Petőfi-film: Rákay Philip megcsinálta a magyar Karib-tenger kalózait
Ebben nem is az a legszomorúbb, hogy a mi közös pénzünket használta erre. Hanem az, hogy a mi közös március 15-ünket. Kosztümös akciófilm lett ugyanis a Most vagy soha! – amely Európa talán legkedvesebb, vér nélkül győztes forradalmát erőszakolja meg így a nagy vásznon. A díszlet valóban korhű, a látvány szép, csak épp minek, ha egyszer a történet semmibe veszi a valóságot. Ráadásul a játékidő fele teljesen fiktív szálat bont ki – így lesz Petőfi Sándor mellékszereplő a róla készült filmben. Belógtunk minden idők legdrágább magyar filmjének premier előtti vetítésére. Spoileres kritika.
Március 12-én, kedd este nyolckor az Aréna Plázába gyűlt az MTVA által meghívottak díszes serege, hogy premier előtt láthassa a több mint hatmilliárd közforintból készült új történelmi filmet. Ott volt többek között a hírhamisításáról elhíresült MTVA-vezérigazgató Papp Dániel, aztán a kegyelmi ügybe belebukott Varga Judit és új párja, az ÁSZ-elnök Windisch László, Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár, Demeter Szilárd Nemzeti Múzeum-főigazgató, valamint Schmidt Mária.
Ha valami, 1848. március 15. persze tényleg jó alapja lehetne a Terror Háza főigazgatójának olyannyira tetsző, a gonosz, elnyomó Nyugatról és a derék magyarokról szóló megközelítésnek, hiszen Petőfiékben valóban ott buzgott a nemzeti érzés, valóban csodálatosak voltak és valóban forradalmat robbantottak ki. Annál érthetetlenebb, miért becsülték le őket a film készítői annyira, hogy úgy érezzék: végig kell hazudniuk a mozit. Utóbbit egyébként maguk a Most vagy soha! alkotói ismerik el, rögtön az első kockák egyikén: „Ahogy történt és ahogy történhetett volna” – e felirattal próbálnak előre kibújni a felelősség alól.
A mondat persze értelmetlen: vagy azt mutatják meg, ahogy történt, vagy azt, ahogy történhetett volna. Az előbbi változatból pont egy van (csak a mutatás módja térhet el), a másodikból viszont végtelen számú. Bárki bármiről bármit álmodhat ugyanis.
Rákay Philip pedig – láss csodát! – éppen Schmidt Mária álmát álmodta vászonra.
A Hadikban és – igaz, jobb színvonalon – a Semmelweisben már látott alapvetéssel találkozunk itt is, csak még azoknál is sokkal egyszerűbben: a gonosz osztrákok bántják a magyart, de a magyar felkel, nem hagyja és győz.
Sőt, ebben a filmben nem egyszerűen bántják a magyart – kifejezetten azért bántják, mert magyar. Etnikai alapon. A cselekmény ideje március 14. estéjével kezdődik. Rögtön a nyitó képkockákon osztrák császári rendőröket látunk, akik puskatussal vernek embereket a nyílt utcán, „Rohadt magyar!”-felkiáltással. Épp azután, hogy „szétverték a gyűlést”.
Nos tényleg volt gyűlés 14-én délután, de erőszak és szétkergetés nem – Jókaiék a valóságban azért mentek utána a Pilvaxba tovább beszélgetni szűkebb körben, mert délután alulmaradtak a szavazáson a kevésbé radikálisokkal szemben. Nem a magyarellenes osztrák rendőrterror miatt tehát – olyan ugyanis nem volt Pest utcáin a reformkorban. Az akciófilmes hangulat megalapozása és az ideológiai irány kijelölése mindenesetre megköveteli, hogy a filmkockákon legyen erőszak, vagy hogy Petőfi szájából többször is elhangozzon: az ő fia már magyarul fog beszélni meg tanulni! Mintha a magyar valamiféle tiltott nyelv lett volna akkoriban! A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar nyelv iskolai oktatásáról, valamint a közügyekben való használatáról már 1844-ben törvény született. Hogy ezek a költő fiáról szóló mondatok nagyobbat üssenek, meg hogy olcsó hatásokat tudjanak levadászni a később összevert Szendrey Júliával, a filmkészítők megint csak hamisítanak a történelmen. Előrehozzák Szendrey terhességét, aki már 14-én este beszámol erről az ő Sándorának. Minthogy a valóságban éppen 9 hónappal március 15-e után szülte meg fiát, Petőfi Zoltánt, egyértelmű, hogy ha esetleg már terhes volt is akkor, biztosan nem tudott róla. Így ráadásul érthetetlen módon kihagyták a március 15. esti szexjelenet lehetőségét a film készítői – de nyugodjunk meg: ez az egyetlen klisé, amelyet nem vetettek be a közepes amerikai szórakoztató filmek eszköztárából. Merthogy sajnos a Most vagy soha! sok szempontból olyan. Vicceske gegek, sok csihipuhi, kés, pisztoly, vér és szerelem, szép látvány, Hans Zimmer-kópia zene… Még vannak benne jó színészek is.
