Szemtanú szedi ízekre Putyin hazugságait – a Nyugat nem szegte meg semmilyen ígéretét
Az ukrajnai háború második évfordulója kapcsán ismét kiújult a vita a felelősség kérdéséről. Vlagyimir Putyin minapi interjúja nyomán az álláspontját támogatók újfent arra hivatkoznak: az Egyesült Államok és a NATO provokálta ki Ukrajna megtámadását, amikor Oroszország „jogos biztonsági igényeit figyelmen kívül hagyva” úgymond folyamatosan terjeszkedett Kelet felé. A magyar NATO-csatlakozás egyik kulcsszereplője volt Jeszenszky Géza, Antall József külügyminisztere, aki személyes emlékeken is alapuló írásában most felidézi: Oroszország a katonai szövetség egyik bővítési hulláma ellen sem tiltakozott. A NATO pedig olyannyira figyelt az orosz érzékenységre, hogy eleinte fel sem akarta venni a kommunizmustól frissen szabadult államokat, 2008-ban pedig Moszkva miatt utasította el Ukrajna felvételét. A NATO–Oroszország-történet tényszerűen.
Az ukrajnai háború kitörésének második évfordulója környékén világszerte újra felvetődött a felelősség kérdése. Tucker Carlson amerikai újságíró Vlagyimir Putyinnal készített jó kétórás interjúja is jórészt e kérdés körül forgott – az orosz elnök sajnos akadálytalanul ismételgethette propagandagépezete állításait. Putyin hosszasan kifejtette tételét, amely szerint „Oroszország legnagyobb hibája a Szovjetunió bukása után az volt, hogy megbízott a Nyugatban.” Sajnos ezt nemcsak az interjú sok millió nézője hiszi el, hanem rangos elemzők, sőt politikusok is.
Putyin apologétái a Kreml agresszivitását és az Ukrajna ellen 2014 óta folyó háborút a NATO keleti bővítésével magyarázzák, és azt az Egyesült Államok nyakába varrják. Pedig már az évszámokkal is baj van: a keleti bővítés két szakaszban, 1999-ben és 2004-ben történt, és mindenekelőtt a tagságra vágyók küzdötték ki. A NATO csak nehezen engedett kérésüknek, Oroszország pedig nem indított háborút a bővítés megakadályozásáért és egyéb retorzióval sem élt. Sőt: a NATO-bővítés első köre után Putyin elnök George Robertsonnak, a szervezet főtitkárának még azt mondta, hogy kész belépni a katonai-politikai szövetségbe. A 2001. szeptember 11-i terrorista merénylet után teljes támogatásáról biztosította az ifjabb Bush elnököt. Akkoriban még nem mondott olyanokat, hogy 1990-ben, Németország egyesítésekor Baker amerikai külügyminiszter, vagy maga Bush elnök ígéretet tett a megszűnőben lévő Varsói Szerződés (VSZ) tagállamainak az Atlanti Szövetségen kívül tartására. (Baker ezt maga is cáfolja.) Lehet ma eltérően emlékezni, ki mit mondott 1990 elején, de az a perdöntő, hogy semmilyen írásos nyoma sincs az orosz elnök által emlegetett ígéretnek, kötelezettségvállalásnak. A Németországgal kapcsolatos végleges rendezésről szóló „Kettő plusz négy”-szerződést 1990. szeptember 12-én írta alá az NSZK, az NDK, a Francia Köztársaság, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok.
Sem ez, sem más szerződés nem tartalmazza a NATO bővítésének tilalmát.
Ronald Asmus amerikai politikai elemző, majd Clinton elnök idején a Külügyminisztérium egyik vezető tisztviselője magyarul A NATO kapunyitása címmel megjelent könyvében bizonyítékokkal támasztja alá, hogy még „ködös ígéret” sem volt erre. Persze, hiszen 1990-ben a NATO keleti irányú bővítése nem volt napirenden; a szabadságukat visszanyert országok még a VSZ tagjai voltak.
