„Tegnap Bahmut, holnap Kárpátalja. Magunkért is harcolunk” – ungvári magyar katona két év háborúról
„Ha ott nem állítjuk meg őket, akkor tovább fog terjedni. Tegnap Bahmut, ma Csasziv Jar, holnap meg Kosztjantinyivka. Aztán, ha így folytatódik, Kárpátalja. Nemcsak az ismeretlen helyekért harcolunk, hanem magunkért és a családjainkért is” – mondja a Válasz Online-nak adott interjúban Traski Viktor. Az Ungvári Nemzeti Egyetem matematikus-oktatója, aki a háború kitörése óta a munkácsi 128. hegyi rohamdandár tüzérosztagában védi a hazáját, 2022 májusában tett szert – Magyarországon és Ukrajnában is – országos ismertségre, miután a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Fiatal Kutatói Díját a frontról, ágyútűzzel a háttérben köszönte meg. Két év háború után azt mondja, az a legnehezebb, hogy nem látszik a vége. Traski Viktorral szabadsága alatt találkoztunk Ungváron. Exkluzív interjú.
– Majdnem egy órával a megbeszélt időpont előtt érkeztem.
– Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy megkérdezzem: ugye nem ukrán idő szerint gondolta?
– Mindig elfelejtem. Ilyen hamar visszaszokik?
– Akikkel magyarul beszélünk, azokkal a magyar időhöz igazítjuk a dolgainkat. Az egyetemen is így szoktuk.
– Mennyi szabadság jár évente?
– 30 napot ad a törvény. Eddig fel lehetett osztani háromszor tíz napra, de most már inkább tizenötönként adják ki.
– Az időzónán kívül még mi más a Kárpátokon túl?
– Úgy érzem magam, amikor visszajövök Kelet-Ukrajnából, mint 20 éve, amikor Szlovákiába és Magyarországra utaztunk – akkora a különbség.
– Kárpátalja tényleg ennyivel jobb?
– Így érzem. Nemcsak a városok kinézete, hanem az emberek hozzáállása miatt is.
– Milyen érzés Ungváron kijárási tilalom nélkül élni?
– Nem csak ez volt szokatlan.
Volt, hogy Shahed drónnak képzeltem egy motorbiciklit. Más még az is, hogy éjjel látni fényeket. Bármennyire is borult az ég, nincs olyan koromsötét, mint keleten.
Ott egy kis fény is elég ahhoz, hogy utána ne láss semmit. A villanyon sem kell gondolkodnom: „Ja, hát itthon vagyok: felkapcsolhatom!” Piros fénnyel vagy fehérrel? „Fehérrel, nyugodtan: itthon vagyok!” A piros fény nem látszik messzire. Ami nagyon szükséges, azt látni benne, de a távolból észrevehetetlen.
– A drónok miatt kell?
– Azokon már hőkamera van éjjel!
– Hol van most a dandár?
– A zaporizzsjai fronton. Már vagy egy éve. Bahmut alól vezényeltek minket oda. A kettő között egy szűk hét volt összerántani a csapatot és ellenőrizni a technikát.
– Milyen ott egy munkanap?
– Bármikor elkezdődhet. Lehet a reggeled 8-kor, de lehet éjjel 2-kor is. Meg este 7-kor is. Bármikor kezdődhet.
– Milyen, ha nyugalom van?
– Néhány ember pozícióban van az árkokban, a drónosok mögöttük, még távolabb a tüzérek. 3-5 kilométeres mélységben.
– Mi a dolga pontosan?
– A tüzérségnél vagyok. Az nem olyan, mint gépfegyverrel lőni. Fel kell deríteni a célt, meghatározni a koordinátákat, azokat átvezetni különböző szögekbe, amikbe aztán az ágyút be tudjuk állítani. Utána töltünk és lövünk. 10-12 ember is kell hozzá; ebben a csapatban vagyok. De senkinek nincs állandó feladata.
– A díjnyertes matematikus nem folyamatosan szögeket számol?
– Ahhoz sem kell már sok tudás, van rá alkalmazás. Ukrán fejlesztés. Bepötyögöm a koordinátákat, és kiadja az ágyúcső szükséges állásszögét. Amikor megjelenik egy efféle újdonság, a tanulékonyabbak oktatják a többieket. De el lehet felejteni, úgyhogy videóüzenetekkel ismétlünk.
„Bepötyögöm a koordinátákat, és kiadja az ágyúcső szükséges állásszögét” (fotók: Traski Viktor jóvoltából) Herszon visszafoglalásakor Valahol a fronton
– Harcoltak már nyugati technikával?
– A tüzérségénél csak szovjet gyártmánnyal dolgozunk. Nyugati eszköz a légelhárításnál és a gyalogságnál van.
– A szovjet ágyúba is kevés a lőszer?
