Élni csak így érdemes – 5 nap Harkivban, az orosz terror árnyékában
Szakadatlan szirénazaj, panelek közt futó lövészárok, rakétatemető, föld alatt tanuló gyerekek. A háborús díszletben pedig törekvés a normalitásra. Másképp valószínűleg nem lehet ezt csinálni. Több mint két éve. Hős város, amelynek mától Oscar-díjas rendezője is van. Riport Harkivból.
Persze megint percre pontos. 489 kilométer 5 óra 3 perc alatt. Még a lábaim is elférnek a kényelmes Hyundai-szerelvényeken. A 2012-es ukrán–lengyel foci Eb-re rendelték őket. Első osztályon 624 hrivnya. Nincs 5900 forint. Lázár Jánost Baross Gáborhoz hasonlítanánk, ha a MÁV-ból ilyen számokat sajtolna ki.
Az Ukrzaliznicja a háború egyik csodája. Az egykor korrupt és hatékonytalan állami mamut főnixként született újjá az elmúlt években. 2022 végén külön New York Times Magazine-cikk foglalkozott a reinkarnációval és a vasutasok helytállásával. Sok ember kellett ahhoz, hogy az ország állva maradjon a nagyléptékű invázió első heteiben – ők is köztük voltak. A kulcsfigura a vállalatot akkoriban irányító Olekszandr Kamisin. A közmegelégedésnek stratégiai ipari miniszterség lett a jutalma tavaly márciusban. Öröksége a jelek szerint nem múlt el. A Kijevből hajnalban indult intercityn legalábbis. Pontosan érkezve a nap is szebben süt. 11:55, Harkiv-Paszarzsirszkij. A 2022 márciusa óta Ukrajna hős, egykor 1,5 milliós városának főpályaudvara. A még épp Sztálin halála előtt átadott gigantikus épületből szűk kijáraton át araszolunk a központ felé.
A harkivi ekhóhoz
A szállás a főtér, a Majdan Konsztituciji sarkában van. Jól eldugott hely. Nem árt az ilyesmi, mióta az oroszok a külföldi újságírók bázisául szolgáló hoteleket is Iszkanderekkel lövik. A tetőtéri ablak északkelet felé néz. Ha nem borult az ég – és nem az –, a város határától mindössze 70 kilométerre fekvő Belgorod környékéről indított rakéták éjjel szabad szemmel is láthatók. Pont Oroszország közelsége miatt van, hogy nem egész egy perc, amíg a célba csapódnak, így még a Kijevet sikeresen védő Patriot rendszernek is gondot okozna az elfogásuk. Még akkor is, ha az amerikai utánpótlás nem szünetelne. De szünetel. Harkivba meg amúgy sem jutott Patriot – a nyilvános információk szerint legalábbis az itt székelő 302. légvédelmi rakétaezrednek szovjet Sz-300-asai vannak.
A városban szinte folyamatosan légiriadó van. A kijárási tilalom utáni éjszakai csendet megtörő vijjogásról A harkivi ekhóhoz címmel lehetne verset írni: „Akik hajdan jó barátim voltak // Még felkőltek ellenem…”
Nappal is ugyanez van, de akkor legalább nincs egyedül az ember. És a helyieken azt látja, hogy már senkit nem érdekel a dolog. Képtelenség több mint két éve úgy élni, hogy akár hatszor-nyolcszor is megszakad a nap, és van olyan riadó, amit csak két órával később fújnak le. Fél óra múlva meg kezdődik elölről az egész.
Az eltompult veszélyérzet nem felelőtlenség – önvédelmi reflex. A mentális egészség védelméé.
Lehet, hogy a szikrázó napsütéssel párosuló kellemes pár fok teszi, lehet, hogy nem, de azonnal megkedvelem Harkivot. A várost, amely Ukrajna első Oscar-díjas rendezőjét adta: a hétfő hajnalban a legjobb dokumentumfilmnek választott 20 nap Mariupolban társalkotóját, Msztiszlav Csernovot. Széles utak, valamennyi történelmi városmag székesegyházzal meg kolostorral, főtéri T-34-es árnyékában kickflipet gyakorló deszkás srác, hatalmas parkok, tisztaság meg a Tripiccsja ramen alapon készített fúziós borscsa. Külön fejezet a felfoghatatlan méretű Szabadság tér a városi adminisztráció egyik szétrakétázott épületével, az egyetemmel és Harkiv szimbólumával: a tér északnyugati hajlatára illeszkedő konstruktivista Derzsprommal. Az állami és az ipar szavak ukrán megfelelőinek összerántásával elkeresztelt irodaépületet a Szovjetunió első felhőkarcolójaként jegyzik, 1928-ban adták át. Nem tudom, miért, de a később ráillesztett antennával is gyönyörű. Szétlőtt épület a főtér körül is van. A 110 éves bérpalota, a Szalamandra-ház például. Udvarára omlott tetődarabjai között legendás előadások történtek azóta. Amelyik ablaka a szomszédos házaknak nem tört még ki, azt pozdorja fedi.
