„Az ellenzéket is megfertőzték” – távozó Momentum-vezető a Fidesz módszereiről
Habár Novák Katalin és Varga Judit lemondása ellopta a show-t, az ellenzéki térfélen is akad, aki nemrég búcsút intett az aktív politizálásnak. Kele János sportkommentátorként lett ismert, nagy meglepetésre aztán 2022 nyarán a Momentum elnökségében találta magát, hogy most kiszálljon a politikából és újra a sport felé vegye az irányt. Habár nem akar a Momentum Schiffer Andrása lenni, a Válasz Online-nak most őszintén beszél pártja és az ellenzék hibáiról, Gyurcsány Ferencről, Ungár Péterről, Vitézy Dávidról, meg arról: a hatalom sérthetetlensége mítosz csupán – noha kívülről tényleg nem nagyon lehet neki ártani. Nagyinterjú.
– Mit tanácsol Novák Katalinnak, Varga Juditnak?
– A tanácsomra lenne szükségük?
– Másfél hete bejelentette: távozik a politikából. Hátha segít rajtuk, ha most elmondja, hogyan lehet jól kezelni az első, nehéz napokat…
– Merőben más a helyzetünk: én önként távoztam, őket pedig feláldozta a vezér, akinek mindenképp őriznie kell tévedhetetlensége mítoszát a szavazói előtt. Igazi feudális logika ez: a jó király udvaroncai hibázhatnak, de amint ezek a hibák a király tudomására jutnak, ő előlép, intézkedik, utat mutat, büntetésül pedig fejeket vesz. Egy bizonyos csupán: a valóságot nem kötik az alattvalók orrára. Hiába a lemondások, a látszólagos felelősségvállalás, továbbra sem tudjuk, hogyan kaphatott 2023 Magyarországán igazságügy-miniszteri felterjesztéssel elnöki kegyelmet egy pedofil bűnelkövető tettestársa. Novák Katalin és Varga Judit lemondása ennél fogva nem eredményezhet valódi társadalmi katarzist, nem adhatja meg az ügy feloldását. Üres gesztusok maradnak csupán, amelyek elsősorban a tábornak üzennek, másodsorban pedig azt jelzik az udvartartás felé, hogy jaj annak, aki szóval, cselekedettel, vagy mulasztással, de a király érinthetetlenségét veszélyezteti.
– Pechjére épp az ellenzék számára váratlanul szép momentum előtt dobbantott. Nem bánja?
– Nem nevezném szép momentumnak azt, amikor az ország – elméletileg – első számú közjogi méltósága ilyen látványosan, ennyire profán módon marad a jó ízlés és az általános erkölcs minimálisan elvárható színvonala alatt. Érdemes azon is elgondolkodni, hogyan maradhatott az ügy csaknem egy éven át titokban, és hogy vajon egy, a hatalom szempontjából ennyire életveszélyes botrányt miért a független sajtónak kell előásnia, és miért éri pontosan annyira váratlanul és fölkészületlenül az ellenzéket, mint a kormánypártokat. Ezzel együtt el kell ismerni: az ellenzék ezúttal legalább nem esett hanyatt a labdában gólhelyzet közben, és sikerült kapura rúgnia egyet. Más kérdés, hogy – egyelőre úgy tűnik – a miniszterelnök védett, sőt, az elkerülhetetlen vezéráldozat után megpróbál gyorsan átmenni támadásba, hogy visszavegye a kezdeményezést és az események fölötti uralmat. Annyi viszont legalább bebizonyosodott, hogy
a hatalom tökéletes és teljes sérthetetlensége csak mítosz, és ha kívülről nem is feltétlenül lehet neki ártani, belső hibák és mulasztások ellen nincs tökéletesen védve. Márpedig ezek a belső hibák és mulasztások is lehetnek akkorák, hogy azok a rendszer egészére nézve is veszélyessé váljanak.
– Hogy a kegyelmi ügy híre ezúttal eljutott a fideszes bázishoz, nem az ellenzék sikere?
