Felfoghatatlan minden – újabb 50 óra a földi pokolban
Bő egy évvel bahmuti utunk után visszatértünk a keletukrán frontra. Két gépesített dandárral jártunk a Harkiv megyei Kupjanszkban, majd a Bahmut melletti Csasziv Jarban. Megbizonyosodtunk a lőszerhiány súlyosságáról, és közelről – kis híján a saját bőrünkön – tapasztaltuk az orosz siklóbombák pusztítását. Végül Luhanszk megyében az Azov dandár vitt ki minket a félelmetes kreminnai erdőbe, ahol a vaksötétben felvillanó fegyverropogás jelezte a front közelségét. Naplóriport.
2. óra
Az elágazás Csuhujiv után van. Faluszéli lerombolt házak és a semmibe meredő benzinkúttorzók jelzik, hogy visszafoglalt területre értünk. 2022 szeptembere óta van újra ukrán kézen. Oldalt kilőtt páncélos. A harkivi sötétség után hamar megvirrad. Felkelő nap a síkság fölött. Kelet felé tartunk.
3. óra
„A gyilkosoknak nevük van.” Felirat a buszmegálló falán. A helységnévtáblával összeáll a kép: Hrozában vagyunk. A Kupjanszk járási falucska a több mint két éve tartó nagyléptékű háború egyik legsúlyosabb tragédiájának helyszíne. 2023. október 5-én a főtéren, a játszótér melletti kávézóban gyűltek össze barátok és rokonok, hogy megüljék Andrij Kozir halotti torát. Kozir még 2022 márciusában esett el, eredetileg Dnyipróban temették el, de Denisz fia újratemetést rendezett: azt szerette volna, ha apját a szülőfalujában helyezik végső nyugalomra. A zsúfolásig telt kávézóra az oroszok Iszkandert lőttek ki. A ballisztikus rakéta 59 embert ölt meg. Hroza 2020-as lélekszámának (501) több mint egytizedét. Később kiderült: a helyszín koordinátáit – abban a reményben, hogy katonák is lesznek ott – két egykori rendőr, Volodimir és Dmitro Mamon (v.ö.: „a gyilkosoknak nevük van”) szivárogtatta ki az ellenségnek. Harkiv megye megszállása alatt kollaboránsok voltak, a 2022. szeptemberi ellentámadás után Oroszországba menekültek, de valamennyi kapcsolatuk még volt a helyiekkel. Így tudhattak az újratemetésről. De nem minden részletről. Katona ugyanis – egy sem volt jelen. Az összes áldozat civil volt.
A kávézónak már hűlt helye. Egy katona azért őrzi a környéket. A játszótér körhintájában plüssállatok és mécsesek. Korán van még, néptelen minden. Kivéve a temetőt. Ott egymás mellett az ötvenkilencek és Kozir sírja. A fejfákon ugyanaz a dátum – és gyakran: vezetéknév. A friss hantok fagyott földjét dér csipkézi. Közben felkel a nap. Narancs vegyül a szürkéskékbe.
4. óra
Parkoló. Keleti végében az elmaradhatatlan beton helységnévtábla. Kupjanszk. Ha nem látnánk, hogy itt vagyunk, segít a hanghatás: az Oszkil folyón túlról érkező és az oda tartó ágyúzás zaja. Tovább már nem biztonságos mellény és sisak nélkül, beöltözünk. A 32. önálló gépesített dandár katonáival a városközpontban találkozunk. Van még idő a reggeli körökre: kávé-cigi, kávé-cigi. A templom előtti buszmegállóban mosolygós főtiszt fogad: egy őrnagy, Vitalij. Kér, hogy üljünk át a pickupjukba. A még működő piacot elhagyva kezdődik a frontvárosok elmaradhatatlan látványa: lakatlan, szétlőtt környékek. Észak felé tartunk, a 32-esek egyik állásába.
Sejtettük, hogy nyugati tüzérségi eszközt nem látunk, de hogy 40-es évekbeli D-44-es szovjet hadosztályágyúk legyenek az oroszok feltartóztatásának zálogai – azt azért tényleg nem gondoltuk volna!
