Fábián József fotói megmutatják, hogy a kádári Magyarországon is lehetett édes az élet
Jelentős fotóhagyaték került fel januárban a Fortepanra: Fábián József városfotósként Budapest belső kerületeinek újjáépítését dokumentálta, de korábban ismeretlen képein kocsik, manökenek, fodrászversenyek, nyaralások is megjelennek. Fábián jól menő fotós vállalkozást tartott fenn a Kádár-korban, jövedelméből rendszeresen külföldre utazhatott, nyugati autót és jó minőségű felszereléseket vásárolt. Életvidám személyiségét tükröző fényképei a 20. század második felének derűsebbik arcát mutatják. Pályáját most lánya, Fábián Annamária segítségével mutatjuk be, aki édesapja örökségét közkinccsé tette.
Az 1960-as évek Budapestjéről nem éppen a dolce vita jut eszünkbe, Fábián József fotóin mégis derűsen süt a nap egy olyan város fölött, amely legjobb pillanataiban nem is különbözik nagyon Európa szerencsésebb – értsd: vasfüggönyön túli – felének fővárosaitól. A 20. századi Budapest sokarcú hely volt. A Fortepanra a közelmúltban felkerült fotógyűjtemények közül Kereki Sándor kameráján keresztül a málló vakolatú gangos bérházak, a viharvert házmesternénik és a cigifüstös presszók 70-es évekbeli világába kaptunk betekintést, a Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Technikai Osztályának helyszínelési képein pedig a külvárosok, peremkerületek sivár, szegény, bűnözéstől sújtott, ritkán látott helyszínei jelennek meg.
Csakhogy a Kádár-kori Budapest tudott menő is lenni. Különösen, ha egy olyan életvidám, jó kedélyű fotós fényképezte, mint Fábián József, akinek a hagyatékából több mint 3200 fénykép került fel idén januárban a szabad felhasználású online archívumba. Kerekihez hasonlóan Fábián is azok közé a fotósok közé tartozik, akiket mindeddig nem ismerhetett a nagyközönség, de a szűkebb szakma sem nagyon. Mivel nem fotóművészként tekintett magára, nem szerepelt kiállításokon, nem adott interjúkat. Színészportréi a sajtóban főként a Film Színház Muzsika című képes hetilapban jelentek meg, de hogy ezen a szűk zsáneren kívül milyen változatos életművet hozott létre, azt kevesen tudhatták. A Fortepan révén most mindez megváltozhat, és
Fábián József elfoglalhatja a helyét a Kádár-kori Magyarországot kamerával megörökítő, jelentős alkotók között.
Munkássága legalább három területen – városfotózás, divat és színház – megkerülhetetlen, és ebből az első kettőt a Fortepanon megjelent válogatás jól dokumentálja. A hagyatékot fotóművészként dolgozó lánya, Fábián Annamária, az Artfókusz fotóstúdió és fotósuli vezetője bocsátotta Tamási Miklósék rendelkezésére, és ő volt az, aki apja eddig sehol nem publikált élettörténetét elmesélte nekünk. Az életpálya maga is nagyon tanulságos, mert rávilágít, hogy még a szocializmus szigorú korlátozásai között is volt, aki megtalálta a módját, hogy tehetséggel és szorgalommal sikeres magánvállalkozást építsen fel. És amennyire lehet, úgy éljen, mintha a szabadabb világ valamelyik országának polgára lenne.
Fábián József 1932-ben született, azonos nevű édesapja asztalos, édesanyja varrónő volt. A család Miskolcon élt, a fiú az 1940-es évek elején a diósgyőri állami vas-, acél- és gépgyár népiskolájába, majd közgazdasági szakközépiskolába járt. Az ambiciózus fiatalember már a középiskola utolsó éveiben dolgozni kezdett, és tizennyolc évesen Budapestre költözött, ahol 1953-ban a Budapesti Magasépítési Vállalat főkönyvelőjeként és irodavezetőjeként talált munkát. Pestre költözése után vette feleségül vette Hlavicza Máriát, aki mindvégig társa és később vállalkozásában nélkülözhetetlen partnere maradt. A magasépítési vállalattól 1958-ban elbocsátották, ezután ügyintéző lett (fele fizetésért) a Fővárosi Épületlakatosipari és Gépjavító Vállalatnál. Ez az utolsó állami munkahely 1966-ig tartott – ettől kezdve Fábián József élete végéig magánvállalkozó, önállóan dolgozó, hivatásos fényképész volt.
