„Szenilissel” a „fasiszta” ellen – Joe Biden csak tünete, nem oka az amerikai baloldal válságának
Az utóbbi hetekben valóságos pánik alakult ki a Demokrata Pártban azzal kapcsolatban, hogy az újraválasztásra készülő Joe Biden voltaképpen „egy jóindulatú idős bácsi rossz memóriával”. Így fogalmazott legalábbis az ügyész, aki a Biden-kormányzat megbízásából vizsgálta, visszaélt-e a 81 éves elnök titkosított kormányzati dokumentumokkal. Igaz, Biden a tegnapi évértékelő beszédét nagyobb bakik nélkül abszolválta, így valamelyest köszörült a csorbán. Ha a demokraták szerint a novemberi választás tétje az amerikai demokrácia jövője, miért egy olyan jelölttel futnak neki, aki 10 választóból 9 szerint túl öreg a posztra? Mert nem nagyon van, aki nála esélyesebb lenne. Amiben főszerepet játszik a Demokrata Párt balra tolódása.
Az úgynevezett szuperkedden 15 államban járulnak urnákhoz a szavazók, hogy kiválasszák pártjuk elnökjelöltjét a novemberi általános választásra. Évtizedek óta ez a márciusi nap a politikai szezon egyik legfontosabb napja az Egyesült Államokban. Az idén mégis kis tétje volt, a verseny mindkét nagy pártnál lefutott, a szavazatok összeszámlálása után pedig teljesen egyértelművé vált, hogy ősszel megismétlődik Joe Biden és Donald Trump összecsapása a Fehér Házért.
Pontosabban az vált biztossá, hogy ők gyűjtik a legtöbb szavazatot és küldöttet a pártok nyár végi nemzeti gyűléseire, ahol hivatalossá válik a jelölésük. Amilyen lefutottak az előválasztások, olyan rendhagyó a két politikus helyzete. Trump esetében az ellene zajló büntető- és polgárjogi eljárások jelentik a kérdőjelet, bár a Legfelsőbb Bíróság legújabb döntései értelmében egyre kisebb rá az esély, hogy bármelyik per ellehetetleníti az indulását. Biden oldalán még bizarrabb a helyzet, hiszen regnáló elnökként hagyományosan nem is lenne kérdés, hogy ismét elindul – legutóbb 1968-ban fordult elő, hogy a Fehér Ház lakója, Lyndon B. Johnson nem nyerte el pártja jelölését. Biden esetében az életkora, pontosabban egészségi és mentális állapota jelenti a kockázatot.
Győzelme esetén a politikust 82 évesen iktatnák be második ciklusára, amivel rekordot döntene, méghozzá saját, négy évvel ezelőtti rekordját. Ugyanezt a rekordot ráadásul a 77 éves Trump is megdöntené… A listán a következő helyen az a Ronald Reagan áll, akit anno szintén sokat támadtak a kora miatt, de a mostani jelöltekhez képest pelyhes állú sihederként, 69 évesen lett elnök, és fiatalabban köszönt le, mint amilyen idősen Bident beiktatták. Biden kora már a 2020-as kampánya során is téma volt, de akkor még nem ártott neki különösebben, mivel sikeresen tudta magát a nemzet bölcs nagypapájaként pozicionálni, aki visszahozza a régi szép idők normalitását Donald Trump hektikus négy éve után.
Segített neki, hogy a COVID-ra hivatkozva nem kellett személyesen végigkampányolnia az évet, hanem – amint kritikusai felrótták – egy pincéből bejelentkezve szólt a néphez. Bár akkor is voltak lefagyásai és furcsa mondatai – egy lakossági fórumon például egy nem létező filmből idézve „hazug kutyaarcú pónikatonának” nevezett egy szavazót –, ez nem keltett különösebb megütközést, mert a sok baki végigkísérte hosszú politikai karrierjét (először 1972-ben választották szenátorrá). A szavazók nagy része betudta ezt annak, hogy mindig közvetlenül kommunikált, úgymond a nép nyelvén beszélt, nem előre megírt és betanult szövegeket darált.