Már Ukrajna sem gyárt bele lőszert, 85 milliméterest. Segíteni a lengyelek, a csehek, a bolgárok és a moldávok tudnak még. Meg, ha akarnának, a magyarok. A Néphadseregben 142 darab D-44-es állt hadrendben, nehéz elképzelni, hogy valamelyik raktárban ne legyen bele való lőszer. „Sorkatonaként az ukrán–magyar határon szolgáltam. Csapon, Munkácson, Ungváron. Jó emberek a magyarok! Nehéz nyelv. Hogy túlélt a sok szláv között, tiszteletreméltó” – mondja az őrnagy, megtörve a lőszerszállítás megvitatása után beállt kínos csendet. Ütegparancsnokként három lövegért felel, de az elmúlt hónapok nem voltak túl mozgalmasak. Pedig az átmeneti enyhülés után a kupjanszki frontszakasz tavaly ősz óta megint aktív, az oroszok jelentősebb erőket vontak itt össze. A 0-ás pont – ahol az ukrán és az orosz gyalogság összecsap – 8 kilométer innen. „Ezt az állást, amíg az oroszoké volt, úgy becéztük, hogy »a fasz«. Mióta a mienk, át kellett nevezni, mert mégsem állomásozhatunk »a faszban«. Atlantida lett belőle” – avat be Vitalij a pozíciójukat övező etimológiai rejtelmekbe.
Mivel az ágyújuk 15 kilométerre lő el, belátható: az a dolguk, hogy a front mögött összevont tüzérségi eszközöket, páncélozott járműveket pusztítsák. A frontvonal fölött folyamatosan repülnek a drónok, a 32-esek tüzérütegének a légi felderítés jelez, hogy orosz tüzérséget vagy nagyobb élőerőt észlelt. Akkor tüzelnek, amikor megkapják tőlük vagy a koordinátákra szintén rálátó tüzérparancsnoktól az utasítást. A beérkező adatok alapján a tarackok állásszögét az ukrán fejlesztésű Kropiva (jelentése: csalán) applikációval számolják ki. „Very, very nice program” – vált nyelvet az őrnagy, nyomatékosítva, minek köszönhető, hogy a lassan 80 éves technikából 93 százalékos találati arányt hoznak ki. A lőszerhiány miatt azonban meg kell válogatni, mire céloznak: „Régen napi százat lőhettünk, most tízet. Két hónapja van ez így. A szovjet lőszer is fogy.”
Kupjanszkban megszólalnak a szirénák, és közben jön a rádióhívás is: siklóbombákat dobnak az oroszok, le kell menni a föld alatti hálókörletbe. Sztorizás, telefonnyomkodás, tejkaramell-majszolás. Aztán nagyot rázkódik a föld. Becsapódik a KAB. Szól a rádió is. A szomszédos taracknak feladata van. Mire Vitalijjal átérünk a másik beásott D-44-eshez, a lőszer már a csőben, a cső pedig kropivásítva. Az álcahálóval borított lefedés alatt zsigerig hat az ágyú hangja, a torkolattűztől és a lökés erejétől még másodpercekig kavarog az aljnövényzet.
Hogy mire jó Vitalijék munkája? Az oroszok feltartóztatásához mindenképp: „Tartjuk az állást, védekezünk, mert nincs elég lőszerünk. Ha lenne és folyamatosan tűz alatt tudnánk tartani az oroszokat, el tudnánk jutni az ukrán–orosz határig. Ők tavaly május óta próbálják elfoglalni [az innen 5 kilométerre fekvő] Szinkivkát. Idejönnek, meghalnak. Következő csapat. Idejönnek, meghalnak. Nekünk is megvannak a veszteségeink, ez egy háború, de szörnyű látni a drónokon, ami az orosz oldalon van – mondja az őrnagy, majd újra nyelvet vált. – Too much meat!”
6. óra
Bárhol, ahol nagyobb góc alakul ki a front mentén, érdemes vasútvonalat keresni. Kupjanszkban is van. Ha az oroszok megszereznék, észak–déli korridor nyílhatna a Donbaszig. Az ukránok ezt nem hagyhatják. Emiatt már a belvárosban sem igen van olyan háztömb, amelynek minden darabja ép. A hidak – az Oszkil folyó és a vasút fölött – mind felrobbantva.