1990. június 7-én Antall József miniszterelnök Moszkvában, a Varsói Szerződés legfőbb politikai fórumán, én pedig ugyanazon a napon Párizsban a Nyugat-európai Unió Közgyűlésén bejelentettük, hogy célunk tárgyalások útján kilépni a reánk kényszerített katonai-politikai szövetségből. Rövidesen előbb én, majd Antall – térségünkből elsőként – látogatást tettünk a NATO brüsszeli központjában. Személyesen tanúsíthatom, de a Külügyminisztérium dokumentumai is igazolják, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei nemhogy sürgették volna a VSZ fölszámolását, hanem lassítani, fékezni próbálták azt, hogy ne sértsük a szovjetek érzékenységét, s ne veszélyeztessük Gorbacsov pozícióját. Manfred Wörner NATO-főtitkár 1990. novemberi budapesti látogatásakor még cáfolta, hogy Magyarország tagságáról tárgyalt volna. Azt az igényt, hogy szuverén államok felvételével a NATO ne terjedjen tovább keleti irányba, a Gorbacsovval szembenálló keményvonalasok fogalmazták meg 1991 első felében. Kvicinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes olyan kötelezettségvállalást igényelt a jogilag még létező VSZ tagjaitól, hogy nem fognak csatlakozni olyan szervezethez, amelyet az egyik fél maga ellen irányulónak tekint. Iliescu Romániája elfogadta ezt a feltételt, és ennek alapján kötött kétoldalú szerződést a Szovjetunióval, de az Antall-kormány – a NATO-val kapcsolatos szándékainkra gondolva – visszautasította szuverenitásunk ilyen korlátozását. Mi szólt az ellen, hogy szabadon dönthessünk biztonságunk megőrzésének módjáról, szövetségeseink megválasztásáról? Azután semmi, hogy 1991. július 1-jén a Varsói Szerződés tagállamai Prágában aláírták a szerződés feloszlatását. A Visegrádi Hármak 1992. májusi csúcsértekezletükön bejelenthették, hogy céljuk a NATO-tagság. Ez akkor nem váltott ki Moszkva részéről semmiféle tiltakozást.
A NATO 1991. novemberi római csúcstalálkozóján született meg a NATO és a megszűnt Varsói Szerződés államainak konzultációs fóruma, az Észak-atlanti Együttműködési Tanács. A külügyminiszteri szinten évente tartott tanácskozásokon orosz részről sosem tapasztaltam tiltakozást NATO-tagságunk szándéka ellen, még informális beszélgetésekben sem. Az 1992. novemberében az Egyesült Államok elnökévé választott Bill Clinton külpolitikája legnagyobb feladatának nyilvánította Oroszország demokratikus átalakulásának megszilárdítását, integrálását a demokratikus államok közösségébe. Ugyanakkor mély hatást gyakoroltak rá a közép-európai vezetők, országaik története, és NATO-csatlakozás melletti érveik. Saját hátországában és szövetségeseinél a többség ekkor még nem lelkesedett az Atlanti Szövetség bővítéséért. Ekkoriban vált általánossá a szóhasználatban a NATO kiterjesztése (expansion) helyett a tapintatosabb bővítés (enlargement) kifejezés. Ennek hívei azután nagy megelégedéssel fogadták 1993. augusztus 25-én a varsói hírt, hogy Jelcin orosz elnök – Lech Walesa lengyel elnökkel folytatott hosszabb beszélgetése után – „megértéssel fogadta” Lengyelország NATO-tagsági törekvését. „Egy szuverén Lengyelország ilyen irányú döntése … nem sérti más államok, beleértve Oroszország érdekeit.” Jelcin a sajtóértekezleten hozzátette, hogy „már a múlté, amikor Moszkva diktálta Varsónak, hogy mit tegyen.”