– Az ügy természete diktálta, hogy át fogja törni a buborékok közti válaszfalat: egy pedofilügyben kényszerítés miatt elítélt pedagógus esete ugyanis végtelenül egyszerűen átlátható, morálisan tökéletesen egyoldalú, és annyira megbotránkoztató, hogy minden egyes családi asztal körül garantáltan téma lesz. A Borkai-ügyben is megfigyelhettük már, hogy ilyen evidens esetekkel szemben a propaganda tehetetlen. A valóság teljes torzítása megoldhatatlan – hiszen az ügy morálisan a legkevésbé sem megosztó –, az elhallgatás pedig nem válik be. Nyilván számított valamelyest, hogy az ellenzék az adott keretek között egységesen, érthetően és erősen nyilatkozott a témában, de ez önmagában nem lett, nem lehetett volna elég az áttöréshez: a hiba olyan elemi volt, hogy azt a legtökéletesebb politikai nehézfegyverzettel sem lehetett semmissé radírozni.
– Térjünk azért vissza az ön Momentumból való távozásához! Végül belátta, hogy a szüleinek volt igaza?
– Amennyiben?
– Állítólag ők álltak hozzá úgy, hogy a politikába jobb nem belekeveredni, abból csak a baj van.
– Ma sem gondolom, hogy a politikával való foglalkozás felesleges. A kérdés inkább az, milyen formában lehet ezt valóban értelmesen és hasznosan csinálni ma Magyarországon.
– Ha van pozíció, elnökségi tagság, úgy érzi, lehet, amint kipenderítik onnan, máris nem kell az egész?
– A pozíció jobb esetben eszköz, ami viszont hosszú távon igazán fontos, hogy az ember azt érezze, van értelme, van jelentősége annak, amit csinál. Ha teljesen őszinte vagyok: én ezt már a Momentum elnökségi tagjaként sem feltétlenül éreztem.
– Mégsem mondjuk egy éve távozott a pártpolitikából. Hanem most, miután kitették a testületből.
– Nehéz, küzdelmes bő másfél év volt az előző, és többször szembe is néztem a dilemmával, van-e értelme a helyemen maradnom, ám végül minden ilyen esetben győzött a közösségemért érzett felelősségtudat. Aztán változott a politikai helyzet, a közösség új vezetőket választott az élére, számomra pedig egyértelművé vált: ha elnökségi tagként sem volt sok hatásom a szerintem lényegi, fontos ügyekre, akkor a pártpolitika valószínűleg nem az én utam.
– Donáth Annát is kitették az elnökségből néhány éve, aztán most elnök. Egy kis kitartás nem érte volna meg?
– Anna is ezt mondta nekem, amikor erről beszéltünk. Hogy van ilyen, egyszer fent, egyszer lent, ez természetes – csakhogy amikor őt kitették az elnökségből, akkor ő azért európai parlamenti képviselő volt.
– Magyarán: volt jó fizetése.
– Nem ez a lényeg. Volt politikai feladata, amelyben kiteljesedhetett. De nem akarom kizárólag a körülményekre fogni, hogy távozom a pártpolitikából. Az embernek egyszerűen szembe kell néznie azzal, elég jó-e abban, amit csinál.
– Ön rossz politikus?
– Az eredményjelző nem hazudik. Áttörést nem tudtam elérni még a saját pártomban sem, márpedig a célom ez volt, nem kevesebb. A középszerűség pedig engem nem motivál.
– Ezért is vacillált, hogy adjon-e most interjút?
– Részben. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az én sztorim olyan rettentő érdekes.
Másrészt meg nagyon nem szeretnék a Momentum Schiffer Andrása lenni. Valójában semminek a Schiffer Andrása nem szeretnék lenni
– ez olyan erkölcsi minimum, amelyhez minden körülmények között tartani szeretném magam. Csakhogy a politika továbbra is érdekel, véleményem is van róla.
– Schiffer épp azt tette, amit ön. Amikor nem érezte értelmét a pártpolitikának, távozott belőle. Azóta meg kommentálja.