A piacon bezzeg semmi változás. A posztszovjet térség nyugati felében ismerős etnikai mintázat: hús és zöldség a helyiektől – ránézésre is elképesztő minőség –, olajos magvak és gránátalmalé a kaukázusiaktól, fűszer a közép-ázsiaiaktól – egyikük a Kill Bill Pai Mei-castingjának utolsó körében vérezhetett el –, savanyúság a koreaiaktól. Akik persze, Sztálinnak hála, 1937-ben szintén közép-ázsiaiak lettek. A háborút inkább olyan helyeken érezni, mint a Nikolszkij pláza. Az ötszintes, metróval összekötött épületben folyamatosan vasárnapeste-hangulat van, annyira üres. A boltok persze nyitva, ragyog minden, de a felszerelésével a Szellemirtókba is beillő takarító azért felporszívóz még egyszer. Azért fizetik, hogy az üvegtető alatti burokban minden a lehető legnormálisabb legyen, ő pedig megdolgozik a pénzéért. Tőle balra katonacsalád hozza gyerekét a McDonald’s melletti és a csoportos spinning óra alatti Smile Parkba. Mindenki boldog. Apropó Meki: még mindig nem nyitott újra, a rajongóknak Poltaváig kell zarándokolni a jól ismert junk-szagért.
Szaltivkában kijózanodunk. Ott még semmi nem normális. Nem is biztos, hogy valaha az lesz. Eredetileg a város ipari munkásságának 400 ezres lakótelepe. Heroiv Praci metrómegállóból csak a nyugati felét több mint két óra körbegyalogolni. Északkeleti külváros. Az oroszoknak meg előváros volt. 2022. február 24-e után hamar frontvonallá vált, hónapokon át tüzérséggel lőtték. A civilek csak a 2022. szeptemberi ukrán ellentámadás után térhettek vissza.
A rombolás a területet északról határoló Natalija Uzsvij utcában a legdurvább. Ott komplett blokkok omlottak össze. Van, amit már lebontottak, a menthető darabok előtt toronydaruk. Az úttest és a házak közötti területet még mindig lövészárkok szabdalják. Elkéstem, besötétedett. Annyira lakatlan minden, hogy lakásokból nem szűrődik ki elég fény éles, de nem zajos képekhez. Marad a hosszú exponálás. A 10 másodpercbe a csillagos ég is belemozdul. Csak a pusztítás merevedik meg.
Apropó pusztítás!
„Van itt minden: sorozatvetőkből Szmercs-, Uragan-, Grad- meg Tornado-rakéták, Iszkander ballisztikus rakéta, Kalibr cirkálórakéta, H-55/X-101 robotrepülőgép, Shahed drónok.” Külvárosi ipartelep, hogy pontosan melyik, az titkos. Dmitro Csubenko, a Harkiv megyei ügyészség szóvivője kalauzol. A látvány szürreális. Több mint ezer orosz rakéta egymás mellé és egymásra halmozva. A régebbieket már ellepte a növényzet. Az ügyészség úgy gondolta, külön helyet létesít az orosz háborús bűnök bizonyítékainak. Az ide hordott technikával ugyanis túlnyomórészt lakóövezeteket lőttek. Főként Szaltivkát.
Nagy elődök nyomában járunk: már a Putyin ellen elfogatóparancsot kiadott Nemzetközi Büntetőbíróságtól is jártak itt. „Azt szeretnénk, ha ezt is számításba vennék, amikor az orosz politikai és katonai vezetőket megbüntetik. Putyint, Geraszimovot, másokat. A bíróság számára megőrizzük ezeket. Aztán talán múzeum lehet belőle. Úgyis már csak a vas kerül ide, ami lényeges, azt a szakértők máshol vizsgálják, úgyhogy nem hiszem, hogy orosz célpont lenne a telepből.
Számomra rettenetes hely, mert ezek a rakéták eddig 2040 embert öltek meg és több mint 3500-an sérültek meg miattuk”
– magyarázza Csubenko. Nem olyan ütemben, mint az első hónapokban, de a gyűjtemény a mai napig bővül, hiszen továbbra is lövik a várost. Hivatalos neve még nincs – hívjuk csak rakétatemetőnek.
Megjegyezhető neve a rendes temetőnek sincs. Úgy hívják: a 18-as. A déli bevezető, a Gagarin sugárút mellett van. Naplementében érek a katonasírokhoz. A Dicsőség sétányához. A sokszáz ukrán zászlóba itt is az elhunytak egységeinek zászlói vegyülnek. Meg egy azeri. Svédet, belaruszt, amerikait, lengyelt már láttam, ilyet még nem. A hideg sártengerben keveseknek van kedve elmerülni, mindössze egy sírnál állnak. Baráti társaság: sztoriznak, nevetnek. Aztán hazamennek. A bejárattal szemközti megállóban várom a 1167-es buszt. Már sötét van. Megint riadó.
