Így nyomta le az angol a magyart – eltűnőben a tudományos folyóiratok, monográfiák, tankönyvek
Nyolc éve új tudományos értékelési rendszert vezettek be, amely kiemelt szerepet biztosított az angol nyelvű publikációknak. A hatás drámai: sorban szűnnek meg a magyar folyóiratok, töredékére zsugorodott a tankönyvkiadás, szinte eltűntek a monográfiák, bedőlnek a magyar szakkönyvkiadók. Az akadémia immár attól tart, hogy az új tudományágak esetén a magyar tudományos nyelv hiányában a magyar nyelvű egyetemi oktatás is bajba kerül, ami kihatna a középiskolákra is. Freund Tamás elnök ezért akadémiai vitafórumot hívott össze. Az első eredmények márciusra várhatóak, a Válasz Online addig is öt tudóssal rajzolta meg a problématérképet.
Rendhagyó konferenciát rendeznek májusban Bolognában. Az egyik szekcióban magyar tudósok zömmel magyar tudósoknak adnak majd elő egy nagy magyar költő műveinek magyar nyelvű kritikai kiadásáról – angolul. Ennyire megnőtt volna a világban a Babits Mihály költészete iránti érdeklődés? Sajnos, aligha. Akkor mi értelme van ennek? Ki hallgatna végig egy konferenciát Babits gazdagon jegyzetelt összes műveiről, ha nem tud magyarul, és egy szót sem ért magából az eredeti műből? Vélhetően senki.
Sok értelme nincs is. Célja azonban van: a magyar irodalomtudósok számára komoly eredmény, és nagy megtiszteltetés, hogy külön szekciót kaptak egy egyébként fontos tanácskozáson. Miközben ugyanis hazánkban még a népegészségügy is nemzeti (Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ), az adóhivataltól a dohányboltig mindenre ezt a jelzőt alkalmazzuk, aközben a magyar nyelvvel, ami mégiscsak a legnemzetibb kincsünk, jelentős gondok vannak. Legalábbis a tudományos magyar nyelvvel. A magyar irodalomtudósoknak létkérdés az angol nyelvű előadás és az angol nyelven való publikáció, mert ezen múlik saját előmenetelük és a tudományáguk finanszírozása, de még a fizetésük is. Így kerül Babits Bolognába.
A tudósok számára az utóbbi évtizedekben kiemelt szerepet kapnak az angol nyelvű folyóiratcikkek és előadások. A változások fő célja az volt, hogy a magyar tudomány kitörjön a nyelvi elszigeteltségből, eredményei angol nyelven is megjelenjenek, és így a magyar tudomány teljesítményét hangsúlyosabban mutassuk meg a külvilágnak. Fontos gondolat, és jelentős előrelépés is történt ezen a téren. Ám közben mintha a fürdővízzel sikerült volna a gyereket is kiönteni.
Az angol nyelvű közlések mára a természettudományok jó részében kiszorították a magyar nyelvű közleményeket, és ez a folyamat 2016 óta elérte a társadalomtudományokat is. A két területre nagyon hasonló szabályokat alkalmaznak: ott is az angol lett a tudomány elvárt nyelve.
A következményekkel azonban aligha számoltak. Mára odáig jutottunk, hogy számos tudományágnak nincs magyar nyelvű szakfolyóirata, mert magyarul „nem éri meg” publikálni.
A magyar nyelvű szakkönyvkiadás töredékére zsugorodott, mivel a „darab, darab”-elv érvényesül, ezért „nem kifizetődő” nagy szintetizáló művet írni. Még az egyetemi tankönyvkiadás is bajba került. A helyzet súlyát észlelve a Magyar Tudományos Akadémia elnöke tavaly nyilvános akadémiai fórumot állított fel, hogy a témát megvitassák, és feltárják a problémák gyökerét.
Épeszű ember nem vitatja, hogy a világ tudományos nyelve az utóbbi évtizedekben egyértelműen és szinte minden tudományágban az angol lett. Azt sem, hogy ez megkönnyíti a nemzetközi kommunikációt. Mindennek természetes következménye, hogy a tudományos könyv- és lapkiadás terén is tarolnak az angolszász kiadók. A világ több országában pedig újra előkerült a kérdés: mi legyen nemzetük tudományos nyelvével? Feladják? Nyilvánvaló, hogy ez még azokban az országokban is lehetetlen, ahol igen jelentős részt képvisel az angol nyelvű egyetemi képzés. Az ok is kézenfekvő: mérnököt és közgazdászt talán könnyebben lehet idegen nyelven oktatni; tanárokat vagy az adott nemzet irodalmának, nyelvészetének, történelmének kutatóit biztosan nem.