– Egyrészt nem tervezem véres kardként körbejárni a sajtót arról kántálva, milyen borzalmas az ellenzék. Pláne nem tervezek propagandaműsorok díszellenzéki kirakatfigurájaként pózolni önmagamnak. Az persze igaz, hogy jobb hely lehetne az ország, ha több politikus gondolkodna el a személyes képességein és szerepén. Ha nem makacsul, konokul, a kitartás álcája mögé bújva folytatnának megélhetési politizálást. Ha átgondolnák, segít-e a működésük bárkinek, vagy inkább árt. De persze értem ennek az okait is, azokat, akik már nem tudnak kiszállni: negyveneseket-ötveneseket, akik évtizedeket tettek a politikába, és nincs hova visszamenniük.
– Ön még csak 32 és van hova. Megy is vissza sportkommentátornak.
– Meglátjuk, a közönség hogyan reagál a visszatérésemre. Lehet, hogy tényleg csak a töltött káposzta jó felmelegítve, ki fog derülni, a piac majd áraz. Én mindenesetre a sportkommentátori és a Momentum-időszak alatt is végig megtartottam a civil állásomat, így őrizve az autonómiámat és az integritásomat – amiért értek is kritikák a pártban.
– Joggal?
– Nyilván csökkenti a siker esélyét, ha valaki nem tesz fel mindent a politikára, ennyiben jogos volt a kritika. Közben viszont a politizálás mindenképpen a személyes autonómia bizonyos fokú feladásával jár, amit az ember akkor vállal jó szívvel, ha van mögötte valamilyen háló, amely megfogja, ha leesne mutatvány közben. Nem csak anyagi értelemben: szociális hálóra is gondolok, bajtársiasságra. Hogy, ha gond van, utánad nyúlnak, és nem eshet bajod. Fontos tanulság volt, hogy elnökségi tagként is inkább permanens kiszolgáltatottságot éreztem, mintsem ezt a fajta összetartást.
– Kinek volt kiszolgáltatva?
– A politikai helyzetnek. A párt vezetési szempontból tényleg nem működött jól, ezt korábban többször jeleztem is. Kampányidőszaknak ilyen politikai menedzsment-struktúrával tényleg nem lehetett nekimenni.
– Mi volt a gond?
– A parlamenti bejutással, majd az új elnökség személyi összetételével kiéleződött az a típusú vezetési dilemma, amely minden pártot elér az életciklusa során: kik mutatják valójában a politikai irányt, kik szabják meg a stratégiát? A Momentumban ez arról szólt, hogy az elnökség vezeti-e a pártot, vagy a parlamenti frakció. A végeredmény: azoknak nagyobb a párton belüli érdek- és értékérvényesítő képessége, akiknek ehhez van közjogi tisztségük, és akinek az egzisztenciája is erre épül. Nem tudom, alakulhatott volna-e ez másképp, mindenesetre fontos tanulság. Ahogyan ezt valaki a párton belül találóan megfogalmazta: a választás előtt néhány hónappal azok a korábbi vezetők, akik a ’22-es bukta után eladták a Momentum-részvényeiket, visszavették azokat.
– Legalább vége lesz egymás nyírogatásának, miután megjött az erőskezű régi-új elnök!
– Félreértés ne essék, nem despotizmusra van szükség. Azt úgy hívják, hogy Fidesz- és DK-modell. De a tiszta, világos vezetői struktúra, és pláne az erős belső felhatalmazással megfogalmazott tartalmi-stratégiai irány elengedhetetlen ahhoz, hogy egy politikai közösség növekedni tudjon, és gyökeret eresszen a társadalom különböző szintjein. Érdekes megfigyelni, hogy a Momentum az újkori magyar demokrácia egyetlen olyan parlamenti pártja, amely nem szakadt szét. A modell ugyanis általában az, hogy egy párt megalakul, áttöri nyilvánosság küszöbét, majd megindul benne a belső verseny az erőforrások feletti rendelkezésért. Ezt a versenyt megnyeri egy szűkebb kör, az kitolja a párt vezetéséből a többieket, és elkezdi használni az erőforrásokat – azaz politizál. Ha sikeresen teszi, akkor a párt erősödik, ha nem, akkor állandósul a belső harc, a párt pedig végül erodálódik. Kívülről nézve a Momentumban még mindig nem zárult le a pártok tradicionális életciklusának első szakasza.
