Polgárokat képviselt, nem alattvalókat – öt éve halt meg Baló György
Öt éve halt meg Baló György. Családja és tisztelői felkértek öt szerzőt, hogy a szomorú évforduló alkalmából írjanak a televíziósról. Közös bennük, hogy mind újságírók, akikre hatással volt Baló személye és életműve. A felkértek egyike kollégánk, Stumpf András, akinek pedig cseppet sem volt zökkenőmentes a kapcsolata a tévés legendával. Alábbiakban az ő gondolatait, visszaemlékezését olvashatják.
Dörgedelmes levéllel indult. Szóval nem jól. Baló György 2006 őszén írt nekem – az volt a nyitánya a felejthetetlen újságíróval, műsorvezetővel való kapcsolatomnak. Amely szoros sosem lett ugyan, cserébe viszont talán tanulságos. Ezért is vállaltam, hogy halálának ötödik évfordulóján megemlékezem róla. Másrészt meg azért, mert lányai kértek fel erre öt szereplőt a magyar nyilvánosságból – köztük engem is. Ilyen kérést az ember márpedig nem utasít vissza.
A fent említett levelet Baló György nekem küldte, nekem szánta. Nem helyreigazítási felszólítás érkezett a nevében valami ügyvédi irodától, hanem bár zaklatott, de emberi sorokat írt egy kollégának. Ez 26 éves önmagam számára még akkor is megtisztelő volt, ha egyébként rám nézve cseppet sem volt hízelgő mindaz, ami a levélben állt. Az emberi minőségről sokat elárult mindenesetre az egyenesség. Volt kortársa – szintén a nyolcvanas-kilencvenes évek legendás médiaszemélyisége –, aki rögtön akkori lapunk, a Heti Válasz főszerkesztőjének kezdett telefonálgatni, mert nem tetszett neki, ahogy kérdeztem. Megvetendő tempó, azóta is így gondolom – a normális eljárás az, amelyet Baló követett.
Azt nehezményezte egyébként, hogy a Pozsgay Imrével akkor készített interjúm egyik kérdésében az 1986-os, Velünk élő történelem című kádári ellenforradalmipropaganda-filmre mint Berecz János és Baló György koprodukciójára utaltam – helytelenül. Abban ugyanis Baló nem vett részt. Valóban tévedtem, de az igazat megvallva nem túl nagyot – csupán összekevertem két „művet”. Ugyanabban az évben jelent meg ugyanis a Visszaemlékezések 1956 című könyv, amely többek között Apró Antal, Biszku Béla és Czinege Lajos emlékeit teszi közkinccsé. A 30. évfordulós kiadványt Baló szerzőként, a Központi Bizottság-tag és Kádár-bizalmas Berecz pedig szerkesztőként jegyezte. (Öt évvel korábban pedig Baló beszélgetett a tévében Berecz Jánossal ’56-ról.) A tévedést a következő lapszámban javítottuk is, ám a történet lényege nem ez volt. Hanem az, amit Baló György valójában kifogásolt, s amivel kapcsolatban levelezésbe bonyolódtunk. Az ugyanis az interjúkészítés mibenlétéről, céljáról, az újságírás lényegéről szólt.
Arra hívta fel a figyelmemet: az interjú nem arra való, hogy jelen nem lévő harmadik felet hozzunk hírbe, tüntessünk fel rossz színben ország-világ előtt. Noha sosem dolgoztam televízióban,
pályám elején így kicsit mégis Baló-tanítvánnyá válhattam e levelezés által.
A tévésnek teljesen igaza volt: ha az a bajom, hogy 16 évvel a rendszerváltás után még mindig az egykori diktatúrában megismert képernyősök testesítik meg a most már demokratikus közszolgálatot, akkor azt kell írni. Ha úgy gondolom, hogy ő takarodjon, mert képernyőn volt az átkosban, vagy csak egyszerűen azért, mert nem fiatal már, akkor meg azt. Mégpedig értelemszerűen véleményműfajban. Nem valaki mással készült interjú kérdésében.
