Nem üres lesz a demokráciánk, hanem radikális – válasz Körösényi Andrásnak
Amennyiben a politikai mainstream fenntartja politikai karanténját a radikális ideológiákat hirdető mozgalmakkal szemben, a demokrácia – Körösényi András állításával ellentétben – nem kiüresedett „nagykoalíciókból” fog állni. Ellenkezőleg: radikális–mainstream-váltógazdaság alakulhat ki, amelynek hatására a társadalmi kohézió eltűnése fenyegetheti a nyugatot. Nagy Zsolt politológus válaszcikke.
Alábbi cikkem válasz Körösényi András február 16-án, a Válasz Online-on közölt publicisztikájára, amelyben a politikai karantén káros hatásait mutatja be. A karantén valóban rossz stratégia, azonban a probléma nem a pártharcok eltűnésében, a kartellezésben áll, hanem az új – minden eddiginél mélyebb – törésvonal állandósulásában. Az tényleg szétfeszíti a demokratikus normákat és szabályokat – csakhogy mindkét oldalról.
Körösényi András cikke persze maróan aktuális és súlyos problémára világít rá: a mai nyugati politika – amelybe ebből a szempontból Magyarország is illeszkedik – egyre inkább a „mainstream” és a „populista, szélsőséges, radikális” elemek szembenállásából áll. A kiindulóponthoz érdemes tisztázni: 2024-re oda jutottunk, hogy a radikális pártok immár nem esnek szét koalícióképtelenség okán – mint azt láthattuk Olaszországban a második világháború utáni kommunistáknál. Nem csak egy kisebbségi álláspontot képviselnek, ami a politika peremére rakja őket – mint láthatjuk azt a német Die Linke esetében. És: nem csak elszigetelt esetben tudnak a hatalom közelébe kerülni – mint 2000 évek elején, amikor az FPÖ kisebb koalíciós partner lett az osztrák kormányban, de a megszűnés szélére sodorta őket a kormányzás. Olyan politikai mozgalmakról van immár szó, amelyek képesek voltak a megújulásra, beemeltek új – akár korábban épp a másik oldalnak tulajdonított – elemeket a politikai napirendjükbe, képesek megszólítani a tömegeket és komoly alternatíváját tudják mutatni a kormányzó eliteknek mind felkészültség, mind a hazai támogatottságuk és nemzetközi szövetségrendszerük alapján.
Egyre több példát látni arra, hogy a korábban, akár évtizedekig karantéban lévő erők, mint Marie Le Pen megújult Rassemblement National-ja, vagy Geert Wilders Szabadságpártja ma már karnyújtásnyira vannak a kormányrúdtól, ha épp nem is szerezték már meg, mint a radikális baloldalhoz tartozó Sziriza 2015 és 2019 között. Vagy a korábbi újfasiszta szólamait elhagyó Olasz Testvériség pártja, akik már több, mint egy éve tudnak kormányozni Olaszországban a koalíció felbomlása nélkül – ami nagy szó a dél-európai országban, ahol 1 év a kormányok átlagos élettartama. Az elit, amely a hidegháború óta uralta a politikát, kapkodja a fejét, és gyakran a politikai karantén stratégiájához nyúl.
A politikai karantén megléte valóban kizárja a pártokat – és ezáltal az ő választóikat is – a kormányzás lehetőségéből, azonban ez nem feltétlenül gond: a stratégiai megfontolásokon túl nem szabad kizárni ugyanis az ideológiák széttartásának érvét, amely legalább annyira közrejátszhat abban, hogy pártok nem szeretnének koalícióra lépni egymással. Láthatjuk Németországban, hogy milyen nehezen tartható fenn a koalíció, amely egymással nehezen összeegyeztethető elemeket tartalmaz. Képzeljük el, mi lenne, ha még az AfD-t is integrálnia kellene Olaf Scholznak a kormányba. Milyen ellentéteket szülne, ha a zöldeknek és a radikális jobboldalnak meg kellene egyeznie egy törvényjavaslatról!
A demokráciában valóban mindenkinek meg kell adni a lehetőséget a kormányzásra, de csak akkor, ha ehhez megfelelő támogatottsága van, illetve képes koalíciót kötni.
Ne csak az elitben keressük a hibát, ha ez nem valósul meg, illetve ne csak hibaként lássuk: nem hiszem, hogy a szociál-liberális szavazók kifejezetten arra szavaznának, hogy radikális elemekkel kormányozzon a pártjuk az ő felhatalmazásukkal.
