Fasiszta–kommunista-szövetség mint jó irány? – válasz Körösényi András cikkére
Ha egy miniszterelnök fasiszta fogalmi keretet használ, ki kell mondani róla ezt akkor is, ha egyébként a nyugati politikai mainstream gyakran valóban alaptalanul fasisztázik – véli Ziegler Dezső Tamás és Unger Anna. Az ELTE oktatói Körösényi András lapunkban megjelent cikkére reagálnak. Vele ellentétben a politikai karantén eszközét, bár néha valóban járhat a demokráciát gyengítő eredménnyel, nem vetnék el, hiszen az „mégiscsak a demokráciát védi”. Vélemény.
Körösényi András Válasz Online-on megjelent írásának két fontos megállapítása van. Az egyik szerint a mainstream nyugati politikai diskurzusban a politikai mező lejt a domináns pártok felé, és bizonyos vélemények képviselete eltűnik, vagy csak limitáltan jelenhet meg. Másrészt, a mainstream pártok a demokrácia és progresszió jegyében bélyegeznek meg és szorítanak ki pártokat és csoportokat, ami káros a demokráciára. Mindkét elem alaposabb végiggondolást érdemel.
Káros antipluralizmus: amiben (valószínűleg) egyetértünk
Arra, ahogyan csendesen a nyugati demokráciák átalakultak, sokszor szokták Yeats egy versét idézni: „széthull minden; már nem tart a közép”. Csakugyan ilyesfajta érzésünk lehet, amikor egyre radikálisabb és uniformizáltabb politikai közösségek jönnek létre. Nehéz ugyanakkor nem észrevenni, hogy ez a negatív folyamat leginkább a liberalizmus válsága miatt következik be: a plurális demokrácia éthoszát pár évtizeddel ezelőtt egy másikkal, a liberális demokráciával cserélték fel, aminek elementáris hatása lett. Az elmúlt évek legérdekesebb társadalomtudományi irodalma ennek a liberalizmusnak a patológiáját kezdte vizsgálni. Olyan szerzőkre gondolunk, mint Samuel Moyn, aki a hidegháborús liberálisok radikalizálódásáról ír, vagy Patrick J. Deneen, aki szerint a liberalizmus azért bukott el, mert sikeres lett és dominálni tudott, illetve Michael A. Wilkinson, aki európai autoriter liberalizmusról ír. Míg azt gondolhatnánk, hogy ez egy szélsőséges diskurzus (mondjuk így: a szélsőjobb vesszőparipája), a kérdéses szerzők nem feltétlenül destruktív szándékkal viszonyulnak a témához. Moyn például elismeri a liberalizmus értékeit, csak arra mutat rá, hogy a második világháborút követően, a huszadik század elnyomó rendszerei, illetve a hidegháborús fenyegetettség miatt paranoiddá váló liberalizmus hogyan fordult szembe korábbi önmagával: a felvilágosodás hagyományával, a pluralizmussal, a racionalitás értékelésével, ad absurdum: a mérsékelt nacionalizmussal és a népakarattal (a demokráciával).
Ahogyan tehát lehet jobboldalról és autoriter jobboldalról, baloldalról és autoriter baloldalról, úgy lehet liberalizmusról és autoriter liberalizmusról beszélni. Utóbbi hatásai nagyban hasonlóak az egyéb autoriter csoportokhoz, és mára már egyértelműen látszanak. Látható a csoportkonformizmus erőltetése (a cancel kultúra létrehozatala). Bizonyos csoportok különösen erős jelenléttel tudnak presszúrálni, megváltozik a nyelvezet: például bárki „transzfób” lesz, akinek nem egyértelmű, hogy a biológiai nemen csak úgy átléphetünk. Évtizedekkel ezelőtt a szélsőbal üldözte Bassam Tibit öngyilkosságba azon egyszerű megállapítása miatt, hogy szükséges egy felvilágosodott, európai vezérlőkultúra, amit mindenki, migránsok és nem migránsok is, elfogadnak. Ma már ilyesfajta támadások a mainstream, „progresszív” liberálisoktól jönnének. Abban is igaza van tehát Körösényinek, hogy a Wilkommenskultur kritizálása egyenlővé vált a mainstream közösségből való kiiktatódással, és ez lehetetlenné teszi annak megvitatását, hogy a migráció hátrányos következményeivel mit kezdjenek az érintett társadalmak. Emellett mind a tudományban, mind a politikában elterjedt az oklofóbia: a nép lenézése és megvetése. A populizmus (ál)tudományának megjelenése, és a minden kritikát e jelző alá besöprő, ezáltal érvénytelenítő elemzések ezerszámra történő megjelenése ezt jól mutatja. Vagyis
adott egy olyan elitista „elit”, amelynek a legfőbb félelme a nép hatalma.
