Demokrácia, radikalizmus és moralizálás – vitazáró
Karanténba kell-e zárni a szélsőségeket? Erről alakult ki vita az elmúlt hetekben Körösényi András lapunkban közölt eredeti cikke nyomán. A szerző most válaszol a beérkezett észrevételekre. A vitát ezzel lezárjuk.
Vitaindító cikkemben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a mainstreamben szélsőségesnek nevezett pártok elleni politika kampányok és a felállított politikai karantén milyen következményekkel jár, járhat a demokráciára nézve. Azt mutattam be, hogy a politikai karantén miként gyengíti a demokráciát, korlátozza a demokratikus versenyt.
Három eltérő irányú, de egyaránt tárgyszerű és inspiráló hozzászólást kaptam cikkemre.
Löffler Tibor az 1990 utáni magyar politikát elemezte a politikai karantén fogalma segítségével. Írása megvilágító erejű, és meggyőző – bár tézise néhol talán túlfeszített. Véleményem szerint egy-egy esetben a politikai karantén-logika helyett (vagy mellett) a bal-jobb ideológiai közelség-távolság alapján történő klasszikus koalícióalkotási stratégia hasonlóan jó, vagy akár jobb magyarázatot adhat a pártok viselkedésére. Ilyen például az 1994-es választások előtti négypárti (SZDSZ, Fidesz, Vállalkozók Pártja, Agrárszövetség) liberális választási szövetség.
A másik két válaszcikk közvetlenebb módon kapcsolódott vitaindítóm gondolatmenetéhez. Ezekből az tűnt ki, hogy nagyon sok mindenben egyetértünk, de nem mindenben. Alább elsősorban utóbbiakra próbálok reagálni. A nézetkülönbségek egyik magyarázata lehet az eltérő politikakép és politikai helyzetértelmezés. A két cikk politikaképe között is éles különbség húzódik: eltérő a képük a politikai térről, a fő politikai törésvonalakról. Unger Anna és Ziegler Dezső Tamás[3] szerzőpáros gondolatmenete a 20. századot jellemző politikai palettára épít, ahol a centrumot, a bal- és jobbközép térfelet mérsékelt, egyaránt rendszerkonform és nagy választói támogatottságú politikai pártok foglalják el, míg a bal- és jobbszélről kis, ideologikus, radikális vagy szélsőséges pártok támadják az alkotmányos berendezkedést. Veszélyt jelentenek a közrendre, politikai rendszer stabilitására és az alkotmányra. Ha növekedésnek indulnak, a bevett pártok politikai karantén segítségével szorítják vissza őket a partvonalra, mint a britek Mosley-t: ha nem teszik, úgy járnak, mint az olaszok Mussolinivel vagy a németek Hitlerrel.
Nagy Zsolt cikkének gondolatmenete és mögöttes politikaképe közelebb mozog a vitaindító cikkem előfeltevéséhez, ahhoz, hogy a politikai paletta a 21. századra gyökeresen megváltozott a nyugati demokráciákban. Az ideológiai bal-jobb skála mellett egy másik, annál helyenként már fontosabb politikai törésvonal jött létre egyrészt a mainstream pártok és a politikai elit, másrészt a radikálisnak számító kihívó, populista, stb. pártok között. Utóbbiak, eltérően a 20. századi szélsőséges pártoktól jellemzően nem alkotmány- vagy rendszerellenes pártok, és korántsem marginálisak, hanem nagy, a mainstream pártok által magukra hagyott társadalmi csoportokat képviselnek.
Míg vitaindító cikkemben a politikai karantén és a hozzá kapcsolódó kirekesztő narratíva témájára szorítkoztam, Nagy Zsolt teljes joggal egészítette ki a kérdést azzal a forgatókönyvvel, amelyben az érintett radikális vagy a fősodrú médiában szélsőségesnek tekintett pártok áttörik a karantént, és kormányalakítási alkupozícióba kerülnek, mint Wilders Hollandiában. Vagy kormányzó pártokká válnak, mint az Olasz Testvériség tavaly, az osztrák Szabadságpárt, a spanyol Podemos és a görög Sziriza korábban. Jórészt egyetértek Nagy a témával kapcsolatos fejtegetéseivel.
