban norvég pénzből nevetteti ki székelyek autonómiavágyát?
– Emiatt a darab miatt aligha, de ha mégis: edzett vagyok.
Voltam én már Soros-katona.
Öt éve, amikor tüntetést szerveztünk a Madách térre a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) beszántása és a törvénymódosítás ellen, amely megszüntette volna a függetlenek működési támogatását.
– Aztán az NKA beszántását végül nem ön, hanem a kormány által köztestületté tett Magyar Művészeti Akadémia (MMA) akadályozta meg.
– Nem volt rálátásom azokra a belső folyamatokra, de persze, gyakran előfordul, hogy belső ellentétek, pozícióharcok miatt hiúsul meg valami, akár valami nagyon rossz ötlet is. Ettől még nekünk is feladatunk felhívni ezekre a gondokra a figyelmet. Annál is inkább, mert azzal impulzusokat adhatunk a döntéshozóknak, akár a belső kritikus hangoknak is, mondjuk az MMA-ban. Aki akkor színpadon állt a tüntetésünkön, mindenesetre egytől egyig Soros-katonává avanzsált a propagandisták jóvoltából. Talán még Vidnyánszky Attila is utalgatott arra, hogy Soros kottájából játszunk.
– Kapott valaha Soros-pénzt?
– Töredelmesen be kell vallanom: egyszer igen. A Cím nélkül (hajlék-kaland-játék) előadáshoz a Summa Artium által közvetített Open Society-támogatásban részesültünk. Másfélmillió forintot kaptunk, hogy el tudjuk vinni tíz iskolába ingyenesen az előadást.
– Társulata, a STEREO AKT nem hagyományos színházi megközelítéséről ismert, erős benne ez a fajta társadalmi aktivistáskodás. Mi ennek a gyökere?
– A kezdetektől azon gondolkodtam, mitől hasznos a színház. Szeretem magamat hasznosnak érezni, és ha már művészettel foglalkozunk – ami luxus –, akkor annak legyen értelme is. A kortárs művészetnek millió olyan formája van, amely különleges élményt adhat az embereknek, és ezek mindegyike legitim a legszürreálisabbtól a legrealistábbig. Számomra a legerősebb élményanyagok a személyes és a közösségi témák voltak. A témaválasztásoknak valami személyes gyökere is van természetesen. Én egy fehér, fővárosi felső középosztálybeli családból jövök, ami a társadalom legkevésbé kiszolgáltatott rétege. Családunk részben zsidó származású, és ezzel az örökséggel egy ideig elég sokat foglalkoztam, illetve a bátyám meleg és szivárványcsaládban éli az életét, így közvetve megtapasztaltam bizonyos formáit a kisebbséghez tartozásnak. Emiatt nyilván érzékenyebbé váltam. Az igazi kapudrog viszont az, amikor olyan emberek bízzák rád a történeteiket, akikkel a hétköznapokban nem találkozol. A már említett Cím nélkül volt az egyik első ilyen, amelyben szociális munkás és lakhatási aktivista is részt vett. Olyan aktivista, aki több évtizeden át maga is hajléktalan volt.
Igazi emberek igazi történeteit elmondani – ez a lehetőség iszonyatos erővel hatott rám.
– Korábban nem igazi emberek nem igazi történetei vették körül?
– De, csak az sokszor az enyém vagy a munkatársaimé volt, és engem idővel a buborékomon kívüli valóság kezdett jobban érdekelni. Annak elmeséléséhez kell az igazán találékony színházi eszköztár, hogy egy közéleti híradásnál zsigeribb, nagyobb élményt adjunk végül. Az „igazi ember” persze tényleg nem jó kifejezés, csak azért mondtam az imént, mert így hívtuk a szereplők egy részét a Kiváló dolgozók című előadásban, amelyet az Örkény Színházban rendeztem. Minthogy a gondoskodási válság volt annak a fókuszában, tíz színész mellett tíz, a gondoskodás területén dolgozó szakember is színpadon volt: rájuk mondták a többiek, hogy ők az „igazi emberek”. Akik nem „csak” eljátszanak valamit.
– A Nyersanyagban is az „igazi emberek” a legerősebbek a vásznon. Azok, akik nem is színészek.
– Köszönjük a casting-bókot!
– Viszont mintha már önkritikus is lenne: a főszereplő belpesti rendező jóemberkedéséről, annak önző motivációjáról is lehull a lepel.
– Persze, ugyanakkor nem önmagamat vittem vászonra.
Szűkebb értelemben a városi művészek, tágabb értelemben az egész értelmiség benne van Tamás, a rendező karakterében.