– Igen. Két hónapja volt a legrosszabb, akkor úgy éreztem magam, mint ’22 májusában. Az volt a mélypont: előfordult, hogy egy óra alatt akár százat is lőttek felénk, nekünk meg 10-15-tel engedtek válaszolni. Azóta javult valamit a helyzet, de nem azért, mert mi lövünk többet, hanem az oroszok kevesebbet. Nagyjából ugyanannyit, mint mi.
– Össze tudják rakni, miért?
– Nem mondják el. Lehet, hogy máshová koncentrálják az erőiket. Meg persze sok eszközük nem működik már. Az sem mellékes, hogy a nyugati technika messzebbre lő, így hátrébb kell vonni a saját eszközeiket, és gyorsan kell vele lőni, keveset. Mi a kezdetektől fogva így harcolunk.
– Tudják pótolni a veszteségeket?
– Vannak új arcok, de kevés. A gond inkább azok pótlásával van, akik egészségügyi okokból vannak távol. Két év sok ilyet produkál: nem halottak, nem sebesültek, viszont pótlandók, mert nincsenek ott. De ez a tüzérség. A gyalogságnál más az arány. Az veszélyesebb. Nem is nagyon akarnak oda kerülni.
– Tudnak arról, ha közülük elesik valaki?
– Persze. Folyamatos a kapcsolat: ők védenek minket, mi őket. Ha a felénk indulnának meg az oroszok, azt ők fogják fel, ha pedig az ő pozíciókat lövik aknavetővel, azokra meg mi válaszolunk.
– Áttehetik a gyalogsághoz?
– Bármikor dönthet így a parancsnok.
– Követik, mi folyik máshol? Nézték például a déli frontról, mi történik Avgyjivkával?
– Hogyne, tartjuk a kapcsolatot. Akármelyik frontszakaszon szolgálunk ugyanis, jobbról-balról vannak szomszédos alakulatok, akikkel baráti a kapcsolat. A különböző állomáshelyeinkkel pedig a szomszédaink is változtak. Előfordulhat, hogy közülük vannak Avgyijivkánál is.
– Zaluzsnij főparancsnok leváltását is kommentálták egymás közt?
– Változtatni biztosan kell. Így nem tudunk tovább harcolni. Hogy ez az eddigi főparancsnok hibája-e – nem tudom. Egy parancs sokat változhat, mire a legtetejéről különböző tiszteken át leér hozzánk. Nehéz tehát kit hibáztatni.
Magát az új főparancsnokot, Szirszkijt láttam személyesen, hallottam, hogyan beszél, hogyan gondolkodik. Az az érzésem, hogy ebben a helyzetben egy ilyen parancsnokra van szükségünk.
– Pedig pont a gondolkodása miatt aggódnak sokan: szovjet iskolán nevelkedett, könnyebben küldi az embereit a vágóhídra. Az avgyijivkai kivonulásnál például több száz ukrán katona ragadhatott bent és eshetett – jó esetben – fogságba. Az egyik nagy nyugati lap idézett egy bahmuti veteránt, aki Szirszkij kinevezése után annyit írt: „Mindannyian baszhatjuk!”
– Zaluzsnijt nem hallottam soha beszélni, Szirszkijt igen. Nemrég hallgattam egy elemzést, és az abban elhangzott vélemény egyezett a sajátommal. E szerint Zaluzsnij makromenedzser, aki nem süllyed le szakaszszintre, Szirszkij viszont érti az efféle kisebb egységekben működő dinamikákat. Ennek pedig hasznát vehetjük, mert középvezetői szinten nagy hiány van hozzáértő tisztekből. Akiken pedig a mi életünk és az egész frontvonal sorsa múlik. Ha odafent ezt értik, talán megpróbálnak hatni rá, és végül pozitív következménye lesz a parancsnokváltásnak.
– Hat a moráljukra, ha tényleg igaz, amit az avgyijivkai kivonulásról írnak?
– Ha egy katona elesik, azt könnyebben feldolgozzuk, mint azt, ha valaki fogságba esik. A mi dandárunkban is vannak olyanok, akik 2014-ben átéltek a mostani avgyijivkaihoz hasonló bekerítéseket. Olyankor minden utánpótlás elakad. Nincs se élelem, se lőszer.
– Van esély arra, hogy látunk még a 2022. szeptemberi harkivihoz hasonló áttörést?
– Hadi szempontból nincs – legalábbis nagyon nehéz –, mert annyira fejlett a modern technika. Ha valamiben jobbak vagyunk, és előrelépünk, a szükséges következő lépést már csak 6-8 hónappal később tudjuk megtenni, de olyan gyorsan változik minden, hogy addigra elavul. Áttörésre csak akkor lenne esélyünk, ha az említett „következő lépést” most tudnánk megtenni. De pillanatnyilag nem látok rá lehetőséget.
– Nem idegtépő ezzel a tudattal harcolni?