Wilkinson emellett kiemeli, hogy egyébként ezen reflexek sokszor találkoztak a legkárosabb neoliberális közpolitikai intézkedésekkel és ezek eredményeként a szociális állam és a társadalmi kohézió egyre erőteljesebb aláásásával. Ráadásul – nézetünk szerint – egy ponton az autoriter liberalizmusra hatottak a kritikai elméletek: a kettő eredője pedig az lett, hogy míg a kisebbségekre extrém hangsúlyt helyeztek, a többségnek ez a liberalizmus már nem adott semmit, inkább elvett tőlük. (Bár itt sem érdektelen utalni arra, hogy még ez a kisebbségi identitáspolitika sem az anyagi egyenlőtlenségeket és a szociális kirekesztettséget célozza elsősorban.)
Ilyen körülmények között a tudományos élet és a média is tele lett visszhangkamrákkal, amelyek militáns konformizmust várnak el. Ahogy Körösényi írja: a demokrácia válsága immár több évtizede elsősorban a képviselet válsága – amit úgy is lefordíthatunk, hogy a liberális demokráciából a liberális elem került válságba, és ez rántja magával a demokráciát is.
Hasznos antipluralizmus: amiben nem értünk egyet
Ugyan Körösényi a mainstream politika militarizálódása kapcsán pontosan látja a túlkapásokat, abban már kevésbé van igaza, hogy a kiút a válságból a szélsőségek, antidemokratikus és rasszista erők veszélyének relativizálása kellene, hogy legyen. E téren tulajdonképpen oda jut el, hogy nem választja el a demokráciára veszélyes, illetve nem veszélyes irányzatokat. A legvitathatóbb rész Körösényi írásában a következő:
„Ennek történeti előképe a második világháború utáni olasz politika, ahol az 1940-es évek végétől az 1990-es évek közepéig a rendszerellenesnek tekintett kommunistákat és az újfasisztákat kizáró koalíciós stratégia permanens kormánypárttá tette a kereszténydemokratákat, kisebbségi kormányként, vagy néhány kisebb, a centrumhoz közeli párttal koalícióban. Ezért évtizedeken keresztül folyamatosan a nemzetgyűlési mandátumok mintegy hatvan százalékát birtokló középpártok alakítottak kormányt.”
Tehát ezek szerint fasisztákat és kommunistákat kellett volna kormányba rakni Olaszországban, nem pedig „megbélyegezni” ezen irányzatokat? És ez jót tett volna a pluralizmusnak?
Körösényi mintha relativizálná e pártok demokráciára irányuló romboló hatásait: egy részük csakugyan nem veszélyes, de egy részük kimondottan az, és hatásosan ássa alá a demokráciát.
Ráadásul ezek az erők olyasfajta diskurzust normalizálnak, amely katasztrofális hatással lehet az érintett társadalmakra.
Körösényi tehát jól látja meg, hogy vannak pluralizmust korlátozó, felesleges és káros nyugati (és nem nyugati) minták, de téved, amikor ezt általánosságban alkalmazza azon politikai csoportokra is, amelyek kimondottan veszélyesek. Amikor azt írja, hogy bár a szélsőségesnek bélyegzett pártok egy része valóban radikális, de „többnyire azonban mégsem demokrácia-, alkotmány- vagy rendszerellenes pártok”, akkor a „többnyire” nem ilyen pártok mellett lesznek, amelyek azonban ilyenek. Ezen csoportokkal szemben a társadalmak okkal léptek fel korábban is, és okkal zárták ki őket a demokratikus diskurzusból. Így például az, hogy Oswald Mosley fasisztáit nem engedték London utcáin masírozni, hanem utcai tömegverekedésben szétverték őket, egy erősebb brit fasiszta mozgalom létrejöttét alapjaiban lehetetlenítette el. Csak azért, mert vannak, akik bárkit, akivel nem értenek egyet, szélsőségesnek hívnak, ne lenne jogunk a valódi szélsőségeket szélsőségnek hívni? Amikor egy miniszterelnök fasiszta elemeket épít be a beszédébe, és arról beszél, hogy a mi tiszta fajunk nem keveredik más, Európán kívüli fajokkal, arról igenis ki kell mondanunk, hogy fasiszta diszkurzív keretet használ.