Az egyiktől párszáz méterre mise van a templomban. Bemegyünk, furcsa droidhatást keltünk védőfelszerelésben. Kicsit engedik, hogy hallgassuk a templomi kórust, aztán kedvesen kitessékelnek. Pár perc nyugalom után vissza az őrületbe.
7. óra
Kupjanszkból kifelé – abban a parkolóban, ahol befelé megálltunk – rendőrök, mentő és törmeléket sepregetők. Visszafordulunk megnézni, mi történt. A rendőr azt mondja, nagyjából egy órával korábban ide csapódott a KAB. Ezt hallhattuk a föld alól. Az erdőben egy soron letarolva a fák, a parkolóban kitört szélvédőjű autó. Az első ülésen széttört önkéntes-igazolvány: a vezető, Volodimir élelmiszer-ellátmányt vitt a katonáknak. A földön érszorító és vértócsa. Volodimir hordágyát épp rögzítik a mentősök. Mosolyog, túl fogja éli.
Kimarad pár perc, aztán magunkhoz térve levonjuk a tanulságot: legközelebb Kupjanszktól távolabb kell beöltözni.
11. óra
Kevés alkalmasabb hely van megnyugodni. A 2022-es harkivi ellentámadásig a frontvonalat jelentő Donyec folyó ukrán oldalán volt. Repeszek szaggatta falait meg a tetőt már javítják, a folyó túlpartjára újnak kinéző gyalogoshíd vezet. Innen, a szétlőtt tárolójú vízibiciklik mellől a legszebb a kilátás rá. Az ukrajnai ortodoxia egyik legszentebb helye: a szvjatohirszki barlangkolostor. Civilek és apácák menedéke volt. Néhányan meghaltak, sírjaik a főtemplom melletti tisztáson.
Fotózni nem lehet bent, mert – mint nyomunkba szegődött laikus kísérőnk felvilágosít – arra nem adott áldást a pap. Aki viszont épp misézik. Úgyhogy nem is lesz áldás. Így fotó sem. A folyó által felerősített délután 4-es harangszó viszont mindenért kárpótol.
27. óra
A H20-as főút melletti Okko benzinkút Kosztjantinyivkában legendás hely. Bedeszkázott ablakai ellenére a civilizáció utolsó hírnöke. Akinek kedves az élete, itt megáll: a főúton tovább délkelet felé 15 kilométerre, északkelet – vagyis Bahmut – felé fordulva 10 kilométerre vannak az oroszok. Amíg Bahmutban tudták garantálni a biztonságukat a PR-fotókhoz, addig az ukrán politikusok általában tettek itt egy kitérőt. Nemigen van olyan alkalmazott, akinek ne lenne közös képe Zelenszkij elnökkel. A katonák is szeretik a helyet: ingyen jár nekik a kávé meg a hotdog. Csak a város két kútján az elmúlt két évben 1,15 millió, illetve 380 ezer fogyott belőlük. Az országos szám majd’ egynegyede.
Az Okkótól nem messze áll a vasútállomás. Illetve állt. Nyolc nappal az érkezésünk előtt bombázták rommá az oroszok. A szomszédos templomnak is jutott a járulékos károkból, azt néhány hívő tatarozza. Az állomás viszont menthetetlen. Sokáig ez a hely volt az ukrán vasúti infrastruktúra szimbolikus helye: 2014 és 2022 között eddig járt a – korábban Donyeckig közlekedő – kijevi gyors. Mára se gyors, se állomás.
29. óra
Bahmut felé már nem lehet a főúton menni. Orosz drónok figyelik. Kosztjantinyivka kertjei alatt kell zötykölődni az utolsó, még ukrán kézen lévő városka, Csasziv Jar felé. Civilek itt már nem nagyon élnek, a felhagyott portákat a hadsereg lakta be. A kapuk előtt gépágyús teherautók parkolnak. Bahmut irányába szokatlan látványelem tűnik fel: újonnan épített ukrán védvonalak. Pengés drót és sárkányfogak, ameddig a szem ellát. Mindez arra utal: az ukrán hadvezetés sem számol azzal, hogy egyhamar támadóműveletbe kezdhetnének. A lényeg most az, hogy az oroszok ne juthassanak tovább.