Már a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása is azt a célt szolgálta, hogy létrejöjjön a magyar tudományos nyelv, megtörve a latin és a német egyeduralmát. Most, egy új korszakban a tudományos nyelvhasználat újabb kihívás előtt áll, ezért Freund Tamás, az MTA elnöke tavaly, a nyilvános akadémiai fórumot meghirdetésekor két neves tudóst is felkért a magyar mint tudományos nyelv jövőjéről szóló vitaindító tanulmányok megírására.
Az elnök az arányokat szeretné eltalálni: hogyan lehet úgy ápolni a magyar nyelvet, hogy az közben ne legyen akadálya a magyarországi tudományosság fejlődésének. Ám ezt a gondolatot meg is fordíthatjuk: hogyan lehet úgy szolgálni a magyarországi tudományosság fejlődését, hogy az ne legyen akadálya a magyar nyelv használatának?
A vita olyan szenvedélyes, hogy az akadémia jobbnak látta, ha egyelőre csak a saját tagjai által olvasható, jelszóval védett oldalon jelennek meg a vitairatok. Lapunk úgy tudja, hogy Prószéky Gábor akadémikus szerint a tudományosság domináns nyelve ugyan az angol, de a magyar nyelvnek fontos szerepet tulajdonít például a középiskolások, egyetemi hallgatók tananyagaiban, tanításukban, illetve tudományos érdeklődésük felkeltésében. Csépe Valéria akadémikus a természettudományok és a társadalomtudományok eltérő természetére is kitért az elemzésében. A professzor szerint a humán tudományokban sem lehet az értékelés egyetlen szempontja az angol nyelvű publikáció. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a monográfiák kivételes értéket képviselnek.
Melyik akadémikus nem tudja ezt magától is? Miért kell erre vitaindítót szentelni?
Ez már önmagban is jelzi a gondok súlyát. Az angol nyelvű jelenlét valóban kulcsszerepet játszik a magyar tudósok megítélésében. 2016 óta a tudományos eredményességet a humán tudományokat is elsősorban a szakterületi folyóirat-publikációk alapján mérik. A tudományos élet legfontosabb folyóiratai angol nyelvűek, ezért óriási a tétje annak, hogy valaki bekerül-e egy rangos lapba vagy nem. Hunyady György akadémikus, a vita egyik résztvevője több egyetemen szerzett tapasztalatai alapján állítja: a fiatal oktatók ma minden erejükkel azon vannak, hogy akár sokadik átdolgozás után rövid, idegen nyelvű közleményük jelenjen meg, amihez képest másodlagos a szemináriumi felkészülés vagy a hallgatókkal való konzultáció. A professzor szerint előfordul, hogy egy fiatal kutató dolgozatát átdolgozásra akár ötször is visszadobja egy kiadó.
„Mivel az oktató előrehaladása, szakmai megbecsülése, fokozata, belföldi pályázatának sikere és külföldi ösztöndíja mind-mind az angol folyóiratközléstől függ, miért is koncentrálna a közös szemináriumi munkára?
Miért vesztegetné idejét magyar szakcikkekre és magyar tudományos fórumok látogatására, miért is törődne a magyar közoktatással, hiszen a pályaíve a nemzetközi orgánumokban tett lépésein alapul. Ezek jegyében épít szakmai kapcsolatokat, kap hazai állást egyetemen vagy kutatóhálózatban, majd átmenetileg vagy tartósan külföldi egyetemen” – érvel lendületesen a professzor.
Az angolközpontúság miatt komoly nehézségekkel néznek szembe a magyar tudományos folyóiratok is. A nyomtatott lapok eleve nehézségekkel küzdenek, de ehhez még hozzájön az is: ha az elvárt elsődleges közlési hely külföldi, miért publikáljanak magyarul? A helyzet tényleg drámai. Az akadémiai bizottság decemberi ülésén már olyan sötét jóslat is szerepelt, hogy amennyiben a magyar nyelv kiszorul a tudományos életből, akkor ki fog szorulni az egyetemi oktatásból is, hiszen az új tudományterületeknek nem alakul ki magyar szaknyelve. Mindez pedig érezhető hatással lesz a középfokú oktatásra is. A rangosabb hazai egyetemek esetében ez reális veszélynek látszik.
