Körösényi András: Politikai karantén, avagy a demokrácia kiüresítése
A mainstream pártok karanténállító stratégiája a demokrácia súlyos korlátozását jelenti – szól Körösényi András tételmondata a Válasz Online-nak küldött pulbicisztikájában. A politikatudós állítása bőven vitatható, vitaindító szándékkal is közöljük – meg azért, mert a nyugati morális karanténok témája lapunk szerint is rendkívül fontos, elemzendő jelenség. Vélemény.
Az elmúlt hónapokban a morális pánik jelei mutatkoztak a mainstream progresszív amerikai és nyugat-európai sajtóban Donald Trump, továbbá az európai populista és/vagy szélsőjobboldali pártok előretörése miatt. A politikai diskurzus középpontjában már jó ideje a szélsőségesnek tekintett pártok illetve politikusok jelentette fenyegetés áll, ez adja a hírek nyelvi-fogalmi és szimbolikus keretezését is – de most szintet léptek az események. A hagyományos pártok politikusai és a közvéleményformálók az Egyesült Államokban Trump kizárását szorgalmazzák az elnökválasztási versenyből, Hollandiában Geert Wilders-t próbálják megakadályozni a kormányalakításban. Franciaországban Marine Le Pen pártját, Ausztriában korábban a Szabadságpártot, a mai Németországban az AfD-t Wildershez hasonlóan politikai karanténba zárták. A demokráciára veszélyesnek, és ezért koalícióképtelennek tekintik őket, azaz a hagyományos pártelitek és a mainstream média összefogtak, hogy megakadályozzák kormányra kerülésüket, illetve, hogy más közhatalmi pozícióhoz jussanak. A veszélyérzet mértékét jelzi, hogy a 2020 februárjában Türingiában tartományi miniszterelnöknek megválasztott Thomas Kemmerichnek már azért is le kellett mondania, mert megválasztását AfD képviselők is támogathatták a titkos szavazáson. Januárban pedig, amikor egy oknyomozó portál megszellőztetett egy novemberi potsdami politikai tanácskozást, ahol egy új – akár német állampolgársággal rendelkezőket is érintő – kitoloncolási terv is napirendre került, újabb politikai botrány keletkezett. A Németország számos pontján tiltakozó tüntetők és a progresszív politikai elit a szövetségi szinten második legnépszerűbb párt, az AfD betiltását követelik (a CDU ehhez nem csatlakozott).
Általánosan is érvényes, hogy a mainstream sajtó és a politikai közéletben megszólalók Európában és az angolszász világban a szélsőségesek morális elítélésére és politikai elszigetelésére – karanténba helyezésére –, szólítják fel a politikusokat és állampolgárokat. Ritkábban foglalkoznak azonban a fejlemények magyarázatával, amit a politikatudományi- és az elemző- irodalom a múlt század vége óta a képviselet válságaként azonosított. És egyáltalán nem foglalkoznak az alkalmazott politikai stratégiájuk, a karantén politikai jelentésével és következményeivel sem. Azzal, hogy a mainstream pártok karanténállító stratégiája a demokrácia súlyos korlátozását jelenti – cikkemben azt próbálom megvilágítani, miért. Nem foglalkozom külön a demokratikus versenyben való részvétel adminisztratív-jogi korlátozásával, érvelésemet a morális-politikai karantén következményeire korlátozom. Mielőtt erre rátérnék, néhány szót e pártok karakteréről. A megbélyegzett, pária-sorba taszított pártok, illetve azok egyes politikusai a politikai elit számára „szalonképtelenek”, többnyire valóban radikálisok, populisták, és – politikai perspektívától függően – „szélsőségesnek” is minősíthetők. Többnyire azonban (ellentétben a második világháború utáni olasz kommunista és újfasiszta pártokkal) mégsem demokrácia-, alkotmány- vagy rendszerellenes pártok. De megkérdőjelezik a hatalmi-politikai status quot, az uralkodó ideológiai irányvonalat, és egyes kormányzati közpolitikákat. És a progresszív középosztály, a paternalista elit kedvenc ideológiai és/vagy életmód-vesszőparipái helyett a társadalom más rétegeinek a mindennapi életéhez és érzésvilágához közelebb álló problémákat tematizálnak.
De miért tekinthetjük e pártok politikai karanténba zárását a demokrácia korlátozásának?
Először is, a politikai karantén, mint tartós koalícióalkotási stratégia, a demokrácia kiüresítését jelenti.
Hiszen az érintett pártokat kizárják a kormányzásból, elszigetelik a törvényhozásban, és ezzel és az általuk képviselt választókat ténylegesen és szimbolikusan is kizárják a „hatalomgyakorlásból”. Itt persze joggal felvethető, hogy a demokrácia többségi szabálya mindezek mellett még nem szenved csorbát. Ez így is van, a karantén-állítás, mint koalícióalkotási stratégia, formálisan belefér a választási demokrácia szabályaiba. Nem lehet minden párt kormányon, hiszen a képviseleti kormányzást kormány és ellenzék dinamizmusa élteti. Csakhogy e dinamizmus része a többség-kisebbség dialektikája, a parlamenti váltógazdaság, vagy az eltolódó koalíciók létrejötte, amiből nincsen egyetlen politikai szereplő sem eleve kizárva. Hiszen éppen a kizárás hiánya, azaz a kormányra jutás elvi lehetősége az, ami a hatalomért folytatott küzdelem szereplőit „megszelídíti”, ami a demokráciát, mint a békés hatalomváltás rendszerét legitimálja és fenntartja.