Amikor először dolgoztam 2017-ben közösségi dokumentarista projekten marginalizált csoporttal, megtapasztaltam, mennyire kényes lehet bárminemű beavatkozás és az utánkövetés hiánya. Jön aztán a szerzőiség kérdése is, hogy mennyire használhatom fel egy valóságos ember valóságos történetét, tragédiáját.
– Amennyire engedi, nem?
– Lehet, hogy fel sem fogja, mivel jár ez. Vissza lehet ezzel élni. Csak nem szabad. Az a közösségi munka inspirálta mindenesetre a Nyersanyagban megjelenő alaphelyzetet. Ebben a játékfilmben is egy ilyen közösségi-művészeti szakkört tart Tamás két társával: az általunk kitalált falu, Pusztaszomaj polgármestere megbízásából forgatnak filmet a helyi gyerekekkel. Afféle közösségépítő programként. Csak aztán minden másképp alakul, mint ahogy eltervezték.
– Felfeslik a kedves mosolyok leple, alóla lassan kibukkan a magyar valóság. Pusztaszomajt Cserdiről, a polgármestert pedig Bogdán Lászlóról mintázta?
– Egyáltalán nem!
– Mindent kézben tartó polgármester, aki a média kedvence, mert biogazdálkodást indított és munkára bírta a helyieket, köztük a helyi cigányokat…
– Számos faluban láttam én magam is, hogy fóliasátras gazdálkodással próbálnak kitörni. A mi polgármesterünk fiktív alak, egyben archetípus is, sokak számára ismerős jelenség. Pusztaszomaj pedig nem egy konkrét falu, amelyet egyszerűen átneveztünk és kész. A valóságban sem: több különböző településen forgattuk a falusi jeleneteket. A Nyersanyag játékfilm, de amit megmutatunk, nagyon is létezik a magyar valóságban. Kiskirálykodó vagy éppen reformer, gondoskodó, küldetéstudatos polgármesterek, valamint ezek elegye, az erőszak és a zsarolás, a mindent átható függési viszonyok – ezek országos jelenségek, ahogy a mindenki által negligált mélyszegény lakosság is.
– Anyaggyűjtés miatt ment ezekbe a falvakba?
– Igen, egyben helyszínt keresni a forgatáshoz. Tanulságos volt az is, hol nem szerették volna, hogy forgassunk. De nem egyedül gyűjtöttem anyagot: a filmet sokirányú kutatómunka előzte meg, amit Szántó Fanni társ-forgatókönyvíróval együtt végeztünk. Konzultáltunk szociológusokkal, szociális munkásokkal, közösségszervezőkkel, drámapedagógusokkal, érintettekkel. A terepmunka mellett pedig cikkeket, tanulmányokat bújtunk. Az is a valóság talaján áll a filmben, hogy a polgármester visszaél a lakhatási helyzettel, mert rengeteg ingatlanja van a faluban. A kamatos kamat módszere is jellemző: gyakran a valóságban sem valami helyi bűnöző, hanem maga a település vezetője hozza függelmi viszonyba a legszegényebb lakókat – ő maga az uzsorás. Ezek a mintázatok, amelyeket egyre jobban megismertünk, országos problémákra világítottak rá.
– Például?
– Hűbéres országban élünk, ahol még a hűbérúr is hűbéres. A falusi szegények ki vannak szolgáltatva a polgármesternek: segélyek, közmunka… A polgármester ki van szolgáltatva a helyi országgyűlési képviselőnek a fejlesztések miatt. A képviselők pedig a kormányfőnek, aki bármikor bármilyen gombnyomást elvárhat tőlük, s ha esetleg nem kapná meg, az illetőnek vége. Ez a logika, ez a hangulat hatja át az országot – ezért a filmet is.
– Amely még így sem lett ellenzéki propagandafilm. Miután a leleplezett polgármestert elviszi a rendőrség, minden összeomlik. Lefordítva: nem jó ez az Orbán-rendszer, de ha még Orbán sem lenne, jönne a káosz.
– Bárcsak. De nem ez a helyzet. Igaz, hogy vannak ezek a borzasztó állapotok, mint a függés, a kamatos kamat, és tény, hogy ha ez hirtelen megszűnik, az átmeneti összeomlást hozhat. A filmben a polgármester letartóztatása után tényleg szétesik a rendszer, bezár a bolt, az uborkafarm, a kiszolgáltatottak még annál is rosszabb házba kényszerülnek, mint ahol addig lakhattak az egyébként persze luxusautóval járó polgármesternek robotolva.
Hiába hitte tehát a film főszereplője, a széplelkű rendező, hogy ha megmutatja a valóságot, azzal jót tesz – a valóságban minden csak még rosszabb lett.