A karrierút első szakasza mutatja, hogy Fábián nem tudott beilleszkedni az államszocializmus merev keretei közé, a családi emlékezet szerint az ’56-os forradalomban is részt vett. Eredeti könyvelői szakmájában mindenesetre nem dolgozhatott tovább, a fotózásban viszont meglátta a kiugrási lehetőséget. Hobbiból kezdett fényképezni, az elbocsátása után azonban intenzíven tanulni kezdte a fényképezést, és az ügyintézői állás mellett már megrendeléseket keresett, fotós megbízásokat vállalt, kiváltotta az iparengedélyt, és vásárolt egy modern Leica fényképezőgépet. Az első labort az Árpád fejedelem úti garzonlakás fürdőszobájában rendezte be. A Fortepanra felkerült anyagban a legkorábbi felvételek 1955-től még privátfotó jellegűek, a hivatásos fotósi megbízások 1958-tól kezdve jelennek meg.
Fábián József első rendszeres megrendelője korábbi munkahelye, az 1960-tól Fővárosi 1. sz. Építőipari Vállalatnak nevezett cég volt, és ez a tulajdonképpen véletlen körülmény tette őt hivatásos városfényképésszé. A vállalat végezte a jelentősebb épülethelyreállításokat, tatarozásokat Budapest belső kerületeiben, de természetesen új épületek kivitelezésével is megbízták időnként, az elvégzett munkákat pedig dokumentálni kellett. Fábián József harminc évig fotózta módszeresen Budapest újonnan elkészült vagy helyreállított épületeit – az a hatalmas anyag, ami ebből felkerült a Fortepanra, felbecsülhetetlen értékű várostörténeti kincsesbánya. De ez messze nem minden: Fábián József után körülbelül 50 ezer darab negatív maradt hátra, amiből a Fortepan csak egy reprezentatív válogatást digitalizált, és tett közzé. Az örökösök, Fábián Annamária és férje szeretnék, ha idővel az egész hozzáférhető lenne, és végleges elhelyezést kapna.
Fábián József nem hobbiból fotózta a várost, nem a számára érdekes jelenségeket kereste, hanem konkrét feladatokra szóló megbízást teljesített. A körülmények ismeretében érthető, hogy a városfotózás számára elsősorban munka és megélhetés volt, akárcsak a FŐMTERV-fotós Domonkos Endrének, akinek a fényképeiről tavalyelőtt írtunk, amikor a Fortepanon megjelentek. A témákat ebben az esetben is a vállalat tevékenysége jelölte ki, a képeket nem publikálásra szánták, hanem a vállalati archívumba kerültek – ezért sem ismerhette őket mindeddig a nyilvánosság. Domonkos hagyatékához hasonlóan a Fábián-féle városfotók jelentős része is szikár, dokumentarista munka, de az alkotójuk igazi profi volt, és különösen az utcaképek között találni kimondottan szépeket. Noha a vállalat a városban sokfelé dolgozott, legfontosabb és leglátványosabb kivitelezői munkájuk a Budai Vár polgárvárosának helyreállítása volt. Ez pont abban az időben vett újra nagy lendületet, amikor Fábián dolgozni kezdett. Képein a Várnegyed történetének izgalmas átmeneti periódusát örökítette meg, olyan korszakot, amikor még sok helyen álltak romok és tátongtak foghíjak, de sorra születtek újjá a példásan helyreállított, gótikus-reneszánsz elemeket tartalmazó régi polgárházak, illetve készültek el az új beépítések.
