Egy igazi hungarikum: politikai karanténok Magyarországon
Körösényi András lapunkban megjelent vitacikke megihlette Löffler Tibor politológust is, aki nagyívű esszében foglalja össze a rendszerváltás utáni magyar politikát – mint a mainstream pártok egymással szembeni karanténkísérleteinek történetét. Ami a nyugati helyzethez képest valódi hungarikum.
Körösényi András politikailag rendkívül fontos és aktuális témát tárgyal, amit én annak ellenére tartok szakmailag (politológiailag) is hiánypótlónak, hogy magától értetődően állapítja meg: „a politikatudományi- és az elemző- irodalom a múlt század vége óta a képviselet válságaként azonosította” a mainstream pártok karanténállító stratégiájának fejleményét, következményét. Hozzászólásomban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a „politikai karantén” témája és a karanténállítás stratégiája a rendszerváltás óta végigkíséri a magyar politikai küzdelmeket is, ami értelemszerűen veti fel a magyar politikai demokrácia minőségének kérdését.
A „politikai karantén” első tüneteivel először rögtön az első szabad parlamenti választás után találkozhattunk. Az MSZP demokratikusan megválasztott, tehát demokratikus legitimitással rendelkező képviselői akkortájt gyakran panaszkodtak arra, hogy a többi párt képviselői, és nem csak a kormánypárti jobboldaliak, hanem az ellenzéki liberálisok is, mennyire ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, például nem köszönnek nekik vagy nem fogadják köszönésüket, átnéznek rajtuk stb. Egyértelműen azért, mert őket és pártjukat a volt állampárt, az MSZMP utódjának, örökösének tekintették, ami jogilag helytálló volt („jogutód”), de itt inkább a Körösényi András által is hangsúlyozott morális és politikai kirekesztés munkált amiatt, hogy a pártot az állampárt morális és politikai örökösének is tekintették. A demokrácia „kiüresedését” illetően a nagy kérdés az volt, hogy annak ellenére is van-e morális joguk az ország vagy az önkormányzatok irányítására a volt kommunistáknak, ha a választók akaratából demokratikus felhatalmazással rendelkeznek?
A „politikai karantén” fogalmának használata vagy legalábbis magyarázó ereje talán vitatható, de vérmesebb szocialisták anno a „politikai gettó” kifejezést használták elkeseredésükben. Politikai karanténról beszélni annyiban semmiképpen nem alaptalan, hogy az 1991-ben szervezett Demokratikus Charta jelentőségét sokan abban is látják ma is, hogy általa sikerült az MSZP-nek kitörni a politikai elszigeteltségből. Mára már radikális közhely, hogy a „kitörés” sikerének kovácsa az SZDSZ és az MSZP mögöttes értelmiségi holdudvarának egymásra találása volt, amivel – teszem hozzá – megszületett a közvéleményt a későbbiekben determinálni képes mainstream „balliberális” politikai értelmiség. És ez a politikai értelmiség lett az, amely a sajtón keresztül hatékonyan volt képes formálni a közgondolkodást a Körösényi András által is megemlített szalonképtelenségről és szalonképességről. Ezt azért is kell hangsúlyoznom, mert a 90-es években és a 2000-es évek elején
a „balliberális” sajtónak és kommunikációnak szinte uralkodó toposza volt a magyar jobboldali-konzervatív politikai szereplők, pártok és politikusok nyugati/európai mércék szerinti szalonképtelensége.