– Közben máris kispárttá zsugorodtak.
– Nem mondanám kispártnak a Momentumot, de a ragadós padló problémáját érzékeltem.
A közvélemény olyan, mint a beton: ha megköt, már nem tehetsz ellene semmit.
A Momentum is beragadt 6 és 8-9 százalék közé. Ha éppen jót futunk a nyilvánosságban néhány megszólalással és akcióval, akkor bemérnek minket 10 százalék környékére, de ha valaki szerencsétlenül nyilatkozik, azonnal visszaugrik a számláló 5-6-ra.
– És itt Fekete-Győr Andrásra, Gelencsér Ferencre nézünk…
– Nem kizárólag. Sokkal nagyobb problémának érzékeltem, hogy a politika fundamentumait illetően sincs minden esetben közös megértésünk. Mondok példát: a ‘22-es választás után a fő kérdés az kellett volna legyen, mi okozta a minden korábbinál súlyosabb választási vereséget. Hogy csak a jelölt, a program, a világpolitikai helyzet volt rossz, tehát – futballnyelven szólva – dolgozunk tovább, kijavítjuk a hibákat és csak a következő meccsre koncentrálunk, vagy alapvetően újra kell gondolni, hol a helye egy ellenzéki pártnak ebben a rendszerben.
– Ön szerint inkább a parlamenten kívül van?
– A parlamenti jelenlét csupán eszköz, szimbólum, nem ez a kulcs, nem kell fetisizálni. A lényeg a politikai üzenet és stratégia következetessége, befogadhatósága. Minden jobb annál a válasznál, hogy kicsit így is, meg kicsit úgy is. Hogy kedden a parlamentben interpelláljuk Orbán Viktort csinos öltönyben, aki erre annyit mond, hogy „Boldog karácsonyt!”, csütörtökön meg rendszerellenzékiek vagyunk és elbontjuk a kordont a Karmelitánál… Ez a működés csupán következetlenséget mutat, habozást, kísérletezést: mindent is csinálunk, hátha az egyik beválik. Bármelyiket csinálja az ember kitartóan, annak lehet értelme, hiszen érzékelhetően van választói igény az összefogásra is, meg a hiteles rendszerellenzékiségre is.
A lavírozásra viszont nincs igény.
Nem is csoda, hogy most megismétlődik az, ami a 2018-as választás után már megtörtént.
– Azaz?
– Akkor is elképesztő elkeseredés és düh áradt az ellenzéki választók köréből azok felé, akiket nagyon elvert a Fidesz – akiket meg nem vert el, mert nem voltak ott az összefogásban, azok erősödtek. Ez akkor a Momentum volt, ezért is nyert egy évvel később két EP-mandátumot a párt. Csakhogy ’22-ben a Momentum már benne volt a közösködésben, rá is vetül hát a düh. Most a Kétfarkú Kutya Párt mellett érzek hasonló „plot armort”, hogy bármit is csinálnak, az jó, hiszen ők csinálják. Vagyis az a párt, amely nem ígérte, hogy kormányra kerül, nem vett részt az összefogásban, amely kitart a stratégiája és a víziója mellett, és nem köt pozíciókért rossz kompromisszumokat.
– Önök meg nekirongyoltak a DK-nak azzal, hogy a hazugság kultúráját képviseli – de önkormányzati szinten azért közösen indulnak…
– Ez például tünete a fentieknek, igen. Én egyébként szintén úgy látom, hogy akik miatt a kétharmad kialakult, azokkal nem lehet lebontani a kétharmadot. Azzal tehát nincs semmi gond, ha a DK-ra nemet mondunk.
– Csak mondjuk ezt olyan pozícióból lehetne megtenni, amikor a Momentum a nagyobb párt?