De épp annyira gondolattalan az egész, mint egy tetszőleges Marvel-film.
Abban is hasonlít továbbá a hollywoodi vonalra, hogy a történelmi hitelességre nagy hangsúlyt fektet – már ami a látványt illeti. Rákay Philip állítása szerint – a producer a vetítés előtt intézett néhány szót a díszes társasághoz – az irgalmatlan költség majdnem fele a fóti díszletvárosra ment el. (Ezt akár el is hihetjük neki. Azt már kevésbé, amit szintén állított: hogy a Covid miatt nem sikerült a tervezett időpontban, a Petőfi-emlékévben, tavaly ilyenkor bemutatni a filmet. Ez már csak azért sem valószínű, mert csupán 2022 legvégén derült ki a csúszás, s akkor nem a világjárványra hivatkoztak.) Meg kell hagyni: a korabeli, egyébként csak metszeteken látható Pestet hitelesen és szépen vitték vászonra. A Nemzeti Múzeum például tényleg így nézett ki frissen elkészült állapotában, mellette még ott állt a hírhedt Két pisztoly fogadó, amely a filmen is feltűnik. A legendás Pilvaxot is a lehető leghitelesebben igyekeztek megjeleníteni, ahogy a pesti Duna-part szintén csupán metszetekről ismert képe is hitelesnek látszik. A Lánchíd képe mondjuk nem sikerült jól, de az legalább stimmel, hogy ekkor még csak épült.
Azonban mintha kettős szabály érvényesülne a filmben: ami látszik, az legyen hiteles, ami meg elhangzik, történik, az véletlenül se. A Budára átvonuló tömeg például valami gólyamadárról és új Magyarországról énekel – e nemzetieskedő giccsnek azonban sehol semmilyen nyomát nem találtuk. Petőfiék aligha énekelték. Aztán: a költő a filmben március 15. hajnalára készül el a Nemzeti dallal (bónusz: a vers címét a film végén sikerült rosszul leírni), miközben a költemény a valóságban már 13-án készen volt. Hát persze, hiszen a márciusi ifjak 11-én kezdték tervezni a nagy eseményt, és 19-én, a Rákos mezején gyűltek volna eredetileg, tehát Petőfi nyugodtan nekiláthatott buzdító verset írni. Szendrey Júlia pedig nemzeti főkötőt, vagy akár már kokárdát is varrhatott – bár utóbbiról megbízható adat nincs. Így azonban, hogy a filmben minden 14-én este kezdődik, akkor, amikor befut a bécsi forradalom híre, teljesen érthetetlen: hogyan, miért és mikor varrhatta azt a kokárdát Júlia, amelyet már 15-én kora reggel odaad Petőfinek. (Petőfi naplójából tudjuk a valóságot: amíg ő a Nemzeti dalt írta 13-án, felesége aközben nemzeti fejkötőt varrt magának.)
Ezek persze apróságok. Ami a forradalmat illeti, a film reggeltől estig nagyjából korrektül követi az ismert útvonalat Pilvaxtól az egyetemekig, a Landerer és Heckenast-nyomdáig, aztán a Múzeum előtti nemzetgyűlésig, végül pedig át Budára a Helytartótanácshoz – Táncsics is kiszabul a végén. Szép nap volt az a valóságban – és békés. Talán az egyetlen forradalom, amelynek résztvevői délben úgy döntöttek, hogy most akkor elmennek ebédelni. Aztán háromkor folytatták. A legdurvább atrocitás az egész nap folyamán az volt, hogy egy egyetemi embert felpofoztak.
Ebből a kedves, lelkes és vértelen napból sikerült tehát Rákaynak erőszakban tobzódó akciófilmet varázsolnia.
Hogyan? Úgy, hogy forgatókönyvíró-társaival kitalálták Farkasch, a császári titkosrendőr figuráját, aki azt a megbízást kapja Ignaz von Lederer főhadparancsnoktól, hogy észrevétlenül akadályozza meg Petőfiék tervét.
És senki nem szólt rá Philipre: ember, mindenki, aki ezt a filmet megnézi, tudja, hogy Petőfiék terve sikerült, hogy aznap győzött a forradalom! Ha a fél játékidő az ármánykodó titkosrendőrre megy el, akkor legfeljebb az ő sztorija tud érdekes lenni, hiszen a többi kifutását alapból ismerjük. Azaz: Petőfi, de az egész forradalom is mellékszereplő és kulissza lesz csupán egy Philipék fejéből kipattant figura mellett – s ha mégsem lesz, az csak azért van, mert Farkasch is teljesen érdektelen. Róla sem tudunk meg semmit, túl azon, hogy alvilági figurából lett osztrákbérenc, aki a pénzért csinálja. Meg mert gonosz. Oké.