Kitűnő barátom, Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter azzal sürgette a NATO általunk remélt döntését, hogy az orosz álláspont átmenetinek is bizonyulhat, nem bizonyos, hogy Oroszország végleg föladta reményét Lengyelország visszarántására saját befolyási övezetébe. A 90-es évek közepén azonban több ízben is fölmerült, hogy Oroszország is csatlakozhatna a NATO-hoz. Jelcin számára is rokonszenves volt a békét és biztonságot garantáló szövetséghez tartozás, külügyminisztere, Andrej Kozirjev pedig határozottan a Nyugattal történő együttműködésben látta Oroszország jövőjét. De az orosz parlament és a katonai vezetés többsége (a „vörösbarna” erők) továbbra is ellenséget látott Amerikában és szövetségeseiben. Jevgenyij Primakov, a KGB utódszervezetének feje, a bővítés megakadályozását és a katonai kiadások növelését szorgalmazta. És Jelcin, pozíciója védelmében (meg újraválasztása érdekében) 1995-ben rá bízta a külügyek irányítását.
Átmeneti megoldás volt a Partnerség a Békéért (PFP) terve, amely közös katonai lépéseket, békefenntartást irányzott elő az erre kész országok részéről, elsősorban a balkáni tűzfészkeken. Ezt mi a NATO előszobájának tekintettük. A Békepartnerséghez Magyaroroszág és a többi „új” demokrácia mellett 1995-ben Oroszország is csatlakozott. Ezt megelőzően itthon a rák ellen hősies küzdelmet folytató Antall miniszterelnök levelekben, én pedig előadásokban, miniszteri találkozókon érveltem a mielőbbi bővítés mellett. Nagy eredmény volt, hogy Madeleine Albright akkori ENSZ-nagykövet, a későbbi külügyminiszter – John Shalikashvili vezérkari főnök és Charles Gáti külügyminisztériumi tanácsadó társaságában – 1994. január legelején Budapesten kijelentette: már nem az a kérdés, hogy lesz-e NATO-bővítés, csak az, mikor és hogyan. Az ígéretet az 1994. január 10–11-i brüsszeli NATO-csúcs nyilatkozata, majd a január 11–12-i prágai amerikai–visegrádi csúcstalálkozón Clinton elnök bejelentése tette hivatalos állásfoglalássá. Ekkorra Antall József már eltávozott a világpolitika színpadáról, de ez a bejelentés élete egyik legfőbb céljának – az egykori szovjet csatlós Magyarországot függetlenné és a világ legerősebb demokráciáinak szövetségesévé tenni – megvalósulását jelentette.
Miért tartott még öt évig az elvi döntés megvalósulása?
Azért, mert a Nyugat Oroszország érzékenységét mindképpen figyelembe akarta venni.