– Inkább a már említett 2022 tavasza volt idegtépő, amikor úgy éreztük, meg van kötve a két kezünk, közben meg pofoznak minket. Most kicsit más a helyzet: már nem két kézzel pofoznak, csak eggyel, és közben a mi egyik kezünk is szabad lett. De áttörésre még így sem igen számítok.
– Ha már áttörés: már Zaporizzsjánál volt a dandárja, amikor megindult a déli ellentámadás. Miért akadt el?
– Nem tudom, mások mit reméltek. Azért sem tudok mit mondani, mert nem tudom, bevetettek-e eredetileg elégséges nagyságú erőt – embert, haditechnikát. Azok a parancsnokok, akikkel akkoriban beszélgettünk, azt mondták, hogy nem lesz nagy áttörés. Nem hittek abban, hogy egyből Melitopolon túl jutunk. Nem tudom megállapítani, mi volt a terv. Nem biztos, hogy az, amiről a médiában beszéltek.
– Mi volt eddig a legveszélyesebb frontszakasz?
– A herszoni aknamezők ’22 őszén, miután visszafoglaltuk a megye nyugati részét. Meg persze Bahmut. Ahol lefekszel úgy, hogy egy kilométerre vannak tőled, és mire felkelsz, már csak 300 méterre. Nehéz is volt néha megállapítani, kik vannak mellettünk: az oroszok vagy a mieink? Lőttek mindenfelől.
– Járt akár egy helyen is azok közül 2022. február 24-e előtt, amelyekért az elmúlt két évben harcolt?
– Kijevnél messzebb soha nem voltam.
– Nem különös ismeretlen helyekért harcolni?
– Ha ott nem állítjuk meg őket, akkor tovább fog terjedni. Tegnap Bahmut, ma Csasziv Jar. Holnap meg Kosztjantinyivka. Aztán, ha így folytatódik, Kárpátalja. Nemcsak az „ismeretlen helyekért” harcolunk, hanem magunkért meg a családjainkért is.
Másképp nem ülhetnénk ebben a kávézóban. Azért vagyunk ott, hogy itt ne legyen olyan. Szomorú, hogy elesnek a bajtársak, mindenkit megvisel. De az még jobban, amikor látom a családjaikat: az özvegy asszonyokat – vagy férjeket –, a félárva kisgyerekeket. Jobban nyomja ez a lelkemet.
– Ungváriként tehát felelősséggel tartozik Vuhledarért?
– Nem csak azért. Ha nem védjük meg Vuhledart, akkor később már Zaporizzsját kellene, utána meg Krivij Rihet. Máshol folytatódna a pusztítás. Az egyetlen kérdés, hol állnak meg. Az ideális az lenne, ha a határ túloldalán.
– Nem unja még?
– Nehéz. Leginkább azért, mert nem tudni, mennyi ideig tart. Ha a háború elején tudtuk volna, hogy legalább két évig kell harcolni, lehet, hogy nem bírtuk volna.
– Nem is jelentkezett volna önkéntesnek, ha tudja, hogy minimum két évre kell mennie?
– Ha a családom is tudta volna, biztosan nem engednek. De szerintem jelentkeztem volna. Ettől persze most nem egyszerűbb: továbbra sem tudom, még mennyit – akár hány évet – kell ott lennem. Mindenkire rosszul hat ez a tudat. Az egyetemen is folyton kérdezik, megyek-e vissza szeptemberben.
– Visszakérdez, hogy „melyikben?”
– Inkább csak annyit mondok: „ha van óra, amit megtartsak…” Valójában meg nem tudom. Szakdolgozatoknak vagyok témavezetője, hogy szinten tartsam magam. Órát tartani nehéz lenne, hiszen a fronton nincs napirend: itt reggel 8-kor becsengetnek, ott reggel 8-kor támadhatnak.
– Mivel indítják útnak, amikor a szabadság végén visszaindul?
– A családom azt mondja, „nem menj már vissza”, a barátaim kitartást kívánnak. A kollégák meg mielőbb épségben szeretnének itthon látni.
– Kap beszólásokat a fronton a magyarsága miatt?
– Erőseket nem. Inkább tapogatóznak. Olyankor elmagyarázom az álláspontomat, aztán békén hagynak. Nyilván felhozzák Magyarország viselkedését, kérik, hogy magyarázzam el a döntéseket – „Viktor, megkapjuk azt az 50 milliárd eurót?” –, de rám ennek nincs következménye.
– Gondolkodott már azon, milyen lesz az első békés nap?
– Úgy képzelem, hogy leszállok a vonatról, és végleg itthon vagyok. Nem kell sehová menni. Két évvel ezelőtt, amikor először elindultunk, hasonlót gondoltunk: „hamarosan itthon leszünk, és a vonatról leszállva nem egy kisbuszba zsúfolnak minket, hanem a családunk jön értünk”.
Nyitókép: Traski Viktor az Ung partján 2024. február 22-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