– Még csak nem is erről van szó. A Kutya is kisebb a DK-nál, mégis következetesen nemet mond Gyurcsányékra – is. Tudja, hogy ennek ára van, de „kifizeti”, és számol azzal, hogy bár rövid távon nem képes maximalizálni a megszerezhető politikai pozícióit, de hosszabb távon az integritás megőrzése többet érhet. Rövidebben mondva: bízik a saját politikai agendájában, hisz az ajánlata erejében és nem rövid távon akar haszonmaximalizálni. Nem tudjuk, hogy igazuk lesz-e, de értjük, mit csinálnak. Ezzel szemben mi mondhatunk egyébként igazat Gyurcsányról, aki tényleg hazudott anno, ráadásul egyik nap polgári pártot épít, másnap meg szociáldemokratát, miközben volt már kormányon és meg lehet nézni, mennyire volt az ő kormányzása mondjuk szociáldemokrata…
Reggelig tudnám sorolni, miért nem hiszem el Gyurcsány Ferencnek azt sem, ha kérdez.
Csakhogy: ha ezeknek az állításoknak, hiteknek, etikai és morális álláspontoknak az árát nem vagyunk hajlandók megfizetni, akkor ellentmondás lesz a mi politikai tetteink és a mondataink között is.
– 2006 rég volt, Gyurcsány azóta, mondják, megváltozott!
– Ha ennek bármilyen meggyőző jelét adta volna, lehetne azt mondani, hogy mi ezt elhisszük, és együttműködünk vele, hogyne. Csakhogy ez a feltétel máig nem teljesült, miközben nem történt meg – vagy nem látszik eléggé – az a politikai határhúzás sem, ami az esetleges együttműködés feltételeit tisztázná. Mit várunk el Gyurcsány Ferenc pártjától a közösködésért cserébe? Mea culpát, gesztusokat? Elhatárolódást korábbi politikai álláspontoktól? Szak- és identitáspolitikai kompromisszumokat? Az ellentmondás abban áll, hogy ez a határvonal homályos, nem egyértelmű. Ráadásul eleve kérdéses, van-e bármi értelme.
– Nincs?
– Ha úgy érvelek, hogy a rendszer úgy lett kitalálva, miszerint Budapesten és néhány megyei jogú városban foghat ugyan pozíciót az ellenzék, de az üvegplafont nem törheti át, akkor teljesen mindegy, hogy három vagy hét polgármesterünk van – hiszen a lépcsőzetes politikai építkezés lehetősége a rendszeren belül valójában nem adott. Ha visszatekintünk az elmúlt 34 évre, egyébként is azt látjuk: egyetlen párt sem nőtt fel lépcsőzetesen építkezve a magyar politikában – inkább a hirtelen és gyors átbillenés a jellemző. A Fidesz például néhány százalékos kispárt volt a ‘90-es évek közepén, hogy aztán hirtelen nőjön 30 százalék fölé. Tudom, hogy azóta teljesen megváltozott a nyilvánosság szerkezete, és a NER egyik nagy újítása, hogy a támogatottsággal nem bíró pártok sem feltétlenül múlnak ki két ciklus alatt, mint egyébként bárhol máshol teszik Közép-Európában – de hogy növekedni nem tudnak, az biztos. Ez a dolguk, szerepük a rendszerben. Létezzenek, és maradjanak kicsik.
– Hiszen Donáth Anna is épp azt mondta, amit ön! Hogy kevesebb párt kell, le kell tisztítani a terepet!
– És nagyon igaza is volt. Csakhogy ebből az következik, hogy az összefogósdinak vagy vége van, vagy csak komoly, erős politikai feltételek mellett jöhet létre. Azonban
a Fidesz hatalomgyakorlási módszerei az ellenzéket is megfertőzték. Az egyik példa erre a mérésfetisizmus. Mivel a kormánypárt mindent mér, ezért mi is – kevéssé törődve azzal, hogy jól mérünk-e.