Clinton és kormánya párhuzamos küzdelmet folytatott a közvélemény és a politikusok meggyőzésére a bővítés indokoltságáról, valamint Oroszország megnyugtatására, a hidegháborúból maradt ottani reflexek csökkentéséért. Tagságunk érdekében, mint országgyűlési képviselő és mint a Magyar Atlanti Tanács elnöke, magam is intenzíven dolgoztam, főként amerikai előadásokon, találkozókon. Soha senki sem mondta azt nekem, hogy a NATO-ba azért nem vehetnek föl, mert van egy titkos ígéret, hogy nem lesz keleti bővítés. Az amerikai elnök világossá tette Jelcin és a Nyugat iránt nála jóval bizalmatlanabb orosz politikusok, így Primakov számára, hogy mindenképpen lesz bővítés, és Oroszországon múlik, hogy milyen viszonyt akar az új NATO-val. Hosszú és nehéz tárgyalások után 1997. május 27-én Párizsban megszületett a katonai szövetség és Moszkva közötti együttműködésről szóló alapokmány. Ez kimondja, „a NATO és Oroszország nem tekinti egymást ellenségnek. Közös céljuk a múlt örökségét jelentő korábbi szembenállás és versengés felszámolása, valamint a kölcsönös bizalom és együttműködés erősítése. (…) szándékuk az, hogy a közös érdekek, viszonosság és átláthatóság alapján erős, stabil és tartós partneri viszonyt építsenek ki.” A kompromisszumok jegyeit viselő okmány a NATO bővítését kimondó, küszöbönálló madridi döntés ismeretében született, tehát ettől fogva Oroszország nem kifogásolhatta a korábban érdekszférájába tartozó országok felvételét. Sőt az orosz fél elejtette azt az igényét is, hogy egyetlen korábbi szovjet tagállam se lehessen a jövőben a NATO tagja. A Brüsszelben létrehozott Állandó Közös Tanács révén Oroszország intézményesen megfigyelhette a NATO-folyamatokat, és láthatta, az atlanti szövetségnek semmilyen ellenséges szándéka nincsen Oroszországgal szemben. 2002-ben, immár Putyin elnöklete alatt, ezt váltotta föl a NATO – Oroszország Tanács, még szorosabbá téve az együttműködést, többek között a terrorizmus elleni küzdelemben, így Afganisztánban is. Közös hadgyakorlatok is voltak.
Nem ennek az írásnak a feladata megmondani, mi idézte elő egy évtized alatt a bizalom teljes megszűnését, Putyin Nyugat-ellenes fordulatát. A koszovói albánok védelmére 1999-ben indított katonai föllépés? Az Irak elleni 2003-as háború? Ugyanakkor Putyin különösebb zokszó nélkül tudomásul vette a NATO 2004-es újabb bővítését, Szlovákia és Szlovénia mellett a balti országok felvételét. 2007-ben, a müncheni biztonsági fórumon azonban az orosz elnök már hidegháborús hangot megütve beszélt Oroszország stratégiai érdekeinek megsértéséről, majd kilépett a hagyományos fegyveres erők létszámát és elhelyezését szabályozó CFE-szerződésből.
A NATO keleti irányú bővítését Oroszország tehát huszonöt éven keresztül elfogadta. A NATO nyugat-európai erőit folyamatosan csökkentette, Kelet-Közép-Európában pedig csupán 2014 óta tartott és cserélt egy-két ezer fős gyors reagálású csapatot. Alapjában véve a NATO védelmi szövetség, sosem voltak támadást előkészítő katonai tervei. Mi oka lett volna a szuperhatalomból erős középhatalommá gyengült országot fenyegetnie? Az USA-nak újabban Kína az elsődleges vetélytársa (ahogy valójában Oroszországnak is, gondoljunk csak Szibériára), ezért is érdeke a jó viszony Oroszországgal. Törésként emlegetik az oroszok Jugoszlávia 1999-es bombázását. Miért tekintik ellenük történt lépésnek, hogy a NATO megakadályozta a szerbek koszovói népirtását? Miért kellett azonosulniuk a miloševići nacionalista-kommunista rezsimmel? A 2016-os lengyelországi és romániai rakétatelepítésekre pedig csak akkor került sor, amikor Moszkva már erősen agresszív hangokat ütött meg a Nyugattal szemben. Ezek a rakéták azonban csak védelemre, ballisztikus rakéták lelövésére alkalmasak, támadásra nem. A körbekerítés vádja értelmetlen, hiszen Oroszországnak roppant kiterjedésű határai vannak a Balti-tengertől az Északi-tengeren át egészen Kínáig és Indiáig. A NATO egyáltalában nem veszi körül. Észak felől eddig a rövid norvég határ mellett a tőle jó okkal rettegő kis balti országok aligha okoztak fejfájást Oroszországnak. A hosszú finn-orosz határ pedig csak most, Putyin agressziója nyomán vált NATO-határrá. Kelet-Közép-Európában nincs épeszű ember, aki fenyegetni akarná a nagy keleti szomszédot.