Ezt sem a képzelőerőnk szülte egyébként: Durst Judit tanulmányai remekül világítják meg, hogy a kamatos kamat, az uzsora nélkül sok embernek egyszerűen nem lenne mit ennie a hó második felében, tehát hogy ez a feketezónába tartozó gazdasági szolgáltatás nélkülözhetetlen egy sor településen. Az is tény, hogy sok falunak van évtizedek óta teljhatalmú vezetője, akit, ha hirtelen kivonnánk a képletből, talán összeomlana a rendszer és ideiglenesen a káosz lenne úrrá. A Nyersanyag sztorija éppen az összeomlás pillanatában ér véget – ez azonban nem jelenti, hogy abból ne lehetne felállni. Hogy a káoszból idővel ne lehetne tisztességesebb rendszert építeni. A gond csupán az, hogy az elitnek egyáltalán nem érdeke változtatni a jelenlegi állapotokon. Sem a helyi elitnek, sem az országosnak. Ettől még én erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy beszéljünk arról, ami van, és hogy hozzátegyek az erről való közös gondokozáshoz egy filmnyit.
– A fehér polgármester kihasználja a szegény, szerencsétlen cigányokat – nem píszískedő, sablonos megközelítés ez?
– Az lenne, ha csak ennyi lenne a filmben. Érsek Gáspár, a polgármester karaktere valóban nem roma – bár volt már olyan néző, aki például félvérnek látta. A felesége, akivel együtt gyártják a „biocuccot” szintén nem roma nő, viszont az áldozataik és a kedvezményezettjeik között vannak romák és nem romák is. A polgármester legfőbb segítője, verőembere és munkafelügyelője éppenséggel roma. Ugyanakkor az egykori bolttulajdonos, aki nem roma, szintén a falu számkivetettje lett sok más sorstársához hasonlóan. A valóságban is előfordul, hogy ilyen típusú településeken egyáltalán nem etnikai szempontú az elkülönülés: az sokkal inkább szövetségkötések, gazdasági alá- és fölérendeltségek eredménye.
A Nyersanyag tehát nem rasszizmusfilm.
Tény azonban, hogy a gyerekek és a kisebbségek jóval kiszolgáltatottabbak a hatalmaskodó vezetőknek, mint bárki más. Akkor is, ha a hatalmaskodó esetleg szintén roma.
– Végül is tényleg nem annyira píszí: bekerült egy tipikus jelenet, amikor a cigányasszony többedjére is megpróbálja lehúzni a rendezőt egy húszezresre…
– Ez tipikus csapdahelyzet, de egyáltalán nincs etnikai színezete. Nem valami tipikusan „cigány dolgot” mutat meg, hanem tipikusan szegény dolgot. Olyannyira, hogy a jelenet alapját adó helyzetben nem is roma volt, aki újból és újból kért. Csak nagyon szegény volt. Nyilván sokunknak megvan az élmény, hogy adunk, aztán sosem elég, végül rá kell döbbennünk, hogy nem tudjuk megoldani a problémát és egy idő után nemet kell mondani.
A píszískedés egyetlen percig sem volt célom ezzel a filmmel – a tapintat és a reflektáltság, az igen, az célom volt.
– Honnan szerezte a falusi romákat alakító, már említett „igazi embereket” a filmhez?
– A Palikát játszó Bogdán Ádám annak a falunak a szülötte, amely a forgatás bázisa volt. Miatta is lett a bázis éppen az a somogyi település. Anyját, Irént egy borsodi asszony, Szukonyik Noémi alakítja. Ő eredetileg ápolónő, most egy hotelben dolgozik. Egy közösségi színházi projektben, az Éljen soká Regina!-ban láttam először. A Bikát játszó Radics Tamás Chelios 16 éves volt, amikor találkoztunk, érdekli a gyúrás, a boksz és a színészet is – de még nem tudja, mi akar lenni.
– Ön beköltözne a cigánysorra valamelyik faluban?
– Már miért akarnék én egy szegregátumba költözni?
– Csak kíváncsiak vagyunk, hogy az elfogadás és az érzékenység addig is terjed-e, hogy mondjuk totál roma közegben éljen?
– Abból nem hiszem, hogy bármilyen következtetést le lehetne vonni, hogy az ember nem egy szegregátumban szeretne élni. Senki sem szeretne ott élni. Azok sem, akik kénytelenek. Nem az emberek bőrszíne miatt nem, hanem a szegénység és annak következményei miatt. Egyébként tizenhárom évig laktam olyan bérházban a nyolcadik kerületben, ahol voltak roma szomszédaim – ez azonban számomra teljesen lényegtelen volt, meg most is az. Ha a hitelességem a kérdés, talán inkább azt érdemes megnézni, hogy a munkáim mit közvetítenek egyes kiszolgáltatottabb csoportokról, akikkel dolgoztam eddig: például menekültek, hajléktalan emberek, tanárok, fiatalkorúak. És hogy ez mennyire találkozik a néző tapasztalataival, továbbá, hogy egy-egy közösségi projekt résztvevői mit nyertek egy ilyen találkozásból.