A politikai karantén másik következménye, hogy a választók jelentős, de kisebbségi részét (Trump esetében akár a felét) képviselő pártok és/vagy jelöltek kizárása a domináns pártrendszerhez hasonló szisztémát teremthet. Hiszen ebben a helyzetben olyannyira leszűkül a „szalonképes”, azaz a kormányalakításba bevonható pártok köre, hogy a közöttük levő versenytől függetlenül – a kormányalakítás érdekében – együttesen egy kartellszerű „nagykoalícióba” kényszerülhetnek. Ennek történeti előképe a Második Világháború utáni olasz politika, ahol az 1940-es ével végétől az 1990-es évek közepéig a rendszerellenesnek tekintett kommunistákat és az újfasisztákat kizáró koalíciós stratégia permanens kormánypárttá tette a kereszténydemokratákat, kisebbségi kormányként, vagy néhány kisebb, a centrumhoz közeli párttal koalícióban. Ezért évtizedeken keresztül folyamatosan a nemzetgyűlési mandátumok mintegy hatvan százalékát birtokló középpártok alakítottak kormányt.
Harmadszor, a politikai karanténba zárás aláása a politikai pluralizmus és demokratikus verseny alapját: azt, hogy a politikai szereplők egymást morálisan egyenlőnek ismerjék el. Hogyan? A politikai karantén narratív megalapozása a politikai közélet tágabb kommunikációs terében történik. Ez a mainstream sajtóban és politikai közéletben uralkodó diszkurzív stratégia a morális pánikkeltéssel, a politikai ellenfelek megbélyegzésével operál.
Rutinszerűvé vált a „populista”, a „szélsőséges” fogalmak különösebb mérlegelés nélküli használata, de reneszánszát éli „fasiszta” (és a „neonáci”) fogalma is.
A határozott ellenségkép-alkotás a saját tábor mozgósítását, az ellenfelek delegitimálását, és így az érdemi politikai vita elkerülését is szolgálja. A morális felsőbbrendűség pozíciójából megfogalmazott aszimmetrikus ellenfogalmak az ellenfelet eleve egy morálisan védhetetlen, alacsonyabb rendű pozícióba helyezik. Az angolszász világban, de az európai kontinens nyugati felén is, aki nem elég lelkesen osztja az LMBTQstb éppen aktuális jelszavait, az könnyen magára vonhatja a homofóbia, transzfóbia kirekesztő vádját; vagy például a mai németországi kontextusban, aki nem osztja a Willkommenskultur politikáját, az könnyen rasszistának minősülhet. A morális pánikkeltés, az ellenség-konstruálás és a morális megbélyegzés mind olyan diszkurzív eszközök, amelyek nagyon ismerősek. Ezek olyan eszközök, amelyeket a radikális, populista pártok, vagy más eliten kívüli szereplők a mainstream pártokkal szemben jellemzően alkalmaznak. A karanténba zárás-stratégiája arra világít rá, hogy e joggal kritizálható eszközöket nem csak a populisták, hanem a mainstream pártok is alkalmazzák.
Végül, a politikai karantént megalapozó morális polarizáló stratégiának van egy további, demokráciát gyengítő következménye. Ez a stratégia ugyanis nem pusztán a megbélyegzett, ellenségnek tekintett „szélsőségeseket” zárja ki a legitim politikai közéletből. De beszűkíti vagy megszünteti a tárgyszerű megközelítés és az alternatív pozíciók megfogalmazásának a lehetőségét. Nem ismer el legitimnek más pozíciót a morálisan helyesnek tartott „haladó” felfogáshoz képest, és ezzel – az érintett „kényes” kérdésekben – korlátozza a véleménypluralizmust, a szabad vitát, és ezzel maga is hozzájárul a párhuzamos politikai valóságok létrejöttéhez és a polarizációhoz, illetve a kompromisszum lehetőségének elporladásához.
Összegezve: a politikai karantén felállítása nem olyan ártatlan, és a demokrácia védelmét szolgáló politikai eszköz, mint amilyennek első pillantásra látszik. A hosszú távon történő következetes alkalmazása jelentős társadalmi támogatottságú pártokkal szemben a demokratikus verseny súlyos korlátozását jelenti. A mainstream pártok itt éppen olyan eszközökkel élnek, amelyekkel a főáramú sajtóban a populista, és radikális pártokat vádolják. A megbélyegzett ellenfeleket kizáró hegemón politikai diskurzus itt ugyanis a kormányzati monopóliummal rendelkező és kartellbe tömörülő, status quo őrző pártok számára teremt lejtős pályát a választási versenyben (diszkriminatív erőforrás-elosztás; médiafölény). A moralizáló ellenségkép generálás a mainstream pártok hatalmi pozíciót, és a status quot védi. A kormányzásnak a választási eredményektől való rendszerszintű elszakítása antidemokratikus, a versenyből való kizárás pedig az ún. választási autokráciák vonása. A karanténalkotás ellenség-konstruáló stratégiája az állampolgárok egyik részének az érdemi képviseletből és a politikai közöségből történő kizárásához vezet. Így nem csak a populisták, de a karanténlogika követésével és az azt megalapozó ellenség-konstruálással maguk a mainstream pártok is hozzájárulnak ahhoz, hogy nem közelebb, hanem még távolabb kerülünk a (liberális) demokrácia önmagáról kialakított ideális képétől. Carl Schmitt mosolyog sírjában.
Nyitókép: Donald Trump egy iowai kampányrendezvényen 2024. január 14-én, egy nappal az államban tartott jelölőgyűlés előtt (fotó: AFP/Christian Monterossa)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