Az elnöki bizottság ennek megakadályozására máris kezdeményezte, hogy minden szakterületnek legyen legalább egy magyar nyelvű szaklapja. (A nyelv szempontjából mindegy, hogy nyomtatott vagy online formában.) Az a korábban elképzelhetetlen helyzet állt ugyanis elő, hogy több tudományterület magyar nyelvű periodika nélkül maradt.
Említettük már, hogy 2016-ig csak a természettudósokra volt kötelező az előző, impaktfaktoron alapuló mérési módszer alkalmazása, azóta viszont az új rendszert a bölcsésztudományokra is kiterjesztették. A Magyar Tudományos Művek Tárát (MTMT) használják tudománymetrikai célokra. Vagyis elsősorban a folyóiratokban megjelent cikkeket.
Zsoldos Attila akadémikus, történészprofesszor tavaly év végén egyenesen azt írta le az Educatioban megjelent publikációjában, hogy a „bölcsészettudományok terén a valós tevékenységnek csak töredéke kerül a vizsgálat látóterébe”, és az egész rendszer „kártékonyan befolyásolja a bölcsészettudományok fejlődését”. Zsoldos lapunknak meg is indokolta, miért. Egyrészt számos tudományos műfaj kimarad az adattárból. Másrészt a nemzetközi folyóiratok szerkesztői elsősorban a népszerű témákra koncentrálnak, a magyar történelemből például a női alakok, a megvalósult szocializmussal szembeni hősies ellenállás, a holokausztkutatás új eredményei érdeklik őket. A történészprofesszor – és még sokak – pechére, mert ő középkorral foglalkozik, és főként középkori oklevelek a forrásai. A témaválasztás más tudományokban is sorsdöntő, hiszen a tanulmányok közlését alapvetően befolyásolja a külföldi szerkesztők érdeklődése.
Pléh Csaba akadémikusnak, Széchenyi-díjas pszichológusnak, nyelvésznek például most jelenik meg angol nyelven a pszichológia történetéről szóló kötete. De vajon érdekelné külföldi kiadóját a magyar pszichológia története is? Pedig ez a magyar tudományos közösség számára legalább annyira fontos. Széchenyi Ágnes irodalomprofesszornak két angol nyelvű kötete lát napvilágot a közeljövőben kivételes tehetségű magyar értelmiségiekről: a Babits Mihályt is gyógyító Lax Henrikről és világhírű matematikus fiáról, valamint Molnár Ferenc családjáról. A két kötetet az amerikai közönség számára az teszi különlegessé, hogy mindkét családot üldözték zsidó származása miatt, majd túlélő tagjaik új hazájukban is sikeressé tudtak válni. Az irodalomprofesszor lapunknak azt mondta, hasonló érdeklődésre egy végig itthon élő nagy költő verseinek kritikai kiadása aligha tarthat számot, miközben nem kérdéses, hogy ez milyen fontossággal bír a magyar tudomány és kultúra számára. Kétségtelen tény, hogy a magyar témáknak csak kis része fontos a világ számára, így a tudományos értékelésnél ezek előnyben, a magyar közönség számára lényeges egyéb kutatások pedig hátrányban vannak.
A bölcsészettudományok terén még egy fontos jelenség magyarázza a vita hevességét. „A Kárpát-medence régmúltjának, nyelvének, irodalmának tudományos nyelve eredendően a magyar” – mondja Zsoldos Attila. Ha egy japán, osztrák, finn vagy angol választ magyar kutatási témát, meg kell tanulnia a nyelvünket, és meg is tanulja, egyébként nem boldogul, hiszen maguk a források is részben vagy egészben magyar nyelvűek.
Természetesen lehet angolul értekezni nemzeti költőinkről, íróinkról, nyelvünkről és történelmünkről, és bizonyos aspektusokról kell is. A jelenleginél is több energiát kellene fordítani kultúránk népszerűsítésére, de azért alapvetően egy magyar költő magyar verseiről vagy egy magyar nyelvemlékről magyarul beszélünk. (Vagy magyarul is.) Valójában azonban a legkülönbözőbb tudományágakban tanulmányok tucatjai jelennek meg kizárólag angol nyelven.