– Mit nyert mondjuk a Palikát játszó Bogdán Ádám a Nyersanyaggal?
– A Nyersanyag nem közösségi projekt, hanem játékfilm megírt forgatókönyvvel, amelynek elsődleges célja nem az, hogy egy konkrét helyi közösségnek közvetlen társadalmi hasznot hajtson. Ettől függetlenül Ádám például háromhetes kalandot nyert, ahol volt közösség, kaja, filmnézés, meg szakemberek, akik úgy igyekeztek megteremteni a körülményeket, mintha egy nyári táborban lenne. A filmben nyújtott alakításáért kivívta az ismerősei, családja elismerését, amiből jónéhányat most Pesten is bezsebelt, mikor eljöttek a srácok a díszbemutatóra. Meg is voltak fizetve „az igazi emberek” – erre még annál is kényesebben figyeltünk, mint sok profi esetében. Egy pesti hangmérnök vagy vágó el tudja dönteni, hogy elvállal-e egy ilyen filmet ingyen vagy a fizetésének a negyedéért, hogy hajlandó-e több ember munkáját elvégezni. Amikor gyerekekkel dolgozunk, vagy olyanokkal, akiknek fogalmuk nincs, minek mi az ára, nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne éljünk vissza a helyzettel.
– Mennyiből jött így ki a film?
– Néhány tízmillióból. Úgy egy kőszínházi előadás árából. De ezzel semmiképp nem szeretném azt sugallni, hogy „ennyiből is lehet, hajrá!”.
– Pedig állami támogatás nélkül is elkészült például Reisz Gábor filmje, a Magyarázat mindenre, meg elkészült a Nyersanyag is. Mi is a gond?
– Az arányokkal van például némi gond.
A mi filmünk a Rákay Philip-féle Most vagy soha! három ezrelékéből készült el.
De legyünk szerényebbek, vegyük a Hadikot. Annak nagyjából a három százalékából. Nagyvonalú, amit sok alkotó és stábtag vállal, hogy ingyen dolgoznak egy jó filmért, mégis: méltatlan és kényelmetlen helyzet.
– Nem is pályázott a Filmalaphoz?
– Az Inkubátor pályázatra beadtuk a tervet. Nem nyertünk, ami alighanem jobb is így, mintha megnyertük volna, aztán utólag húzzák le a filmet a megvalósítandók listájáról – ahogy az több alkotással is megtörtént. Borzalmas érzés. Láttam kollégákon. Szerencsére személyesen nem kellett átélnem.
– Ön mennyit keresett a filmmel?
– Nyilván semennyit. Rendezői, forgatókönyvírói díj már az első költségvetésben sem szerepelt.
– És ezt a remek gázsit mennyi munkával szedte össze?
– 2019-ben írtam meg az első szinopszist, aztán lett belőle egy tízoldalas treatment. Már akkor bevontam Szántó Fannit, akivel együtt írtuk a forgatókönyvet. A munka 2022-ben pörgött föl igazán, akkor hónapokig csak ezzel foglalkoztunk. Aztán forgattunk. Közben vezettem a társulatomat, abból van keresetem, de a STEREO AKT működési költségéből is átcsoportosítottunk a filmbe – meg persze természetben is beszállt a társulat. Munkával. A nagyobb gyártó a Filmfabriq, a költségvetés nagyobb része nekik és szponzorációnak köszönhető.
– A filmje reményei szerint változtat majd bármit a valóságon, vagy ez nem is várható el tőle?
– Ahhoz, hogy megszűnjön a minőségi élet lehetőségének elpazarlása pusztán a szegénységbe születés miatt, nagyon határozott politikai szándék kellene, és még akkor is lassú lenne a folyamat. De szándék sincs. Ez viszont nem jelenti, hogy semmit sem tehetünk. Amit saját tapasztalatból tudok: keresni kell azokat a pontokat, ahol személyes kapcsolatok tudnak kialakulni. Egy közösségi projekt ugyan nem oldja meg senki életét, de nem is lebecsülendő: amikor kapcsolatok születnek, amelyek meg is maradhatnak, az önmagában is old egy sor feszültséget. Feszültség márpedig van és egyre inkább újratermeli magát: felfoghatatlanul mély ugyanis a szakadék, amely a mi lehetőségeink és egy zsákfalu szegregátumába születő gyerek lehetőségei között tátong. Rengeteg ember születik ma úgy, hogy már abban a pillanatban veszélyeztetve van minden kilátása a minőségi életre, amikor meglátja a napvilágot. Ez pedig egyszerűen tarthatatlan.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