Ennek keretében vált néha perdöntővé, hogy a mainstream nyugati sajtóban, a New York Timesban, a Washington Postban, a Guardianben, a Der Spiegelben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a Süddeutsche Zeitungban vagy a Der Standardban mi jelent meg Magyarországról és főleg a magyar politikai szereplőkről. Ezért történhetett meg, hogy 1992-ben, amikor Csurka István „Néhány gondolat” című politikai pamfletje megjelent a Magyar Fórumban, Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő Magyarországra jött rendezkedni, vagy hogy az első Orbán-kormány képviselőit szívesen állították a szőnyeg szélére az amerikai kongresszus albizottságaiban vagy az amerikai kormányzat alacsonyabb beosztású tisztviselőinek irodáiban, amit a „balliberális” sajtó és értelmiség élvezettel tárgyalt…
hirdetés
Visszatérve az MSZP politikai karanténból való kitöréséhez, ehhez nem csak a Charta kellett, hanem az MSZP stratégiaváltása is: a párt 1991-es szegedi kongresszusán jelentette be Horn Gyula, hogy az ellenzéki összefogás jegyében a továbbiakban nyitni akarnak az SZDSZ felé, ami a témánkat illetően azt jelentette, hogy a közös ellenség (jobboldal, kormánypártok, kormány) és az azzal való harc közös érdeke felülírhatja a karanténban tartás politikáját. Ennek a szövetségépítésnek és – a kezdetben még csak kvázi – koalícióalkotásnak egyszerre volt egyenes következménye és előfeltétele az MSZP „népi baloldalának” vagy „nemzeti baloldalának” politikai semlegesítése. A „népi” szocialisták, Szűrös Mátyás, Kósa Ferenc, Géczi József, Annus József stb. ugyanis képesek és hajlandóak voltak egy asztalhoz ülni az MDF „népnemzeti” szárnyának prominenseivel – Csurka Istvánékkal. (Lásd ehhez főleg az 1993-as Kisújszállási találkozót és a Szárszói Konferenciát.) Szűrösnek csak kizárása vetődött fel az MSZP-ből, Csurkát azonban 1993-ban ki is zárták az MDF-ből. A pártok feletti vagy pártközi „népi összefogás”, a „népi politizálás” nem csak azért volt bukásra ítélve, mert ütközött a pártpolitikai küzdelmek racionalitásával és az érintett pártok hivatalos politikai irányvonalával, benne a szövetségi politikával, hanem azért is, mert a többi („mainstream”) elitcsoport és a „mainstream sajtó” szemében a „népi” egyre inkább szalonképtelenné vált azzal, hogy úgy általában az antidemokratikus populizmussal és a náci-antiszemita völkisch-gondolattal azonosították azok után, hogy a szabaddemokrata értelmiség már 1989-től sikeresen tematizálta politikai ellenfelük, a lakiteleki MDF számára fontos népiséget mint „hagymázas” gondolatvilágot, és mint anakronisztikus és demokráciaidegen populizmust. Az első parlamenti ciklus vége felé nyíltan és vállaltan „népinek” lenni az önkaranténbe helyezéssel volt egyenértékű: aki ezt a politikai és szellemi identitást és utat választotta, annak a politikai periferizálódással és elszigetelődéssel kellett szembenéznie.
Véleményem szerint a pártok között már korán szakadékká mélyült törésvonalak inherensen magukban hordozták – és hordozzák – a karanténpolitika logikáját. Az MSZP karanténból kiengedésével párhuzamosan
az SZDSZ-nek és főleg értelmiségi és médiahátországának az antalli MDF-fel szembeni politikai harcában kulminálódott egyfajta karanténpolitika,
aminek nyilvánvaló áldozata Tölgyessy Péter volt. Tölgyessy pártelnöki minőségben történt politikai bukása máig nincs feldolgozva, de abban, hogy a pártján belüli rivális („mainstream”) elitcsoportok szinte kiutálták a pártból, komoly szerepet játsz(hat)ott, hogy hajlandó volt párbeszédre Antall Józseffel, és távlatosan alternatív elképzelése volt a polgári politikai erők közötti viszonyról és együttműködésről. Ennek a karaktergyilkossággal elegy liberális antiantallizmusnak a lényege szerint Antall József és Csurka István minden konfliktusuk ellenére egylényegű: Csurka „népi” fasiszta (=nyilas), Antall „úri” fasiszta (=Imrédy Béla).
