Szövetségesek nélkül – vajon győzhetett volna a szabadságharc?
„Magyarország 1848-ban nem, pontosabban csak a birodalom részeként volt rajta Európa térképén” – fogalmaz a Válasz Online-nak küldött cikkében Hermann Róbert történész, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatócsoportjának vezetője, aki március 15. alkalmából tudományos pályájáért Széchenyi-díjban részesült. A korszak legjobb ismerője szerint a Batthyány-kormány, majd Kossuth Lajos erőfeszítései ellenére sem sikerült nagyhatalmi támogatást szerezni a magyar ügynek, s ez alapjaiban befolyásolta a szabadságharc győzelmi esélyeit. Mégsem volt hiábavaló a küzdelem: igaza lett Palmerston brit miniszterelnöknek, aki szerint ha Magyarországot „túlerővel teljesen szétzúzzák, ebben a csatában Ausztria saját jobb kezét zúzza széjjel”. A forradalom leverése után még tizennyolc évbe telt az osztrák politikusoknak, hogy felismerjék: Magyarország nélkül nem megy. Ismeretterjesztő esszé a forradalom kitörésének évfordulóján.
Milyen esélyei voltak 1848-1849-ben Magyarországnak arra, hogy megvédje birodalmon belüli önállóságát, majd 1849 áprilisát követően kivívja a függetlenséget? Avagy képes volt-e legalább arra, hogy olyan katonai patthelyzetet teremtsen, amelyben az ország önállóságát megkérdőjelező erők kénytelenek a fegyveres megoldás helyett a politikai megoldást keresni és kiegyezni a magyar féllel? Olyan kérdések ezek, amelyek ugyan hasonlítanak a történész számára tiltott „mi lett volna, ha…” típusú felvetésekre, mégsem kerülhetők meg, hiszen a magyar katonai és politikai elit 1848-1849-es teljesítményéről csak így alkothatunk nagyjából pontos képet.
Két dolgot mindenképpen hangsúlyoznunk kell. Egyrészt azt, hogy a magyar politikai elit többsége 1848 márciusától 1849 márciusáig nem a független, csupán a Habsburg-birodalmon belül széles körű önállósággal rendelkező ország megteremtését tűzte ki célul.
A fegyveres konfliktust nem a magyar fél kezdeményezte, hanem rákényszerítették.
Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy mind a Habsburg-birodalmon belül önálló, mind a független Magyarország megteremtésének esélyeit az ország külpolitikai helyzete, illetve katonai potenciálja határozta meg. Azaz, az ország 1848 szeptembere után csak akkor remélhette önállósága, majd függetlensége elismertetését, ha ezt katonai erővel tudja biztosítani; illetve, ha a hadi sikereket külpolitikai elismertetéssé képes átváltani. 1848 tavaszán és nyarán a Batthyány-kormány félig-meddig sikeres volt az önálló államiság biztosításában. Megvalósult az ország pénzügyi önállósága, megszervezték a belső rendfenntartó erőt, a nemzetőrséget, az országban állomásozó császári-királyi katonaságot és hatóságokat az uralkodó a magyar kormány alá rendelte, megkezdődött az önálló fegyveres erő, a honvédség megteremtése is.
Kevésbé volt sikeres a kormány a külső elismertetésben, azaz a külpolitikában. Ennek oka azonban nem a kormány hozzá nem értésében, sokkal inkább az 1848 előtt létező, s alapjaiban az 1848-as forradalmak által sem megrendített külpolitikai adottságokban keresendő. Magyarország 1848-ban nem, pontosabban, csak a birodalom részeként volt rajta Európa térképén. A birodalom fennállását pedig a nagyhatalmak eltérő indokok alapján ugyan, de európai szükségszerűségnek tartották. Az ebből a szempontból mértékadó Egyesült Királyság elsősorban azért, hogy az feltartóztassa Oroszországot Közép-Európában és a Balkánon. Poroszországot és Oroszországot pedig a lengyel kérdés, illetve az ideológiai azonosság terelte egy táborba.
A Batthyány-kormány elsőként éppen az Egyesült Királysággal kívánta felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Az angol nagyhatalom azonban sokkal fontosabbnak tartotta Ausztria fennállását, mintsem diplomáciai érintkezésbe lépjen annak egyik országával. Így a magyar ajánlatokra udvarias, de kitérő válaszok érkeztek. Az Egyesült Királyság általában meglehetősen visszafogottan viselkedett a forradalmi mozgalmakkal szemben, ugyanakkor az észak-itáliai osztrák birtokokat inkább a birodalom tehertételének tekintette, s azt tartotta volna kívánatosnak, hogy Ausztria mondjon le róluk. Magyarországot viszont a birodalom nélkülözhetetlen alkotóelemének tekintette, s ezért még a birodalmon belüli fokozott önállóságát sem támogatta.