Az őt elküldeni szándékozó véleményt sem tartotta egyébként illegitimnek – ami megintcsak mutat valamit emberi minőségből –, csupán felhívta a figyelmemet a háttérre és az okokra. Szerencsére akkor sem gondoltam úgy, hogy takarodjon, sőt, az ország egyik legjobb képernyősének tartottam – ezt közöltem is vele. Meg azt is, hogy így aztán fogalmam sincs, mi a megoldása a múlt rendszerből átörökített káderek problémájának.
Nem lettünk jóban a levelezés alatt, mégsem hajtott el, amikor interjút kértem tőle 2007 tavaszán. Immár neki feltéve a kérdéseket, mondjuk az 1981-es műsorral kapcsolatban. „Nem fenyegettek, nem zsaroltak, hogy vállaljam el, de olyan helyzetbe hoztak, hogy az MTV akkori Külpolitikai Szerkesztőségének relatív mozgás- és szólásszabadsága múlott azon, hogy vállalom-e. Kínosan ügyeltem rá, hogy ki ne ejtsem a számon az ellenforradalom szót. Tény, hogy a résztvevők sokszor kimondták. Megjegyzem, hogy szerintem mindent az adott kor közegében érdemes vizsgálni. Ez volt az első eset, hogy az MTV-ben egyáltalán szóba kerülhetett 1956. A lapokban még ennyi sem jelent meg. Ön bizonyára nem emlékezhet rá, hogyan kezelték Magyarországon ugyanez év nyarán Lengyelországot és a Szolidaritást. Mi akkor elértük, hogy forgathattunk a Szolidaritásról, Regős Sándorral együtt még Lech Walesával is sikerült interjút készítenünk. Nem állítom, hogy könnyű volt kiverekedni, hogy az interjút sugározhassa az MTV, de sikerült. 2007-ből nézve sem szégyellem, ki mindenkivel, mi mindenről forgattunk 1975 és 1989 között a világban.”
Nos, igen. Az ember, mielőtt véleményt alkot, kérdezze meg az érintettet – ezt akkor nagyon megtanultam.
Akkor esett le igazán, hogy ha valakiről, élő emberről, annak munkásságáról véleményünk, képünk van, akkor nem véleménycikket kell írni az illetőről – hanem interjút kell vele készíteni. A prekoncepció, az akár sommás vélemény elengedhetetlen, de a beszélgetés alatt árnyalódni fog – ez pedig hozzásegíti az olvasót a tisztánlátáshoz. S majd az olvasó eldönti, mit gondol az illetőről. Dönteni ugyanis az olvasó dolga, nem az enyém. Végül is érte és neki készül a cikk, az újság.
Hiába volt tanulságos számomra az a beszélgetés, cseppet sem lettünk jóban közben. Annyira nem, hogy Baló György az interjú első felének közléséhez járult csak hozzá – a második felével mindenféle baja volt. Ettől még egyértelmű lett számomra sok minden, például az: noha az átmentett káderek problémája valódi probléma, Baló György cseppet sem emiatt volt képernyőn. Ha azért lett volna, ha bármelyik hatalom nagy kedvence lett volna, nyilván meg sem áll a tévéelnökségig. De hiába pályázott többször, egyszer sem nyert. 2008-ban a Heti Válasznál én követtem az elnöki pályázatok ügyét, s olvasva mindet, egyértelmű volt, hogy Balóé a legszakmaibb, legátgondoltabb, legközszolgálatibb koncepció. A politika szintjén bukott meg. Ami azért is érdekes, mert egyébként vele akartak beszélgetni a miniszterelnökök Antall Józseftől Gyurcsány Ferencig, ha éppen tévéinterjúról volt szó. Talán azért, mert Baló úgy tudott jelen lenni a stúdióban, hogy a nézők figyeltek rá. Mások meg nem tudtak úgy. Legalábbis nem sokan. Jellegzetes, jól parodizálható beszédmódja-beszédhibája sem gyengítette, sőt. Még inkább aláhúzta, hogy egyénisége van, hogy nem tucatgyártott bemondóemberke. Egyértelmű volt: ha ő ül a stúdióban, rangja van a beszélgetésnek. Nem arra használta ugyanis átütő jelenlétét, hogy magát fényezze. Nem csinált Baló Show-t. Arra használta a felhalmozott kül- és belpolitikai tudást, a vágószobában eltöltött rengeteg idő tapasztalatát, hogy minimum egyenrangú félként üljön szemben az adott pártvezérrel-miniszterelnökkel. Művelt volt és kíváncsi. A köz szolgájaként, az elképzelt magyar választót megtestesítve kérdezett – utóbbi pedig úgy érezhette, hogy ha egyszer ilyen minőségben képviselik őt a döntéshozókkal szemben, akkor ő bizony polgár, nem pedig alattvaló.