Ha például megkérdezzük az ellenzéki választókat, hogy támogatnának-e egy nagy együttműködést, közös listát, azt fogják mondani, hogy persze – hiszen a Fidesz egyik legnagyobb versenyelőnye az, hogy nem egy monolit, erős tömb áll vele szemben, hanem a sokszínű, sokféle ellenzék. Ha viszont úgy tennénk fel a kérdést, hogy akkor is támogatnák-e ezt az összefogást, ha X benne van és Y vezeti, gyorsan kiderülne, hogy ja, úgy azért már nem. Ezért is nagy gond, ha egyfolytában taktikai szempontokból, választási matekból vezetünk le politikai döntéseket. A választók nem hülyék, pontosan értik és érzik, hogy ezek most ímmel-ámmal összeálltak, de nem szeretik egymást, csak befogták az orrukat, lenyomtak egy Unicumot… A legfontosabb az lenne, hogy meghatározzuk, miben hiszünk, mi a politikai krédónk – és csak azután beszéljünk arról, hogy azt meg lehet-e valósítani az adott keretek között. Különben fordítva ülünk a lovon.
– Mintha csak Ungár Pétert hallanánk!
– Nem mindegy, ki mondja, milyen háttérrel és politikai céllal.
– Nem hiszi el neki, hogy azért mondja, mert ő is ebben hisz?
– Ungár Péternek nyilvánvalóan nem hiszem el.
– Megbántotta valamivel?
– Jaj, dehogy. Kedélyes beszélgetéseink szoktak lenni, az elnökségi váltás után írt is nekem egy közepesen leereszkedő üzenetet. Értékeltem. Annyit írtam vissza, hogy „Boldog karácsonyt!”. Nagyon rokonszenves is lenne alapjáraton, hogy valaki hisz a politikai krédójában – ha ennek lenne bármi fedezete. Ha kockáztatna bármit. Amit ehelyett látok: egy milliárdos, akinek ez a rendszer gazdaságilag tökéletesen megfelel. Jól él belőle. Ha nem sikerül a politikai terve, célja, ha elbukik – még mindig milliárdos lesz. Olyan érzése van az embernek, mintha csak farsangon öltözne be valaki politikusnak.
– Vitézy Dávidnak mégiscsak ő ad lehetőséget. Annak sem örül, hogy egy mindenki által elismert szakember hívja ki Karácsony Gergelyt?
– Furcsa helyzet, elszoktunk tőle – valódi politikai verseny alakulhat ki, méghozzá valós tartalmi kérdések mentén. Ez önmagában üdítő. Csak mielőtt nagyon fellelkesülnénk, nézzük meg, mi történt itt valójában, és aztán kössük össze a pontokat.
– Mi történt?
– A Fidesz rájött, hogy ha egy indul egy ellen, nem tudja megverni Karácsony Gergelyt. Ezt egyébként szerintem már öt éve is tudták – nem véletlenül volt jelölt Berki Krisztián és Puzsér Róbert is. Utóbbiról persze nem állítom, hogy a Fidesz jelölte, de a középre tartó centrumértelmiségi zavarórepülése kifejezetten nem zavarta a kormánypártokat, gondolom abban bíztak, jót tesz nekik az indulása.
– Nem tett. 4 százalékot kapott, Karácsony nagyon győzött.
– Mert Puzsér mögé végül egy párt sem állt be, de ez sokáig nem volt nyilvánvaló: az LMP és a Jobbik is lebegtette a lehetőséget, ezért is maradt az LMP fővárosi képviselet nélkül. Most szeretnének maguknak ilyet, de ezt már valószínűleg nem tudja kialkudni Ungár Péter a többi ellenzéki pártból. A fideszes érdek eközben, hogy feltegyenek egy harmadik szereplőt a térképre. Ezért változtatták meg a választási szabályokat is – ha listás a voksolás, és a listaállítás megoldható pusztán egy főpolgármester-jelölt megnevezésével, akkor a különutas ellenzéki pártok ösztönözve vannak ellenjelölt állítására. Találkozott tehát az LMP és a Fidesz érdeke.
– Nem logikus: Vitézy a felmérések szerint kétszer annyit szed el a Fidesztől mint Karácsonytól.