Minden társadalom megpróbál tenni a szélsőségek ellen, és ez normális is. A kérdés ezért nem az, hogy ezek ellen kell-e védekezni, hanem az, hogy ki, és milyen módszerekkel teszi ezt. Az a javaslat, hogy ettől tekintsünk el, a társadalmaink védekezési képességeit ásná alá. És ugyanígy: nem szabad addig a „demokratikus farkasvakságig” eljutni, hogy egy elnyomó rendszert demokratikusnak minősítünk, csak mert manipulációk ezrei után sikerül társadalmi támogatottságra szert tennie.
Ugyanígy problémás relativizálni azt, amikor egy választásokat elvesztő elnök az Egyesült Államokban minden eszközzel megpróbálja megakadályozni a demokrácia egyik legfontosabb mozzanatát, a hatalomátadást, majd próbálkozásai kudarca láttán felkelésre hív fel. A bíróságoktól nem lehet elvitatni a jogot, hogy egy felkelést felkelésnek minősítsenek, és ha a jogszabályok erre lehetőséget adnak, kizárják a politikai versenyből azt, aki ebben részt vett. A türanniszra törő politikusokat az ókori görögök még száműzték (osztrakizmosz), ma csak a politikai versenyből zárhatók ki.
A ma is meglévő jogi eszközökkel tehát igenis fel lehet lépni a pluralizmus kereteit szétverő politikai erőkkel szemben – és ez még akkor is igaz, ha mi csínján bánnánk hasonló eszközökkel.
Az, amit Körösényi e téren javasol, nagyon hasonlít az német alkotmánybíróság rendkívül naiv NPD-ítéletéhez, amely szerint a neonáci pártot azért nem oszlatják fel, mert alacsony a támogatottsága. Ha magasabb lenne a támogatottsága és tényleg veszélyes lenne a demokráciára, akkor már feloszlatnák? Akkor nem lenne már kicsit késő? Meggyőződésünk tehát, hogy vannak olyan néztek, amelyek kizárhatóak a politikai versenyből, ha céljuk magának a versenynek a felszámolása, ellehetetlenítése lenne. Minden normális társadalom jelzi a tagjainak, hogy mi az a demokratikus norma, ami általánosan elfogadott: ilyen normák nélkül szétesnek a társadalmak (nem tart majd a közép).
Mit javaslunk?
A Körösényi által felvetett problémák megoldása tehát nem a valóban szélsőséges, antidemokratikus erők bagatellizálása. Amiképp a szélsőségesként való „minősítés” is fontos, elengedhetetlen része a demokratikus diskurzusnak. Szerintünk két dologra lenne szükség.
Egyrészt kitágítani a tűrésküszöböt egy plurális rendszerig: Körösényinek igaza van abban, hogy nem kell azonnal szélsőségesezni, ha valami nem szélsőséges. Igenis késznek és nyitottnak kell lenni a demokratikus kritikák, a másként gondolkodás, a miénktől teljesen eltérő értékrendek és világnézetek tolerálására. Hogy egy migrációhoz köthető hasonlattal éljünk: szabad a migráció jelenségét értelmesen kritizálni, akár ellenezni is. De a rasszista uszítás attól még rasszista uszítás marad. És a kettő között igenis van különbség, méghozzá elég komoly. Hogy ez megtehető legyen, szükség lenne a visszhangkamrák feltörésére, a valódi viták lehetővé tételére, az eltérő világnézetek közötti párbeszédre és vitákra. Nem a másik meggyőzése, hanem véleményének megismerése, és egy lehetséges kompromisszum megtalálása érdekében. Ez össztársadalmi feladat, beleértve a mai értelmiségi közösségeket is.
A másik fontos elem, hogy bármilyen kizárásnak, politikai karanténnak nem elsősorban a politikai elit felől, hanem a társadalom felől kell érkeznie. A jogi eszközök foganatosítása pedig csak a legvégső eszköz lehet. A felülről vezérelt politikai akciók sokszor csak azoknak az érdekeit szolgálják, akik ezeket indítják, és számos esetben károsak a demokratikus diskurzusra. Többnyire, miképp Körösényi is megfogalmazta. De nem mindig, és nem minden körülmények között. Ezért a politikai karantén eszközét, bár néha valóban járhat a demokráciát gyengítő eredménnyel, mégsem vetnénk el. A szélsőséges nézetek számára politikai kijárási tilalmat jelentő karantén mégiscsak a demokráciát védi.
Nyitókép: AFP/Leemage
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