Ez a Farkasch tehát már 15-én reggel késsel ólálkodik a költő mögé, de nem jár sikerrel, aztán bandita ismerőseit szervezi be, hogy verjék szét az ifjakat (hurrá, így lehetnek akciódús, verekedős jelenetek az egyetemen is!), felgyújtat-szétveret két nyomdát, aztán még Landererét is, plusz véresre veri a nyomdászt – viszont a gépeit nem töri össze. Csak közli, hogy ne merje kinyomtatni a 12 pontot meg a Nemzeti dalt. Nemcsak, hogy nem történt ilyen a valóságban – még a film valóságában is teljesen logikátlan. És itt még messze nincs vége!
Farkasch felkeresi Júliát és Petőfit Dohány utcai otthonukban, lövöldöz is rájuk, azok meg az ablakon kiugorva menekülnek… Akármilyen jól játssza is Horváth Lajos Ottó a titkosrendőrt,
ennyi baromság láttán egy idő után nem tudjuk, sírjunk-e vagy röhögjünk.
A Kennedy-gyilkosságos filmekből ismerős jelenet talán a csúcs, amikor afféle 19. századi Lee Harvey Oswaldként orvul, a szemközti házból akarja lelőni a Helytartótanács ablakában álló Petőfit – ám ekkor a háta mögött megjelenik Szendrey Júlia! Odébb is löki a galádot, a golyó nem talál, verekszenek. A terhes Szendrey Júlia mint akcióhős! Farkasch persze összeveri, már majdnem megöli, amikor egy másik bandita, aki a film alatt lassan önnön lelkiismeretére ébred, az utolsó pillanatban végez Farkasch-sal. Őt a most is kiválóan játszó Jászberényi Gábor formálja meg, de jó Koltai-Nagy Balázs is Jókai Mórként, Fehér Tibor Vasvári Pálja kicsit túltoltan hebehurgya nőcsábász, de egyáltalán nem rossz, ahogy a teljesen vígjátéki karakterré gyúrt Emich Gusztávot játszó Nagy Sándorra sem lehet panasz. Lukács Sándor von Lederer-jére végképp nem. Vannak itt tehát jó alakítások.
Kár, hogy a főhősé borzalmas. Berettyán Nándor még a Marvel-hősöknél is egysíkúbb Petőfiként, és bár a forgatókönyv nem segített szegénynek, azért színészi eszközökkel is vissza lehetett volna adni valamit a költő zsenijéből. Vagy mondjuk: humorából. Itt az neki nincs, pedig elég Petőfi Arany Jánossal folytatott levelezését olvasnunk, hogy lássuk, mennyire laza és sziporkázóan vicces tudott lenni. Nem ez a karót nyelt kecske a pátoszosan szívére helyezett kezével, aki persze személyesen íratja alá a helytartótanács elnökével a 12 pontot, aki egymaga teteti le a fegyvert a főhadparancsnokkal, csupán azáltal, hogy jól belenéz a szemébe és nem mond semmi érdemlegeset… A valóság ezzel szemben az, hogy az osztrákok nem akartak lövetni akkor, aznap tehát Budán nem nézett farkasszemet a tömeg semmiféle fenyegető puskaerdővel.
Hogy erre a filmre mi szükség volt túl azon, hogy a kormánypropagandistaként is szorgalmas Rákay alkotónak képzelhesse magát, az tehát talány.
Szükség jó magyar történelmi filmekre persze lenne. Ennek az árából ki is jött volna négy. Philip meg csinálhatott volna saját szakállára kosztümös, fikciós, szórakoztató akciófilmet, magyar Karib-tenger kalózait – csak egyrészt piaci alapon, másrészt egy jó főszereplő azért ahhoz sem árt. A lényeg viszont: nem kellett volna belekeverni Petőfi Sándort.
De még akár bele is lehetett volna. 1848-ról bőven lehet brutálisat, akciódúsat forgatni. Nem csak a szabadságharcról. Még akár von Lederer főhadparancsnokról is, aki májusban már valóban fegyverrel verette szét az ellene tartott tüntetést Budán. Vagy ott van Erdély: ’48 őszén már kifejezetten etnikai alapú pogromot vezényelnek a románok, több mint hétezer magyart koncolnak fel. Ott, akkor tényleg bántják a magyart.
Igaz, Románia nem Nyugatra van. Oroszország sem: márpedig Petőfi gyilkosai végül onnan érkeztek, ami a jelenlegi viszonyok között aligha szerepelhetne egy NER-filmben. Védekezhetnének persze a Most vagy soha! készítői azzal, hogy ők csak egy nap történetét vitték vászonra, ezért ez nem is tartozik ide. Csak talán jobban megérte volna ennek a zseninek a nagyon is kalandos életét bemutatni hatmilliárdból, mint egyetlen napét úgy, hogy tele kell passzírozni a játékidőt kitalált szereplőkkel, meg nem történt eseményekkel. Persze így sem kellett volna feltétlenül.
Ezt akarni kellett. Ennyi blődséget és történelmietlenséget csak szándékosan, készakarva lehet két és negyed órába sűríteni.
Cikkünk eredeti változatában tévesen szerepelt, hogy a filmnek nincs sajtóvetítése. A tévedésért elnézést kérünk.
Nyitókép: Facebook/Most vagy soha
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