– Úgy azért ezt nehéz pontosan mérni, hogy még nem ismerjük a Fidesz jelöltjének személyét. A Fidesz egyébként 1990 óta egyszer sem jelölt párttagot főpolgármesternek. Latorcai János és Schmitt Pál nem volt Fidesz-tag, ahogy Tarlós István sem. Vitézy éppen olyan, mint a szokásos, pártonkívüli Fidesz-jelölt. Kérdés, lesz-e a Orbán Viktornak most először saját, párttag jelöltje. Még fontosabb kérdés, hogy egyáltalán céljuk-e megverni Karácsonyt – vagy inkább az a cél, hogy nyerje meg, de ne legyen közgyűlési többsége. Utóbbi reálisabb és alkalmasabb Karácsony hosszabb távú ledarálására is. Innentől elég azon gondolkodni, hogy vannak-e olyan ellenzéki pártok, amelyek számára ez cseppet sem lenne rossz forgatókönyv.
– Tehát vannak.
– Vitézy kvázi jelölésével azért kibújt a szög a zsákból. Most már nagyon nehéz elbábozni, hogy az LMP közös városkormányzásban érdekelt Budapesten.
– Eddig csak a kutyákról mondott jót. Túl zakós közgazdász ahhoz, hogy náluk kopogtasson?
– Sehol sem szoktam kopogtatni.
– Nem szív füvet, netán az a baj?
– Tényleg nem szívok, de nem tudom, mennyire felvételi követelmény ez náluk. Viszont erősen hiszek a politikum erejében, az intézményépítésben, és jóval kevésbé abban, hogy a civil mozgalmiság ki tudja váltani a politika tradicionális eszközrendszerét. Azért
nem véletlenül a Momentumban vállaltam szerepet: ebben a pártban mélyen ott szunnyad egy teljes új politikai generáció lendülete és küldetéstudata, megfűszerezve olyan kiváló helyi kormányzási tapasztalatokkal, mint amilyeneket a 6. és a 8. kerületben látunk.
Még mindig van valódi, létező és aktív tagsága, és ott a fogyó, de így is érzékelhető választói várakozás is vele kapcsolatban. A stratégiai dilemmákon kellene túllendülni. Ehhez képest a Kétfarkú Kutya az ellenzék lakmuszpapírja. Ha az összefogottakkal nagyon elégedetlen a szavazó, megnő a kutyák támogatottsága, ha nem annyira elégedetlen, akkor meg csökken. Hogy ez változik-e, idén derül ki: látszik például, hogy erős fővárosi és EP-listával készülnek. Most először.
– Utóbbin Törley Katalinnal. Őt nem a Momentum szerette volna a saját közelében tudni?
– De. Kifejezetten célja volt a Momentumnak, hogy az oktatási mozgalmak vezető figuráival szoros kapcsolatot építsen ki. Törley Katalin ehhez képest a Kutya-listán van, ami sajnos beszédes.
– Ez akár önkritikaként is felfogható.
– Hogyne. Nem akarom eltolni magamtól a felelősséget. Tagja voltam a Momentum vezetésének, nyilván csinálhattam volna jobban.
– Van mozgástere az értelmes munkára bármilyen ellenzéki elnökségi tagnak a NER-ben?
– Úgy biztosan nincs, ha az ember kénytelen az ideje 90-95 százalékát belső ügyek megoldásával tölteni, akkor pedig pláne nincs, ha belebonyolódik abba a perverz éhezők viadalába, amit ma sok helyen az ellenzéki politizálás jelent. Ha elkezded azt az ovis székes játékot játszani, amelyben először a saját párttársaiddal, aztán pedig a többi ellenzéki párttal vívsz azért, hogy az egyre kevesebb rendelkezésre álló ülőhely valamelyike a te feneked alá kerüljön, a nagy kép szempontjából máris vesztettél. Én végig azt éreztem: túl kevesen faragunk új székeket, és túl sokan vannak elfoglalva a maradék székek körüli kergetőzéssel. Mielőtt beléptem a politikába, láttam, hogy makroszinten miért nagyon nehéz egy politikai pártnak megvetnie a lábát. Miután beléptem, megtapasztaltam a mikroszintű szűk keresztmetszeteket is. A szereplők sokszor a saját szempontjukból teljesen racionálisan döntenek, csak épp az ő racionális egyéni döntéseik globálisan szuboptimális eredményre vezetnek.