Ha lecsupaszítjuk a jogi kérdéseket – amelyek most felvetődnek az AfD-nél abból a szempontból, hogy az oknyomozók beszámolója szerint német állampolgárokat is „remigrálhatnak”, azaz kitoloncolhatnak származásuk vagy etnikai hovatartozásuk miatt –, akkor a semlegesebb „pártpolitikai törésvonal” kifejezésével is leírhatjuk a mostani tendenciákat. Vagyis állandósuló politikai ellentétről beszélhetünk, amely társadalmi alapokkal rendelkezik, elsődlegesen viszont a pártok közötti, feloldhatatlannak tűnő szembenállásból fakad. Politikai törésvonalak minden demokráciában kirajzolhatóak, és eltérő mélységűek lehetnek az egyes oldalak között: vannak pártok, akik semmiképp nem kötnének koalíciót egymással– elég az angol Munkáspárt-Tory szembenállásra gondolni –, míg más pártok kifejezetten azt tűzik zászlajukra, hogy minden kormányt támogatnak a stabilitás kedvéért, mint a Finnországi Svéd Néppárt. Éppen ezért a probléma nem az, hogy a régi mainstream pártjai élesen elválasztják magukat a radikális elemektől.
A fő gond a karanténnal egészen más: annak stratégiai haszontalansága.
A politikai karantén ugyanis önmagában nem oldja fel azokat a problémákat, amelyek a társadalomban jelen vannak. A szélsőséges mozgalmak erősödése márpedig csupán reakció arra, hogy választók nem érzik megfelelőnek azokat a válaszokat, amiket a politikai elit kínálni tud az őket érintő kérdésekre. Éppen ezért a karantén csak fokozza a radikális pártok népszerűségét, egyre inkább összeboronálva a korábbi nagypártokat, amelyek – ha a tendenciák állandósulnak – hamarosan azon kapják magukat, hogy az általuk korábban létrehozott „nagykoalíciók” immáron alig elegendőek a többség megtartására, és a szélsőséges erők önállóan is képesek lesznek kormányozni. Olyan történelmi pillanatban vagyunk, amely során könnyen létrejöhet egy új törésvonal, amely immár nem a klasszikus jobb-, és baloldalt állítja szembe egymással, hanem a mai mainstreamet és az újhullámos, radikális erőket. Így a „radikalizmus-centrizmus” lehet a legfontosabb törésvonal, amely mentén a politikai váltógazdaságok létrejöhetnek.
Körösényinek abban tehát igaza van, hogy a karantén téves út – még ha a következményekben nem is értünk egyet. Nem veszi azonban számba, hogy nem az egyetlen megoldás, amit a centrum pártjai kínálnak: Geert Wilders esetében például a koalíciós tárgyalások ugyan elekadtak, – ez nem ritka a holland politikában – de
a Szabadságpárt valószínűleg így is képes lesz – igaz kisebbségi – koalíciós kormányzást létrehozni.
Mégpedig éppen az eddig kormányfőt adó liberális VVD-vel. Mark Rutte pártja bent szeretne maradni a kormányázásban. Ez lehet az igazi ellenszere a radikalizmusnak, hiszen Wildersnek máris rengeteg engedményt kellett tennie a liberálisok felé a koalíció létrehozása érdekében.
Végezetül: maradéktalanul egyet kell értenem, és nyomatékosítanom kell Körösényi András megállapításait, amelyeket a moralizáló politika problémáiról fogalmazott meg. A demokrácia lényege, hogy elfogadjuk azon szereplőket, akik elfogadják a demokrácia szabályait és résztvevőit, minden más kizárás önkényes és kártékony a pluralista társadalom számára, amely a nyugati kultúra eddigi fejlődését biztosította. Jelenleg azonban a mainstream politikai elit és az újhullámos pártok sem fogadják el egymást, kölcsönösen rekesztik ki a társadalomból az ellenoldal politikusait és túlmennek a versengő, demokratikus politikafelfogáson. Az a tisztelet és jóhiszeműség tűnt el, amely feltételezte, hogy bármilyen oldalról jön az ember, akármilyen „téves” elképzelése van is a „helyes politikáról”, akkor is elfogadjuk, hogy a legfőbb szándéka a társadalom építése és javítása. Ez pedig nem oldódik meg, csak ha mindkét oldal változtat a mai álláspontján és elengedi a morális fenntartásokat. Mert szakpolitikákról és víziókról lehet egész estés vitákat folytatni és egyet nem érteni, de egymás kölcsönös elismerése nélkül a társadalom maga bomlik fel.
Nyitókép: tábla egy demonstráción a német AfD ellen 2024. február 14-én Thüringiában (fotó: Jacob Schröter / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