Az sincs feldolgozva máig, ezért aktuális kollektív tudásunkat nem gazdagítja annak ismerete, hogy az első parlamenti ciklus közepén és vége felé milyen kooperációs és koalíciós alternatívákban gondoltak az egyes pártokban: milyen felállásban lehet többsége egy koalíciós kormánynak az 1994-es választások után? Az SZDSZ egyszerre Antall- és MDF-ellenes politikájának karanténlogikája, Antall halála és Tölgyessy megbuktatása rendkívül felértékelte ugyan a politikai karanténból kiszabadult-kiszabadított MSZP-t a szabaddemokraták számára, de a velük még szövetséges, ám már Orbán Viktor által dominált Fidesz ugyanolyan karanténlogikával viszonyult az MSZP-hez, mint a szabaddemokraták az MDF-hez. Éppen ennek a két versengő karanténlogikának volt terméke az 1994-es választások előtt az SZDSZ, a Fidesz, a Vállalkozók Pártja és az Agrárszövetség alkotta liberális választási koalíció, melynek rendeltetése az volt, hogy a liberális szavazatok maximalizálásával tisztán liberális koalíció kerüljön kormányra, elhárítva a koalíciós kényszert nem csak az addig kormányzó jobboldali pártokkal (MDF), de a már nagyon népszerű MSZP-vel is.
Azzal, hogy 1994-ben az MSZP megnyerte a választásokat, abszolút többségre tett szert a parlamentben és egyedül is képessé vált kormányalakításra, a karanténlogika nem veszett ki a politikai harcból. Ezúttal a posztkommunista „utódpárt” nyert demokratikus felhatalmazást a kormányzásra, és Horn Gyula személyében volt „pufajkás” lett a miniszterelnök. Választási győzelme után az MSZP úgy gondolta, hogy abszolút többsége ellenére érdemesebb lenne koalícióban kormányozni. Ennek több oka volt, az egyik karanténlogikai: ha egyedül kormányoz, és hoz meg – a Boross-kormány által is belengetett – megszorító intézkedéseket, akkor előáll az 1990-es választás előtti képlet: rendszerváltó pártok (SZDSZ, MDF, FKGP, KDNP, Fidesz) alkotják az ellenzékét, amelyek ráadásul az 1990-es választás után képesek voltak egy ideig politikai karanténban tartani a szocialistákat.
Az MSZP és a vele koalíciót vállaló SZDSZ demokratikus megoldással érvénytelenítette a karanténlogikai dilemmát. Az MSZP vezetése egy pártkongresszuson nyert felhatalmazással formálisan is koalíciós ajánlatot tehetett az SZDSZ-nek, az SZDSZ vezetése pedig egy nappal később küldöttgyűlésen kapott szabad kezet koalíciós tárgyalások megkezdésére.
Az MSZP azonban csak rövid távon volt képes az őt legyőzendő ellenségként kezelő karanténpolitika átkától, átkos hatásaitól megszabadulni, ugyanis a karanténpolitika miatt szenvedett történelmi vereséget 2010-ben, és végső soron ebbe pusztult bele a vele 1998-tól stratégiai szövetségre lépő SZDSZ. A magyar jobboldal szemében ugyanis kezdettől fogva morálisan és – ezért – politikailag elfogadhatatlan volt az MSZP kormányzása vagy esetleges hatalomra kerülése. Ahogy miniszterelnökként egyszer Gyurcsány Ferenc fején is találta a szöget, amikor azt mondta: ezek illegitimnek tartanak minket. A nemzeti törésvonal jobboldalán, a „nemzeti oldalon” állók szemében ennek a morális és politikai illegitimitásnak a lényege leegyszerűsítve az volt, hogy
lehet, hogy törvényes jogotok van/lesz hatalmon lenni, de nincs és nem is lehet morális jogotok a magyar nemzetet, a magyarok országát kormányozni.
A demokrácia esetleges „kiüresedését” illetően ez azt jelenti, hogy az MSZP (esetleges) demokratikus felhatalmazását is felülírja a morális illegitimitás: minden politikai és akár jogi eszközzel meg kell akadályozni, mert morálisan meg szabad akadályozni, hogy az MSZP hatalomra kerüljön, választást nyerjen, parlamenti többséget szerezzen, vagy hogy – hatalmon maradjon. A népnemzeti jobboldalnak a népi szocialistákkal való együttműködése főszabályt erősítő kivétel volt. Ilyen kivétel volt még az, hogy a 2002-es választás előtt a parlamenten kívüli, még Fidesz-ellenes KDNP vezetője, Bartók Tivadar az MSZP támogatására szólította fel a kereszténydemokratákat. Kivétel volt az is, hogy az MDF már Fidesz-ellenes elnöke, Dávid Ibolya a 2006-is választás előtt az MSZP-vel köthető koalícióra készítette fel pártja megyei vezetőit. Az, hogy a már néppártosodó Jobbik 2018 előtt összefogott az MSZP-t és a DK-t is magában foglaló „demokratikus ellenzékkel”, már más történet.