A fenti képpáron látszik, hogy a háborús sérüléseket még az ostrom után másfél évtizeddel is magán viselő, nagy építési területre hasonlító városrész hogyan nyerte el azt a rendezett formáját, amilyennek azóta is ismerjük. A Dísz teret 1961-ben megörökítő fotón a műemlék polgárházak már nagyrészt elkészültek, de a Honvéd-emlék mögött óriási foghíj tátong, fölötte kopár tűzfal magasodik. Erről a Dísz tér 8. számú telekről addigra lebontották a háború előtt ott állt, art déco stílusú bérházat, amely négyemeletes magasságával és manzárdtetejével kiemelkedett a régebbi vári épületek közül. A Várnegyed helyreállításán dolgozó építészek és várostervezők súlyos hibának tartották, hogy a 20. század elején ehhez hasonló túlméretezett épületek kerültek a Várba. Az ostrom pusztítását jó lehetőségnek érezték, hogy a környezetükből kiemelkedő épületeket eltüntessék – akár teljes bontással, mint ebben az esetben, vagy éppen a felső szintek visszabontásával, amire a Dísz téren szintén akadt több példa. Az egyiket látjuk is éppen átalakulás közben az üres telektől a balra: a 9-es számú historizáló stílusú, keskeny sarokháznak éppen bontják a háborúban megsérült emeletét, hogy hozzáigazítsák a régebbi szomszédjához. A szűk köz túloldalán még romok meredeznek, nyolc évvel később viszont itt már egy befejezett, helyreállított ház áll. A leglátványosabb beépítés természetesen a nagy foghíjé: Farkasdy Zoltán és Kenessey Attila 1968-ban elkészült társasháza máig a Várnegyed egyik legtöbb vitát kiváltó épülete, mivel az építészek szakítottak a korábbi gyakorlattal, hogy a történelmi környezetbe semleges, feltűnés nélkül belesimuló épületet tervezzenek. A városképileg kiemelt szerepű társasház karakteresen modern, de elődjénél jóval alacsonyabb épület. A két fotó készítése között a Honvéd-emlék körüli parkocska is elkészült.
Fábián József képein gyakorlatilag a Várnegyed összes abban az időben helyreállított házát megörökítette. A fotókon ezek a középkori részleteket őrző polgárházak olyan frissnek hatnak, mintha a munkások csak pár perccel korábban vonultak volna le, szinte érezzük a száradó festék szagát. Olyan képek ezek, amelyek megmutatják, milyen nagy teljesítmény volt a városrész átfogó, szinte az összes épületre kiterjedő rekonstrukciója, és hogy még mai szemmel is mennyire vonzó, értékálló eredményt hozott a legtöbb esetben. A fenti képen látható Országház utca 18-as számú ház középkori homlokzatát például teljes egészen az ostrom után, az 1950-ben rekonstruálták a lehullott vakolat alól előkerült maradványok alapján, és Fábián fotója alapján valószínű, hogy az 1960-as évek elején egy újabb tatarozással nyerhette el máig változatlan állapotát.
A 60-as évek végére a Várnegyed a Szent György tér bontások miatt pusztasággá vált környéke kivételével gyakorlatilag elkészült. Fábián József vári fotói közül mai szemmel talán azok a legérdekesebbek, amelyek az utolsó foghíjak modern épületeit átadáskori állapotban mutatják. A Dísz téri Farkasdy-féle házhoz hasonlóan ezek manapság nem túl kedvelt házak, de a fényképeket látva érthetővé válik, hogy a korszak építészetében kiemelkedően magas színvonalat képviseltek, és a történelmi környezethez való illeszkedés különböző válfajait képviselték.
A fenti fotóról valószínűleg nagyon kevesen mondanák meg, hogy a Várban készült. Leginkább csak azok, akik a Tárnok utca 9-11. szám alatti Budavári Általános Iskolába jártak iskolába, de lehet, hogy elsőre még ők is elbizonytalanodnának, mert a Kangyal Ferenc által tervezett modern épület utcáról nem látható, hátsó szárnya itt még annyira steril, már-már valószerűtlenül letisztult állapotban jelenik meg, hogy nehéz benne ráismerni a mára hétköznapivá szürkült sulira. A 16 tantermes iskola 1969-ben készült el a háborúban romba dőlt Esterházy-palota helyén, amelynek maradványait némi habozás után lebontották (a romokról is maradt fenn Fábián-fotó, ami ritkaságnak számít). A kiugró kerti szárny földszintjén van az étterem, az első emeleten az előadó, a tanári és az igazgatói szoba, a zárt homlokzatú másodikon a tornaterem. Az iskolaépület tagadhatatlanul elegáns, a fenti kép pedig kivételesen szép építészeti fotó, máig megállná a helyét bármelyik magazinban.