Úgy vélem azonban, hogy az a történelmi analógia, amit Unger és Ziegler a mai radikálisok és az 1920-30-as évek európai fasiszta mozgalmak között vontak, téves. Nem vetnek számot azzal, hogy a populistának nevezett pártok sem nem fasiszták, nácik, sem nem kommunisták. Sehol sem masíroznak az utcákon paramilitáris párt-rohamosztagosok, mint a két világháború közötti években, és nem áll fenn a fegyveres puccs, a forradalom veszélye. Az akkori rendszerellenes és a hatalom erőszakos megszerzésétől sem visszariadó pártokkal szemben a mai radikális, kihívó pártok választási pártok, amelyek a status quo-t alkotmányos módon, reformokkal kívánják módosítani. Nem törekednek sem a magántulajdon és a kapitalizmus, sem a demokrácia felszámolására, hanem egyes közpolitikák területén kívánnak radikális változásokat. Jellemzően nem rendszerellenesek, végképp nem kommunisták vagy fasiszták.
Ha a nagy képben nem is értek egyet a szerzőpárossal, abban azonban igen (és Nagy Zsolttal is), hogy a politikai karantén teljesen legitim politikai eszköz. Éppen ez volt cikkem egyik kiindulópontja. Innentől azonban elágaztak az érvelések.
Eredeti cikkemben a politikai karantén hosszú távon a demokráciát korlátozó hatására hívtam fel a figyelmet. Unger és Ziegler ezzel szemben, mivel szélsőségesnek és a demokráciára veszélyesnek tartják a radikális-populista pártokat, legalábbis azok egy részét (a „valóban veszélyes” pártok), szükségesnek tartják a politikai karantént és a jogi-hatósági betiltást. Azaz szükségesnek tartják a pluralizmus, a demokrácia korlátozását a demokrácia védelmében, nem általános, hanem differenciáltan alkalmazott eszközként. Egyfajta politikai tanácsadásként határozott véleményt formáltak ennek módjairól, eszközeiről és kívánatos lépéseiről is – ehhez fogok néhány megjegyzést fűzni az alábbiakban.
Az első megjegyzésem azonban Nagy Zsolt érveléséhez fűzöm. Nagy a karantén magyarázatában a pártok közti ideológiai különbségekre tette a hangsúlyt, ugyanakkor a karanténból kitörő pártok példáit is figyelembe véve végül is a politikai karantén stratégiai haszontalanságára jutott. „A politikai karantén ugyanis önmagában nem oldja fel azokat a problémákat, amelyek a társadalomban jelen vannak. A szélsőséges mozgalmak erősödése márpedig csupán reakció arra, hogy választók nem érzik megfelelőnek azokat a válaszokat, amiket a politikai elit kínálni tud az őket érintő kérdésekre”, írta. Teljesen egyetértek Nagy érvelésével.
A második megjegyzésem ahhoz a kérdéshez kapcsolódik, hogy ki definiálja a „szélsőségesek” vagy „veszélyesek” fogalmát? Ki mondja meg, kit kell kizárni a demokratikus politikából? Unger és Ziegler ebben határozott véleményen van: el kell választani az ocsút a búzától, és igenis, ha nem is a radikálisokat általában, de a „valódi” szélsőségeseket ki kell zárni a politikából, szól gondolatmenetük. Ki ne értene egyet ezzel? A „politikai karanténnak nem elsősorban a politikai elit felől, hanem a társadalom felől kell érkeznie. A jogi eszközök foganatosítása pedig csak a legvégső eszköz lehet”, írják. Itt elfogadták cikkem érvelését, hogy a kizáró elitdiskurzus káros, polarizáló hatású lehet, ezért a társadalomra teszik a hangsúlyt, zárja az karanténba a veszélyes pártokat.
Csakhogy a probléma korántsem ilyen egyszerű. A szerzőpáros társadalom-fétise csak látszatmegoldáshoz vezet. A „társadalom” ugyanis korántsem egységes, homogén politikai szereplő, és nem is egyfajta semleges döntőbíró, vagy a politikai józanság letéteményese. Gondoljunk például az Amerikai Egyesült Államokra. Javasatukból itt az következik, illetve céloznak is rá, hogy a társadalomnak politikai karanténba kellene zárnia Donald Trumpot. Csakhogy az amerikai társadalom egyik fele éppen Trump lelkes híve és szavazója. Azaz, ami a fősodrú politikai elitnek és a bevett pártoknak – és a szerzőpárosnak – „veszélyes szélsőség”, az maga a társadalom (legalábbis annak egyik része). A politikai teret keresztbemetsző, a 21. században markánsan megjelenő radikális-centrista törésvonal ugyanis a társadalom új – az elmúlt három-négy évtizedben kialakult – vertikális megosztottságát is jelenti, és nem csak az Egyesült Államokban. Amikor a társadalmat a „veszélyes szélsőségek” politikából való kizárására szólítják fel, akkor a társadalom egyik felét mobilizálják a másik ellen – azaz a politikai polarizációt mélyítik. És ha már a veszélyeknél tartunk, akkor az itt bizony markánsan jelen van. A cserépszavazásra történő felszólítás olyan, mint egy felhívás a polgárháborúra.