Képletesen szólva, Lombardia és Veneto voltak a kioperálandó vakbél, Magyarország maga a gyomor, ami nélkül a test nem létezhet.
A belső bajaival, szociális ellentéteivel küzdő francia köztársaság – a monarchista Európában – 1848 tavaszán senkinek sem látszott kívánatos partnernek. A magyar kormány meg akarta várni, hogy előbb egy monarchikus nagyhatalom ismerje el Magyarországot, s csak ezután szándékozott követet cserélni Franciaországgal. Amint a frankfurti német központi hatalom hivatalosan fogadta Magyarország küldöttét, Batthyány aláírta Teleki László párizsi megbízó levelét. Teleki azonban már csak akkor érkezett meg Párizsba, amikor az osztrák politika határozottan fellépett minden magyar diplomáciai törekvés ellen. Így az ő elismertetésére már nem is került sor, csak nem hivatalos ügyvivőként működhetett.
Az 1848 tavaszán kibontakozó német egységmozgalom következtében fennállt az a lehetőség, hogy a Habsburg-birodalom Német Szövetséghez tartozó tartományai beolvadnak a létrejövő egységes német államba. Ebben az esetben megkezdődhetett volna a birodalom Magyarország-központú átszervezése. E „nagymagyar” elképzelés lényege az volt, hogy nemcsak a birodalom Németországból kimaradó területei kerülnének magyar vezetés alá, hanem az új, Buda-központú államalakulat természetes vonzásának köszönhetően a dunai szerb és román fejedelemségek is kapcsolódnának a magyar koronához. Ezért hívták a kormány tagjai 1848 májusában, az újabb bécsi forradalom után Budára az Innsbruckba menekült uralkodóházat (sajnos, sikertelenül), s ezért támogatták olyan lelkesen a német egységmozgalmat.
Az észak-itáliai osztrák tartományokban márciusban kitört felkelés nehéz helyzetbe hozta a cs. kir. hadsereget, főleg azután, hogy Károly Albert piemonti-szárd király is hadat üzent. Őt azonban Radetzky tábornagy több kudarc után végül legyőzte és augusztus 9-én fegyverszünetre kényszerítette. Ez a háború csak rosszat hozhatott Magyarország számára. Ha a cs. kir. csapatok győznek, ez megszilárdítja a birodalom külpolitikai helyzetét, s az osztrák politika aktívabban léphet fel Magyarországgal szemben. Ha az olaszok győznek, az észak-itáliai cs. kir. erők nagy része felszabadul, s a birodalom Magyarországon kereshet kompenzációt az itáliai kudarcokért.
A magyar külpolitika tehát megpróbált több húron játszani, ám nem volt szerencséje. Az Egyesült Királyság a birodalom nagyjából változatlan fennállásában volt érdekelt, Franciaország számára 1848 őszén Ausztria diplomáciai elismerése fontosabb volt a bizonytalan magyar kapcsolatnál. A frankfurti feltételes, majd visszavont német elismerésre pedig akkor került sor, amikor az osztrák–magyar viszony olyannyira kiéleződött, hogy az már a magyar kormány belpolitikai helyzetét veszélyeztette. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a magyar politika megpróbált rugalmasan reagálni az európai politikai változásokra, s Magyarországgal mint tényezővel számoltak az európai hatalmi központokban.
A helyzet 1848 őszén, Jellačić csapatainak támadása után alapvetően megváltozott. Bécsben úgy hitték, a horvát bán hadserege egyetlen csapással végez a magyar forradalommal. Szeptember közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar hadsereg csak visszavonul túlerő elől, de egyáltalán nem áll szándékában sem átállni, sem semlegesnek maradni; s ezután már csak idő kérdése volt, hogy mikor száll szembe a bán haderejével. Erre szeptember 29-én Pákozdnál került sor. A bán hadászatilag elveszítette a hadjáratot: nem mert továbbvonulni Budapest felé, hanem visszavonult az ország nyugati határszéle felé, majd az októberi bécsi forradalom után el is hagyta az országot.
Az ország külpolitikai mozgástere a fegyveres konfliktus kibontakozásával egy időben beszűkült.
Részben azért, mert a birodalmi külpolitika akciói révén az ország még azt a kevés külügyi pozícióját is elveszítette, amelyeket a Batthyány-kormány időszakában megszerzett. Részint pedig azért, mert az európai központokban előbb Jellačić, majd Windisch-Grätz támadása után „leírták” az önálló Magyarországot: egyetlen mértékadó körben sem gondolták, hogy az ország ki tudja védeni a cs. kir. hadsereg támadását.