Orosz részről rendszeresen felvetődik még az ukrán NATO-tagság kérdése. Az ukránok fejében 2004 után valóban többször megfordult, hogy kérjék felvételüket, de ebben jó ideig nem volt egyetértés. Amerika támogatta volna esetleges kérelmüket, de az európaiak ellenezték – nehogy ezzel ingereljék Oroszországot.
2008-as bukaresti értekezletén a NATO nemet is mondott Ukrajna és Georgia (Grúzia) felvételére, hogy ne élezze a viszonyt Oroszországgal.
Ugyanakkor nem kötelezte el magát, hogy a jövőben nem veszi föl őket tagjai sorába, mert ez elfogadhatatlan korlátozása lett volna ezek szuverenitásának. (Ahogy említettem: 1991-ben mi is szembesültünk hasonló követeléssel, hogy soha ne csatlakozzunk olyan szervezethez, amelyet a szovjetek maguk ellen irányulónak minősítenek, de ezt elutasítottuk, és a sikertelen moszkvai puccs után ezt már Oroszország sem igényelte.) Igaza van Orbán Viktor miniszterelnöknek: ha 2008-ban Ukrajnát fölvettük volna a NATO-ba, Oroszország aligha támadhatta volna meg – de épp az oroszokkal szembeni tapintatból nem volt ez napirenden. Amikor 2014-ben az oroszbarát Janukovicsot egy valódi népfelkelés elkergette, Ukrajna nem a NATO-, hanem az uniós tagságot akarta elérni, hogy nyomorúságos gazdasági helyzetén ezzel javítson. A NATO-tagság célja igazán a Krím bekebelezésére és a donbasszi orosz támadásra válaszul fogalmazódott meg. És ugyan 2019-ben beírták az ukrán alkotmányba, de megvalósulása nehezen képzelhető el, amíg a háború tart – bár ennek jogi akadálya nincs. Valójában Putyin miért tartott annyira Ukrajna nyugati orientációjától? Az EU- és NATO-tagság csak stabilizálta volna az országot, erősítette volna az ottani demokráciát és emelte volna az életszínvonalat. Valójában ez, és nem Ukrajnában elhelyezett fegyverek fenyegették volna – nem Oroszországot, hanem Putyin autokratikus rendszerét. (Az interkontinentális rakéták idején nincs nagy jelentősége, hogy szükség esetén ezeket Amerikából, vagy máshonnan, esetleg tengeralattjárókról indítják.)
A NATO az elmúlt harmincnégy évben korrekt módon járt el, semmilyen valóban fenyegető vagy provokatív lépést nem tett. Nem így Oroszország. A Krím-félsziget annexiója, a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták moszkvai támogatása a nemzetközi jog súlyos megsértése volt, egyben pedig megszegte az Ukrajna területi egységét garantáló, Moszkva által is aláírt 1994-es Budapesti Memorandumot. 2021. december 17-én, tehát Ukrajna megtámadása előtt, az orosz külügyminisztérium közzétette az Egyesült Államokkal kötendő biztonsági garanciavállalási szerződés, valamint az Oroszország és az Észak-atlanti Szerződés tagállamai közötti biztonsági intézkedésekről szóló megállapodás tervezetét. Ez egy ultimátum volt: a Szövetség vonja vissza katonai infrastruktúráját az 1997 előtti állapotra, vagyis érvénytelenítse a NATO keleti bővítését. „Egy hüvelyknyire sem keletre – ez az, amit a kilencvenes években mondtak nekünk. Na és? Becsaptak és pimaszul átvertek minket.” Ez Vlagyimir Putyin tavaly december 23-án megtartott sajtótájékoztatóján hangzott el. Az állításnak semmi köze sincs a valósághoz – ahogy az eddigiekben bizonyítottam. Az orosz államfő „világosan és egyértelműen” jelezte, hogy „a NATO további araszolása kelet felé elfogadhatatlan.”