Az SZDSZ-t azért rántotta magával az MSZP, mert a szocialistákkal szembeni antikommunista konszenzus egy antiliberális konszenzussal egészült ki 1994 után. „Összenő, ami összetartozik” – mondta volt Orbán Viktor, akinek több megnyilatkozásából is rekonstruálható a kommunista sárkányt ölő Szent György politikai szerepe – és történelmi küldetése. Véleményem szerint több alkalma is adódott az SZDSZ-nek, hogy elkerülje a karanténlogikai kényszerpályát, de nem tudott és/vagy nem akart élni ezekkel. Féléves elnöksége alatt (2000-2001) Demszky Gábor próbálkozott azzal (sikertelenül), hogy pártját egy MSZP-től is független liberális póluson pozícionálja, és a német testvérpárt, az FDP mintája nyomán kétoldalú, a mérsékelt jobboldal felé is nyitott koalíciós készséget alakítson ki. 2002 után az SZDSZ a koalícióban semmi ellenállást nem tanúsított a szocialisták populista, az államháztartás egyensúlyát veszélyeztető, „osztogató” politikájával szemben, és pillanatok alatt beáldozták magukat a Medgyessy Péter morális legitimitását megtépázó D-209-es botrány során. Hasonlóképpen osztoztak a morális legitimitásában megtépázott Gyurcsány Ferenc sorsában 2006-ban, kiváltképpen akkor, amikor a bizalmi szavazás során támogatták őt. 2008-ban az ellenzékbe vonulás még egy halovány eséllyel kecsegtetett, elnökként Fodor Gábor próbálkozott is valamiféle önállósodással, de Gyurcsány és Bajnai Gordon kívülről támogatása megint csak önfeladásnak bizonyult.
Az SZDSZ önsorsrontó politikáját azért vázoltam fel, hogy lássuk, adott esetben a karanténpolitika, jelesül itt a Fideszé, nemcsak a demokrácia „kiüresedésével” fenyeget, hanem a demokrácia megújulására is lehetőséget kínálhat. Az SZDSZ-en is múlt egy idejében végrehajtott kormányfő-váltásnak, vagy egy szakértői kormány felállításának, vagy egy hatékonyságra kívülről kényszerített kisebbségi kormány megalakításának elmaradása. Olyan időben és jól kivitelezett variációkról van szó, amelyekkel egyben elejét vehették volna Fidesz választási győzelmének, vagy legalábbis kétharmados többségének.
Az MSZP, az SZDSZ, de még az MDF is egy nagyon rosszul végiggondolt antifideszes karanténpolitikába bukott bele végső soron.
Stratégiai lépéseiket 2002 óta mindig az determinálta, hogy megakadályozzák Orbán Viktor visszatérését a hatalomba, de rendre kontraproduktív döntéseket hoztak. 2002 és 2010 között is két rivális karanténpolitika csapott össze: az ellenzéki Fidesz MSZP-ellenes és a kormányzó MSZP Fidesz-ellenes karanténpolitikája. Ebben a mátrixban volt vagy lett volna mozgástere a két kispártnak, az SZDSZ-nek és az MDF-nek, de a két párt nem tudott felnőni a feladathoz. A lejtőn az SZDSZ már kénytelen volt a szélsőjobboldali Jobbikkal szemben pozícionálni magát a 2009-es európai uniós választás előtt, de egy évvel később már arra is képtelen volt, hogy önálló listát állítson. Az MDF „csak” nem tudta átlépni az ötszázalékos küszöböt. Tessék utánaszámolni, mi lett volna, ha a két párt a szavazatoknak ha csak 5-5 százalékával, de bejut parlamentbe 2010-ben!