1848 őszétől a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány megörökölte a Batthyány-kormány külügyi apparátusát. Teleki László mellett Párizsban tartózkodott Szalay László, a kormány volt frankfurti megbízottja is. November 12-én Kossuth őt bízta meg a Magyarország egyesült királyságbeli képviseletével. Szalay december 11-én átküldte megbízólevelét Palmerston külügyminiszternek, akitől december 13-án azt a választ kapta, hogy „a brit kormánynak Magyarországról csak mint az osztrák birodalom részéről van tudomása”, ha tehát Szalaynak közlendője van, azt az osztrák nagykövet útján tegye meg. Az angol magatartást két (nemzetközi jogi, illetve külpolitikai) tényező magyarázza. Egyrészt a napóleoni háborúkat lezáró békerendszer az Osztrák Császárság részeként ismerte el Magyarországot, másrészt az Egyesült Királyság Oroszország feltartóztatásában és az európai egyensúly fenntartásában számított Ausztriára. Hasonlóan járt Teleki is Franciaországban. Franciaország a német egység ellenfele volt, s ebben számított Ausztria szövetségére is.
Hozzáteendő, hogy az egész európai politikai klíma kedvezőtlenné vált. Szeptemberben kiderült, a frankfurti német nemzetgyűlés nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek birtokában rákényszerítheti akaratát a német államok fejedelmeire. Október-november fordulóján a cs. kir. hadsereg végzett a bécsi forradalommal, novemberben Poroszországban az uralkodó és a nemzetgyűlés konfliktusa az előbbi győzelmével ért véget. Decemberben a franciaországi választásokon a forradalomellenes erők jelöltjét, Louis Napoleon Bonapartét óriási többséggel a francia köztársaság elnökévé választották. Némi javulás csak a tavasz folyamán látszott. A custozzai csatát követően kötött osztrák–piemonti fegyverszünetet 1849. március 12-én Károly Albert király felmondta, azonban Radetzky ismét sikerrel járt: az újabb vereség hatására az uralkodó lemondott, fegyverszünetre, majd augusztusban békekötésre került sor. Március 28-án fogadták el Frankfurtban az egységes Németország alkotmányát. A frankfurti parlament a császári koronát IV. Frigyes Vilmos porosz királynak ajánlotta fel, de ő visszautasította a demokratikus választás eredményét. A német egység tehát továbbra sem jött létre, s a demokratikus erők 1849. májusi felkelései sem fordíthatták meg ezt a folyamatot. Ausztriának tehát nem kellett tartania egy újabb nagyhatalom létrejöttétől, s annak a birodalom német területeire való vonzásától.
Azaz alighogy megkezdődött a magyar hadsereg tavaszi hadjárata, Magyarország ismét egyedül maradt.
Az itáliai háború befejezésével a Habsburg-birodalomnak ismét nem kellett kétfrontos háborútól tartania, a német egységtörekvés kudarcával pedig elhárult egy esetleges német–orosz háború veszélye is. Így Ausztria bármikor számíthatott legfontosabb szövetségese, Oroszország katonai segítségére. A tavaszi magyar hadjárat első sikerei után Kossuth megpróbált külpolitikai jellegű fordulatot kikényszeríteni. A közvetlen indokot a Ferenc József által március 4-én Olmützben kiadott ún. oktrojált alkotmány szolgáltatta, amelyet az egységes, központosított birodalom eszméje hatott át, s amely – mintegy mellékesen – részekre osztotta Magyarországot is. Bár ez az alkotmány soha nem lépett hatályba, a magyar állam létének tagadása ürügyként szolgált Kossuth számára ahhoz, hogy kimondassa az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását.
A függetlenség biztosításához ekkor elég lett volna az európai diplomácia semlegessége, hiszen Ausztria egyelőre nem rendelkezett annyi erővel, hogy egymagában leszámoljon Magyarországgal. Ezért is fordult katonai segítségért Oroszországhoz – még azelőtt, hogy a trónfosztás és a függetlenség kimondásának híre megérkezett volna Bécsbe. I. Miklós cár úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. Ezért 200 000 katona küldését határozta el, további 80 000 főt pedig készültségbe helyezett; tehát hadseregének kb. egynegyedét kész volt Magyarországon alkalmazni. A 160 000 fős honvédseregnek tehát ezzel – a 170 000 főnyi cs. kir. hadsereggel együtt – 370 000 főt számláló haderővel kellett megmérkőznie. Az intervenció elnyerte a nyugati nagyhatalmak támogatását is. Az Egyesült Királyság számára ugyanis az volt a fontos, hogy Oroszország a Balkánon ne tudjon előrenyomulni, s ehhez szüksége volt az erős Ausztriára. Ha ezt az Ausztriát éppen Oroszország menti meg a felbomlástól, annál jobb.