Ha egy matematikus angolul ír, könnyedén lefordítja a legkisebb közös többszörös kifejezést, így orvos is az agyalapi mirigyet, viszont hogyan mondják azt angolul: „a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem sérti a szivárványos zománcot”? Ha egy versnek nincs angol fordítása (Babits Esti kérdésének éppen van), akkor hogyan idézik? A szerző fordítja le? Széchenyi Ágnes szerint a fordítások ügye olyan fontos kérdés, hogy emiatt korábban már a kormány anyagi segítségét kérték. Eddig eredménytelenül.
A mérési módszert a természettudományokra dolgozták ki, ahol sem a nyelvi, sem a témaválasztás korlátai nem olyan erősek. A különbségek nem merülnek ki ennyiben. A természettudományokban a leggyakoribb publikációs forma a folyóiratcikk, vagyis egy rövid értekezés, amelyik jellemzően egy probléma felvetésére vagy megoldására koncentrál.
A bölcsészettudomány megállapításainak közléséhez azonban más műfajokat gyakrabban használnak. Például az akadémiai vita során is említett monográfiákat írnak egy-egy témában, vagy kritikai kiadásokon dolgoznak évtizedeken keresztül. Azt gondolnánk, hogy egy 400 oldalas monográfia csak nem eshet hasonló megítélés alá, mint egy 14 oldalas tanulmány. Forrásaink azonban állítják, hogy éppen ez az egyik oka a nagy összefoglaló kötetek megritkulásának. Ezért is írta vitaindítójában Csépe Valéria, hogy a monográfiák kivételes értéket képviselnek, mert ez egyáltalán nem evidens a magyar tudományos életben.
Mi legyen például a természettudományok terén ma már fehér hollónak tűnő tanulmánykötetekkel, amelyek gyakoriak a humán tudományokban? Nevezzék ezeket könyvfejezeteknek csak azért, mert olyanok a természettudományoknál is gyakorta előfordulnak? Látszólag felesleges kérdések ezek, ám beláthatatlanok a következmények – előbb megritkul, majd eltűnik egy-egy tudományos műfaj a szakkönyvpiacról.
Mivel a tudománymetria a rövid folyóiratcikkeket veszi a mérés alapjául, és ezt díjazza leginkább, jóval ritkábbak lettek a hosszú, szintetizáló művek, de még a tankönyvek is.
Pléh Csaba emlékeztet rá, hogy 2004-ig erre külön állami pályázat működött. A számok mögé nézve látszik leginkább a zuhanás mértéke. A felsőoktatási törvény értelmében a képzési normatíva 3 százalékát a felsőoktatásban használható könyvek megszületésének támogatására kellett fordítani. Borbély Gábor filozófus, a Felsőoktatási Pályázatok irodájának egykori igazgatója lapunkkal azt közölte, hogy 1997 és 2004 között 2700 (!) féle könyv kapott összességében mintegy hárommilliárd forint támogatást. Vagyis évi közel 400 új tudományos kiadvány jelenhetett meg, és ez egy kormányokon átívelő, jól működő rendszer volt.
Végül az Európai Unióhoz való csatlakozás miatt szűnt meg, mert akkor úgy vélték, majd uniós pályázatokból folytatódik a finanszírozás. Tévedtek, és az új, átfogó rendszer 20 év alatt sem született meg. Hunyady professzor szerint az akadémia például hét tudományterületen mindössze évi egy-egy magyar nyelvű kötet megjelenését finanszírozza, amit nonszensznek tart.
Az új kötetek megszületésének nem pusztán a forráshiány az oka. Gyurgyák János, az Osiris Kiadó vezetője mesélte lapunknak: ha van pénz egy-egy komolyabb szintetizáló mű megjelenésére, akkor is előfordul, hogy a szerzők kitérnek a felkérés elől azzal érvelve: a főnökük nem engedné meg nekik egy ilyen jelentős elfoglaltságot okozó mű írását. A tankönyvekre és a monográfiákra relatíve kevesebb pont jár, ezért nem éri meg ilyet írni – mondta Gyurgyák János. Nem független ettől az sem, hogy a kilencvenes években még több mint száz szakkönyvkiadó létezett Magyarországon, 2017-re viszont alig egy tucat maradt.
