„A szülő nyugodjon meg, akkor a gyereknek is jobb lesz” – a középiskolai felvételiőrület és ami mögötte van
Idén több mint 72 ezer tanulót és családját tartja stresszben a középiskolai felvételi. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológussal, a Magyarországi Diszlexia Központ és az SNI tehetségeket segítő tanács megalapítójával arra próbálunk választ találni, miért vált ki ilyen szélsőséges indulatokat a felvételi rendszer. „A bizonytalanság rombolja a személyiséget” – vallja a pszichológus, aki szerint hiba azt számon kérni a gyerekeken, amit nem tudnak, és motiválás helyett inkább arra kéne építeniük a pedagógusoknak, ami iránt eleve érdeklődnek. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatójaként úgy véli, a gombamód szaporodó SNI-s diagnózisok csak komolyan képzett óvodapedagógusok segítségével kerülhetők el. „A képzettség nem helyettesíti a személyiséget, amit viszont megerősít a tudás” – mondja a szakember.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Én nem emlékszem arra, hogy ennyire kiforgatott volna minket annak idején magunkból a középiskolai felvételi. Mi változott ekkorát?
Nagyon sok tényező van amögött, hogy a hisztéria kialakul. Egyrészt nem csak 14 éves korban történik a megmérettetés és egy kisgyereket azért jobban féltenek a szülők is, teljesen jogosan. Egy 14 éves már sokkal nagyobb belső erővel bír ahhoz, hogy megküzdjön azzal a helyzettel, hogy megmérik, és el kell dönteni, hogy jó valahova vagy nem. És akkor itt jön a következő probléma, hogy mennyire áll be a szülő abba a kórusba, hogy itt most a jövője dől el a gyereknek. Valójában nem dől el a gyereknek a jövője, mert mindig rengeteg lehetősége van, és én, ha ilyen szülővel találkozom, mindig kérem, hogy ő nyugodjon meg, és akkor a gyereknek is sokkal jobb lesz. A másik tényező az, hogy ugye nehezebbek-e a tesztek. Én azt látom, hogy rosszul vannak kalibrálva. Tehát sokkal több gyereknek kudarcot okoz, még annak is, aki bejut. Egy teszt akkor van jól kalibrálva, ha sokan érzik jól magukat a megírása után. Ez nem azt jelenti, hogy minden gyerek megcsinálta és mindenki boldog, mert akkor nem mentünk semmire, de azért nem mindegy, hogy milyen nehézségű. Ha a nagyon jó képességű gyerekek sem tudják a legfelsőbb 95 percentilist elérni, ez így nincs jól.
Amellett, hogy nehezek a tesztek, nem az nehezíti a megoldásukat, hogy ezen a generáción nagyon sok pszichés teher van?
Az biztos, hogy amit csak el lehet követni egy generációval, azt sikerül ezzel a generációval elkövetni. A Covidtól kezdve a háború, a gazdasági bizonytalanság, általában a felgyorsult világ, minden olyan szinten befolyásolja a fejlődésüket – és kifejezetten az identitásfejlődést, vagyis azt, hogy ki vagyok én, merre tartok, mit szeretnék –, ami tizenéves korra azért nagy problémát okoz. Már a kisgyerekek is ilyen bizonytalansággal szembesülnek, amit a környezetük is gerjeszt azáltal, hogy azt sulykolja, most dől el a jövő. Ez megint csak egy olyan tényező, ami széles körben problémát okoz, és nemcsak a felvételin, hanem általában az oktatásban. A felvételi olyasmi, ami megmutatja az oktatási rendszerünk csomó hibáját. Ott kicsúcsosodik az a sok probléma, ami az oktatási rendszerben megjelenik.
Van a fejében olyan modell, ami jó lenne egy ilyen megmérettetésnél? Ami nem ilyen vizsgát eredményezne, hanem valami egészen mást?