Ablonczy Bálint a Válasz Online-on 2022. január 7-én joggal állapította meg: „Lényegében a NATO feloszlatásával, Közép-Európa, s benne Magyarország szuverenitásának csorbításával egyenértékű az Oroszország által decemberben előterjesztett két szerződéstervezet.” Hasonlóan fogalmaztam az Országút 2022. január 14-iki számában. „Putyin elnök tavaly december 17-én azzal az igénnyel állt elő, hogy a NATO vállaljon kötelezettséget: sem Ukrajnát, sem más egykori szovjet köztársaságot nem vesz föl tagjai sorába, továbbá, hogy a NATO Európában ne tartson orosz területet elérő rövid- és közép-hatótávolságú rakétákat. Magyarországot közvetlenül is érinti a harmadik követelés, hogy a NATO ne állomásoztasson csapatokat és ne tartson fenn katonai infrastruktúrát az orosz határok közelében, azaz az egykori Varsói Szerződés, illetve az egykori szovjet tagállamok, tehát a balti országok területén, sőt nagyobb hadgyakorlatokat se tartson ott. Mindezek elfogadása azt jelentené, hogy a NATO-ba 1999 óta felvett – kelet-közép-európai és balti – országok legfeljebb valamiféle másodosztályú tagok lennének a szervezetben.” A 2022. január 10-én Genfben Oroszország és az Egyesült Államok között megkezdett, majd a NATO-val Brüsszelben folytatott tárgyalásokat „orosz részről az egyik utolsó lehetőségnek tartják arra, hogy a NATO és vezető hatalma a visszavonulás békés útját válassza. Ellenkező esetben olyan műszaki-katonai ellenlépéseket helyeztek kilátásba, amelyektől azt remélik, hogy kikényszeríthetik, amit tárgyalással nem sikerül” – írta a Kreml magyarországi szócsöve, az úgynevezett Magyar Békekör. Ez a hangnem a legsötétebb hidegháborús éveket idézte, de míg akkor ez csak retorika volt, 2022. február 24. óta véres valóság.
Kelet-közép-európaiként, magyarként azt hallani, hogy nekünk ott a helyünk, ahol az oroszok kijelölik, felháborító és félelmetes.
Az eltelt harminc év is bizonyítja, hogy a NATO keleti irányban történt kibővítése egy békés és a Nyugattal együttműködő Oroszország számára semmiféle hátránnyal vagy fenyegetéssel nem járt, az újonnan fölvettek számára viszont garanciát jelentett és jelent mindenfajta külső fenyegetéssel szemben. Az egész világ számára megnyugtató status quo jött létre. John J. Mearsheimer, a nemzetközi kapcsolatok elméletében az „offenzív realizmus” megfogalmazója nem veszi észre, hogy a status quo-t 2014-ben, majd 2022-ben Oroszország, és nem a Nyugat, nem a liberális, demokrácia-párti külpolitika rúgta föl? A geopolitikai bírálatokkal szemben nem az a realizmus, hogy Oroszország legfőbb érdeke a stabil szomszédság? A gyéren lakott Szibériával szemben ott a sűrűn lakott, területéhes Kína. Azon kívül az iszlám fundamentalizmussal sem igen boldogul egyedül a nagy s növekvő muszlim népességű Orosz Föderáció.
Nem mondhatjuk nemzeti önzéssel azt, hogy mi, közép-európaiak megtaláltuk biztos fészkünket a nyugati féltekén, de ide más ne jöjjön. Ukrajna függetlensége nekünk, magyaroknak is elemi geopolitikai érdekünk. A Putyin által indított háború, Ukrajna honvédő háborúja – ha fizikailag nem is – erkölcsileg a mi háborúnk is.
Nyitókép: A Visegrádi Országok 1991 februári csúcstalálkozója. Fotó: INTERFOTO / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