A politikai karantén magyarországi történetének másik fejezete a MIÉP-ről szól. Csurka István pártja előbb radikális jobboldali, majd nemzeti radikális identitással, és (figyelem!) Jean-Marie Le Pen Franciaországban politikai karanténba helyezett Nemzeti Frontjának szövetségeseként került be az Országgyűlésbe 1998-ban. Ennek az előzménynek az ad karanténpolitikai jelentőséget, hogy a MIÉP miatt is került politikai süllyesztőbe a Giczy György vezette KDNP. Történt ugyanis, hogy azok után, hogy Le Pen 1996-ban egy MIÉP-es tömegrendezvény díszvendége volt, és beszédet is tartott, a KDNP jobbszárnya és a MIÉP között egyre gyakoribbá vált az együttműködés, és a KDNP-ben reális alternatívaként vetődött fel egy MIÉP-et is magában foglaló jobboldali választási szövetség létrehozása, a liberális Fidesz kizárásával. A következmény: az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) kizárta tagjai sorából a KDNP-t. Karanténlogikai csapást mért a pártra a Katolikus Egyház is, amely az 1998-as választások előtt burkoltan, de érthetően a Fidesz támogatására buzdította a híveket.
A karantén eredménye: a KDNP 2,59%-kal kiesett a parlamentből. A MIÉP ellenben bejutott, és karanténtörténeti érdekességként sikeresen kooperáltak vele az Orbán-kormány és pártjai, a Fidesz, az MDF és az FKGP. Ebben a politikai kooperációban a közös ellenséggel szembeni közös harc, illetve az egyszerre antikommunista (anti-MSZP-s) és antiliberális (anti-SZDSZ-es) konszenzus volt a közös nevező. A MIÉP-pel szembeni, de jobboldalon belüli politikai karanténnak már semmilyen politikai realitása nem volt, ellenben megszerveződött az MSZP-vel és az SZDSZ-szel szemben egy összjobboldali karanténpolitika, ami a közszolgálati médiumok kuratóriumi elnökségein belüli kétharmados jobboldali többséget hozott, és az MSZP és az SZDSZ delegáltjainak távoltartartásában („csonka kuratóriumok”) csúcsosodott ki. (Idevágó karanténpolitikai adalék: 2002 után a már Fidesz-ellenes MDF kooperált Fidesz nélküli csonka kuratóriumok kialakításában a kormányzó MSZP-vel és SZDSZ-szel!)
Karanténpolitikai fordulat azután következett be, hogy 2000-ben Ausztriában igen súlyos és drámai politikai konfliktusok ellenére sem sikerült megakadályozni azt, hogy a Jörg Haider vezette, ellenfelei által szélsőjobboldalinak vagy neonácinak tartott Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) kormánykoalícióra lépjen az Osztrák Néppárttal. Az FPÖ karanténban tartását nemcsak a baloldal és a liberálisok akarták, de a mérsékelt jobboldal és konzervatívok egy része is, élükön Chirac francia elnökkel, aki nem mellesleg elkeseredett harcot vívott azért, hogy a francia konzervatívok és Le Pen (MIÉP-barát) pártja között tűzfal épüljön fel. Miután a ciklus végére Orbán Viktor és Torgyán József ellentéte annyira elmérgesedett, hogy az FKGP kvázi belső ellenzékbe vonult, és volt szavazás, ahol a kormány kellő kisgazda támogatás híján a MIÉP szavazataival tudott csak többséget szerezni, eljött az MSZP és az SZDSZ karanténpolitikai ellentámadása: elfogadhatatlan, hogy Orbán Viktor Le Pen és Jörg Haider bajtársaival, a szélsőjobboldali és neonáci MIÉP-pel kollaborál! Körösényi András vállaltan nem foglalkozik „külön a demokratikus versenyben való részvétel adminisztratív-jogi korlátozásával”, és érvelését „a morális-politikai karantén következményeire” korlátozza, ezért ebben az esetben itt hangsúlyoznom kell, hogy 2001-ben
az MSZP és az SZDSZ mögött álló „balliberális” értelmiség, köztük Halmai Gábor alkotmányjogász is, politikai kampánnyal felérő politikai diskurzusban követelte a MIÉP feloszlatását Polt Péter legfőbb ügyésztől!