A nyári hadjárat azonban megérlelt némi közvetítési hajlandóságot az addig passzív Egyesült Királyságban. Július 21-én Palmerston angol külügyminiszter az alsóház vitájában arról beszélt, az Egyesült Királyság szeretné a magyar–osztrák konfliktus békés rendezését, mert ha Magyarországot „túlerővel teljesen szétzúzzák, ebben a csatában Ausztria saját jobb kezét zúzza széjjel”. Palmerston elsősorban Ausztria nagyhatalmi állását féltette, de ez az álláspont ebben a pillanatban Magyarország érdekeit is szolgálhatta. Ezért Palmerston utasította az Egyesült Királyság bécsi nagykövetét, hozza Schwarzenberg miniszterelnök tudomására, hogy az Egyesült Királyság szívesen közvetítene Ausztria és Magyarország között. A miniszterelnök ehhez az akcióhoz meg akarta nyerni Poroszország és Franciaország segítségét is. Schwarzenberg azonban csak augusztus 14-én kapta meg az angol jegyzéket – akkor, amikor Bécsben már tudott volt, hogy a cs. kir. hadsereg benyomult a Temesközbe, az oroszok pedig Debrecennél állnak. Schwarzenberg tehát nyugodtan mondhatott nemet az ajánlatra. Pedig Palmerston jobban látta a jövőt, mint Schwarzenberg. Tudta, hogy Ausztria csak egy megbékített, nem pedig egy legyőzött és bilincsbe vert Magyarországgal őrizheti meg nagyhatalmi állását. E következtetés levonásához az osztrák politikusoknak 18 évre s két vesztes (1859, 1866) háborúra volt szükségük.
Érdemes volt-e belekezdeni „1848-ba”, s nem volt-e törvényszerű az 1849-es katasztrófa? Először is, érdemes leszögezni, hogy 1848 márciusát a magyar politikai elit olyan óriási esélynek tekintette, amelyet hiba és bűn lett volna kihasználatlanul hagyni. Lehet vitatkozni azon, hogy a birodalom mennyire volt működőképes az önálló magyar állammal, hogy ez utóbbi nem veszélyeztette-e a birodalom reagáló-képességét. Ám tény, hogy a magyar politikai elit a vitás kérdéseket nem a csatamezőn, hanem a tárgyalóasztalok mellett akarta rendezni, s a fegyveres konfliktusba a másik fél kergette bele.
Mégis, nem lett volna-e jobb, ha a magyar fél 1848 szeptemberében vagy decemberében felhagy az ellenállással?
A kérdés történelmietlen, hiszen az ellenállás még oly csekély eszközeivel rendelkező államok is többnyire vállalják a fegyveres konfliktust, hacsak nem nehezedik rájuk nemzetközi nyomás az ellenkező érdekében (például Csehszlovákiára 1938-ban). A katonai ellenállás mindig esélyt ad a diplomáciai megoldásra, még ha ez 1848-49-ben nem is következett be. Hozzáteendő, hogy az európai politikai események, az olasz háború, a német egység ügye 1849 tavaszáig némi mozgásteret biztosítottak a magyar politika számára. Egyáltalán nem volt törvényszerű a szárd hadsereg katasztrofális veresége, illetve a német egység ügye meghiúsulása.
Emellett az 1848-49-es eseményeknek volt még egy lényeges tanulságuk. Magyarország kiemelkedő katonai teljesítményt nyújtott, ugyanakkor ezt nem tudta diplomáciai sikerekre változtatni. Alapvetően tehát a kedvezőtlen diplomáciai környezet tette lehetővé, hogy a másik fél a fegyveres konfliktus kiterjesztésével oldja meg az osztrák–magyar viszályt. Mindennek pedig az volt a legfőbb oka, hogy az országot nem tekintették szuverénnek. A Piemonti–Szárd Királyság 1848 nyarán és 1849 tavaszán is végzetes vereséget szenvedett a csatamezőn. Ám miután szuverén államnak számított, a katonai vereségből nem lett olyan politikai katasztrófa, amely az állam megsemmisülését vonta volna maga után.
Tegyük hozzá, hogy a Habsburg-birodalom hiába nyerte meg – idegen segítséggel – a Magyarország elleni háborút, ha katonai győzelmét nem tudta politikaivá változtatni. 1867-ben el kellett fogadnia Magyarország korlátozott önállóságát, az önálló magyar pénz-, és kereskedelemügyet (és részben az önálló hadügyet is) – még ha nem is az 1848-as formában. Azaz Ausztriának el kellett ismernie a magyar felfogás érvényességét azokban a kérdésekben, amelyekért Magyarország a háborút folytatta.
Nyitókép: az 1848. október 30-i schwechati csata Vincent Katzler osztrák festő litográfiáján (fotó: APA-PictureDesk/Austrian National Library)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