Számos tudományágban hiányoznak emiatt az új összefoglaló művek, a diákok pedig gyakran 20-30 éves tankönyvekből tanulnak. Gyurgyák János szerint például ilyen Andorka Rudolf Szociológia; Bókay Antal Bevezetés az irodalomtudományba vagy Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526 című könyve. Ezek máig alapműnek számítanak, nem jelent meg a témákban hasonló színvonalú új kötet azóta. Pléh Csaba szerint ez azért van így, mert az MTMT kifejezetten diszkriminatív a könyvekkel és a könyvrészletekkel szemben. Pedig a könyv nem egyszerűen csak hosszabb tudományos mű, de átfogó szemléletet is ad.
Közben az angol nyelv a magyar tudományosság életében olyan súlyúvá vált, hogy az államivá lett volt akadémiai kutatóhálózat, a HUN-REN elnöke értesüléseink szerint maga is angol nyelvű leveleket küld az intézményvezetőknek, esetleg magyar kíséretében. Vagyis immár a tudományszervezés első nyelve is az angol.
Hunyady György professzor lapunknak úgy fogalmazott: az új tudománymetrikai módszer következtében a tudományos élet a nemzetközi folyóiratok angol nyelvű közleményeire fókuszál. Mégpedig tekintet nélkül arra, hogy a forrásanyag magyar (például egy magyar költő művei), a közönség is zömmel magyar (a magyar oktatásról, történelemről vagy költészetről szóló műveket zömmel magyarok olvassák), és az eredmények is zömmel magyarul hasznosulnak, mert ezeket a magyar nyelvű oktatásban, társadalmi vitákban használják fel. A tudósok pedig kénytelenek alkalmazkodni, és a humántudományokban is rövid, gyakran angol nyelvű tanulmányokat írni. Egyébként nem boldogulnak.
A kizárólagos angol publikálás a természettudományos szerzőket is hátrányosan érinti, mert eredményeik nehezebben csordogálnak le az iparba, holott egyik céljuk éppen a gazdaság fellendítése lenne a tudományos eredményeken keresztül.
Ha a tudósok nem publikálnak magyarul, és egyre kevéssé publikálnak, akkor elvész a tudománynak a közoktatást támogató szerepe is. Egy gimnazistától, de még a tanárától sem várható el, hogy angolul olvasson irodalomtörténeti, kémiai vagy éppen jogi műveket. Ám még fontosabb szempont, amire az akadémiai nyelvi bizottság is célzott, hogy az angol nyelv dominánssá válásával eltűnik a magyar szaknyelvi szókincs, és ez megnehezíti a magyar nyelvű oktatást és a magyarul folyó tudományos kommunikációt is. A magyar szaknyelv megújítása minden generáció kiemelt feladata, vagy az volna. Ahogy Hunyady professzor fogalmaz:
ha a nemzetet nem folklorisztikus maradványként, hanem élő szellemi organizmusként fogjuk fel, akkor ennek éltető alkotóeleme a nyelvén színvonalasan, felkészülten, ötletgazdagon oktató pedagógus és az őt övező szellemileg nyitott értelmiség.
A magyar nyelvű szakirodalom segítheti, hogy például egy mérnök más területekre is „átolvasson”, a polcán ott legyenek történelmi, művészettörténeti művek; a jogász ismerje a korszakos jelentőségű szociológiai közleményeket, és egy nyelvtudós értse a fontos orvostudományi felfedezések lényegét. Ehhez magyar nyelvű szakirodalomra van szükség. Alapvetően beszűkíti a tudományos közbeszédet, ha legfontosabb magyar tudományos eredményeket kizárólag angol nyelven publikálják. Ahogy az is, ha a világ legfontosabb tudományos eredményei nem jelennek meg magyar nyelven – hangsúlyozta Pléh Csaba lapunknak.