Bahmut ugyan 2023 elején orosz kézre került, ám néhány környező falut az ukránoknak sikerült visszavenni. Az eliterőnek számító 3. rohamdandár által visszafoglalt Kliscsijivka és Andrijivka megtartásáért most a 22. gépesített dandár felel. Egyik Gvozgyika önjáró tarackkal szerelt alegységük mélyen beásva a Csasziv Jar-i csernozjomba. Külön konyha is van, ott a – kor szerint – rangidős katona, Ruszlan főzi a borscsot. Állítólag finom. Van ideje pepecselni vele, mert a parancsnok, a 28 éves főtörzsőrmester, Timofij ugyanarról számol be, mint Vitalij őrnagy Kupjanszkban: kevés a lőszer, csak kiemelt célpontokat lőhetnek, örülnek, ha tartani tudják a pozíciót.
„Most unalmas itt. Három-ötöt lövünk egy héten. Régebben ötöt lőttünk naponta.
Hat kilométerre van az ellenség első vonala, de mi messzebbre lövünk, mert a lőszerraktárak, tüzérségi eszközök és vezetési pontok a prioritásaink. Az árkaikra nem lövünk. Gépesített dandár vagyunk: elsősorban védekezünk, nem támadunk” – mondja.
Aztán neki is csipog a rádiója. Ritkán adódó feladatuk van: tűzcsapást kell vezetniük egy rohamozó orosz egységre. Előkerül a Kropiva, pár kattintás és megvan az állásszög, rohanás a tarackhoz, a Gvozgyika lövegcsöve pedig már emelkedik is. Aztán elsül. „Ilyenkor standby-ban maradunk, és várunk, hátha kell újra lőni. Nem mindig tudjuk, találtunk-e, mert most szeles az idő, és a drónjaink streamje ilyenkor nem szünetmentes” – magyarázza Timofij főtörzsőrmester. Sok izgalom itt már nem várható, úgyhogy a pozíciót elhagyva megközelítjük Csasziv Jar romhalmazzá vált déli részeit. Tanakodunk, s végül döntünk: a központba már nem megyünk be. Túl kockázatos. Egyébként is: vár az Azov dandár meg „a fekete erdő”.
33. óra
A közvélekedés szerint a 2022. szeptemberi harkivi ellentámadás afféle séta volt a parkban: pár hét alatt 8000 négyzetkilométer került vissza ukrán kézre. A hatékonyság imponáló – a krediteket akkoriban Szirszkij jelenlegi hadsereg-főparancsnok zsebelte be –, de voltak azért kemény csaták. Például a Donyeck megyei – természetesen vasúti csomópont – Limanban. A város továbbra is annyira közel van a fronthoz, hogy nem helyiek csak külön engedéllyel juthatnak be. Megkapjuk, bejutunk. Célunk, hogy az orosz propagandában csak ukrán nácikként aposztrofált, az Ukrán Nemzeti Gárda kötelékében harcoló Azov dandár katonai egészségügyiseivel kilátogassunk a frontot jelentő kreminnai erdőbe.
Nem indulhatunk akármikor. Meg kell várni a kegyelmi pillanatot, amikor a nappali drónok már nem, az éjjellátók pedig még nincsenek a levegőben. Szürkületkor adatik meg az ilyesmi.
Addig a város egy közelebbről meg nem nevezendő helyén kvaterkázunk az azovosokkal. Az épület stabilizálási pontként funkcionál, az életmentő beavatkozások kivételével el tudják látni a sérülteket a további szállításig. Két műtő is van, az egyikben röntgen. Az asszisztens repeszsérüléseket szenvedő bajtársairól mutat felvételeket. Denisz, a sebészorvos azt meséli, a központ valójában az erdőben beásott stabilizálási pontot tehermentesíti, és teljesen kiszámíthatatlan, hány sérültet kell ellátniuk. Az abszolút csúcs két nap alatt 77. Az egyik szobában más Nemzeti Gárda-egységek egészségügyesei tanulnak az Azovtól: a különböző szimulált sérüléseket nyomasztóan zúzós metálzenére kell ellátniuk. A szomszéd helyiségben a szakácsnő, Marija kitűnő padlizsános-paradicsomos raguval vendégel meg. A kávé szürcsölése közben a Tokio hívójelű sajtótiszt kiadja a jelszót: indulunk az erdőbe.