Ha azonban átnézzük a Fortepanra felkerült fotók százait, egy idő után világossá válik, hogy Fábián József az épületeknél szívesebben fotózott embereket. „Apám élvezte, ha emberekkel dolgozhatott. Jó csevegő volt, szívélyes, kedves ember. Tehetséges volt és szorgalmas, de alkalmazkodó, a fotózást elsősorban munkának tekintette, amit minél magasabb színvonalon akart elvégezni. Valószínűleg ennek köszönhette, hogy egyre több munkája lett, és jól fizető megbízásokhoz jutott” – mondja Fábián Annamária.
1966-tól a fotózás lett a család megélhetését teljes egészében biztosító kereseti forrás. És ez meglepően magas életszínvonalat jelentett. Hamarosan hozzájutottak egy 120 négyzetméteres régi polgári lakáshoz az Operaház háta mögött, ahol már rendes műtermet lehetett kialakítani, és jutott pénz nyaralásokra, utazásokra is. A korban bevett modell szerint a sikerhez a házaspár szoros együttműködése kellett, a felesége esténként együtt dolgozott Fábián Józseffel a laborban, így a nagyítások általában már másnapra elkészültek. Ez a gyorsaság akkoriban szokatlan volt, mint ahogy az is, hogy az innovációkra nyitott fényképész mindig beszerezte a legkorszerűbb, lehetőleg nyugati eszközöket. A profi labor kialakításához Bécsből hozott be gépeket, előfordult, hogy egy NDK-s eszköz üres dobozában csempészte be, amire szüksége volt. Magyarországon csak neki volt ebben az időben mobilműterme, amit pár bőrönddel bárhova oda lehetett telepíteni. Ez technológiailag óriási előnyt jelentett, és hozzájárult ahhoz, hogy a korban megszokottnál jóval magasabb minőségű munkákat tudott leadni.
Az építőipari kivitelező vállalat mellett az 1960-as évek elejétől legfontosabb megbízója a Magyar Fodrász Klub, későbbi nevén Magyar Fodrász-Kozmetikus Egyesület lett. A szakmai szervezet hazai és nemzetközi fodrászversenyeket rendezett, valamint a hasonló külföldi versenyekre is ők küldték ki a magyar résztvevőket. Olyan munka volt ez, ami az épületfotózásnál jobban illett Fábián József személyiségéhez: vonzó nőket fényképezhetett, divatos közegben mozoghatott, és külföldre utazhatott, többnyire a keleti blokk országaiba, de időnként nyugatra is, például az 1970-es stuttgarti fodrász világversenyre.
A hazai országos és a nemzetközi bajnokságokat általában a Ganz-MÁVAG Művelődési Ház színháztermében rendezték, mai szemmel meglepően nagy érdeklődés mellett. Előfordult, hogy a keleti országokból busszal jöttek résztvevők a magyarországi kupára, a dobogóra kiültetve több tucat lány (és fiú) frizuráján dolgoztak a versenyzők, az eredményt pedig szakmai zsűri bírálta el. Ezek az események a tévé előtti korszakban azért is mozgattak meg sok nézőt, mert itt lehetett megismerkedni a legújabb trendekkel, a korabeli tudósításokban rendre visszaköszön, hogy amilyen frizurák a versenyen sikert arattak, egy év múlva a fodrászatokban mindenhol azokat lehetett viszontlátni.
És persze, a meglehetősen szürke szocialista világban
a fodrászversenyek mégiscsak a hedonizmus, az életöröm elfogadott formái közé tartoztak, hiszen valójában a divatos női szépséget, a jó megjelenést ünnepelték.
Népszerűek voltak nyugaton is, ahol ezekben az évtizedekben született meg a fogyasztói társadalom. A Kádár-kori Magyarországon a gazdasági-társadalmi-politikai enyhüléssel kibontakozó, felemás fogyasztói kultúra nyugatias elemei közé tartoztak. „A szép frizura elűzi a fáradságot. A női modell csak fiatal, hamvas, csinos lehet, 18-22 év között. Már az első pillanatban meg kell hódítania a fodrászzsűri zord bíráinak a szívét. A szép modell – fél győzelem” – állapította meg a Hétfői Hírek újságírója egy 1964-es fodrászverseny után. Talán jobban megérthetjük, miért volt annyira vonzó és felszabadító a szépség és a jólöltözöttség leplezetlen ünneplése, ha belegondolunk, hogy még 1966-ban is így nézett ki egy budapesti fodrászszalon kirakata:
Pedig Leninnél rosszabb reklámot egy férfifodrászat számára nehéz lenne találni, bár a dekoráció nyilván csak ideiglenes volt, és az ünnepnek szólt.