A szóbelin például már vannak is arra próbálkozások, hogy csoportfeladatokat adnak. Azt gondolom, hogy ezek sokkal izgalmasabbak lennének. Egy gyerek számára az életre való felkészülést segítjük elő azzal, hogy megtanítjuk, hogyan viszonyulunk egy megmérettetéshez. Hogy úgy értelmezzük a felvételit, hogy a világ összedől, ha nem sikerül, vagy úgy értelmezzük, hogy ez egy kihívás előttünk, amit a gyerekek amúgy nagyon szeretnek. Pont olyan, mint egy kalandjáték. Általában az életben is nagyon sokat segít, mikor nagyon nagy gondok vannak, ha át tudjuk alakítani a személéletünket.
Milyen esélyekkel indul egy ilyen nagy nyomás alatt egy speciális, vagyis sajátos nevelési igényű gyerek?
Vannak itt különböző elnevezések, és hát őszintén szólva még magam sem tudom sokszor, hogy most miről van szó, merthogy ezek összefolynak, nem is egyértelműen kategorizálhatók a gyerekek, de végül is arról van szó, hogy azok a gyerekek, akik valamilyen téren jelentősen eltérő fejlődést mutatnak, mint a többiek, akár a tanulás terén, akár az értelmi fejlődés terén, akár részképességekben, viselkedésben, idegrendszeri érésben. Ezek mind-mind más oldalai ennek a problémának, ami nagyon sokféle lehet és itt végülis a szabály ugyanaz. Itt is azon múlik minden, hogy hogy állunk hozzá ezekhez a helyzetekhez, csak éppen az ő esetükben arra is oda kell figyelni, hogy sokkal hamarabb kell elkezdeni gondolkodni. Tehát nagyobb előrelátást kíván az ilyen gyerek, merthogy a fejlődésének a támogatása sokkal több megoldás megtalálását jelenti. Tehát a különleges gyerekek – ideveszem a tehetséges gyerekeket is – nagyon jól megmutatják az oktatási rendszer hibáit. Ők olyanok, mint a lakmuszpapír. Adott esetben egy nagyon okos gyereknek, akiknek ott lenne a helye egy gimnáziumban, de mondjuk van egy számolási zavara, hiába zseniális, nem fog menni neki a felvételi. Hogyha erről nincsen papírja, akkor az a baj, hogy nem kap könnyítéseket, ha viszont papírja van, akkor meg nem mehet be bizonyos iskolákba, mivel sajátos nevelési igényű. Tehát nagyon okos, autista gyerekek például nem jutnak be a legjobb középiskolákba, miközben sokszor magas értelmi képességű gyerekekről van szó.
Van egy koncepciója arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet megakadályozni a „sötét tömeg” gyarapodását, mégpedig az, hogy elébe kell menni a sajátos nevelési igény diagnózisának. De hogyan?
A korai fejlesztéssel nagyon gyorsan el lehetne érni, hogy közel se legyen olyan sok problémás gyerek. Most tömegével kapják a gyerekek a diagnózist, és őszintén szólva még akinek nincs diagnózisa, az is kaphatna. Nagyjából a gyerekek fele, ezt a pszichiáter kollégám is aláírja, simán a megkaphatná hogy figyelemzavaros. De nem ez a cél. A szakemberek hajlamosak arra, hogy ha a gyerek nem olyan, mint a többi, akkor gyorsan mondanak rá valamit, és akkor a szülő frászt kap, és elkezd betegségként, fogyatékosságként tekinteni a tüneteire. De hogyha abból indulunk ki, hogy a gyerekek különbözően fejlődnek, és kap megfelelő segítségeket, információkat, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy ennek ellenére harmonikusan fejlődjön, és ha nem siettetjük, hanem segítjük, támogatjuk a fejlődést, akkor töredéke lenne a problémáknak. Tudom, szülők is elfoglaltak, de én azt gondolom, hogy az legyen szülő, aki a gyerekének oda tud adni időt az életéből. Tehát először is ezeknek a korai diagnózisoknak a fogyatékosság szempontú megközelítését kéne leépíteni és sokkal inkább a megismerő fejlesztő szemléletet erősíteni, mind a szülőkben, mind a pedagógusokban. Én ilyen furi gyerekekkel foglalkozom, akik természetesen másképp működnek, ahogy nagyon gyakran a tehetség is egészen másképp működik. Tehát nem feltétlenül baj ez és ez a sokféleség inkább segítené a társadalmat, hogyha erre megfelelő környezetet tudnánk teremteni.
Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