36. óra
A sofőr hívójele: Droid. Sportosan, bolgár elektronikus zenét bömböltetve vezeti a német rendszámú Mercedes terepjárót. Sötétedik. Beöltözés Jampil falu határában. Ez nekünk a mellényt és a sisakot jelenti, Tokiónak még a hangtompítós gépkarabélyt is. Elérjük az erdőt. Gyakorlatilag a Donyec folyó ártere, sebtében emelt töltéseken haladunk, amikor Droid megszólal: „Üdv Luhanszk megyében!” Csakugyan átlépjük a megyehatárt, az orosz vonalak innen már alig 4 kilométerre vannak. Haladunk tovább a rengetegbe, míg végre elérjük a föld alá vezető lejáratot: a folyosót az erdei Azov-sürgősségi ponthoz.
Lent ötfős személyzet. Köztük a 22 éves Olha. Ivano-frankivszki, a szabadságai alatt itt teljesít szolgálatot. Épp azon van, hogy részmunkaidőre váltson. Többet akar itt lenni. Nehéz felfogni, hogyan lehet megszokni ezt az erdőt. Félelmetes hely: a helyiséget nem ajánlott elhagyni, úgyhogy a föld alá szüremlő zajokból lehet következtetni, mi történik. És semmi jó: folyamatos a fegyverzúgás.
„Hat hónapja csinálom. Ha itt vagyok, kikapcsol az agyam, csak dolgozom, nem foglalkozom mással. Vannak flashbackjeim a civil életben, olyankor rosszul is érzem magam, hogy otthon vagyok, nem itt, ahol szükség lenne a segítségemre.
Itt most jó, nem szeretnék mást csinálni, másképp önkénteskedni. Remélem, minden barátom túléli a háborút, és újra együtt lehetünk, egymást segítve, a mostani időszakot pedig egységben túléljük” – mondja Olha. Felettese Olekszandr őrnagy, az 50 éves kremencsuki traumatológus. Csapata háromnapos szolgálatot teljesít az erdei stabilizálási ponton. „A leggyakoribb sérülés a 120 milliméteres aknagránát és a 152-es tüzérségi lőszer okozta repeszsérülés. Fejen és a végtagokon, kevésbé a testen. Van, hogy senkit nem hoznak a szolgálat alatt, van, hogy tizenöt embert egyszerre. A heti átlag tíz körül van. Orvosként itt akkor vagyok boldog, ha nincs munkám” – mondja a doktor.
Folyamatosan ő sem bírja lent, a felszínre jön pipázni. Közben besötétedik. Valószerűtlenül fekete minden. Csak az azovosok hangját hallani a közelben. Aztán elcsendesedünk és hallgatjuk a frontvonal zúgását. A széltől megreccsenő fenyők hangjába gépfegyver-ropogás és ágyúzaj vegyül. Olykor szikrázik a horizont. Aztán újra koromsötét minden. Letesszük a földre a fényképezőgépet. Hátha képes vakon is begyűjteni valamit a fegyverek villanásaiból 30 másodperc alatt. Képes. A fotó látomásszerű. A háború egyszerre személytelen és nagyon közeli rajta.
Indulnunk kell vissza. Szerencsére nem hoztak sérültet. Nem tudjuk, melyiknek örüljünk jobban.
50. óra
A poltavai főúton nyergesvontatók gurulnak modernizált T-64-esekkel. A harkivi tankgyárból jöhettek, Dél-Ukrajna lehet a célállomás. Zaporizzsja innen 300 kilométer. Herszon 630. Mindkettő a front. Az, amelyiknek az előző két napban a keleti szegleteit láttuk. Lépték és intenzitás; kilátástalanság és pusztítás; kitartás és áldozat. Immár 25. hónapja. Felfoghatatlan minden.
***
Kép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