Egy gondosan megkomponált frizuránál mulandóbb alkotás kevés van a világon, ezért Fábián József versenyfotói a divattörténészek számára legalább olyan értékesek, mint amennyire a várostörténészek örülhetnek a rengeteg megörökített épületnek. Fábián egyébként rendszeresen fotózott a Magyar Divatintézet divatbemutatóin is, így a képein nemcsak a hajviseletek, hanem a ruhadivat változásait is nyomon lehet követni.
Tevékenységének harmadik súlypontja a színházi fotózás volt, sőt a 80-as évektől mindinkább ez vált a legfontosabbá, és lassanként háttérbe szorította a többit. Rengeteg színészportrét készített, még a rendszerváltás követően is általában az ő fényképeit lehetett látni a színházak előcsarnokaiban, kirakataiban. Rendszeres munkakapcsolatban állt a Katonával, a József Attila Színházzal, a Nemzetivel, és mindenekelőtt Kaposvárral, amelynek fénykorát elsősorban ő dokumentálta. Lánya elmesélése szerint általában megnézett két-három próbát, a következőkön fotózott, majd hazavezetett, felesége este előhívta a képeket, lenagyították és kiválogatták az anyagot. A képeket másnap a lánya vitte ki a buszpályaudvarra, és a sofőrrel küldték le őket Kaposvárra, ahol már este ki lehetett őket állítani, így a bemutatóra ott várta a nézőket jó néhány kiváló minőségű előadásfotó.
A hagyaték színházi témájú része azonban nem a Fortepanra került, azt a család még 2022-ben az Országos Színháztudományi Intézetnek ajándékozta. A múzeum fotótárának nyilvános digitális adatbázisában egyelőre még kevés kép található meg ezekből.
Fábián József hobbiból kezdett fotózni, de miután a fényképezés a munkájává vált, mintha a személyes érdeklődése a fényképezésben háttérbe szorult volna. A rengeteg megbízásból készült fénykép között főként a portrékon látszik, hogy érdeklődéssel fordult alanyai felé, legyenek azok rokonok, barátok vagy az utcán elkapott járókelők. A szép nők mellett láthatólag az autók ragadták meg leginkább a tekintetét, főként a Magyarországon akkoriban alig-alig előforduló nyugati kocsik. Fábián József bizonyára nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy ha nyugati autót lát, azt megörökítse, mert a képein annyi vasfüggönyön túli modell bukkan fel, mintha nem is a Trabantok és a Zsigulik országában élt volna. A szerencsés véletleneken túl abban az időben nyugati autókat a Budapesti Nemzetközi Vásáron és a szállodák környékén lehetett leggyakrabban látni.
„Az rendszeres program volt szombat délutánonként, hogy felmentünk a temetőbe, utána megálltunk a Gellért Szálló előtt, megcsodáltuk az ott parkoló autókat, majd elmentünk sütizni” – idézi fel a gyerekkori emlékeket Fábián Annamária. A fotós vállalkozás sikerének köszönhetően Fábián József ezt az álmát is megvalósította: először egy Opel Kadett, majd egy kifejezetten menő Opel Manta gépkocsit vett. A 70-es évek Magyarországán ilyen sportos, nyugatnémet autója nagyon keveseknek volt.
Fábián József aktív pályafutása nagyjából a kétezres évek elejéig tartott, vagyis nemcsak tematikailag, hanem időben is nagy távot, fél évszázadot ölel fel. A digitális technológiára már nem volt kedve áttérni, és egészségügyi problémái miatt a vállalkozását fokozatosan átadta a lányának. 2015-ben halt meg, 83 éves korában. Hagyatéka immár közkincs, a 20. század közös vizuális emlékezetének fontos darabja.
Nyitókép: Opel Rekord P1 gépkocsival pózoló fiatal nő a Gellért Szálló Hullám terasz-éttermének bejáratánál 1963-ban (fotó: Fortepan 278590 / Fábián József / Artfókusz)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