A demokrácia „kiüresedését” illetően a nagy kérdés az volt, hogy milyen politikai következménye lenne, lett volna egy demokratikus legitimitással rendelkező parlamenti párt feloszlatásának. A feloszlatást célzó kampány egyenes következménye volt aztán, hogy az MSZP a 2002-es választási kampányban azzal a karanténpolitikai követeléssel állt elő, hogy Orbán Viktor nyíltan foglaljon állást, hogy ha megnyeri a választást, de a Fidesznek nincs meg a parlamenti többsége, hajlandó-e koalícióra lépni a szélsőjobboldali-neonáci MIÉP-pel. Orbán Viktor jegelte a kérdést, csak Pokorni Zoltán és az akkor még szövetséges Dávid Ibolya nyilatkozott néha úgy, hogy elképzelhetetlennek tartják a MIÉP-pel való közös kormányzást. Orbánnak végül azzal sikerült feloldani a helyzetet az első forduló után, hogy a Fidesznek nem a MIÉP-re, hanem a MIÉP szavazóira van szüksége. Az érem másik oldala a karanténpolitikában rejlő – Körösényi András által is említett – koalícióalkotási stratégia volt: párhuzamosan egy olyan politikai nyomás nehezedett a Fideszre, hogy ha a MIÉP miatt másképpen nem megy, akkor – német és osztrák minták nyomán – vállalja az MSZP-vel kötendő nagykoalíció lehetőségét. Ezekre a kérdésekre a Fidesz jelöltjei csak azt tudták mondani: azon vannak, hogy elkerüljék a nagykoalíció kényszerét. Minden látszat ellenére ugyanis az ellenzéki MSZP stratégiai játszmájában a Fidesz nagykoalícióra kényszerítése is szerepelt korábban, az erőviszonyoktól függően, ami nagyon is rezonált azzal, hogy akkortájt a közgondolkodást uralta a „miért nem tudnak végre összefogni a pártok?” felfogás. Egy ilyen közhangulatban a nagykoalíciót úgy elutasítani, hogy annak egyenes következménye egy rövid úton belül megtartott előrehozott választás, politikailag nagyon kockázatos lett volna.
A karanténpolitika utolsó és egyben aktuális fejezetének a 2010-ben parlamentbe jutott Jobbik a főszereplője.
A pártot baloldali és liberális ellenfelei ugyanúgy szélsőjobboldalinak és neonácinak tartották, mint korábban a MIÉP-et és az FPÖ-t, és Gyöngyösi Márton „listázós” beszéde után, amely kiverte a biztosítékot, a politikai diskurzusok középpontjába került a Jobbik politikai karanténba zárása vagy feloszlatása. A demokratikus legitimitással rendelkező parlamenti párt feloszlatásának kezdeményezése természetesen megint Polt Péter hatásköre lett volna, bár azt miniszterelnökként még Gyurcsány Ferenc is felvetette 2009-ben, amikor még Kovács Tamás volt a legfőbb ügyész.
A Gyöngyösi-botrány után s ellenére egy rendkívül unikális karanténpolitikai fordulat ment végbe a Jobbikkal kapcsolatban a 2014-es választás előtt, amikor a „demokratikus ellenzéknek”, az MSZP-nek, a DK-nak, az Együttnek és a Párbeszédnek szembesülnie kellett azzal, hogy lehet, hogy megnyerik a választást, kormányra is kerülnek, de a NER felszámolásához és az Alaptörvény hatályon kívül helyezéséhez kellő kétharmados többséghez nem lesz elég mandátumuk – legfeljebb a Jobbikkal. Erre találták ki a „technikai koalíció” Karácsony Gergelytől ismert forgatókönyvét: csak és kizárólag az Alaptörvény és a választási törvény kiiktatása, és új választási rendszer kialakítása érdekében működnének együtt a nácikkal, de közösen semmiképpen nem kormányoznának együtt velük. A Jobbik szellemét tehát ideiglenesen kieresztették volna a politikai karantén palackjából az új választások előtt, de amint a szélsőjobboldali mór megtette kötelességét, vissza is zárták volna a karanténba.