Azaz: érezhette volna, ha nincs a kilencvenes évek médiaháborúja. Balót akkortól SZDSZ-esezni volt szokás. Az egész onnan indult, hogy a rendszerváltáskor általa szerkesztett Napzártában rengeteg olyan korábbi tabutéma bukkant fel, amelyek SZDSZ-es arcokhoz kötődtek. Amikor az egyik meghívott ráadásul azt mondta: vélhetően területileg úgy nő majd az MDF-re leadott szavazatok száma, ahogy közeledünk a Balkánhoz, végképp Baló lett az SZDSZ-es – holott nem is ő vezette a beszélgetést akkor, s köze sem volt az ügyhöz. A vád mindenesetre ráégett – többek között ezért is nem nyerhette meg 1997-ben az országos kereskedelmi tévéfrekvenciát a pályázata.
Ma csupán találgathatjuk, milyen lett volna a kertévészínvonal itthon, ha akkor nyer. Tippem így utólag: jobb.
Baló közben tényleg nem volt pártkatona: Antall Józsefnek ugyanúgy élő adásban magyarázta el, hogy a média dolga nem az, hogy örüljön az MDF sikerének, ahogy a 2006-os Gyurcsány Ferencet is helyre tette, amikor az megértést és pártoló propagandát várt volna el tőle nagyszerű reformjaihoz. Mindez azonban 2010 után már nem volt erény. Leszedték a képernyőről, Orbán Viktor kétharmados miniszterelnökként már nem akart autonóm figurákkal beszélgetni a köz ügyeiről. Engem nem is az új médiatörvény passzusai döbbentettek meg 2011-ben, sokkal inkább Baló eltüntetése volt intő jel. Az mutatta, hogy itt valami nagyon nem stimmel. 2012 őszén, amikor a sajtóhelyzetről mondtam beszédet Makón, az éves Pulitzer-emlékkonferencián, ki is emeltem ezt – Baló György volt a beérkező pályázatok értékelője, szintén jelen volt tehát. Jólesett neki. Jót is beszélgettünk az előadások után. A rosszul indult kapcsolat végre normalizálódott. Jóval később egyszer még vendégnek is behívott már az RTL-en futó műsorába: többedmagammal elemezhettem nála valamilyen aktuális ügyet. Addigra elég otthonosan mozogtam már mindenféle tévéstúdiókban, mégis: máig emlékszem az érzésre. Maga Baló György fog kérdezni engem (is)! Ez azért már nem semmi!
Addigra semmivé vált, eltűnt viszont a sosem tökéletes, de Baló György korszaka alatt szándékaiban legalább mindvégig jelenlévő közszolgálatiság az állami médiából. Ezt még megérhette, ezt még végig kellett néznie. Azt már sajnos nem, ahogy emellett független lapok és Youtube-on működő médiumok sora vette át a stafétát, s próbál tájékoztatni ma is az újságírói hivatás szabályai szerint, annak módszereit alkalmazva.
Abban márpedig, hogy újságírónemzedékek vették természetesnek ezen szabályok, módszerek létét és fontosságát, az öt éve ezen a napon meghalt Baló Györgynek minden kétséget kizáróan elévülhetetlen érdemei vannak.
Ha érdekli a másik négy szerző megemlékezése is, Moskovics Judit írását itt, Kadarkai Endréét itt, Pető Péterét itt, Uj Péterét pedig itt olvashatják el. A Baló György Emlékoldalon az összes szöveget megtalálják.
Nyitókép: Baló György televíziós szerkesztő 2017. október 26-án (fotó: Czimbal Gyula / MTI)