– Példát!
– Leegyszerűsítve: arról szól az egész, hogy a körön belüliek – akik már valamilyen pozícióban vannak – a helyzetüknél fogva túlzottan elkötelezetté válhatnak egy jóval defenzívebb, kockázatkerülőbb ellenzéki politikai stratégia mellett, még akkor is, ha annak hosszú távon egyáltalán nem biztos a haszna. Mit tudom én, azt mondják, hogy fogjunk össze, mert így nagyobb eséllyel őrizhetők meg a már megszerzett mandátumok, miközben rövid távon ugyan egy önálló lista kockázatosabb, de segíthet megőrizni a párt integritását, önálló arcélét, szuverenitását. Erre mondom én, hogy ennek a pozícióvédő stratégiának a NER-ben semmi értelme nincs. Persze én könnyen mondom és mondtam, mert nem volt elfoglalt pozícióm a rendszeren belül, amit védenem kellett volna.
– Miért rossz stratégia védeni azt, ami legalább megvan?
– Azt a kérdést érdemes föltenni magunknak, vajon mekkora hatással vagyunk az országban zajló eseményekre így, hogy megvannak a jelenlegi pozícióink? A nagy kép szempontjából sajnos alig vagyunk:
a legtöbbünkkel ez az ország csupán megtörténik. Futunk a labda után, néha ráadásul újabb és újabb labdát is a pályára gurít a hatalom, aztán mehet a vita arról, hogy melyik az igazi labda – ez ma az ellenzéki politizálás.
Ezekről mindenesetre nem tudtam meggyőzni a Momentumot – lehet, hogy nem jól érveltem, meg persze az is lehet, hogy nincs igazam.
– Cserébe mit javasolt? Kaszára, kapára?
– Nem. Az intellektuális munka hiányzik. Ilyesmi szerkesztőségekben, think tankekben sokkal inkább folyik ma, mint ellenzéki pártokban. A pozícióvédős hozzáállás, a taktikázgatás beszűkíti a politikai horizontot, amit jól mutat, hogy az ellenzék ma nemcsak a Fideszhez képest van reaktív helyzetben, de a független sajtóval szemben is. Mit olvastam ma a Telexen? Hú, akkor egy tüntetést erre megszervezünk! Másnap meg mást olvasunk, akkor meg hirtelen már az a téma. Tényleg, mint az aranyos kis tacskó, amely kergeti a labdát, de elkapni sosem tudja. Még az is lehet, hogy Orbán Viktor nem tévedett, amikor tavaly azt mondta: az a baj az ellenzékkel, hogy nem képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. Ha tudnánk, ha volna közös megértésünk arról, miért jutottunk ide, akkor egyértelműbb és világosabb volna az is, mit lehet tenni ellene, vagy hogy mit vár valójában a társadalom a politikától.
– Biztonságérzetet és a kiválóság érzését. Azaz az imént említett Orbán Viktort.
– Ez az alapkérdés: milyen formában van értelme politizálni, ha azt hisszük, hogy a Fidesz alapvetően kiszolgálja a társadalom tömegigényeit?
– Tehát azért vonul ki a pártpolitizálásból, mert rájött, hogy a NER valójában rendben van?
– Cseppet sincs rendben, sőt, éppen amellett próbálok érvelni, hogy a politika több pollokráciánál: attól, mert megmérik, mi a tömegigény, aztán pedig elhitetik a tömeggel, hogy az ki is van szolgálva, egy tapodtat nem mozdul előre az ország, a társadalom.
– A politika célja a hatalom megszerzése és megtartása, nem?
– A hatalom nem cél, hanem eszköz. A cél az, hogy a nemzet – a legnagyobb közösség, amelyhez érzelmileg kötődni tudunk – gazdagabb és fejlettebb legyen. Orbán Viktor azonban már régen és látványosan elvesztette a hitét ebben – ahogy az országban is. Ezért nem tudok én kötődni a NER-hez, ezért vagyok képtelen azonosulni vele, és ezért nem érdekel az sem, mennyire sikeres önmaga újratermelésében és bebetonozásában.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