A nyuszi és a szabad világ vezetője
Hivatalba lépése óta viszont Biden mintha rohamosan épült volna le, ami annyiban nem meglepő, hogy az amerikai elnökök rendszerint sokkal több évet öregednek ránézésre, mint amennyit a Fehér Házban eltöltenek. A tévesztések egyre gyakoribbá váltak, és rengeteg olyan felvétel látott napvilágot, amikor egy-egy beszéde végén tanácstalanul kóvályog a színpadon. 2022 húsvétján például a fél világ elszörnyedve nézte, hogy a Fehér Ház kertjében rendezett tojásgurítás során tébláboló elnököt egy nyuszijelmezes beosztott igazítja útba – és menti ki az újságírói kérdések elől.
Az utóbbi hónapokban az az idős embereknél nem ritka szokás is úrrá lett rajta, hogy rég halott emberekkel való találkozásokat emleget – február elején azt állította, hogy a 2021. január 6-a körüli viharos időszakban Helmut Kohllal és François Mitterrand-nal egyeztetett, miközben értelemszerűen Angela Merkellel és Emmanuel Macronnal tárgyalt.
A vészcsengő már tavaly megszólalt a demokratáknál. Novemberben kijött egy közvélemény-kutatási adat, amely azt mutatta, hogy a választáson döntőnek ígérkező öt csatatérállamban Trump népszerűbb Bidennél. A Washington Post már szeptemberben azt írta: egyáltalán nem csak jobboldali panel, hogy Biden túl öreg, ez Amerika-szerte téma az ebédlőasztaloknál. Az MSNBC hírtelevízió liberális sztárműsorvezetője, Joe Scarborough elismerte: nem beszélt olyan demokrata politikussal, akinek kikapcsolt mikrofon mellett ne lennének kétségei Biden alkalmasságát illetően.
Bill Maher népszerű liberális humorista az HBO-n futó show-jában kérte az elnököt, hogy ne kapaszkodjon a székébe, mivel úgy járhat, mint a Trump elnökségének végén, 87 évesen elhunyt Ruth Bader Ginsberg főbíró, akinek halála megnyitotta az utat a Legfelsőbb Bíróság konzervatív fordulata előtt. Nem kímélték a külföldi tévések sem: idős korán, feledékenységén szaúdi és olasz humorműsorok ironizáltak, márpedig az amerikai közvélemény különösen érzékeny rá, ha hazája gúnyolódás tárgya lesz a világban. És persze a Trump-kampány is rárepült a témára egy gyilkos paródiával, amiben a Fehér Ház egy idősotthon-reklám illusztrációjaként tűnt fel.
A pánik idén februárban szintet lépett, mert kvázi hivatalosan is ki lett mondva, hogy Biden felett eljárt az idő. Történt ugyanis, hogy 2022 novemberétől mintegy 25-30 titkosított kormányzati dokumentumot találtak a politikus korábbi irodájában és delaware-i házának sufnijában, amelyeket szenátori, illetve alelnöki ténykedése során vihetett haza. A Biden-kabinet legfőbb ügyésze, Merrick Garland egy republikánus pártállású, de elfogulatlan jogász hírében álló ügyészt bízott meg, hogy kivizsgálja az ügyet. Az ügy tétje eredetileg az volt, hogy vajon Biden visszaélt-e a dokumentumokkal, vagy tévedésből vitte őket haza – miközben Trumppal szemben is folyik egy kísértetiesen hasonló vizsgálat. Robert Hur végül megállapította, hogy Biden jóhiszeműen járt el, így nem szükséges vádat emelni ellene – csakhogy a jelentésével végül még nagyobb kárt okozott neki.
„Azt is figyelembe vettük, hogy Biden úr egy esetleges tárgyaláson, ahogy a vele készített interjúnk során is tette, valószínűleg egy szimpatikus, jószándékú, rossz memóriájú idős emberként jelenne meg az esküdtszék előtt” – fogalmazott.
A jelentés azt is állította, hogy Biden nem emlékezett, mikor szolgált alelnökként, és hogy melyik évben hunyt el a fia, Beau. Az elnök paprikás hangulatú sajtótájékoztatón kérte ki magának Hur állításait, főleg a fiára vonatkozót, de nem segített ügyének, hogy utána egy Gázára vonatkozó kérdésre válaszolva Mexikó elnökeként beszélt Abd el-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi államfőről. Fordulópont volt az is, hogy Biden nem élt az amerikaifutball-bajnokság döntője, a Super Bowl előtt az elnöknek hivatalból kijáró interjúlehetőséggel, noha 110 millió nézőhöz jutott volna el.