Harkiv underground
Mióta szeptemberben megnyílt, a világsajtó slágertémája. Ha minden igaz, első magyarként kapok engedélyt megnézni. Merthogy bár metrómegállókban van, de nem látszik. Lezárt folyosókon működik. A harkivi metróiskola a háború egyik bizarr, de szép kényszermegoldása. A háromvonalas hálózat öt állomásán elsősöktől végzős középiskolásokig 2100 gyerek tanulhat délelőtti és délutáni turnusokban heti három napot. Azért csak ennyit, mert másképp nem férnének el, az új igények pedig özönlenek. Nem csoda: a Covid után közvetlenül megindított orosz invázió miatt a frontvonalak közelében fekvő területeken a gyerekek ötödik éve kényszerülnek online tanulni. Képzeljünk el egy, a járvány elején hatéves gyereket! Tízévesen adatik meg neki először, hogy élőben lássa az osztálytársait. A hangulat ennek megfelelő.
Egy litván fotós kollégával kapok bebocsátást a zöld vonal északnyugati végállomására, Peremohára. Julija Baskirova, a Sevcsenkivszkij kerületi adminisztráció oktatási osztályvezetője magyaráz lelkesen: „Eleinte furcsálltam a gondolatot, mert nemcsak Ukrajnában, az egész világon nem csináltak még hasonlót. Nekünk kellett mindent kitalálni, nemzetközi segítséggel. A harkiviak kreatívak. Nagyon büszkék vagyunk a helyre. Az állomás neve győzelmet jelent. A polgármester ötlete volt, mert sok szülő szerette volna. Helyszínként a metró, ami az invázió elején sokak menedéke volt, kézenfekvő megoldásnak tűnt. Egy hónap alatt alakítottuk ki az osztálytermeket és oldottuk meg a szellőztetést.”
Peremohán öt helyiségben 258 gyerek tanulhat, ami a környező kerület iskolásainak mindössze 10 százalékát jelenti. Azért bontják szét a napokat, hogy ez az arány javulhasson. Első óra után játék, második után ebéd, harmadik után haza. Utána takarítás, és jöhetnek a délutánosok. A tanárok mellett minden osztályteremben foglalkoztatnak tutort, és pszichológus is foglalkozik a diákokkal. „Az elsősöknek olyan ez, mint a varázslat. Kimaradtak az óvodából, itt szocializálódnak először. Mint egy nagy parti. Boldogan jönnek ide. A tanárok próbálják átkattintani az agyukat: a kinti szörnyűségekről az itteni pozitívumokra. Hogy ne csapjon zajt, még a metró is lelassít, mielőtt beér az állomásra” – mondja Julija Baskirova.
Az osztályvezető szavaira Peremoha állomás angoltanára, Szvitlana Miscsenko erősít rá: „Nyilván furcsa a föld alatt tanítani, de nincs ennél biztonságosabb hely. Imádom az egészet, jó, hogy megcsinálta a városvezetés. A gyerekek végre élőben kommunikálhatnak. Mint mások a való világban. Én is úgy érzem itt magam, mintha minden rendben lenne. Mintha nem lenne háború. Nem is beszélünk róla, ha nem muszáj. Nem csak arról van szó, hogy angol szavakat tanuljanak.
Az is a dolgom, hogy olyan légkört teremtsek, amelyben úgy érezhetik, hogy normális életük van. Amelyben boldogok lehetnek. Amelyben nincs háború és félelem, hanem béke van és megnyugodhatnak. Próbálok én is így gondolkodni. Érzem, hogy sikerül. Csak nehezen, mert nem tudjuk, mi lesz holnap, nem tudunk tervezni.”
Szvitlana Miscsenko hat évet tanított, mielőtt szülési szabadságra ment. Fotózással kezdett foglalkozni, aztán egy üresedés miatt keresték meg. Rögtön visszatért tanult szakmájához, mert akkorra már visszatért családjával Harkivba, ahonnan a háború miatt menekültek Ukrajna nyugatabbi részére. „Nem akartuk elhagyni az országot, pedig hívtak az Olaszországban élő rokonok, és tudtam, hogy nem Ukrajna a legbiztonságosabb a gyerekemnek. De maradni akartunk, aztán meg visszajönni. A munka? Hiszem, hogy változtat a dolgokon. Hogy jót teszek vele, mert segít a gyerekeknek.”
Epilógus
A Derzspromban van dolgom, de van még egy órám előtte. Megnézem a közeli állatkertet. Ingyen van ez is, mint a metró, aminek a beléptető kapuit a riadók miatt folyamatosan nyitva kell tartani. Szent és profán egyszerre szól: hangszóróból felerősített madárcsicsergés és szirénazaj.
Ha valahol, itt aztán tényleg senkit nem érdekel az utóbbi. Még úgy sem, hogy bemondják: „Figyelem, légiriadó! Kedves látogatók! Javasoljuk, hagyják el az állatkert területét, és menjenek óvóhelyre az Universzitet metrómegállóba!”Sztepanida, a víziló sztoikusan figyeli, ahogy a gyerekek inkább a krokodilt szuggerálják meg a gyűrűsfarkú makin nevetnek. Nem félnek. Igazuk van: élni egyedül így érdemes.
***
Kép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
