Meghalt Paul Olchváry – a magyar irodalom mostantól kicsit nehezebben jut el Amerikába
58 évesen meghalt Paul Olchváry fordító, író, kiadó, akinek többek között Dragomán György nemzetközi sikere is köszönhető, de a korábban alig ismert Debreczeni József Auschwitz-túlélő emlékiratát, a Hideg krematóriumot is ő fordította. „Olchváry munkája és lelkesedése többet nyomott a latban, mint a magyar kormány százmillióiból működő projektek.” Barátja, Lőke András emlékezik rá.
Már megvolt a dátum: június 25-én érkezett volna Magyarországra, s több mint egy hónapot maradt volna, hogy írokkal, szerkesztőkkel és barátokkal találkozzék. De Paul Olchváry nem jön. Február közepén, Massachusets állambéli otthonában, 58 évesen meghalt. Szívroham vitte el.
A magyar irodalom nemcsak fontos angol fordítóját veszítette el, hanem egy olyan amerikai hídfőállást is, amelynek építése és fenntartása egy fillérjébe sem került a magyar adófizetőknek. Olchváry munkája és lelkesedése többet nyomott a latban, mint a magyar kormány százmillióiból működő projektek.
Amellett, hogy kitűnő fordító volt, folyton-folyvást kereste azokat a magyar könyveket, amelyeket érdemesnek tartott amerikai megjelenésre.
Nem a fősodorban, inkább az eldugott kincsek közt szeretett kutakodni. Amikor Dragomán György nevét még Magyarországon is alig ismerte valaki, ő A fehér király című második regényéből lelkesen lefordított néhány oldalt a Paris Review számára. A tekintélyes folyóirat – nem kis meglepetésére – lehozta a teljes szemelvényt. A regényt ennek nyomán kisvártatva 27 nyelvre fordították le, angolra maga Olchváry. „Sziporkázó és akrobatikus” – írta a nyelvezetről 2008-ban a New York Times kritikusa. A könyvet nyolc évvel később angol-német-svéd-magyar koprodukcióban meg is filmesítették.
Mivel nagyon kevesen űzik magas fokon a fordítás mesterségét, Olchváryt sokan keresték ajánlatokkal, ő viszont csak olyan projektekben dolgozott, amelyekben hitt. Amikor úgy érezte, erősödik az antiszemitizmus, lefordította a korábban alig ismert Debreczeni József Auschwitz-túlélő emlékiratát, a Hideg krematóriumot. Ez is komoly nemzetközi visszhangot hozott, a New York Times kritikusa ismét lelkesedett: „Paul Olchváry remek fordítása jelenetről jelenetre, képről képre – szívszorító.”
Több mint egy tucat magyar mű fordítása köszönhető neki, köztük Jászberényi Sándor novelláskötele, A lélek legszebb éjszakája, amely 2018-ban jelent meg az amerikai könyvpiacon, és az Amazon – akárcsak Dragomán népszerűbb könyveit – folyamatosan a kínálatában tartja.
Neki is volt egy kis kiadója, a New Europe Books, amely általában néhány ezres példányszámban jelentetett meg magyar és más kelet-európai műveket az USA-ban. „Ha 6-8 ezer példányban el tudok valamit adni, nincs rajta veszteségem” – mesélte. Idén jelentette volna meg Kiss Tibor Noé Inkognitó című első regényét; régi barátja, Puszta Dóra fordította ezt is, akárcsak a 90-es évek elején a 2000 című folyóiratban magyarul elsőként megjelent Olchváry-novellát.
Az üzleti siker nem érdekelte, a pénz csak a megélhetés szintjén. Bérelt lakásokban lakott, a kis williamstowni postáról sorra adogatta föl piros-kék-fehér egyendobozokban a New Europe Books által megjelentetett köteteket, hátha megtetszenek valakinek, hátha kap egy ösztöndíjat vagy valamelyik könyv egy díjat – és néha kapott is.
Úszómesterként vállalt munkát Williamstownban, s annyira takarékosan élt, hogy a háztartási szemetét maga vitte csotrogány autójával a helyi szeméttelepre, megspórolandó a szállítás havi 40 dolláros díját. Néha kölcsönkért hat éve elhunyt édesapjától, Laszlo Olchvárytól, aki büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelőként ment nyugdíjba Buffalo városában, s aki megtartott még valamit a nagyapa, Olchváry István szigorából. E nagyapa pedig még az „old country”-ban szolgált Horthy vezérkari ezredeseként, a háborúban pedig naplót írt a keleti fronton szerzett tapasztalatairól.
Paul Olchvárynak az utóbbi években tanári állása is akadt, illetve másokkal együtt szerkesztette az Amerikai Magyar Oktatók Egyesületének lapját, a Hungarian Cultural Studies-t.
Csodálkozva tekintett a magyarországi kultúrharcra, és minél többet ismert meg belőle, annál inkább igyekezett távol tartani magát tőle.
Alighanem a túlzott függetlenségén múlt, hogy végül nem ő lett annak a közép-európai irodalmi folyóiratnak a vezetője, amelynek születését a Petőfi Kulturális Ügynökség finanszírozta, s amely végül a The Continental Literary Magazine nevet kapta a keresztségben. „Az Ügynökség elképzelése valami olyasmi volt, hogy majd megpróbálnak lekenyerezni neves amerikai irodalmárokat, akik cserébe – ilyen-olyan döntéshozó testületekben – kedvezni fognak a magyar kormány számára kedves íróknak. Nem fogták föl, hogy Amerikban ez nem így működik.”
A rendszerváltás után Magyarországon élt egy évtizedet, aztán később ismét egy kis időt. Amikor visszatért, azt mondta: „Amerikában születtem, ott kell megpróbálnom érvényesülni.” Magyarul leheletnyi akcentussal beszélt, félóránként egy parányi hibát ejtve. A két nyelven egyformán gondolkodott és álmodott.
Volt egy kis fakunyhója a Börzsönyben, amelynek csendjében hetekig el tudott lenni, két szenvedélyének, a kirándulásnak és az olvasásnak élve. Az utóbbi években azon is gondolkodott, hogy ha megöregszik, Magyarországra költözik. „Néha úgy érzem, Amerika túlságosan individuális nekem” – mondta azzal a rá jellemző lelkes és kisfiús mosollyal, amelyhez határozottság és kérdőjelek egyaránt társíthatók voltak. És amelyért minden barátja annyira szerette.
Nyitókép: Paul Olchváry (archív)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