Ezután még hangosabbak lettek a szirénhangok. Jon Stewart baloldali tévés legenda kilenc év szünet után ezzel a témával tért vissza népszerű politikai show-ja műsorvezetői székébe. Megkongatta a vészharangot Nate Silver, az amerikai politikai sztárstatisztikusa, a közvélemény-kutatási adatok köztiszteletnek örvendő mágusa vagy épp Ezra Klein, a New York Times rovatvezetője és podcast-műsorvezetője is. A patinás lap ezen kívül is nagy terjedelemben, számos tény- és véleménycikkben foglalkozik Biden korával, olyannyira, hogy a Fehér Ház jelezte is a kiadónak: „rendkívül felháborodott” amiatt, ahogyan kezelik a témát.
Az amerikai elnökök hagyományos, a Kongresszus két háza előtt elmondott évértékelő beszéde alighanem az utolsó esély volt Bidennek, hogy bizonyítsa, van még benne kellő vitalitás egy második ciklushoz. Ezzel voltaképpen élt is, hiszen látványosan összeszedte magát az estére, keveset hibázott, többnyire érthetően és hangosan beszélt – sőt, talán túlzásba is vitte: agresszív kampánybeszédet mondott el, néha már-már kiabálva. Egy-egy baki azért becsúszott, például Moszkvát is felsorolta azok között az európai városok között, ahol olcsóbb a gyógyszer, mint Amerikában, de gyorsan korrigált. Kínosabb volt, hogy egy illegális bevándorló által meggyilkolt fiatal nővér, Laken Riley nevét Lincolnnak mondta – az ő ügyével napok óta támadják a jobboldalon az elnököt. A korával kapcsolatos aggodalmakra tehát nem erősített rá a beszéd, de az is valószínűtlen, hogy a szürke hétköznapokba visszatérve eltűnik a probléma, és – amint a demokrata kommentárok vélték – mostantól senki sem beszél majd Biden koráról.
Éles, fókuszált, és élete legjobb formájában van
A Demokrata Párt és a média egy része viszont egyelőre kitart Biden mellett. A párt politikusai egyöntetűen – alighanem egy központi narratíva mentén – állították, hogy az elnök elméje „éles”, fókuszált és élete legjobb formájában van. Mások felrótták: nem fair csak Biden leépülésén köszörülni a nyelvünket, amikor Trump is 77 éves, és ő is rengeteget bakizik.
Nemrég például összekeverte Nancy Pelosi volt demokrata házelnököt Nikky Haley-vel, utolsóként talpon maradt, de a szuperkedd után a törölközőt bedobó republikánus kihívójával, vagy decemberben Törökország elnökeként hivatkozott a mi Orbán Viktorunkra. Amikor a szavakkal nem is gyűlik meg a baja, akkor is olyan sületlenségeket beszél, hogy ha vizet öntünk egy mágnesre, akkor az elveszíti mágneses tulajdonságait.
Csakhogy ott a szubjektív benyomás: Biden egyszerűen öregebbnek tűnik. Nemcsak bakizik, de kiejtése is kevésbé artikulált, hangja érdesebb, haja ritkább és őszebb, járása merevebb. A felmérések lesújtóak: ABC News/Ipsos felmérés szerint Biden a választók 86 százaléka szerint túl öreg egy második ciklushoz, míg Trumpról „csak” 62 százalék mondja ezt. Ráadásul a demokrata szavazók 73 százaléka vélekedik így saját jelöltjéről, míg a republikánusoknak csak 35 százaléka Trumpról. Más kutatások más számokat hoztak ki, de a különbség mindben megvan.
Mások azzal védik Bident, hogy bár nyilvános szereplései kínosak, a színfalak mögött briliáns koordinátor és elsőrangú tárgyaló. Ezt bizonyítja, hogy számos nagyszabású, kétpárti együttműködést is igénylő törvényhozási csomagot hozott tető alá. Ilyen volt a COVID utáni gazdasági újraindítás, a hazai chipgyártást ösztönző törvény, egy 1 billió dolláros infrastruktúraépítési és egy 900 milliárdos, zöldipari beruházásokat támogató csomag, vagy éppen évtizedek óta az első jogszabály, amely szigorította a fegyvertartás szabályait. Itt említhető az Ukrajnának eddig folyósított 75 milliárd dolláros támogatás is, még ha a legújabb segélycsomag egyelőre el is akadt a Kongresszusban.