A társadalom-fétis problémája azonban nem pusztán a társadalmi homogenitás valóságidegen feltevése. Problémás az is, hogy önálló kollektív cselekvőnek, politikai szereplőnek tekintik a társadalmat. Pedig jellemzően nem az. A társadalomban kialakuló politikai vélemények ugyanis nem függetlenek a politikai elitek diskurzusaitól; éppen azok formálják a társadalmi vélemény-tagoltságot. Unger és Ziegler javaslata a politikai elitek megkerülésére ezért jószándékú, de naiv elképzelés.
A harmadik megjegyzésem a moralizáló politikával kapcsolatos. Unger és Ziegler őszinte morális felháborodással formál véleményt a „valóban veszélyes” szélsőségesekről. Követelik politikai karanténba zárásukat, amit (miután már meghatároztuk, kik azok) megnevezésük és megbélyegzésük is meg kell, hogy előzzön. Ki kell mondani, ki a rasszista, gyűlöletkeltő, stb. – írták. (Ki ne értene egyet az utóbbival?) És ezt követően kell a morálisan és politikailag megbélyegzetteket az ókori görögök mintájára száműzni (osztrakizmosz vagy cserépszavazás), ha nem is az országból, de a politikai közéletből – szólt érvelésük. A morális bűnös megbélyegzése és egyfajta népítélettel történő elűzése (kizárása) a normál állapot visszaállítását ígéri. Csakhogy Unger és Ziegler ezzel éppen ahhoz a forgatókönyvhöz jutott vissza, amit eredeti cikkemben kritikailag érintettem. A politika moralizálásának itt olyan – nem szándékolt – következményei lehetnek, amit nem vettek számításba. A vertikálisan tagolódó politikai térben az „alul levőket” képviselő radikálisok morális és politikai megbélyegzése ráerősít a társadalmi elitek részéről történő az általánosabb morális lekezelésre és lenézésre, ami növeli az „alul levőkben” a frusztrációt és megaláztatást, és a politikai ellenhatást is. A morális érzelmek felkeltése a Mi/Ők törzsi politikáját, a politikai polarizációt erősíti. Épp azt, aminek elkerülése e politikai stratégiát motiválta.
Eredeti cikkemben nem volt szándékom semmilyen recept felírása, vagy problémamegoldó tanácsadás, hogy kinek mit kellene tennie, és ilyen szándékom most sincsen. És noha kutatóként inkább a különböző problémák megértése, mintsem azok „megoldása” érdekel, érzem a nyomást, hogy egy publicisztikában illik valami konstruktív befejezést vagy optimista perspektívát kínálni. Erre válaszul három nagyon általános és óvatos hüvelykujjszabályt szeretnék megfogalmazni. Az első, hogy a politikai karanténnal, azaz a politikából történő kizárással szemben hasznosabb lehet a befogadás, a politikai integráció. Az említett osztrák, görög, spanyol, vagy olasz példák azt mutatják, hogy a radikalizmus túlzásait a kormányzati felelősség gyakran önmagában „lenyesegeti”. A második, hogy ha már kizárásról beszélünk, aminek lehetősége bármilyen állami lét egyik alapvonása, akkor korántsem mindegy ennek módja. A politikai polarizációt növelő „népítélettel” szemben a bírósági eljárás az a módszer, ami a politikailag polarizált társadalmakban inkább mérséklő vagy/és depolitizáló hatású lehet. Hiszen míg a politikai karantén arra irányul, hogy az egyik érdekelt politikai szereplő mozgósít az ellenfele kirekesztésére, addig a politikai versenyen és a hatami harcokon kívül álló bírósági döntések legitimitása nagyobb lehet, ami inkább kecsegtet azzal az eséllyel, hogy mérséklőleg hat a politikai polarizációra. A harmadik, hogy a politika végletes moralizálásával szemben a pragmatizmus és a (következményekkel számot vető) felelősségetika jelenthet egészséges korlátot, ami egyben korlátja lehet a politikai polarizációt növelő, ellenségkép-orientált, moralizáló politikai kampányoknak.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
Nyitókép: Tüntetés az AfD ellen Cottbusban, 2024. március 19-én. Fotó: Frank Hammerschmidt/dpa/AFP