A 2014-es választási eredmények azonban mindkét felet meggyőzték a szorosabb együttműködés szükségességéről, és arról, hogy kölcsönös engedményeket kell tenniük, hogy
a Jobbik a demokrácia és a jogállamiság helyreállítása érdekében „szalonképessé” váljon, és viszonylag zökkenőmentesen juthasson ki a karanténból.
A teljesség igénye nélkül: a Jobbik elindult a „néppártosodás” útján, Vona Gábor nyíltan kárhoztatta a párton belüli „nemzetiszocialista nosztalgiákat”, még Heller Ágnes is bevetette minden tekintélyét a Jobbik elfogadtatása érdekében, Vona pedig filoszemita kanosszát járt a Spinoza-ház politikai szalonjában. (A rosszmájú kritikusok persze szerecsenmosdatást és „kóserpecsétet” emlegettek, még zsidó körökben is….) A demokrácia „kiüresedését” illetően fontos demokratikus ultima ratio az Orbánt korábban sátánnak tituláló Gyurcsány Ferenc szájából hangzott el: „Ha a szavazók sokaságában nagyon erős a leváltási szándék, az ördöggel is összeállok, csak ne a Fidesz maradjon”. A politikai karanténból való kiengedés pragmatikus politikája azonban csak úgy lehetett sikeres, hogy – s ezt minden irónia nélkül mondom – Orbán „illiberális autokráciájának” felszámolása érdekében a mainstream nyugati sajtóban, a New York Timesban, a Washington Postban, a Guardianben, a Der Spiegelben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a Süddeutsche Zeitungban vagy a Der Standardban senkit nem foglalkoztatott az, hogy a neonáci német Nemzetidemokrata Párt (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NPD) magyar bajtársai a magyar jogállami demokraták harcostársaivá váltak…
A karanténpolitikai vázlatból végül nem maradhat ki egy olyan fejlemény, ami a kormányzó MDF-fel szemben alkalmazott egykori ellenzéki karanténpolitikát idézi. A „demokratikus ellenzék” a 2014-es választási vereség után „ellenállást” hirdetett, és a Fidesz és az Orbán-kormány elleni egyfajta „cordon sanitaire” mentén gondolta végig az ellenzéki politizálás lehetséges stratégiáit. Ebbe nagyon nem fért bele az LMP akkor még különutas politikája. Ma már senkinek nem akaródzik emlékezni arra, hogy miután 2015-ben a Fidesz időközi választáson elszenvedett vereség miatt elvesztette a kétharmados többségét, három alkotmánybírót az ellenzéki LMP-vel történt egyeztetés után választottak meg az LMP szavazatival, ami rendkívüli indulatokat váltott ki ellenzéki körökben. A DK úgy vádolta őket „kollaborációval”, ahogy a megszállókkal együttműködőket szokás „kollaboránsnak” nevezni. A demokrácia „kiüresedését” illetően fontos adalék, hogy Hadházy Ákos, az LMP társelnöke azzal a pragmatikus érvvel védte meg pártját, hogy a jogállamiság szempontjából jobb, ha az ellenzék bizalmát is élvező alkotmánybírókat választanak meg, mint ha kisebb létszámú, de csak a Fidesz-KDNP által választott alkotmánybíróság működne. Az ellenzéki LMP még a Fidesz éves tusnádfürdői rendezvényén is képviseltette magát, ahol Szél Bernadett a demokratikus másképpgondolkodás jegyében a Fidesszel összhangban kritizálta Soros Györgyöt és az ő migrációs politikáját, ami a megdöbbent „demokratikus ellenzék” szemében az árulással ért fel.
Összegzésképpen azt állítom: a karanténalkotás – Körösényi András által bemutatott – nyugati stratégiájával ellentétben a hungarikum az, hogy a karanténpolitikát a „mainstream” pártok egymással szemben, illetve akár kormánypártokkal szemben is bevethetik.
Nyitókép: Békemenet a fővárosban 2021. október 23-án (fotó: Peter Kohalmi / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