Ha mindez igaz is, egy háttérben brillírozó, de a nyilvánosság előtt bukdácsoló politikus képe nem kompatibilis az amerikai elnöki poszttal, amely alapvetően publikus és reprezentatív intézmény.
Arról nem beszélve, hogy a második ciklus előtt még egy kampányt is végig kellene csinálni, és világjárvány híján idén nem lehetne eljátszani a pincéből bejelentkezést. Nehéz semlegesíteni azokat a jobboldali érveket is, hogy Biden látszólagos törékenysége, megspékelve a 2021-es afganisztáni kivonulás kudarcával, felbátorítja Amerika ellenségeit – a republikánusok naponta hangoztatják, hogy Vlagyimir Putyin Biden gyengesége miatt támadta meg most Ukrajnát, és nem Donald Trump alatt, vagy hogy Kína is most lett agresszívabb Tajvannal szemben.
Kényszerpályán a világ
De tehetnek-e még bármit a demokraták? Az amerikai politikai berendezkedés nagyban megköti a kezüket. 1968 előtt az államoknak csak a töredéke tartott előválasztást vagy nyílt jelölőgyűlést, többnyire a helyi pártszervezetek delegáltak küldötteket a nemzeti gyűlésre, ahol nehéz tárgyalások és alkuk során – mondhatni „szivarfüstös szobákban” – dőlt el a jelöltek személye. 1968-ban azonban abban a néhány államban, ahol volt demokrata párti előválasztás, a vietnami háborút ellenző jelöltek – előbb Eugene McCarthy, majd Robert F. Kennedy – fölényes győzelmeket arattak Lyndon B. Johnson regnáló elnök ellen. Johnson visszalépett, és csak azért nem Kennedy lett a jelölt, mert meggyilkolták.
Ez a kampány megváltoztatta az amerikai politikát, mert előbb-utóbb minden államban bevezették az előválasztásokat vagy nyílt jelölőgyűléseket. Az államok pedig elkezdtek versenyezni, hogy voksolásaik minél előrébb kerüljenek a naptárban, így növelve politikai presztízsüket. New Hampshire régen márciusban tartotta az előválasztását, a szuperkedd májusra esett – mára mindkettő két hónapot jött előre. Fejnehéz lett a választási naptár: aki január elejéig nem jelölti magát, utólag már nem ugorhat be a versenybe. Ez most a demokraták csapdája: hiába ötölne ki valamilyen ideális utódot füstös szobákban a pártvezetés Biden helyére, már nem kaphat választói felhatalmazást.
Ami még opció, hogy Biden végigcsinálja az előválasztást, bezsebeli a delegáltakat, majd az augusztusi Demokrata Nemzeti Gyűlés előtt bejelenti, hogy visszalép. Benne van a pakliban, hogy a gyűlés kaotikus versengésbe torkollna a lehetséges utódok között a küldöttek kegyeiért – de legalább három nap alatt lerendeznék. Ez egyfajta visszatérés lenne az amerikai politikai hagyományokhoz, de a választói felhatalmazás hiánya fegyverré válhatna Trump kezében.
Még nagyobb probléma, hogy nem igazán látszik ideális utód. Ezzel el is érkeztünk az egymillió dolláros kérdéshez: hogyan tudták a demokraták magukat ilyen slamasztikába manőverezni?
Másképp: hogy állhatott elő olyan helyzet, hogy a választóknak két idős ember között kell választaniuk, akiknek elutasítottsága nagyobb, mint a népszerűsége, és saját pártjuk szavazói között is több mint egyharmadnyi nem szeretné őket a Fehér Házban látni?
A jobboldalon a válasz egyszerű: Trump népszerűsége már-már személyi kultuszba illő a republikánus keménymagban, és semmilyen botrány, elszólás, jogi ügy nem tudja megtörni. Ezt a keménymagot pedig az sem tántorítja el, hogy saját magukon kívül rendkívül magas Trump elutasítottsága, holott ez nemcsak a 2020-as elnökválasztáson hozott vereséget, hanem a 2018-as és 2022-es félidős választásokon is gyengítette a pártot.