Súlyos hátrányt okoz, ha a magyar tudomány mérését döntően angol nyelvű folyóiratok szerkesztőinek ízlésére és érdekeire bízzák. Vagyis lényegében kiszervezik külföldre. Egy matematikai vagy kémiai probléma univerzális, ha tényleg fontos, akkor a világ valamennyi nagy folyóiratát érdekelheti, de ugyanezt elmondhatjuk a magyar irodalomról is? Nyilván nem, minden kis nemzet irodalma eleve hátrányban van a nagy nyelvekéhez képest. Sokkal nehezebb rangos folyóiratban megjelentetni egy „ismeretlen” magyar íróról szóló tanulmányt, mint egy angol nyelven publikálóról. Ugyanígy a magyar történelem számunkra fontos részletei is érdektelenek egy angolszász folyóirat szerkesztője számára, ezért a történettudósok is jelentős hátrányban vannak mondjuk egy agykutatóval szemben. Ám még az orvosi irodalom esetén is kiemelten fontos a magyar publikáció. Ha egy betegség túlélési adatait nyilvánosságra hozzák, az Magyarországon orvostörténeti szenzáció. Ugyanerre egy nemzetközi folyóirat szerkesztője esetleg a vállát vonja: mit akarnak ezek a magyarok? A világban több évtizedes rutin a gyógyítás eredményességi adatainak közlése.
A történések hátterében a társadalomtudósok és a természettudósok közötti feszültség is szerepet játszik. Az akadémia korábbi elnöke például a Filozófiai és Történettudományok Osztályára látogatva, a magyar tudományos könyvkiadásért szót emelő akadémikusnak azt találta mondani: „Utánanézünk, de azért a bölcsészek is tanulhatnának idegen nyelvet.” A mondatot pedig éppen a kiterjedt nyelvismeretéről legendás Frank Tibornak, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének alapító igazgatójának címezte. A történetet felelevenítő Hunyady professzor szerint ebben benne van az akadémia vezetésének „értetlenségből adódó arroganciája” a társadalom- és bölcsészettudományok teljesítményével szemben.
Kétségtelen, hogy a társadalomtudományok nyelve gyakran a magyar, de ennek használata nem provincializmus, hanem a kutatás tárgyából és a tudományos eredmények közönségéből adódik. A magyar tudományos nyelv lenézése érthetetlen, hiszen ennek pótolhatatlan és kiiktathatatlan nemzetépítő szerepe van – vélekedik az akadémikus.
A két terület közötti konfliktus nehezen oldható, pedig könnyen belátható, hogy a különböző tudományágak felé nem lehet teljesen egységes elvárásokat támasztani. Például a történettudomány egyes szakkönyvei egyben gyakran a magyar könyvpiac sikerkötetei is. A magyar közönség összehasonlíthatatlanul nagyobb része olvassa őket, mint az egyébként rangos tudományos folyóiratokban megjelenő tanulmányokat, ahova viszont éppen ezek a szerzők férnek be nehezebben.
Mivel a történettudományi intézet kutatói ritkán képesek nagy angol nyelvű folyóiratban publikálni, ezért Zsoldos szerint gyakran lesajnálják és porig alázzák a kutatóikat a gyenge mutatók miatt. 2021-ben azután váratlan dolog történt: három European Research Council (ERC) kiemelt kutatói pályázatot is magyar tudós nyert el, és közülük kettő történész volt. Ráadásul mindkettő „nemzetközileg láthatatlan, semmiféle teljesítményt fel nem mutató” kutató. Mármint a magyar értékelési rendszer szerint. A milliós uniós támogatásról döntők azonban nem a magyar pontszámokra ügyeltek.
Az akadémia márciusban folytatja a nyelvi vitát, de részeredmény máris született: az elnök által felkért bizottság javaslatot tesz a magyar nyelvű publikációk beemelésére az MTA programjainak minimumkövetelményei közé, és talán a folyóiratok terén is elindul valami a magyar nyelvű másodközlések szorgalmazásával.
Feszültség van bőven a rendszerben, pedig a magyar tudományos nyelv művelése és megtartása nem lehetetlen küldetés. Egészen máshonnan indulunk most, mint a reformkor idején, hiszen Széchenyiéknek köszönhetően mégiscsak mögöttünk áll immár közel 199 évnyi intézményi tapasztalat a magyar tudományosság művelésére.
Nyitókép: a Semmelweis Egyetem Üllői út 26. szám alatti Központi Könyvtárának olvasóterme 1990-ben (fotó: Fortepan/Semmelweis Egyetem Levéltára)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