A demokraták pedig kényszerpályán vannak. 2020-ban Joe Biden volt az, aki a leginkább alkalmas volt a nemzetegyesítő mérsékelt jelölt szerepére a normalitásra szomjazó országban, hiszen rajta kívül csak balra álló (például Bernie Sanders) vagy fiatal és ismeretlen politikusok szálltak a ringbe. Más kérdés, hogy Biden ezt a szerepet nem tudta betölteni, és a párttal együtt tolódott ő is balra olyan kérdésekben, mint a genderidentitás-ideológia, a büntetőpolitika és a bevándorlás. Ami éppúgy szerepet játszhat alacsony népszerűségében, mint életkora vagy az inflációs válság.
Ugyanakkor az amerikai rendszerben nem az lesz az elnök, akire a pártvezetés rámutat, hanem az, aki elindul és megméreti magát, márpedig egyetlen demokrata politikus sem dobta be a kalapját kihívóként a ringbe. Van néhány sikeresnek mondott kormányzó, például a michigani Gretchen Whitmer vagy a kaliforniai Gavin Newsom, akiket gyakran emlegettek lehetséges utódként, de végül nem indultak el. Úgy pedig nehéz nyerni.
A passzivitás fő oka, hogy a pártvezetés élesen elzárkózott egy nyílt előválasztástól, mondván, ez gyengítené esélyeiket Trump ellen. Márpedig olyan helyzetben, amikor a gyakran „fasisztának” nevezett ellenfél az amerikai demokrácia felszámolására tör, bűn megosztani a pártot. Egy nevesincs minnesotai képviselő, Dean Phillips így is elindult – bevallottan esélytelenül, csak hogy felhívja a figyelmet a problémára –, de a pártvezetés élesen kritizálta, több államban nem tették fel a szavazólapra. A szuperkedd után fel is adta, a szavazatoknak alig 3 százalékát szerezte meg – kevesebbet, mint a Bident Izrael-barát politikája miatt támadó protestmozgalom „el nem kötelezett” opciója.
Egyszerűen nincs jobb
Ha Biden visszalép augusztus előtt, Newsom vagy Whitmer még beszállhat a harcba. Csakhogy a felmérések szerint gyengébbnek tűnnek a Trumppal szembeni összevetésben, mint Biden, és nem alkalmasak arra, hogy mérsékeltebb, centrista jelöltek legyenek a mostani elnöknél. Bár egyikük sem tartozik a demokraták legwoke-abb, ultraprogresszív politikusai közé, a jobboldalon könnyen tudnák így pozicionálni őket. Newsom a liberális Kalifornia megtestesítője, ahol kvázi legalizálták a bolti tolvajlást, és elviselhetetlen mértéket ölt a hajléktalanság és droghasználat. Whitmer a legnépesebb muszlim közösségnek otthont adó Michigan kormányzója, márpedig körükben a legnépszerűtlenebb a gázai háború támogatása, és a politikust gyakran támadják radikálisnak mondott zöld átállási programja miatt is.
De mi van az alelnökkel, aki mindig az elnök kézenfekvő utódja? Talán itt ásták magukat a demokraták a legmélyebb verembe. Kamala Harris még Bidennél is népszerűtlenebb, tele van az internet a bakijaival, kínos nevetésével, értelmetlen vagy fájóan közhelyes mondataival.
„Ukrajna egy ország Európában. Egy másik ország mellett van, amit Oroszországnak hívnak. Oroszország egy nagyobb ország. Oroszország egy hatalmas ország. Oroszország úgy döntött, hogy megszáll egy kisebb országot, amelyet Ukrajnának hívnak. Ez rossz” – magyarázta Harris a szomszédunkban dúló háborút.
De mivel az alelnök mindig természetes örökös, Biden nehezen tudna úgy visszalépni, hogy a Demokrata Párt más politikust jelöl meg utódjának. Már csak azért is, mert Harris elsősorban azért lett alelnök, mert fekete nő – a 2020-as előválasztáson ő is elindult, de olyan rosszul szerepelt a viták során, hogy már az első előválasztás előtt visszalépett. Márpedig az első fekete női alelnököt lecserélni egy fehér férfire vagy akár egy fehér nőre olyan negatív üzenet lehet, amelyet nem lenne könnyű eladni az identitáspolitikai kérdésekben balra tolódott bázisnak.
Nyitó-kombókép: AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
